Az egyik karácsonyi ajándékom jegy volt Ádám Mozart szerelmeiről szóló előadására a Lóvasút Kulturális és Rendezvényközpontba, és a fergeteges este után rögtön tudtam, hogy erről beszélnünk kell. Szerencsére nem kellett különösebben győzködni, szívesen kötélnek állt.

- Az első kérdés, ami óhatatlanul felmerül az emberben, hogy illik-e, és kell-e a nagy emberek magánéletét firtatnunk?

- Szerintem semmi illetlenség nincs abban, ha egy nagy embernek a szerelmi életét a nagyvilág elé tárjuk, mert már amúgy is a nagyvilág előtt van. Ha valakit érdekel, utána tud nézni. Én magam sem tartottam gyertyát Mozart hitvesi ágya mellett. Csak azokból a dokumentumokból tudok következtetni, amelyek mindenki rendelkezésére állnak.

Tehát ezek tudott dolgok, legfeljebb eddig nem ilyen formában foglalkoztak vele.

Az, hogy kell-e, az már egy fogósabb kérdés. Mozart zenéje akkor is elérheti ugyanazt a hatást, ha valaki azt sem tudja, Mozart mikor élt, és a föld melyik részén. Nem gondolom tehát, hogy egy ilyen előadással bárki közelebb kerülhet a klasszikus zene hallgatásához. Ez bulvártéma, amely szórakoztató lehet, és az adott zeneszerzőt sokkal közelebb érezhetjük magunkhoz. Rádöbbenhetünk, hogy ők is ugyanolyan hús-vér emberek voltak, mint mi. Ettől függetlenül, azokat az anekdotákat, amiket feljegyeztek ezekről a szerzőkről, sokat elárulnak.

A 18. században vagy a 19. század elején a Mozartról megjelent életrajzok nem arról írtak elsősorban, hogy, mondjuk, Mozart zongoraversenyei vagy szimfóniái miben adtak újat az előző évtizedek hasonló műveihez képest, hanem anekdotákat soroltak fel a szerző életéből. Ma is pontosan ez történik. Ha például két ember Kocsis Zoltánról beszélget, akkor az ő zseniális - vagy éppen nem zseniális - tulajdonságairól folyik a szó. A Kocsisról megjelent könyvek nagy része is - Juhász Előd adott ki ilyeneket - sztorigyűjtemény. Az ilyen szórakoztató olvasmányok életben tartják kicsit a Kocsis nevet, és az én előadásom is életben tartja kicsit a Mozart nevet.

- Ezzel együtt, én például, amikor végignéztem az előadások címeit, elsősorban azokra a zeneszerzőkre kaptam kedvet elmenni, akiknek a zenéjét is szeretem.

- Igen, ez látszik is az érdeklődésen, vagy ha nagyon prózai akarok lenni, a jegyeladáson. A január 20-i Hugo Wolfról szóló est valószínűleg nagyon gyéren látogatott előadás lesz. Wolftól nagy átlagban senki nem ismer semmit. Legfeljebb az Olasz szerenádot szokták játszani itt-ott zenekarok. A másik zeneszerző, akinél érezhetően kisebb az érdeklődés, bár alighanem más okokból, az Benjamin Britten. Fontosnak tartottam, hogy legyen olyan komponista is, akinek a szerelmi élete eltér a... hogy is fogalmazzak... szokványos nő-férfi viszonyoktól.

- Nem tudom, ez vigaszt jelent vagy sem, férfiasan bevallom, korábban, ha hallottam is Wolfról, nem ragadta meg a figyelmemet, de amióta Ön a Mozart előadáson emlegette, azóta elkezdtem hallgatni. Úgyhogy egy embernél már sikerült valamiféle missziót elérni.

- Örülök.

- A nagyemberek szerelmeit is nagyoknak képzeljük. Gondolom a valóság azért prózaibb.

- Ez megint nagyon lényegre törő, jó kérdés, annál is inkább, mert az én egész munkásságom, a Bartók rádiós műsorvezetéssel, zenei stand-uppal együtt kicsit arra irányul, hogy alternatívát mutassak. Ezek a zeneszerzők legendás alakokká váltak. Bronzszoborhoz tudnám őket hasonlítani. A legjobb példa erre Beethoven, akiből mitikus alak lett. Ezeknek az embereknek az alkotásainak a nagysága kétségbevonhatatlan. Nem akarom az ellenkezőjét sugallni.

Viszont ugyanolyan emberek voltak, mint mi.

Ha a szerelmeik nagyon romantikus megvilágításba kerültek olykor, az csupán egy interpretáció. Érdemes azt is figyelembe venni, hogy sok esetben nagyon rosszul dokumentáltak ezek a szerelmi viszonyok, nagyon merész dolog ezekből messzemenő következtetéseket levonni – akár olyanokat is, amilyeneket én vonok le. Például Beethovenről leírják, milyen hallatlanul nagy, romantikus szerelem volt közte és a halhatatlan kedves között. Noha azt sem tudjuk még ma sem, hogy ki volt a halhatatlan kedves.

- Én például most szembesültem vele, hogy két film is készült A halhatatlan kedves címen. Az egyik szerint Brunszvik Teréz volt, a másik pedig arra jutott, hogy Beethoven tulajdon sógornője.

- Ha a Brunszvik családot vesszük, a történészek jelen pillanatban inkább arra hajlanak, hogy nem Terézia, hanem Josephine volt az. De nagyon sokan mondják, hogy Bettina Brentano volt a halhatatlan kedves.

Ebből is látjuk, hogy óvatosan kell bánni, kinek hogyan értelmezzük a szerelmi életét. Azért én az előadásaimon igyekszem olyan dokumentumokat idézni, amelyek hitelesek, első kézből származnak. Jó, néha elragad a hév, hogy elinduljak egy irányba és például megmagyarázzam Mozart anyósának a szerepét abban, hogyan jött össze a komponista Constanzéval. De azért ez meglehetősen veszélytelen próbálkozás.

Egy Bősze Ádám a Lóvasúton megkarcolni sem tudja egy Mozart hírnevét.

Tényleg nem hiszem, hogy árthatnék neki, vagy akár a Wagnernek, akit pedig tényleg nem szeretek.

- Azt hogy kell értsük, hogy nem szereti Wagnert? A személyiségét, vagy a zenéjét?

- Alapvetően nem vagyok Wagner rajongó, bár kétségtelen, hogy az operái között van olyan, amely valóban magával ragad. De a nőkkel szemben tanúsított viselkedése alapján lényegében egy szemétládának tartom.

- Kicsit még visszatérnék Constanzéhoz, Mozart feleségéhez. Mégis talán ő a legismertebb zeneszerző feleség a szélesebb közönség előtt az Amadeus című filmnek köszönhetően. Van benne egy emlékezetes jelenet, ahol Constanze szó szerint mellbedobással próbálja megnyerni Salieri támogatását a férje számára. Van ennek bármi alapja, tudunk róla, hogy lehetett ilyen természetű kapcsolata Salierivel?

- Nem tudok semmi olyan bizonyítékról, ami ilyesmire utalna. Amit tudhatunk, hogy Constanzénak nagyon sok köszönhető abban, hogy Mozart életműve ilyen szinten ismert. Megőrizet a kéziratokat, azokat gondozta – ebben óriási segítséget jelentett a későbbi második férje is, Georg Nikolaus von Nissen.

Nem úgy, mint Schubert esetében, ahol nem volt feleség, de volt egy testvér, akinek legfeljebb annyit köszönhetünk, hogy a szekrényt, amelyben Schubert a kottáit tartotta, nem számolta fel. De semmi mást nem tett, és amikor Schumann megérkezett Bécsbe és megtalálta a „Nagy” C-dúr szimfónia kéziratát, a testvér azt mondta, nyugodtan vigye magával. Ennek köszönhető, hogy bemutatták.