„Nekem ez a helyzet nem kerek” – elvesztegetett időnek érzi a járvány heteit az 5 gyermekes anyuka
Barbara posztjai középpontjában a család áll, a gyerekei, a velük átélt élmények, a gyereknevelés során szerzett tapasztalatok, kudarcok. Írásaiban azt szeretné megmutatni, hogy gyerekekkel élni nem mindig rózsaszín, habos-babos tündérmese, néha kifejezetten nehéz, de ennek ellenére minden pillanatáért megéri csinálni, küzdeni, erőn felül teljesíteni.
Barátnőmnek. Mennék, mennék ki a világból. Nekiindulnék és csak mennék. Vinném magammal az indulataimat, a frusztrációmat, a kikiabálhatnékaimat. Mennék és vinném. Mindegy, hogy hova… csak mennék. Ki a világból. Veled.
* * *
Eljött a belenyugvás időszaka. Megéltem a gyász öt lépését a járványhelyzettel kapcsolatosan, és most eljutottam a legutolsóhoz.
Az elfogadáshoz.
Elfogadtam, hogy most ilyen az életünk. Hogy most ez van. Karanténban vagyunk, jön a húzd-meg-ereszd meg időszaka, már belengették a járvány második hullámát, ami az influenzaszezonnal összekapaszkodva még nehezebb lesz, mint a mostani időszak, ráadásul egy olyan időszakban jön majd, amikor nem lehet kiülni az erkélyre, egészségügyi sétákat tenni a természetben, mert cudar lesz az időjárás.
Elfogadtam. Próbálom a legjobbat kihozni abból, amim van. Próbálkozom. Értékelek. Hálás vagyok.
Felszínen vagyok. Felszínen tartom magam. Nem csinálok úgy, mintha minden jó lenne, de igyekszem a pozitív dolgokra koncentrálni.
De… De ez akkor sem kerek. Nekem nem kerek.
Ma kibicikliztem Középsővel, Négyessel és Legkisebbel a Kopaszi-gátra. Újfent. Most vittem őket is. Hűvös, szeles idő volt. A szokásosnál is kevesebben voltak. Ami azt jelenti, hogy fél tizenegykor mi négyen gördültünk csak végig a gát csúcsára kivezető úton. Egyetlen ember tartott velünk egy darabon, a biztonsági szolgálat egyik embere. A gát végén, az egyik oldalon valaki nyírta a füvet, egy fiatal fiú pedig épp akkor fordult vissza a kerékpárjával, hogy hazafelé induljon, amikor mi letámasztottuk a sajátjainkat. Mondhatni üres volt a part, üres volt a gát. A gyerekek szétszéledtek, Legkisebb lefutott a partra kavicsokat gyűjteni nekem, hogy többet nevessek, ahogy ő fogalmazott, a másik kettő pedig le-fel rodeózott a gát végébe vezető lejtőn.
És akkor megláttam még valakit. Egy fiatal férfit. Aki horgászott. A bokrok takarásában volt, azért nem vettem észre elsőre. Állt a parton egyedül és horgászott. Nagyon koncentrált, látszott, hogy minden idegszálával a vízre figyel.
andreas160578 képe a Pixabay -en.
És én akkor ott elbőgtem magamat. Legkisebb meg még nagyobb vehemenciával kezdte hordani a szebbnél szebb kavicsokat a lábam elé, hátha nem sírok majd. De sírtam. És nem bírtam abbahagyni. Miközben folytak a könnyeim, rájöttem, hogy nem tudom elrejteni magam elől a tényt, hogy
én utálom ezt a helyzetet, amiben vagyunk. Akkor is, ha tudok már hálás lenni, tudom értékelni bizonyos pontjait, bizonyos dolgokat, amiket kaptam ettől a szituációtól, de én nekem ez akkor sem kerek. És soha nem is lesz az. Akárhogy is próbálom bizonygatni magamnak.
Nem lesz az, mert én ezt az időt elvesztegetett időnek érzem. Hiába kapok bizonyos időt bizonyos tevékenységekre, amelyekre eddig nem jutott, vagy nem jutott elég, amelyektől a járvány elveszi az időt, az jobban fáj. Azért, mert ez utóbbi nem pótolható. Nem bepótolható. Az előbbi meg igen. Ha tényleg olyan fontos, akkor lehet rá időt teremteni. Biztos vagyok benne.
De az az idő, azok a dolgok, amelyeket most elvesz a karantén, nem pótolható. És ez nagyon fáj.
A horgászó férfiről az édesapám jutott eszembe. Aki pár hónap múlva nyolcvannégy éves lesz. Imád horgászni. Most már lényegesen kevesebbszer jár le, de még mindig fontos neki. És én imádtam vele horgászni gyerek- és fiatalkoromban. Sokat jártunk ki a Benta-patakra és a Dunára. Aztán idővel a helyemet átvette Nagyfiú és nemrég a kisebbek is bejelentkeztek, hogy ők is szeretnének a papával horgászni. És most úgy telt el a tél vége, és lassan majdnem az egész tavasz, hogy senki nem ment a papával horgászni.
Ki fogja ezt az időt visszaadni?
Az apai nagyapám nyolcvannégy évesen halt meg, az apai nagyanyám nyolcvanöt évesen. A testvére nyolcvanhat éves volt, amikor elbúcsúztattuk.
Tudom, hogy közeleg édesapám ideje. Tudom. Itt bent érzem. És erre itt a járvány és elveszi az időnket. És lehet, hogy elmegy a járvány és újra láthatjuk egymást, újra érinthetjük egymást, de ezt a kieső időt nem adja vissza senki.
Amikor töltekezhettem volna, erőt gyűjthettem volna a vele való együttlétekből arra az időre, amikor már csak a hiánya lesz nekem. Nekünk. Az unokáinak.
Érvelhetnél azzal, hogy ha nem lenne járvány, akkor se biztos, hogy találkoznánk. Lehet. De ez az én döntésem lenne és a következményeivel nekem kellene elszámolnom önmagammal. Az én dolgom lenne. De most kivették a döntés jogát a kezemből. És ez az én szememben megbocsáthatatlan.
Inkompetens lettem olyan dolgokban, amelyek kizárólagosságát eddig semmi nem kérdőjelezte meg.
Ahogy például arról sem mi döntünk, hogyan zárja le Legkisebb az óvodás éveit. Nem vagyok nagy híve az óvodai ballagásnak, de elfogadtam, hogy ez a szokás és soha egyik gyerekemnél sem volt kérdés, hogy részt vesznek rajta. Kivéve Legkisebbet. Mert neki nem lesz. Neki egyik napról a másikra ért véget az óvodai élete.
És nem, nem pótolja az óvodás napjait, hogy itthon lehet velem, velünk, a szüleivel, a testvéreivel. Mert a kapcsolódásaiban mi egy másik szintet képviselünk.
Nagyon szeret itthon lenni, ez nem kétséges. És jót is tesz neki. De ettől függetlenül rettenetesen megsínyli a hiányait. A barátait. Akik hiányoznak neki. És akik nem pótolhatók. Ahogy a kiesett időt sem, ami a velük való kapcsolattartásban jelentkezik a járvány miatt.
Sokszor írtam már arról, hogy mennyire fontos nekem a csend és hogy most mennyire nincs benne részem. Ezt most is fenntartom. De ennek ellenére
egyre jobban nyomaszt a városom csendje, a kihalt utcák látványa, a pezsgés hiánya – nem véletlenül nem költöztünk vidékre -, hogy ha találkozom valakivel, akkor az első reakcióm az, hogy minél távolabb húzódjam tőle.
Ha elesik egy totyogó az utcán, akkor erőnek erejével kell visszatartanom magam, hogy ösztönből ne kapjak utána. Pedig megakadályozhatnám, hogy lehorzsolja a térdét, mert látom, hogy az édesanyja nem fog odaérni. Én odaérnék…, de nem mozdulok. Kényszerítve állok, és nézem, ahogy elesik, és sírni kezd. És majd elsüllyedek a föld alá, amikor rám néz a könnyes szemeivel, aki ott állok a közelében és nem segítettem rajta. Nem tudja, hogy nem nem akartam, hanem egyszerűen nem tehetem. Mert ilyen időket élünk. És ez az én szememben megbocsáthatatlan.
Ahogy a maszkos emberek látványa is inkább megrémiszt, mint nem.
Már nem szeretek sütni. Korábban azért sütöttem, mert jólesett. Mert nekem is jólesett, nem csak a családtagjaimnak. Szerettem válogatni a receptek között, a blogra is örömmel tettem fel a recepteket. Ez elmúlt. Ordítani tudnék, amikor valamelyik gyerekem megjelenik a konyhában, hogy éhes.
Nem akarok főzni. Napi három főétkezést kell biztosítanom hét embernek és plusz kettőt öt gyereknek. Embertelen mennyiség. Szó szerint nagyüzemi konyha.
Az előkészületekkel, a kiegészítő tevékenységgel együtt olyan, mintha egész nap a konyhában állnék. Nem akarom csinálni. Egyszerűen sok. Tényleg. Vicces lehet, de még elég evőeszközünk sincs egy napra, pedig gondolhatod, hogy nem hét darabunk van sem kanálból, sem villából, sem másból. Elvesztettem valamit, amit szerettem. És nem tudom, hogy valaha tudok majd újra úgy nézni a főzésre-sütésre, ahogy korábban. És ez az én szememben megbocsáthatatlan.
És nem kerek. Nekem ez a helyzet nem kerek. És ezt muszáj kimondanom. Muszáj, mert belülről mardos.
Nem tudok úgy tenni, mintha… Inkább beleállok. Hogy ez nekem nem kerek. És soha nem lesz az. Így könnyebb. Nekem. És így talán jobban megy az elfogadás is. És továbbra is tudok hálás lenni. Tudom értékelni, amit lehet, amit kell, amit kapok. De ehhez ki kell mondanom, el kell ismernem – legalább magam előtt őszintén -, hogy ez nekem nem jó.
Nem tud az lenni. Az elvesztegetettség, a pótolhatatlanság és a kárpótolhatatlanság érzése miatt. Járvány idején.
Barbara minden nap ír a járvány idején. Mert ez egy rendkívüli helyzet, amely sok dolgot megmutat. Sok olyan dolgot, amellyel már korábban is kezdeni kellett volna valamit. Mégsem tettük. A napló többi részét ITT TALÁLJÁTOK.
