"Nem látok fényt, de tudom, hogy meg fogok halni" – egy anya, aki majdnem belehalt a szülésbe
Péntek este van. Az intenzív osztályon fekszem egy ágyban miután 35 hétre és 3 napra világra hoztam az ikreimet. A vérnyomásom 240/120 és ez egész testem remeg. Nem tudom iránytani az izmaimat és nem tudok beszélni. Három orvos rohan be a szobámba, és infúziót kötnek a karomba. Most telenyomnak gyógyszerrel.
Nem látok fényt, de tudom, hogy meg fogok halni.
28 hetesen mentem rutin vizsgálatra, és megmérték a vérnyomásom. A nővér rám nézett és megkérdezte, hogy homályosan látok-e. Ekkor tudod, hogy ez a kérdés semmi jót nem jelenthet. Azonnal telefanál, és vizelet mintát kérnek. Amikor megjönnek az eredmények, akkor hallom a preeclampsia (terhességi mérgezés) szót életembe először.

Még aznap beutalnak a kórházba, ahol az elkövetkező 2 hónapot töltöttem.
Ez alatt az idő alatt a nagy lányom, Bella, aki épp csak akkor lett két éves az anyukája nélkül van otthon. Ez a legnehezebb része. Örökre a kórházban tudok tenni a születendő gyermekeimért. Kibírom a szörnyű étkeztetést, az unalmat, a félelmet, a magánélet hiányát, az állandó hangzavart, a napi vérvételeket, a gyógyszereket, mindent! Az egyetlen dolog, ami összetör, hogy távol vagyok tőle. A legrosszabb pillanataimban arra vágyom, hogy jöjjenek már ki a gyerekek és visszamehessek hozzá.
De minden számítással szemben – és ezt komolyan mondom – kibírtam majdnem két hónapot.
Így, a 35. héten megmondtam az orvosoknak, hogy vége és vegyék ki őket.
A császármetszés kérvényezve és alig várom, hogy lássam őket. Amikor megláttam az ikreket, elkezdek sírni. Annyira aprók. Nem hittem, hogy ilyen kicsik lesznek. Dina 2 kilós, de Ally még azt sem éri el. 1,9 kilósan a legcsúnyább csecsemő, akit valaha láttam, de teljes szívemmel szeretem, és annyira megkönnyebbültem, hogy mindennek vége.
Aznap éjjel az intenzív osztályon fekszem és felébredek, mert érzem, hogy valami nincsen rendben. Hívom a nővért, és megkérem, hogy nézze meg a vérnyomásom. A gép megmutatja, hogy már így is elképesztő magas, de ami még rosszabb, hogy egyre csak megy fel. A férjem megdöbbenve kel fel a mellettem lévő széken ülve álmából.
Perceken belül orvosok vesznek körül, és nagy a hangzavar. Pontosan tudom, hogy mi történik mert olvastam róla, és tudom milyen kockázatok vannak.
Az eclampsia világába merülök hamarosan, ami olyan állapot, amely alatt egy vagy több görcs jelenik meg, és gyakran kómával, néha halállal jár.
Akkor kezdődnek el a rángatózások. Elvesztettem a kontrollt. Az egész testem ugrál az ágyban és félek.
Azt gondolom: „itt van”.
Ránézek a férjemre, és látom rajta, hogy fogalma sincs arról, hogy mi történik, és akkor hirtelen pánik tört rám. Hogy a fenébe tudnám itt hagyni a három lányom egy férfival, aki azt sem tudná megmondani, hogy meg fogok most halni? Ezért úgy döntöttem, hogy nem halok meg.
Becsuktam a szememet, és azt képzeltem, hogy a tengerparton koktélozgatok. Pina Coladat iszom, majd egy Margaritát, és minden friss. Hallom, ahogy az orvosok kérdeznek, hogy minden rendben van-e és hogy hallom-e őket. De ekkor én már Párizsban ettem a pompás sajtokat, amiket nem tudtam a terhesség alatt enni.
A testem még mindig remeg, és egyre több gyógyszert tömnek belém, de most már otthon vagyok a lányokkal. Mindegyikőjüket tisztán látom. Az arcuk, a szemük, a hajuk, az illatokat is érzem, és tudom, hogy minden rendben lesz. Ekkor el is mosolyodtam, és szerintem a szobában mindenki azt hitte, hogy megbolondultam.
Az orvosok pár másodpercenként nyomkodják a gépet, hogy nézzék a vérnyomásom, és olyan mintha senki nem venne levegőt a szobában. Csak én, persze. Én nagyon jól érzem magam, amint snowboard-ozok és hangosan kiáltozok közben.
És akkor elkezdett csökkenni a vérnyomásom. A testem megnyugszik és kinyitom a szemem. Nem haltam meg.
Csak arra tudok gondolni, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen elkötelezett emberekkel áldott meg az élet. Beleértve a férjemet is, aki csak akkor jön rá, hogy milyen kevésen múlott, hogy elveszít engem, és három gyereket kellett volna egyedül nevelnie.
Életem leghosszabb éjszakája volt ez, és bár tudom, hogy a legrosszabbat már túléltem, az igazi változás csak most kezdődik. Pár nap és hazamehetek az ikrekkel, és a felgyorsított élet három gyerekes szülőként kezdetét veszi.
Ebben a pillanatban döntöm el az, hogy a humor lesz az én titkos fegyverem, a pozitív gondolkodás a pajzsom.
A terhességi toxémia a második trimeszterre jellemző tünetegyüttes, amely a 20. terhességi hét után alakulhat ki, és általában a szülést követő 6. héten szűnik meg. Nevével ellentétben az állapotot nem méreganyag okozza, de pontos okát az orvosok a mai napig is csak valószínűsítik. (csaladivilag.hu)