"Ami nehéz az anyaságban..."
Imádom a gyerekeimet. Mire megszülettek, már évek óta másra sem vágytam, csak rájuk. De minél hosszabb ideje cseperednek a közelemben, annál inkább ágaskodik bennem a szabadság utáni vágy, és annál több dolgot érzek terhesnek a család-menedzselésben. Úgyhogy most jól kiadom őket magamból. És nemcsak én.
Nincs csodálatosabb, mint reggel arra ébredni, hogy a gyerekek bebújnak mellém az illatos, meleg testükkel az ágyba, rám pillantanak a hatalmas szemeikkel, és a cuppogásukat és pihegésüket hallgatva hullok vissza az álomba. És a többire sincsenek szavaim: amikor a pici, meleg kezüket nyújtják, hogy kéz a kézben ballagjunk az utcán, amikor a világ új összefüggéseit tárják fel előttem, vagy amikor észreveszik azokat az apró szöszöket a világban, amiktől valójában szép az élet. De azért vannak olyan dolgok is, amik kiakasztanak, és most inkább erről lesz szó.
Egész jól viselem, amikor reggeltől estig csak kérdeznek, amikor hajnali hatkor veszekedésre ébredek, vagy hogy egész nap megy duma, folyton mindenkinek közlendője van. Megbocsátom (magamnak is), hogy a reggeli készülődésben mindig otthon felejtek valamit, mert egy másodpercem sincs arra, hogy nyugiban végiggondoljam, mire lesz szükség estig. Bírom a játszóterezést is. Nem mondom, hogy élvezem, de találok benne örömet még akkor is, amikor a gyerekeken kívül nincs egy ember, akihez szóljak.
Nem különösebben zavar, hogy különórákon üldögélek délután, mert legalább van egy-egy óra csönd az életemben, és kifejezetten szeretek velük festeni, színezni, kártyázni, társasozni. Mindent, de komolyan mindent megteszek azért, hogy a reggelek ne sürgetéssel és stresszel teljenek, hanem az ő tempójukban.
De van egy dolog, amitől herótot kapok. A táplálás. Megőrülök attól, hogy már napközben arra kell gondolnom, mit fogunk enni este. Nem akarok minden második nap bevásárolni, és végképp nem akarok főzni. De ha nem főzök, enni akkor is kell adni valamit. Én pedig úgy szeretnék élni, mint régen, amikor ott ettem, ahol ért az éhség, és azt, amihez a közelben hozzá lehetett jutni.
Nem akarok előre gondolkodni arról, mindenkinek ott van-e a kedvence a hűtőben, és mit lesznek hajlandóak megenni a gyerekek. Ha pedig otthagyják, mit adok helyette. Elegem van a hús-krumpli kombóból, a bolognai spagettiből, a nokedliből, az öt fogásból álló repertoárjukból.
És babysittert szervezni is utálok. Úgy akarok elmenni esténként, hogy Mary Poppins minden körülmények között berepüljön az ablakon, és nekem ne kelljen törődnöm semmivel. Egyrészt, mert utálok telefonálni (majdnem mindig, bárkinek, bármikor), másrészt pedig utálok kérni (majdnem mindig, bárkitől, bármikor).
És ezt minden egyes alkalommal le kell küzdenem magamban, ahányszor meg akarok nézni egy előadást, be akarok ülni valahová, vagy meg akarok nézni egy filmet. És megteszem, naná, mert jobb, mint otthon kuksolni. De utálom!
És hogy ne csak az én sirámaimat olvassátok, KATTINTSATOK IDE sorstársaim ömlengéseiért!
Nyomj egy lájkot és írd meg nekünk, ha neked is vannak sirámaid! :)
