Osváth Zsolt: Volt, hogy megírták, Molotov-koktélt dobnak a kertembe és ott volt a címem
Osváth Zsoltot 2016-ban a Való Világban ismerhette meg az ország, azóta már dolgozott a RTL Klub több műsorában, egészen magasra jutott a ranglétrán. Ám újabban inkább amolyan megmondóemberként tekintenek rá. 2018 decemberében indította el ZSHOWtime nevű YouTube-csatornáját, ahol jelenleg már 130 ezer követője van. Olyan ismert emberekkel készített interjúkat, mint Puzsér Róbert, Gyurcsány Ferenc, Ördög Nóra, Alföldi Róbert vagy Vona Gábor. De az utóbbi időben rendszeresen nyilvánul meg különböző társadalmi témákban is.
A siker viszont nem jött olyan könnyen, sőt! Hosszú, rögös út vezetett idáig, és még most is vannak bőven akadályok. Többek között mesélt nekünk arról, milyen volt a gyerekkora állami gondozottként, mikor léphetett először színpadra, hogyan jutott el addig, hogy az ország legnézettebb lakástalkshowja az ő nevéhez fűződik és, hogy milyen terveik vannak párjával, Patrikkal, akivel nagyon szeretnének egy gyermeket, ám a mostani helyzetben ez egyáltalán nem egyszerű dolog számukra.
– Arról már többször is beszéltél a videóidban, hogy finoman szólva, nem indult túl egyszerűen a te életed. A gyerekkorod jó részét intézetben töltötted, ráadásul azért elég fiatalon kerültél állami gondozásba. Mesélsz arról, hogy honnan indult a te történeted?
– Az én történetem egy olyan igazi hollywoodi történet. Egy óbudai szükséglakásból indultam, mára meg ahhoz képest elég jó életem van. Nem volt túl rózsás a gyerekkorom, egy mentális beteg, függőségekben szenvedő anyukával nőttem fel. Édesapám nem volt velünk, anya meg csak testileg volt ott, szellemileg sokszor ő sem, rengetegszer próbált öngyilkos lenni. A gyámhivatal egy adott ponton pedig megunta, hogy többet vagyunk egyedül, mint szülői felügyelet alatt és akkor elvittek állami gondozásba a nővéremmel együtt.
12 éves voltam, jöttem haza egy gyermekvasutas táborból. A vasútállomáson ott várt két szociális munkás, és azt mondták, hogy Zsolt velünk kellene jönnöd, mert anyukád kórházban van, és nem mehetsz haza, nincs otthon senki.
Akkor elvittek és onnantól kezdve 6 évig voltam intézetben. Nekem az állami gondozás egy megváltás volt: ha én nem kerülök intézetbe, akkor elképzelhető, hogy most valahol alkohol- és drogmámorban tengetném a mindennapjaimat. De szerencsére nem így lett, ugyan az intézetben volt lehetőségem arra, hogy elmenjek a drogok vagy a tanulás irányába, de én akkor hoztam egy döntést, hogy a tanulást választom.
– Milyen emlékeid vannak az intézetről?
– Abszolút vegyes. Nyilván már azért a szexuális orientációm ott is kiütközött. Én nem mentem gyúrni a srácokkal, nem mentem focizni, tehát engem már akkor is a kicsit szenzitívebb dolgok érdekeltek. Nyilván már akkor elkezdődött a száraz buzizás. Nekem már igazából az intézet előtt is mindig fiú szerelmeim voltak, független attól, hogy otthon mindig heteroszexuális kapcsolatokat láttam. Akkor még nem tudtam, hogy mi ez, hogy meleg vagy nem meleg, csak azt tudtam, hogy én nem a Kittibe vagyok szerelmes, hanem a Tomiba.
– Ezt akkor már fel is vállaltad?
– Nyilvánosan nem vállaltam fel, és később kiderült, hogy ezt nagyon rosszul tettem egyébként. Ez egy keresztény intézet volt, mármint olyan szempontból, hogy az igazgató nagyon adott a látszatra, és kifelé azt próbálta mutatni, hogy itt a katolikus értékeknek teljesen megfelelünk. Természetesen ez nem így volt, és az intézményen belül voltak olyan dolgok, amik ezeknek a normáknak nem feleltek meg. Ettől függetlenül én mégis tartottam attól, hogy ha felvállalom magam, akkor abból konfliktusom lehet, és nemcsak a növendékekkel, hanem a nevelőkkel is. Én amennyire tudtam próbáltam ezt takargatni, még álcabarátnőm is volt. Aztán egy intézetbeli nagy szerelemnek, majd nagy csalódásnak köszönhetően úgy voltam vele, hogy ennél rosszabb velem már nem történhet, és így felvállaltam, hogy meleg vagyok. Onnantól kezdve ez az intézetben senkit sem zavart, hanem jót röhögtünk ezen, sőt! Sokkal szimpatikusabb lettem az embereknek, mert az lett, hogy buzi vagy? Igen. És akkor már nem tudtak rá mit mondani.
Viszont a nevelőknek ez nem volt ennyire vicces, és többek között ezért kellett 18 éves koromban eljönnöm, mert az igazgató azt mondta, hogy ezt a fertőt ide nem hozhatom be.
– Hogyan alakult az életed az intézet után? Ugye akkor még messze nem volt YouTube-csatorna, meg RTL-es állás.
– 18 évesen visszaköltöztem a kis dohos óbudai lakásba anyukámhoz. De hát van, ami nem változik, és az a valami anyukám viselkedése volt. Neki csak rosszabb lett az állapota, és úgy gondoltam, hogy bárhol máshol, csak ott nem. Leginkább barátoknál aludtam, de volt olyan is, hogy nem tudtam épp hol aludni és akkor az utcán kellett éjszakáznom. Ez azért volt ijesztő, mert kora tavasz környékén volt, és elég hideg. De aztán mindig volt egy barátom, ahol tudtam aludni egy pár napig. Aztán elmentem dolgozni.
A szórólapozástól elkezdve, a gyorséttermi munkán át, a sitthordáson keresztül én tényleg mindent csináltam.
Aztán egyszer lementem egy meleg bárba, megnéztem, hogy milyen az és nem sokkal később elkezdtem ott dolgozni transzvesztita előadóként.
– Az intézet alatt már volt egy alkalom, amikor kvázi szerepeltél emberek előtt. Ez a Mónika show egyik adása volt, amikor az apukádat kérted arra, hogy vegyen magához. De igazán először transzvesztitaként álltál közönség elé. Mit csináltál pontosan, hogyan kell ezt elképzelni?
– Igen, ezt csomóan összekeverik egyébként. A transzvarieté az művészet.
Ott nem arról volt szó, hogy anyám ruháiban felmentem a színpadra, és utána ötezerért bárki csinálhatott velem bármit. Egy koreografált revüműsort adtunk elő, aminek kezdetben én csak egy nagyon kicsi háttérszereplője voltam, és egyébként egészen odáig jutottam az évek során, hogy az egyik legnagyobb meleg bárnak a konferansziéja lettem.
Stand upoztam, persze ezt mind női ruhában. De ettől függetlenül én soha nem éreztem magam nőnek. Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor a Gálvölgyi János vagy a Bagi Nacsa beöltözik nőnek, és abban a szerepben adja elő magát. Számomra sem jelentett semmi többet, ez színészet volt. Ez volt egyébként az első olyan állandó munkám, ami jól is fizetett, meg is tudtam belőle élni, és közben társaságom, barátaim is voltak.
Aztán természetesen az éjszakai élettel együtt elkerülhetetlenül jöttek a party drogok, és minden egyéb ilyen dolog. Soha semminek nem voltam a függője, de ezt nem szoktam letagadni. Pont azért, mert ha valaki előjön a múltammal, hogy hát én láttalak téged bedrogozva, az simán lehet. Popsztár életet éltünk és ez vele járt.
6 évig dolgoztam ebben, de azalatt bejártam az országot, voltam Európában több helyen, utoljára Rodoszon. Ott például 20 év után én voltam az első állandó transzvesztita a görög szigeten, akit meghívtak, és egy éven keresztül szórakoztattam a közönséget. Utána le is köszöntem egyébként. Ez olyan 2014 körül lehetett. Utána rájöttem, hogy az, hogy én nőnek öltözöm, színpadon dolgozom, egy teljesen másik arcomat ismeri a közönség, már nem tesz boldoggá. Leköszöntem és elmentem sört csapolni.
– Hogyan kötöttél ki aztán a médiában? Ugye az első állomás a Való Világ volt, itt ismert meg téged tulajdonképpen az ország.
– 2016 volt, akkor már két éve dolgoztam a vendéglátásban. Ezt csak azért csináltam, mert ebben volt pénz. Addigra megismerkedtem a Patrikkal is, és tudtam, hogy ez hosszú távon nem fog menni, fájt a derekam stb. Aztán közben megkerestek a Való Világból többször is, hogy lenne-e kedvem menni. 2016-ban láttam, hogy újra indul a műsor, és én már akkor szóltam az étteremvezetőnek, hogy indén indul a Való Világ, én jelentkezni fogok és be is fogok kerülni, úgyhogy nagyjából nyár végéig számoljatok velem. Akkor röhögtek, hogy jó rendben. De én éreztem, hogy így lesz, mert már mondtam, hogy nem akarok tovább sört csapolni, egy picivel azért többet szerettem volna. Aztán egy casting, két casting, három casting, műsor, párbaj, kiesés... és akkor ott álltam, hogy tulajdonképpen most mit kezdjek magammal.
A VV Zsolti, mint olyan nekem sose volt szimpatikus, nem gondolom, hogy azért, mert ettem, ittam, szartam három hónapig egy műsorban, bárkinek is el kellene engem ismernie, példaképként kellene rám tekinteni, vagy esetleg sztárnak hívnia, ettől különösen ráz a hideg.
A televíziózás egy örök szerelem, a Való Világba is egyébként azért mentem, mert szerettem volna látni, hogyan készül egy ilyen műsor. Aztán végül ráírtam a kreatív igazgatóra, hogy köszönöm a lehetőséget, viszont nekem ennyi nem elég és szeretnék tovább a tévénél dolgozni. Behívott egy kávéra, elbeszélgettünk, bemutatott három főszerkesztőnek, aztán egy nagyon kezdetleges, ilyen gyakornoki szinten elkezdtem ott dolgozni. 4 év alatt megmásztam a ranglétrát, eljutottam oda, hogy már önálló adásokat szerkesztettem, kreatív szerkesztői feladatokat kaptam, egészen idén márciusig.
– Közben elindult a YouTube-csatornád, kezdetben az éppen aktuális Való Világ kiesőivel készítettél interjúkat. Aztán ez egész szépen elindult, több saját gyártású műsorod, sorozatod lett, ahová sztárvendégeket, ismert embereket hívsz meg. Emiatt hagytad ott végül a televíziót? Vagy ez az “elválás” inkább köszönhető a járványhelyzetnek?
– Közel két éve indítottam el a csatornámat. Azt éreztem, hogy valamit kell csinálnom, mert a kamera mögötti részt is nagyon élvezem, de én szeretek kamera előtt is lenni. Aztán rájöttem, hogy ez nekem tetszik, meg az embereknek is. És úgy voltam vele, hogy próbálkozzunk meg akkor azzal a vonallal, ami én is vagyok, és ami nem arról szól, hogy másokkal beszélgetek, hanem a saját véleményemet mondom el.
Aztán ez az egész odáig jutott, hogy tulajdonképpen a legnézettebb lakástalksohw neve hozzám kötődik, olyan emberekkel ültem egy kanapén, mint Ördög Nóra, Vona Gábor, Alföldi Róbert, Gyurcsány Ferenc, Puzsér Róbert. Már az RTL-től is függetlenedni tudtam. Nyilván soha nem fogom elfelejteni azt a sok lehetőséget, amit tőlük kaptam, viszont egy adott ponton mérlegelnem kellett, hogy a saját karrierem építem és magamnak gyártok jó műsorokat, vagy az RTL-nek. És úgy láttam, hogy magamnak kifizetődőbb és még mellette kamera előtt is lehetek. Márciusban történt az, hogy a koronavírus miatt leálltak annak a műsornak az előkészületei a járvány miatt, amiben én dolgoztam.
Ekkor elkezdtem a YouTube-ot nem hobbiszerűen, hanem tényleg munkaszerűen csinálni, előtervezetten készültek a sorozatok, véleményvideók. Elindult egy webshopunk, megalakult a cégünk, amiben foglalkozunk mindennel, ami műsorgyártás, weblapkészítés és most ebben megtaláltuk magunkat Patrikkal.
GYURCSÁNY FERENC: "NEM VOLTAM HIBÁTLAN...GOLYÓÁLLÓ MELLÉNYT HOZTAK A GYEREKEIMRE!"
GYURCSÁNY #1KANAPÉN #ZSHOWTIME IG: https://www.instagram.com/osvvath_zsolt/?hl=hu https://www.instagram.com/ferenc.gyurcsany/?hl=hu Ezen a héten Gyurcsán Fe...
– Azért az utóbbi időben elég erős vonalat képviselnek a véleményvideók. Sokan már amolyan megmondóemberként tekintenek rád. Sokszor állsz bele megosztó témákba, vagy éppen olyan emberekbe, akiknek amellett, hogy nagy követőtábora van - gondolok itt például a fiatal influenszerekre - elég hűségesek is, tehát mennek és szétkapnak. Velük azért már nem egy online csatát vívtál meg. Hogy látod van ennek egyáltalán értelme? Miért állsz bele ezekben az emberekbe, témákba?
– Azért az ő követőik folyamatosan idősödnek. Lehet, hogy annak a 13-14 éves kisfiúnak, kislánynak, aki követi ezeket a tartalom nélküli, káros internet-celebeket, két év múlva eszébe jut az, amit én mondtam, és látni fogják már ők is a saját szemükkel, hogy én miről beszéltem. És nem csak én. Hála istennek úgy látom, hogy ez most már trend lett. Persze van, aki csak fröcsög, azt nem szeretem. De van, aki érvekkel, objektíven igyekszik alátámasztani az ő saját véleményét, az tök oké. És fontos, hogy ezek nem igazságok, ezek vélemények.
Lehet, hogy amit én mondok, az nem feltétlenül az igazság, csak szeretnék elindítani másokban az adott témával kapcsolatban gondolatokat. És azt gondolom, hogy ennek van értelme. Egyszerűen meg kell nézni a kommentszekciót és a kedvelési arányokat az ilyen videók alatt, amikor olyan társadalmi problémákra hívom fel a figyelmet, amiről sokan nem beszélnek. Ezekről egyszerűen azért nem beszélnek, mert félnek, hogy rájuk uszítják a követőiket.
Nekem is volt olyan, hogy megírták, hogy Molotov-koktélt dobnak a kertembe, és ott volt a címem, vagy az autóm rendszáma, hogy felgyújtják, vagy elvágják a fékkábelt és társai. Nyilván ezeket helyén kell kezelni, ezeket jogi útra tereltem. De most azzal, hogy azt mondják: “hülye buzi”, vagy hogy “irigy vagy és mások hátán akarsz felmászni”, nem tudok mit kezdeni.
Ez logikai bukfenc. Ha én ezeknek az embereknek a követőit szeretném, akkor dicsérném őket és nem kritizálnám. De egyébként elsősorban nem az embereket szoktam kritizálni, hanem magát a jelenséget. Persze elég nehéz személyeskedés nélkül mindezt és én sem vagyok feddhetetlen. Én amúgy nem gondolom magam megmondóembernek, de ha akarjuk, akkor használjuk ezt a szót, igazából én csak egy embernek tartom magam, aki el meri mondani a véleményét. Bárkivel, akiről videót csináltam - Kaleta Gáboron kívül - le tudnék ülni beszélgetni, rossz érzés nélkül.
– És próbálkoztál is már ezzel?
– Persze! Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy látok egy videót és azonnal reagálok. Például a Bish Bharbie vagy a Missh esetében többször is próbáltam. Missh-el, ha beszélünk telefonon, neki ugyanezeket el is mondom.
