Grecsó Krisztián: Ha elveszik a hited, akkor nem leszel senki

Grecsó Krisztián befutott, ismert író, korosztályának egyik legnépszerűbb tagja. Nemcsak ír, hanem előadásokat tart, zenél, fellép irodalmi esteken, közben pedig az egyik legismertebb irodalmi-közéleti lap próza rovatát is szerkeszti. Kíváncsiak voltunk arra, miért csinál ennyi mindent, mi a véleménye a kortárs irodalomról, a közéletről, milyen országban szeretne élni, és közben kibontakozott előttünk egy, az életútja felénél álló író arca, aki úgy tekint vissza az életére, irodalmi pályájára, hogy közben nem rejti el előlünk érzelmeit, vívódásait sem.

– Tavaly megnősült. Nagyot változott az élete?

– Igen. Két pillanat volt az életemben, amikor azt gondoltam, hogy felnőtt lettem. Az egyik, amikor meghalt az apám, a másik meg most. Apám halála valami egészen különös önállóságot, egzisztenciális tapasztalást jelentett, azt, hogy tényleg egyedül vagyok. Hogy ezt a súlyt cipelni - tisztességgel végigélni egy életet, végig észnél lenni -, ebben tudnak segíteni emberek, de ez alapvetően az én dolgom. Azért az gyönyörű volt, amikor visszaköltöztem a Spiró Gyuri kölcsönlakásába, ahol tíz éve a pesti életemet kezdtem, és újra ráláttam a városra.

Sok üdeségem, naivitásom is elveszett - de ez ilyen. Az egy nagy csoda, hogy olyan párom van, aki a mostani énemet is képes szeretni. Azt látom a környezetemben, hogy azért élhető túl a válás, mert utána azokkal a tapasztalatokkal tudsz új kapcsolatot indítani. Nekem ez nagy leltározási helyzet volt, a párom amúgy szakmabéli, tehát minden szempontból a társam, és tud segíteni, oda is figyel - ez nagy megnyugvás.

– Az irodalom magányos műfaj? A zenészekhez, színészekhez képest nincs azonnali visszacsatolás, taps, siker.

– Nagyon. Azért kockázatos ügy, mert írónak lenni nagyon jó, nagy tisztesség, kevesek kiváltsága, hogy eljussanak az olvasóhoz. De miközben ugyanúgy fényesíted az egódat, mint egy színpadi ember, ennek az egónak a háttérbe kell húzódnia. Ezért az egó szükségszerűen megtörik, sértett lesz. Ugyanúgy fölfeszülsz a szivárványra, kísérletezel magadon, magadat árusítod, és nem söpröd be ezt a visszajelzést…

– Vagy nem akkor...

– Vagy nem akkor és nem ott, és közben ott a kifeszített lélek a pányván. Azért

Elvész valami. Lehet persze, hogy ez korral jár, a felnőtt létben mindenkinél elveszik valami hamvasság, és ezt keresed. Vágyakozva tekintek vissza a tíz évvel ezelőtti énemre, a naivitás mellett sokkal jobb ember is voltam. Sokkal több csalódottság, keserűség, fáradtság van bennem, sokkal könnyebben összetörök – sérülékenyebb lettem.

– Visszahúzódóbb is?

– A sok szereplésnek, amit a megjelenések után csinálok, az az ára, hogy olyan tereket kell kialakítani, ahova visszahúzódhatok.

– A szereplések, az, hogy elmegy felolvasni, iskolákba előadni, zenélni, viszi a gitárt, beáll zenélni a Rájátszásba, nem annak az írói magánynak az ellenpontja, amiről beszéltünk?

– Dehogynem. Jó, hogy ezt mondja, mert az végtelenül idegesíteni szokott, hogy ezt szükségszerűen csak marketingszempontból ítélik meg. Az valahogy fel sem merül, hogy én például imádok zenélni.

tényleg nagyon szerettem – egészen a bölcsészkarig folyamatosan zenéltem. Feloldódom benne, és ki is egészíti az írást. Azt a fajta részét az exhibicionizmusnak, ami az íróságban nincs meg, ez megadja. Hogy közvetlenül odaállsz, sugárzod a hőt, és ha akarják, eléd állnak, és melegíti őket. Bár, és ezt is fontosnak tartom megjegyezni, az sem szégyen, ha mindez a leírt szöveg olvasóhoz juttatását is szolgálja.

Videó: Kollár-Klemencz Lászlóval zenélnek

– Nyáry Krisztián a Magvető igazgatójaként akar is építeni erre, ami most megy a fiatal írók körében.

– Ebben nagy lehetőségek vannak, és nagyon jó dolgok történnek most a fiatalok körében. Versenyhelyzetet generálnak, ez mindig nagyon izgalmas, a személyes jelenlét is nagyon erős vonásuk, és hogy alkalmi költészetet teremtettek, ami felszabadítja a költészetet. Mindez áthelyezte a verset egy másik, játékosabb térbe, liberalizálta az alkotói teret, a befogadó egyben közlő is tud lenni. És az énekelt vers nagyon jól megszólítja a 30-as, 40-es generációt, szoktam beszélgetni a közönséggel, egészen változatos az összetételük. A magas kultúra és a befogadható forma elegyét találták meg.

– Lovasi András mondta egyszer régen, amikor költőnek nevezték a tévében, hogy nem biztos, hogy jó az, hogy egy generáció számára ő „A” költő. No, ez most eléggé megváltozott, nem?

– Hogyne. És nagyon sok másféle próbálkozás is van, például Szabó Balázs megzenésített versei, kikacsintásai mindenfelé. Vagy amit a Nádasdy Ádám csinált a lányával a magyarnóta-esten, vagy Cserna-Szabó Andrásnak a gasztro- és kultúrtörténeti estjei, ahol élő az irodalomtörténet és persze koszt is van. Vagy a popkultúra felől közelítők, akik szintén egyre többen vannak. Most vagyunk a nullánál, ez az alap, erre lehet építeni, hogy utat lehessen találni hozzánk, ha erre igény van.

– Szintén Nyáry Krisztián mondta nekünk, hogy kissé arisztokratikus a magyar irodalom. Ő éppen ebből a belterjes, szűk körből vitte ki az irodalmat, meg is kapta a magáét.

– Én nagyon becsülöm Krisztiánt, hogy egy olyan igencsak kockázatos feladatot, mint az irodalom népszerűsítése, fel mert vállalni. Az irodalomtudomány felől ebben sokszor a féltékenység és a fáradtság is benne van persze, mert olyan szűk és kicsi tócsa ez, kevés figyelem és pénz jut rá... Pedig nagyon szép és jó dolgok történnek ott is, csak nem tudják felhívni magukra a figyelmet. És a Krisztián által kinyitott ablakokon beáramló levegő odaérhet, mondjuk, Szilágyi Zsófi Móricz-monográfiájához, Margócsy Petőfi-kötetéhez, Szilágyi Marci Csokonai-monográfiájához is.

De a tudomány-népszerűsítés felé is egyre több a bizalom, Nyáry Hősök-kötetét már nyitottabban fogadták, az Így szerettek ők két kötetét, ahogy láttam, még felhúzott íjjal várta a szakma.

A magvetős írók

– Na de hát nem nekik írta...

– Pontosan erről van szó. Egy olyan réteghez jutott el, olyanok foglalkoztak újra írókkal, talán a szövegeikkel is, akik az érettségijük óta nemigen találkoztak velük. A legtöbb rátalálás mostanában egyébként elég spontán. Látják, hogy személyes elhivatottság van a túloldalon, és ez hiteles.

– Lehet, hogy nemsokára szexi lesz az iskolában is kortárs irodalmat olvasni?

– Nagyon nehéz feltörni egy kamasz zárt világának burkát, de ha sikerül, nagyon jól meg lehet őket szólítani…

Videó: Rendhagyó irodalomóra diákoknak

– De azt tudja, hogy nemigen tanítanak kortárs irodalmat középiskolában?

– Tudom, illetve a tanáron múlik. Nemrég voltam Székesfehérvárott, és azt tapasztaltam, hogy míg írói esten 5 évvel ezelőtt 40 év alatti ember nem volt, most kifejezetten sok fiatal jött el, diákok is. Könyvet hoznak a végén, magyaráznak, írnak blogot, megjegyeznek okos dolgokat. Ilyenből egy egész bokornyi állt ott az est végén. Kemények, kritikusak, jól gondolkodnak – de helyzetbe kell őket hozni. Olyanok, mint mi: csak önmaguk érdekli őket. Ha érdekeltek, jönnek, ha nem, maradnak. És mivel a művészeti tér is demokratizálódott, bárki indíthat blogot, írhat kritikát, és aki jó, azt felkapják, ezért mint médiumok is érdekeltek lehetnek.

– Szokta nézni a blogszférát az interneten?

– Igen, most már egészen komoly blogok is vannak, ez világ is fejlődik tovább, legalábbis ott, ahol jönnek a visszajelzések. Látványos, hogyha lassan olvasót nyer egy blogger, mennyit képes fejlődni. Pedig ők a nulláról építik fel a blogjukat, gyakornokok és munkaadók egyszerre. Persze rengeteg blog indul, és kevés marad meg, de a jobbakból újságíró, kritikus, író lesz majd, megtalálják őket.

Öccsével, Grecsó Zoltán táncművész-koreográfussal

– A Könyvkihívás egyik kategóriájában népszerű a Megyek utánad. Érezte, hogy ez beütött?

– Kockázatos vállalkozás volt, mert megvolt a veszélye, hogy szerelmes regényként értelmezik. Az meg majdnem olyan, mintha azt mondanánk, hogy lektűr... Miközben én azt reméltem, hogy ez a regény a korábbi egókkal számol el nagyon szigorúan. Vagyis azt a kérdést teszi fel elég keményen, hogy ha egy korábbi én és a mostani közt szinte egyáltalán nincs kapcsolat, semmi közös nincs bennük, akkor hogy lehet, hogy ez is, meg az is én vagyok? Hogy lettem abból a régi énből mostani én, mi közünk van egymáshoz? Hogy érthetem meg annak a cselekedeteit? A Megyek utánad úgy rajzol meg drámákat és számol a döntések felelősségével, hogy mindez nincs metaforikusan felnagyítva. Amire ugye, azért lenne szükség, hogy az olvasó a banális, apró, hétköznapi döntések súlyát is kellően érezze. Na, én azt mondtam, hogy nem. Vállalom a banalitás kockázatát. Bassza meg, az én életemben ekkora drámák vannak, és ezek a döntések határozták meg. Ezek miatt lett olyan, amilyen.

– Ezek spontán döntések?

– Sokszor azok, rettegett, görcsös döntések, máskor hanyagok, nagyon sokfélék. Megvizsgáltam, hogy ezek a válaszutak, tévutak, kapcsolódási pontok hogyan alakulnak. Hogy születnek a döntések? Kiket választasz magad mellé, akik aztán téged felnevelnek, szeretnek, megcsalnak, akik legközelebb állva hozzád átgyúrják az egódat, a személyiségedet, és mi lesz mindennek a következménye?

– Mégis, mennyi determináció van ezekben?

– Szép játék, és durva küzdelem ez. Érett személyiségre, és a sértettségek elengedésére, igazi felülemelkedésre vall, ha a fiatal-felnőttkorban valaki érteni kezdi a döntései logikáját. Van, amikor harmadszor is ugyanazt választod, és ugyanaz lesz a teher, probléma egy kapcsolaton belül, amit aztán örökké meg akarsz oldani. És ezeket a helyzeteket tartja eléd a könyv, és ezeket kell elemezned. Egy pedagógus mondta nekem, hogy mivel ez egy nevelődési regény, az egyik történet egy olyan szituációt tárt elé, amelyben egy új szempontot fedezett fel, amit eddig soha. Az egyik részben az iskolában a kiskamaszok közt van két srác, akik küzdenek a bandavezérségért, hogy ki legyem az iskola kanja. Az egyik inkább vállalja az igazgatói intőt, és akkor is ellentmond egy tanárnak, azért, hogy megőrizze a vezető pozíciót. A tanár számára, akivel beszélgettem erről, ez egészen felvillanyozó felismerés volt, hogy egy szituációnak mennyiféle olvasata van, és hogy ő ezeket mennyire elfelejtette már.

Király Leventével, a kötet szerkesztőjével

– Sokszor foglal állást közéleti kérdésekben is, nem fogja vissza magát, ha az emberi kiszolgáltatottságról, felháborító helyzetekről kell írnia. Miért vállalja azt, hogy besorolják balliberálisnak, holott minden arra predesztinálja, hogy népi író legyen? A vidéki indulás, a szegény család, a katolikus neveltetés.

– Igen, engem az a világ szült, annak vagyok a gyermeke. Ugyanakkor a szociális érzékenység is innen jön, ha úgy tetszik, népi írói hagyomány. Azt a mozgalmat ugyanez a felháborodás szülte. Milliók élnek a lét peremén, borzalmas körülmények közt, és ha erről hírt hozhatsz, kötelességed megtenni, mert különben legalizálod. Én konfliktuskerülő alkat vagyok, egy porcikám nem kívánja, hogy ezzel foglalkoznom kelljen, de egyszerűen…

– Nem bírja ki...

– Nem. Egyszerűen nem bírom ki. Ha Szegváron megszületik most egy tehetséges gyerek, annak esélye legyen elindulni, és ki tudja, mi lehetne belőle. De szigorúan szakmunkás lehet, abból is csak az, amit ott tanítanak, mert lassan már gimnáziumba sem mehet, mert ezt is eldöntik helyette. Ez olyan mértékben visszahozza a kasztrendszert, amelyben a nagyszüleim éltek, és amelyből nem volt esélyük kitörni, hogy nem lehet eltűrni. Mert

Ez közéleti, de semmiképp sem pártpolitikai gondolkodás. Kifejezetten a szociális kérdések izgatnak, azon belül is a fiatalok esélyei. Kutya nehéz dolga van ma egy gyereknek. És csak abból lesz valaki, az fog küzdeni a boldogulásáért, akinek van hite. Ha ezt elveszik tőle, ha nem hisz benne, hogy lehet belőle valaki, akkor nem fog érte 10-15 évet dolgozni. Hogy az iskolákat, a munkahelyeidet, az összes szívást kibírd, és akárhány maflást kapsz, újra felállj, ennek ez az alapja, a hit. Ha ezt elveszik, akkor nem leszel senki.

– Az ideális országot hogy képzelné el?

– Húúúú...

– Oké, csak pár dolgot emeljünk ki...

– Tavaly voltunk Svédországban. A polgár felelőssége az országáért: ez ott lenyűgöző dolog. A környezet védelme, az utca rendje, a kultúra megbecsülése, az adó megbecsülése, és mindennek a jó szívvel vett, valódi komolyan vétele, amit egyébként mi naivitásnak látunk, és megmosolygunk... Na ez hiányzik itt. Rokonoknál voltunk, és ők is jöttek nyáron Magyarországra. Amikor ki akartak menni a repülőtérre, taxit hívtunk. Olyan autót kértünk, amelyben van gyerekülés. Mindenütt azt válaszolták, hogy nem kell, mert nem előírás, a taxiba beülhet úgy is a gyerek, ha nincs gyerekülés. Mi meg mondtuk, hogy nem azért szeretnénk, mert ez előírás, hanem mert van egy ilyen furcsa őrületünk, hogy azt hisszük, hogy a gyerekülés azért kell, hogy a gyerek biztonságban utazzon, ne sérüljön meg. És mikor már háromnegyed órája ez ment, és az ötödik társaságot hívtam, a svéd rokonok megkérdezték, mi van, addig ugyanis nem fordítottuk le nekik, hol tartunk.

– Tökéletes értetlenség?

– Az, egyáltalán nem értették. Tehát itt nálunk nincs meg az, hogy egyszerre figyeljük, értsük és segítsük egymást. És ebben a polgári létben meglegyen az az öntudat, hogy hogyan él egy tisztes magyar polgár - ennek a metaforája A Pál utcai fiúkban van meg. A szüleiket majmoló gyerekek olyan módon vesznek komolyan erkölcsi elvárásokat, és felelnek meg a legszigorúbb elveknek, ami egy sosem volt, becsületes, polgári Magyarországot rajzol elénk... Ami

Nem hozok el egy borítékot sem, nem nyomtatom ki semmimet sem a cégnél. A lopás egy papírnál is lopás, a kurvaság kicsiben is kurvaság. A lopás nem mérték kérdése, hanem etikai kérdés. És azonnal megy ez az "ahhoz képest" szöveg: "mert a szocik nem loptak annyit, mint ezek". Attól nehogy már szeressem őket! Nem lopunk. Különösen közpénzt, de mást sem. Egy olyan országot képzelek el, ahol az emberekben benne van, hogy "Én ezt az országot szeretem!", és felelős vagyok érte. Amíg ez nincs meg, ez szar hely lesz.

Videó: Pont oda - zenével

– Mikszáth és Móricz életművet alapozott erre...

– Hát, aki elolvassa Mikszáthtól az Új Zrínyiászt, kiélezi a tőrét, és beledől. Ahogy le van írva a parlamenti vizsgálóbizottságok munkája, hogy mi legyen Zrínyivel, a Magyar Nemzeti Banknál, hogyan helyezik el, mit csinálnak belőle! Be lehet helyettesíteni a mai képviselők nevét. És ez újratermeli magát, a nyomort, a kiváltságokat, mindent. Negyven éve, húsz éve és most is. Hogy A rab oroszlánban az a szórakozás, hogy a kispolgár kimegy a Margitszigetre, és azért is beül egy kávézóba? És hogy ez őrületes lázadás, mert a lecsúszott, a nyomor felé közelítő emberek ezt egyre kevésbé tehetik meg... Lassan eljutunk ide, és még tán hídpénzt is fognak szedni a szigetre menet... Azt látom, hogy az irodalmi estek után elmarad az "Üljünk be valahova!" vagy ha beülünk, megválogatjuk, hogy hova, látom azt, hogy

az emberek a 3-5 évvel ezelőtti életszínvonalukat alulról súrolva, háromszor olyan rossz bort rendelve próbálnak úgy tenni, mintha.

És ez a középosztálynak nevezett réteg, akik még érdeklődnek. Falun ennek már nyoma sincs. Ott pokol van.

– Az irodalom helyzetét hogy látja? Ha egy üveg bor gondot okoz, egy könyv is drágának számít.

– Megindult az előfizetőkért való kuncsorgás. Jó nevű szerző elküldi az e-mailt, hogy erre a számlára fizess be egy összeget, mert ha nem gyűlik össze a pénzt, akkor nem adják ki...

– Kickstarter-kampány?

– Igen. Ezen túl a lapok helyzete is borzalmas, nagyon gyengén fizetnek, egymás után dőlnek be. Az ÉS-nél a várakozási idő a bekerülésre nagynevű szerzőknél is a háromszorosára nőtt. Annyi kézirat jön, hogy nem férnek be. Nagyon kevés fórum van, ahol lehet és érdemes publikálni. Én nagyon szerettem a Papp Sándor Zsiga vezette kritika rovatot a Népszabadságban. Szuper volt. Azt a luxust egy lap nem engedheti meg magának, hogy ne legyen benne könyvkritika. Engem ezzel, mint olvasót elvesztettek, de itt ugye nem azt kell nézni, hogy mennyi hirdetés fér a helyére, és hogy mennyi pénzbe kerül egy darab kritika, hanem hogy mekkora a brandre vetített hatása. De mondok ellenpéldát is.

A Nők Lapja korábban elment egy eléggé bulváros irányba, a képi világ irányába a szövegek rovására. Akkoriban radikálisan csökkent a példányszám. Szerencsére észrevették ezt, visszafordultak, riportok, interjúk, kultúra, nagyobb szöveges anyagok. És most már folyamatosan nő a példányszámuk, nagyjából egyetlenként a lappiacon. Íme, itt a piaci példa, lehet követni. Az Élet és Irodalom léte is ilyen csoda. Egy elit értelmiséghez szóló, független, saját magát eltartó lap 20 ezerhez közeli példányszámmal, és megél.

– Mennyire fárasztó, hogy ezer más dologgal kell foglalkoznia egy írónak, hogy megéljen?

Nem is annyira az önmenedzselés, hanem hogy egyáltalán, egy csomó emberrel kapcsolatot kell tartani. És nem mondhatok nemet egy könyvtárosnak, pedagógusnak, akik lelkesen dolgoznak az irodalom népszerűségéért, és elvárják, hogy rendes választ kapjanak. Én magam is dolgoztam hat évig könyvtárban, tudom, hogy működik, és hogy azt a nyitottságot várják el tőled, amit a könyveid alapján feltételeznek rólad. De ez nekem napi nyolcvan levél, és emellett az összes egyeztetés, időpontok, plakátok, és még száz másik dolog. Iszonyúan fárasztó, bedarál. Ezt az egészet, mint Sziszüphosz, görgetem magam előtt, és próbálom a helyzeteket összehangolni, túlélni, vasárnap rettegve fordítani oldalra a telefont, hogy mi lesz a következő héten a naptárban, hogyan fogom túlélni. A feleségem ebben is sokat segít, de ez, bevallom, kikészít, türelmetlenné tesz.

– Úgy hírlik, most először olyan regényt ír, ami eleve regénynek indul. Hol tart?

– Nem tudom, van most egy kisebb mélypont. Korábban lendületben voltam… Azt a pillanatot várom, ami a Megyek utánadnál akkor született meg, amikor egyes szám harmadik személyben írtam, és az elbeszélő azt mondta „De különben Daru én vagyok!” és nyelvileg kifordult ezzel egyes szám első személybe, és hirtelen lett ott egy nagyon durva vallomás, majd visszament harmadik személybe. A nyelvi pillanatot, ahogy ez meglett, ezt várom. A folyamatos, tükörbe néző önreflexió, ami onnantól ott megvolt – ez nincs meg. Ütöm, verem a gépet, de…

– De ugye tudja, hogy meglesz?

– Áh... De egyébként el kell menni a legvégsőkig. Amikor teljesen kétségbeesel. De tényleg a legvégéig. Nem is tudok most mit mondani.