KULT
A Rovatból

Méregdrága étterem, ahol az életed is veszélyben van – A menü-kritika

Mi ez? Gasztrohorror? Fekete komédia? Szabatos szatíra? Társadalmi görbe tükör? Ralph Fiennes sötét oldala? Nos, egy kicsit mindegyik.

Link másolása

Babette lakomája, Szeress Mexikóban, A nagy zabálás, Csokoládé, Derült égből fasírt, Az élet ízei, Julie és Julia – Két nő, egy recept, Étel, ital, férfi, nő, A séf, L’ecsó, Szárnyát vagy combját, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, Ízlések és pofonok, Az ételművész, Sushiálmok, Disznó… Csupán néhány cím a valóban gazdag gasztrofilmek palettájáról. Van, amelyik idealizálja, van, amelyik kigúnyolja, és akad, amelyik a kukába hajítja a főzés tudományát, az étkezés élményét. Abban azért a legtöbb ilyen mű egyetért, hogy az étel az élet. Nos, A menü már itt kilóg egy kicsit a sorból, amely inkább a halállal köti össze a szánkba kerülő falatokat.

A film egy estét követ nyomon a Hawthorne-ban, ebben az elszigetelt, exkluzív étteremben, ahol a menü 1250 dollárba kerül, és egy nap csupán 12 vendéget szolgálnak ki.

A résztvevők mindegyike pedig egy-egy olyan sztereotípiát képvisel, amelyek a fine dining éttermekben gyakorta fellelhetők: egy önelégült ételkritikus (Janet McTeer) és talpnyaló szerkesztője (Paul Adelstein), egy kiégett filmsztár (John Leguizamo) és az asszisztense (Aimee Carrero), három hangoskodó techbizniszes bunkó (Rob Yang, Arturo Castro, Mark St. Cyr) és egy idősebb törzsvendég pár (Reed Birney, Judith Light), akik már sokadszorra érkeznek Slowik séf (Ralph Fiennes) degusztációs csodamenüjére. Aztán itt van még a főszereplő párosunk, a gasztromegszállott Tyler (Nicholas Hoult) és Margot (Anya Taylor-Joy), akit a fiú az utolsó pillanatban hívott el a különleges estére az eredetileg regisztrált partnere helyett.

Margot egyértelműen elüt a többi vendégtől, ő nem rajong az ilyen éttermek normáiért, egyáltalán nem érdekli, hogy milyen ételeket szolgál fel a séf és csapata, nem tartja sokra például a néhány művészien elosztott szószfoltot a tányéron, amit pimasz "kenyér nélküli kenyérfogásként" harangoznak be.

Tyler azonban megszállottan rajong Slowik séf munkájáért és a lehetőségért, hogy elnyerje a figyelmét és érdeklődését. Ők ketten a kezdetektől egy furcsa párost alkotnak, különös feszültség van közöttük, ami arra utal, hogy itt durva titkok várnak felfedezésre.

A menü egyik legfőbb erénye, hogy nézőként fogalmunk sincs, mi fog történni a következő percben, ez pedig az egész játékidőn át kitart. Nem értjük, miért ilyen barátságtalan és parancsoló a személyzet, amikor pedig egy alkalmazott úgy vezeti be az egyik fogást, hogy fejbelövi önmagát, a vendégek között is elszabadul a pokol.

A sztori a fináléig bizonytalanságban tartja a nézőket, a pontos miértekre az utolsó pillanatig várnunk kell, noha a séf már korábban felfedi akciója borzalmas célját.

Ralph Fiennes egyfajta tábornokként és szektavezérként létezik és tevékenykedik az étteremben, akinek parancsait vakon és egy másodpercnyi hezitálás nélkül teljesítik robot- vagy agymosott üzemmódban lévő emberei. Fiennes kellőképp árnyaltan hozza a gasztrodiktátort, jóindulatú, kedves arcot mutat, amikor arra van szükség, máskor pedig rideg pszichopataként kelt félelmet. Anya Taylor-Joyt is öröm nézni (mint mindig), hiszen egyszerre vad, lázadó és törékeny, s olyan energiákkal dolgozik, amelyek meggyőző főszereplővé teszik. Nicholas Hoult is hasonlóan erős alakítást nyújt a férfiként, aki különösen fájdalmas módon kénytelen megbékélni saját nagyképűségével. De kap némi játékidőt Slowik séf elhivatott, szigorú asszisztense, Elsa (Hong Chau) is.

Seth Reiss és Will Tracy forgatókönyve óvatos tempóval adagolja a leleplezéseket, és egyensúlyban tartja a nézői szimpátiát az áldozatok és az agytröszt között.

Persze nyilvánvalóan nem várják el tőlünk, hogy minden idegszálunkkal izguljunk és aggódjunk olyan emberekért, akik fejenként 1250 dollárt fizetnek egy minimalista vacsoráért, ráadásul leginkább azért, hogy az élménnyel később felvághassanak.

A menü azonban nem minden pillanatban egységes. Például nincs hihető kapcsolat Slowik séf vendégei iránti gyűlölete és azok „bűneinek” mértéke között, amelyek közül néhány sokkal személyesebb és jelentősebb a többinél (van, akinél csak annyi a probléma, hogy nem vett fel diákhitelt…). A film megvetése az arrogancia és a jogosultságok iránt persze következetes, és ebben a szintén nemrég bemutatott A szomorúság háromszögéhez is hasonlít, ám amikor más motívumok kezdik mozgatni a történetet (például Elsa féltékenysége Margot iránt vagy Slowik séf dühe amiatt, hogy nem emlékeznek minden egyes ételére), a bosszútörténet néha kisiklik kissé.

A humor A menüben csak finoman jelenik meg, például a fogások előtt feltűnő, fergetegesen fanyar ételnevekben, inkább a horror és a thriller műfaja uralja itt a képsorokat. A feszültség szerencsére végig kitart, a fináléban pedig még érzelmi húrok is megpendülnek, amikor Margot olyan dologra kéri Slowik séfet, ami egy kicsit visszarántja őt abba az időbe, amikor még élvezte a szakmáját.

Mark Mylod rendező (Ali G Indahouse, A nagy fehérség, Törtetők, Trónok harca, Utódlás) a hiúságok - nárcizmus, arrogancia, bálványimádás, önteltség, kapzsiság, elitizmus stb. - olyan vádiratát alkotta meg A menüvel, ami az ilyesmire éhes közönség számára egy kellően sötét és vicces élményt nyújthat, és amit a legjobb egy nagy zacskó popcornnal tálalni.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azahriah-koncert: kígyózó sor a büféknél, a színpad előtti sorok megteltek
A büfék előtti sorok reménytelennek tűnnek percekkel a kezdés előtt. A programot DESH koncertje nyitja, utána lép színpadra Azahriah.

Link másolása

Kígyózó sorok voltak órákkal Azahriah első Puskás Arénában rendezett koncertje előtt a kapuknál. A stadion területén azonban már zökkenőmentesen terelték a tömeget a rendezők. A színpad előtti sorokba azonban már szinte lehetetlen odaférkőzni:

A büféknél nagyjából fesztiválárakra érdemes készülni:

A hivatalos kezdés előtt fél órával azonban szinte már esélytelen, hogy időben sorra kerüljenek a sor végére beállók:

Úgy tudjuk, hogy a program 19:35-kor kezdődik DESH önálló koncertjével, majd némi átszerelés után Azahriah 20:45-kor lép színpadra.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Meghalt a dokumentumfilmes, aki egy hónapig csak mekis kajákat evett
Morgan Spurlock 53 éves volt. Még 2004-ben mutatták be nagy port kavart gyorskajás filmjét, amiért végül Oscarra is jelölték.

Link másolása

53 éves korában elhunyt Morgan Spurlock, Oscar-díjra jelölt dokumentumfilmes, aki a 2004-es Super Size Me című filmjével vált ismertté, írja a BBC. A rendező halálát daganatos betegség okozta csütörtökön, közölte a filmes családja.

A húsz évvel ezelőtti filmben Spurlock egy hónapig csak McDonald's ételeket fogyasztott, hogy bemutassa azok egészségügyi hatásait. Az alkotás hatalmas vitákat váltott ki, és végül Oscar-jelölést kapott a legjobb dokumentumfilm kategóriában.

Nem csak rendezte a Super Size Me-t, hanem ő volt a film sztárja, egyben a bizarr kísérlet alanya is. A dokumentumfilm forgatása alatt naponta tucatnyi Big Macet és Chicken McNuggetset evett, valamint literszámra fogyasztotta a kólát.

Ennek hatására 11 kilót hízott, és az orvosok figyelmeztették, hogy az egészsége komoly veszélyben van, ha folytatja a 30 napos kihívást.

A forgatás idején amikor csak megkérdezték tőle az előadók, hogy nagyobb krumplival és üdítővel kéri-e a menüket, mindig el kellett fogadnia. A kísérlet alatt folyamatosan romló egészségi állapotáról és az orvosi aggodalmakról számolt be, amelyek vérnyomására és koleszterinszintjére vonatkoztak.

Spurlock pályafutása során több mint 20 filmet és dokumentumfilmet rendezett, köztük a 2008-as Hol az ördögben van Oszama bin Laden? című alkotást és a 2013-as One Direction turnéfilmet. 2010-ben Emmy-díjra jelölték a Simpson család 20. évfordulós különkiadásáért.

2017-ben bevallotta, hogy nemi erőszakkal vádolták, és fizetett a szexuális zaklatással kapcsolatos per rendezéséért. Azt is elismerte, hogy „minden feleségét és barátnőjét” megcsalta. Ennek következtében végül kilépett a produkciós cégéből, amelynek társalapítója volt.

2019-ben visszatért a képernyőkre a Super Size Me folytatásával, és saját gyorsétteremláncot nyitott, hogy bemutassa, hogyan változott a gyorséttermi ipar.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Neki tényleg elhisszük” – egyszerre volt monumentális az Azahriah-koncert a Puskásban, és egyszerre érezhette a közönség, hogy ez most tényleg az övé
A felesleges manírok helyett egy egészen feszes bő másfél órát kaptunk, ahol a hangosításra, technikai körülményekre, illetve a zenekarra sem lehet panasz.

Link másolása

A hazai zenei élet, egyúttal a sajtó is már több, mint fél éve ugyanazon a kérdésen rugózik, ami a popkultúrát illeti: lesz-e hazai “világsztárunk”? Ha erre nem is lett egy koncert után határozott válasz, az a zenetörténeti tény viszont megvan, hogy még soha nem sikerült hazai előadónak ennyi ember előtt fellépnie. Baukó Attila, azaz Azahriah három teltházas Puskást hoz össze, mi pedig megnéztük a “legelső napján”.

A legelső nap valóban idézőjeles, hiszen ez a koncert lett utoljára, “csakazértis” alapon behirdetve a két telt ház után: számítani lehetett az inkább kíváncsiskodó, az esemény nagysága miatt résztvevő tömegre is, hiszen a hardcore rajongók az első két nap jegyárusítása során a Broadway rendszerét hosszas órákra fagyasztották le. Ez érződött is a tömegen, illetve az is kijelenthető, hogy bőven nem tinilányokról van szó az összetételt tekintve, ritkán láttunk ilyen diverz közönséget.

A helyszín adott, a Puskás Aréna, ahol már több koncertet is rendeztek, ebből körülbelül ugyanennyi szólt értékelhetetlen visszhanggal: a tavalyi Red Hot Chili Peppers koncertje pont a hangosításnál esett el, Az est egyik döntő kérdése volt, sikerül-e egy teljesen magyar produkció esetében áthidalni azt, amit világszinten elismert bandáknak nem.

Relatíve lassan telt meg a Puskás lelátója és küzdőtere, az előre nem nyilvános timing szerint fél nyolc tájékán megjelent Desh a színpadon egy zenekarral a háta mögött, aki önállóan, Azahriah-tól függetlenül körülbelül fél éve működik, mint produkció. A közönség közepesen lelkes sikításokkal üdvözölte mindezt, a bulin a vizuálok “jólvanazúgy” megoldása sem dobott túlságosan sokat: Desh saját vetítését az álló ledfalakra vízszintesen, teljesen koncepció nélkül helyezték el, mögötte az eleve kivetített újpalotai panelházakra ráapplikálva.

Pont, mint a nagyok.

Nagyjából így lehetne leírni a háromnegyed kilenckor megjelenő Azahriah produkcióját.

Ritkán érezhetett olyat hazai közönség, akár egy Budapest Parkos “szupershow’ alatt sem, hogy ez a nagy “valami” nemhogy egy egyszeri alkalommal van összerakva, hanem az az érzésünk támadt, mintha egy valóban régóta, nemzetközi szinten elismert előadó koncertjén lennénk. Maga az intro, a végtelen kameraállásból közvetített, és minden számra különböző effekteket használó közvetítés a koncertről, rengeteg apró pont arról tesz tanúbizonyságot, hogy igenis hazai előadó is képes ilyen magas szintű produkcióra.

Azahriah színpadon való megjelenése és a kezdeti eksztázis egészen gyorsan ülepedett, és mintha technikai gondok is lettek volna, hiszen a második számnál szemmel láthatóan a stábot és a zenekart kereste. Ezután pedig egy nagyon hosszú, viszonylag “mozgásmentes” blokk következett. Ennek két tanulsága is van: egyrészt a Puskásban már egy részint szkeptikus közönségnél talán nem elég a sok különböző táncos ilyen etapokban, másrészt pedig végtelenül tisztelendő az, hogy érezhetően nem egy “szuperbesztofot” hallunk, hanem tényleg Azahriah szája íze szerint halad a setlist.

Ami a hangzást illeti, az egyáltalán nem koncertekre tervezett stadionból kihozták a technikusok a maximumot. Nyoma nem volt a tavalyi “chilis visszhangnak”, a delay tornyok a stadionban körbemászkálva szépen tették a dolgukat. Ami még ennél is fontosabb, hogy minden zenész pontosan annyit tett bele a buliba, amennyi kell, ez pedig a hazai “koncertshow-k”, Majkák és Rúzsa Magdik hazájában dicséretként kell említeni. A felesleges manírok helyett egy egészen feszes bő másfél órát kaptunk, ahol a hangosításra, technikai körülményekre, illetve a zenekarra sem lehet panasz.

Ha nem is nagy falat, de mégiscsak szokatlan ez a fajta nagyság még Azahriah-nak is, érződött, hogy mennyivel felszabadultabbá vált a koncert Desh “második eljövetelekor”, amikor elérkeztek a közös számok, ezzel egyetemben a nagy klasszikusok.

A közönség nagy része jól fogadta a produkciót, és talán csak az erősen zenei, komplexebb részeknél lehetett olyat érezni, hogy kicsit másra figyeltek. De eleve ilyen körítés esetén csak azért mennék vissza háromszor, hogy egyszer tényleg a zenekarra, egyszer tényleg a vizuálokra figyeljek jobban, szóval ez a kalandozás egy Puskásban nyugodtan nevezhető bocsánatos bűnnek.

Számomra még ijesztő is az a gondolat, ami a dalok közötti interakciókat, kommunikációt illeti a közönséggel, ugyanis az érződött a leginkább, hogy

Azahriah tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi történik körülötte, és tudja is kezelni a cirka 45 ezer embert. A show több részénél is az érződött, hogy mi sem lenne természetesebb dolog, minthogy ennyi ember előtt rontson akár mosolyogva bele a gitárszólóba, vagy énekeljen egy hónapja kiadott dalokat.

A katarzis azért elmaradt, noha egész egyszerűen a Puskással kapcsolatban nem tudnék olyan elvárásokat megfogalmazni, amit egyébként ne teljesített volna vagy a főhős vagy a zenekar vagy a technika tisztességgel az este folyamán. Az viszont biztos, hogy rendkívül jót tesz az a hazai zeneiparnak, ha ilyen elvárások megugrása után is azt érezzük, van még ott, ahonnan ez jött.

Alapvetően sokáig lehetne firtatni annak az okát, hogy miért működik pont az Azahriah-projekt ilyen magas nézőszám esetén is, talán pont a mellettem ülők mondták ki a legfontosabb mondatot: “neki tényleg elhisszük”. Amennyire monumentális volt a puskásos buli, ugyanannyira volt az egésznek egy sajátos élménye: ez most “tényleg a miénk”.

Kimondatlanul, de a hazai élet tényleg várt egy valódi sztárra, akinél a nagyszínpad az nem az aktuális (tökéletesen ugyanolyan lineuppal dolgozó) fesztiválok egy-két évéig terjed, hanem valaki olyanra, akiről talán kispáli nosztalgiázással beszélhetünk, hogy mi hol és mikor láttuk mindezt először. Ha itt, akkor azért, ha máshol, akkor pedig azért vált ez az alkalom egyszerivé (háromszorivá).


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Lovasi András: A 2020-as években is születtek már olyan dalok, amiket nem kell szégyellni, mint egy Kozsó-számot
Két zenekart is méltó utódnak tartanak a Kispál és a borz tagjai. Szerintük már eddig is született egy csomó olyan sláger az évtizedben, amire később emlékezni fogunk. Exkluzív interjúnk Lovasi Andrással és Dióssy D. Ákossal.
Maier Vilmos - szmo.hu
2024. május 23.


Link másolása

„Ami fura, hogy vannak fiatalok. Nem tudom, hogy a szüleiknél hallották, vagy van az emberekben egy természetes igény, hogy utánanézzenek, mit csináltak a régiek” – válaszolta Dióssy D. Ákos, vagyis Dió a Kispál és a Borz billentyűse arra a kérdésünkre, hogy miben változott a turnézás a korábbiakhoz képest.

Lovasi András azt is elárult a Kobuci Kertben rendezett koncertjük előtt, hogy szerinte ma is vannak nagyon jó fiatal zenekarok abban a stílusban, amit ők képviselnek, kettőt meg is nevezett közülük: az Elefántot és a Carson Comát.

„Szerintem a 2020-as években is születtek már most olyan dalok, amik valószínűleg tíz év múlva is hallgathatók és énekelhetők lesznek, és nem kell szégyellni őket, mint mondjuk egy Kozsó-számot”

– tette hozzá a zenekar frontembere.

A teljes beszélgetésből ezen kívül az is kiderül, hogy kinek melyik a kedvenc Kispál-lemeze az eddigi életműből:

@szeretlekmagyarorszag.hu A #kispálésaborz két tagjával, #lovasi ♬ eredeti hang - Szeretlek Magyarország.hu

Link másolása
KÖVESS MINKET: