Nagy port kavart a Neverland elhagyása című dokumentumfilm, amely James Safechuck és Wade Robson, a gyerekként Michael Jackson bűvkörében szerepet kapó férfi beszámolója alapján hitelesen igyekszik feltárni a zaklatással többszörösen gyanúsított popsztár indíttatásait, lelkivilágát és a férfiak elmesélése szerinti abúzushoz vezető történések sorát.

Jelen cikk nem szándékozik sem igazságot szolgáltatni, sem eldönteni a filmet követően felforrósodott vitát, miszerint ki hibásabb: a gyerekek, a szülők vagy éppen Michael Jackson? Azonban ha elfogadottnak tekintjük a gyermekmolesztálás megtörténtét, az eset fényesen összhangban áll egy jelenséggel, amelyet holdudvar-hatásnak nevezünk, és amelyet a hétköznapi ember nap mint nap megtapasztal a saját bőrén, amikor egy ismeretlen személyről kell véleményt mondania, és megtévesztik a külsőségek. Mielőtt rátérnénk arra, hogy mit értek Michael Jackson holdudvarán, nézzük meg ezt az érdekes, szociálpszichológiai jelenséget.

Akire jó ránézni, az csak jó lehet?

A holdudvar-hatás vagy más szóval halo-effektus felismerése Edward Thorndike, amerikai pszichológus nevéhez kötődik, és a jelenség nagy kedvenc lett a szociálpszichológusok körében. Az elnevezés nagyon találó. A Hold körül jelentkező fényjelenség, amelyet a vízcseppek vagy jégkristályok fénytörése idéz elő, széppé, sugárzóvá teszi az egyébként halovány égitestet. Éppen ezért

szociálpszichológiai értelemben olyankor beszélünk holdudvar-hatásról, amikor nem rendelkezünk különösebb információval pl. egy személlyel kapcsolatban, mégis annak egyetlen pozitív vagy negatív tulajdonsága alapján következtetünk az illető egész jellemére. Leegyszerűsítve: úgy hisszük, hogy akik szépek, azok okosak is.

A torzító hatás már olyan apró részleteknél is megmutatkozik, mint az arcvonások. Amikor megpillantunk valakit pisze orral, apró, kerek állal és nagy szemel, ösztönösen kedvesnek feltételezzük, és nagyobb eséllyel leszünk vele közvetlenek, mivel anélkül, hogy valójában ismernénk őt, megbízunk benne. Tehát annak ellenére, hogy

feltehetően mindannyian találkoztunk már szép, de buta és ugyanígy csúnya, de kivételesen okos emberekkel, valahogy az első benyomásunkból képtelenek vagyunk kitörölni azt a bevésődést, miszerint akire jó ránézni, az csak jó lehet (és persze fordítva).

A kétélű kard

A halo-effektus

ellentéte a devil-hatás, amikor egy negatív tulajdonság alapján az egész személyről rossz dolgokat feltételezünk.

Ha valakinek például van egy taszító tulajdonsága, például beképzelt, akkor a teljes személyt sötétebben látjuk, leértékeljük a többi tulajdonságát is. A nagyképűnek mutatkozó embert általában önzőbbnek és barátságtalannak gondolhatjuk, mint amilyen valójában. De ugyanígy ellensége a devil-hatás az introvertáltaknak, akiknek, ha jó benyomást szeretnének kelteni, akkor sokkal többet kell megmutatniuk magukból, mint szeretnék, mivel a zárkózottság árnyékot vethet a képességek megítélésére.

Gondoltunk már arra, hogy az önéletrajzunk elkészítésekor miért keresünk minél előnyösebb képet? Elárulom, nem hiába törekszünk a legjobb arcunkat mutatni magunkról, mivelhogy

a devil-effektus a külsőségekben is működik.

Például egy munkára való kiválasztás során egy tapasztalatlan HR-esnél egy előnytelen fotó beindíthatja a devil-hatást, ami miatt alacsonyabb kvalitásúnak feltételezi a pályázót.

Michael Jackson-effektus?

Felmerülhet a kedves olvasóban, hogy miért kezdtem a cikket egy olyan mély és látszólag független témával, mint a popsztárt ért vádak?! Csak úgy, mint más sikeres emberek esetében, Michael Jackson is tökéletes volt az emberek szemében. Nevezték persze őt hiúnak, furcsának, és élete során is több alkalommal gyanúsították gyerekmolesztálással, de az őt övező tisztelet és szeretet valamiképpen megvédte pozitív reputációját.

Azáltal, hogy különlegesen tehetséges volt, tömegeket tudott lenyűgözni, boldoggá tenni a zenéjével, s emiatt az emberek képtelenek voltak úgy igazán rosszat feltételezni róla.

Ahogy a szociálpszichológia is megfogalmazta, holdudvar vette körül, amiből az emberek csak a fényt ismerhették, mégis egészében jónak akarták őt látni. Ahogy korábban, a holdudvar-hatásnál állt, akit szépnek és különlegesnek látunk kívülről, azt annak látjuk teljes egészében. Azonban ha megkérdeznénk bárkit, hogy ismerte-e igazán a sztárt, valóban makulátlan belső húzódott-e meg a csillogó ruhák alatt? Jó ember volt-e valójában?

A válasz bizonyára az lenne, hogy ezt senki sem tudhatja. Akkor viszont miért állítja vakon többszázezer rajongó, hogy az énekes nem lehet bűnös, ha nem is ismertük őt igazán? Most, halála után, mikor az énekes a talán létező legrémesebb tettel, gyerekmolesztálás vádjával került köztudatba ismét, az emberek miért érzik szinte kötelességüknek, hogy bebizonyítsák, Michael Jackson gyerekszerető, kedves ember volt a maga különcségeivel? Érthető a reakció, ugyanis ha igaz, hogy a XX. század popkultúrájának egyik legkiemelkedőbb alakja, a csodagyerek, a tánczsonglőr arra vetemedett, hogy egy 7 és 10 éves gyereket szexuálisan kihasznált, akkor oda a holdudvarnak, annak minden tökéletes ragyogásával együtt. Akkor kiderülne, hogy milliók hitték el, hogy akinek ilyen siker, csillogás és hang jutott, az csak kiváló ember lehet.

Nem első a történelemben

A Michael Jacksont ért vádak máig tisztázatlanok, így felesleges volna a hasonló cipőben járó Woody Allent hozni újabb példának, aki ha nem is jóképű, különösen tehetséges rendező, és akinek kedvelői ugyanúgy elutasítják az őt ért vádakat szimplán azért, mert aki ilyen tehetséges, hogyan lehetne rossz ember? Hogy lezárt ügyeket is nézzünk,

nem egy olyan bizonyítottan hírhedt bűnöző létezik, akiért az emberek képesek voltak rajongani még azután is, hogy kegyetlen tetteik bizonyításra találtak.

Közülük is érdemes megemlíteni Ted Bundyt, aki 1974-1978 között szedte sorra női áldozatait anélkül, hogy ez bárkinek is feltűnt volna. Ugyanis a gyilkost mindenki imádta. Persze, főleg a nők! A pszichopata sorozatgyilkos gondosan ügyelt kinézetére, igyekezett mindig és mindenkor jó benyomást kelteni. Kaméleonként idomult minden helyzethez, és képes volt mindent elérni a környezetében. A jóképű, mindig elegáns, megnyerő stílusú és finom vonásokkal megáldott férfiért számtalan nő rajongott.

Senki sem látott a maszk mögé, mivel fel sem merült, hogy a tökéletes külső mögött egy szörny rejtőzhet, aki saját vallomása alapján legalább harminc nőt ölt meg különös, de annál inkább élvezett kegyetlenséggel.

Ted Bundy a hölgyek szemében egy romantizált hős volt még elzárását követően is, mert egyszerűen nem akartak hinni abban, hogy ez a szép ember ilyen rosszat tehetett. A történet iróniája, hogy a csinos nőket kiszemelő és kíméletlenül levadászó férfi tömegével olvashatta a szép, fiatal nőktől érkező rajongói leveleket, tárgyalásán sorra jelentek meg a mutatós hölgyek, akik látni akarták őt élőben. Ted Bundy holdudvara olyan erős volt, hogy sokak róla kialakított, pozitív véleményén még egy halálos ítélet és az azt követő kivégzés sem tudott változtatni.

Holdudvar a minket körülvevő világban

A popsztár esete (nem feltételezett bűne, hanem egyoldalú megítélése) nem ismeretlen előttünk, mivel világunk ki van párnázva holdudvar-hatásokkal. A celeb- és modellvilág, az Instagram influenszerek, a vezetők, de ugyanúgy minden olyan személy, akinek megélhetése rá van utalva mások megítélésére, igyekszik fenntartani a tökéletes arculatot.

A feddhetetlen külső ugyanis az emberek szemében erkölcsös és hiteles belsőt takar.

Egy stabil homlokzat (jelen esetben: magabiztos megjelenés) megbízhatóságot sugároz. Ezért – ha csak a közismert személyeknél maradunk –, lényeges szempont számukra, hogy mindig fenntartsák a kifogástalan összképet, mivel ha valami hiba csúszik a gépezetbe (negatív hír, rosszul sikerült fotó), megrendül az emberekben a róluk kialakított kép. Nem mintha ez olyan egyszerű lenne, ugyanis azok az emberek, akiket nagyon jónak vagy különösen rossznak akarunk látni, olyanok is maradnak. Vehetjük akár példaként színészek ittas vezetését vagy miniszterelnökök bukdácsolásait, amiktől ha egy pillanatra meg is rendült az őket annyira szerető emberek hite, a holdudvar-hatás kitartott addig, míg újra helyre nem állt a sérült imázs. Mivelhogy a szép, sikeres, tehetséges, kimagasló emberek különlegesek számunkra. Bízunk bennük, tökéletesnek akarjuk őket látni, mert ha bennük nem hihetünk, akkor kiben?

Holdudvar-hatás, mint manipuláció

A halo-effektust célozza meg nagyon tudatosan a marketing is, amikor egy terméket minél szebb, minél gazdagabb csomagolásba helyez. Felmerülhetne bennünk, hogy ugyan mi célja van a cukorkák aranyozott-ezüstözött csomagolásának, a parfümök és krémek lehetetlenségig cicomázott üvegcséinek vagy akár annak, hogy a drága terméket drága, sikeres emberek reklámozzák? Egy termék eladásához arra van szükség, hogy a vevő elhiggye: amiért pénzt ad ki, az csak jó lehet.

És ha egy gyönyörű híresség reklámoz például egy mosóport vagy egy sármos színész egy kávémárkát, akkor azt feltételezzük, hogy a termék csak jó lehet.

Pedig még csak azt sem tudhatjuk biztosra, hogy az adott modell vagy színész mos-e egyáltalán ruhákat, illetve fogyaszt-e a valóságban is kávét? Így be kell látnunk, hogy a terméket nem valódi tulajdonsága, minősége alapján, hanem csakis a látszat, azaz a holdudvar-hatás miatt vesszük meg.

Holdudvar-hatás a hétköznapokban

Érthető módon a halo-effektusnak ott van lehetősége megmutatkozni, ahol képességeket kell megítélni kevés rendelkezésre álló információ alapján. Az iskola erre egy kiváló terep.

Azon talán meg sem lepődünk, hogy a tanárok a népszerű, jól viselkedő diákokat könnyebben jutalmazzák jó jegyekkel.

Egy fordított kísérletben viszont azt is bizonyították, hogy a kedves oktatókat a diákok nem csak szimpatikusabbnak, hanem – függetlenül a valós kinézetüktől és alkalmasságuktól – sokkal szebbnek és jobb tanárnak is tartják.

Az iskolában és munkában egyaránt működik a halo-effektus, amikor a lelkesedés alapján díjaznak valakit. Nagy cégeknél nem egyszer léptetnek elő olyan extrovertált, ambícióját megmutatni képes személyeket, akinek árnyékában sok visszahúzódó, de sokkal rátermettebb dolgozó viszont nem kap lehetőséget.

A szépség, hírnév, tehetség vagy különlegesség az emberek többségének maga a minőség, amiben bízni lehet. Azonban számos csalódás hátterében pont ez a bizalom áll, ugyanis amikor megelégszünk a látszattal, elengedjük az iránti igényünket, hogy a dolgok lényegét, mélyét is megismerjük. Egy állásinterjún nem számíthat kizárólag a megjelenés és a villogó, fehér fog, ahogy egy üzletet sem köthetünk meg csak amiatt, mert a másik fél irodája luxusotthonként néz ki. Nem utasíthatjuk el valakinek a közeledését csak amiatt, mert magamutogatás helyett szégyellős, és nem érdemes ok nélkül megbízni abban, aki csak megbízhatónak néz ki.

Azonban mielőtt kétségbeesnénk, érdemes arra gondolnunk, hogy micsoda előny, ha fejben tudatosnak maradva, mostantól képesek vagyunk a Holdtól leválasztani az udvarát, a valóságot elkülöníteni a látszattól! Tartalmasabb és minőségibb látásmódra teszünk szert, ha nem csak sztereotípiákból építkezünk, hanem törekszünk a mélyebb megismerésre.

És egy gondolat erejéig visszakanyarodva Michael Jacksonra: ha tisztában vagyunk a holdudvar-hatással, már amiatt sem kell aggódnunk, hogy hallgathatjuk-e továbbra is Michael Jackson dalait még akkor is, ha magánszemélyként esetleg tett rossz dolgokat. Mert nem a magánszemélyt (Holdat) szeretjük, hanem csak a zenéjét (holdudvar).