prcikk: Akár hetekre megszűnhet az internet és az áram – a napkitörések nemcsak látványos sarki fényt okozhatnak a csillagász szerint | szmo.hu
TUDOMÁNY
A Rovatból

Akár hetekre megszűnhet az internet és az áram – a napkitörések nemcsak látványos sarki fényt okozhatnak a csillagász szerint

Szabó Olivér Norton csillagász azt mondja, a kisebb napviharokat átvészelik a rendszereink, de egy igazán nagy ellen védtelenek. Igaz, azok nagyon ritkák. Most viszont épp egy napciklus maximuma jön.


A minap gyönyörű sarki fény kápráztatta el a szerencséseket, akik a szabad ég alatt tartózkodtak, szerte Magyarországon, de az egész régiónkban is. A nálunk szokatlan látványosság az intenzívebb naptevékenységnek tudható be, ami azonban egyáltalán nem veszélytelen, adott esetben komoly üzemzavart okozhat az elektromos hálózatokban. A Nap tevékenysége, aktivitása 11 éves ciklusokat mutat, a mostani ciklus maximumát eredetileg 2025 nyarára várták, de előfordulhat, hogy ennél korábban érkezik el. Ráadásul a a napfoltok száma is szokatlanul nagy. 2019-ben a kutatók úgy gondolták, a 2025. júliusára várt maximumkor 115 napfolt körül lesz a havi adat. Azonban már idén júliusban 159, augusztusban 115 napfoltot regisztráltak.

Szabó Olivér Norton csillagásszal arról beszélgettünk, milyen következményekkel járna egy komolyabb napkitörés, és mekkora esély van rá.

– Féljünk, vagy csak gyönyörködjünk a látványban?

– Lehet probléma belőle, komolyabb. Amikor felismertük, hogy a naptevékenység, az egyáltalán összefüggésben van a sarki fénnyel, az pontosan egy ilyen nagyobb esemény miatt volt. 1859-ben, egy Carrington nevű angol csillagász látott a Napon egy nagy felfénylést, ez néhány percig tartott.

Utána három nappal egyrészt földön látni lehetett sarki fényt, például Kubában is, másrészt pedig a távírók bekapcsoltak, elkezdtek villámokat szórni, felgyújtották a papírt, meg az épületeket.

Carrington rakta össze, hogy ennek a kettőnek valószínűleg köze van egymáshoz. A napkitörésnél a Napból a töltött részecskék elérik a Földet, és a Föld mágneses mezejét összenyomják egy picikét. Azt fizikaórán megtanultuk, hogy a változó mágneses tér elektromosságot indukál a vezetőkben. Tehát ha nekünk vannak vezetékeink, akkor azokban elkezd áram folyni, kiéghetnek áramkörök. Ha ma történik egy ilyen, akkor a távvezetékekben vagy bármilyen elektromos vezetőben ezek megtörténhetnek és túlfeszültség alakulhat ki, emiatt elszállhatnak transzformátorok, eléghetnek vezetékek, tehát ez igenis okozhat problémát. 1989 márciusában Québecben volt is egy ilyen galiba. Itt a földfelszínen ez ellen megoldás lehet, hogy szigetelünk mindent, amennyire csak lehet, de

fel kell készülni arra, hogy esetleg tényleg megtörténhetnek akár hetes kimaradások az internet-, illetve az áramszolgáltatásban emiatt, és akkor igenis analóg módon kell folytatni egy kis ideig.

– Az, hogy szigetelünk, nem úgy értendő, hogy szigetelőszalaggal betekerünk mindent, hanem Faraday-kalitkákra gondol? Azaz inkább árnyékolásra?

– Mind a kettőre gondolok, mert maga az, hogy szigetelőket rakunk a vezetékekre, az is segíthet, de igen, pont a Faraday-kalitkák azok hasznosabb dolgok. A nélkülözhetetlen infrastruktúrákat érdemes úgy megtervezni, hogy azok Faraday-kalitkában legyenek, aminek nyilván megvannak a hátrányai, például nem lehet odabent telefonálni, viszont ilyenkor ez hatalmas előnyt tud jelenteni.

– Most már az internet létfontosságú infrastruktúra, például ha én fizetni akarok, akkor is az internetet használom, ha nem készpénzzel fizetek. Ha leáll az internet akár egyetlen hétre, akkor nem jutok hozzá a pénzemhez sem. Nemcsak én nem, az egész gazdaság megáll. Ezek a létfontosságú infrastruktúrák fel vannak készítve egy napviharra?

– Egy részük igen, viszont azért mindenre nem vagyunk felkészülve. A kisebb napviharokat átvészelik. De még mindig lehet egy olyan nagyobb, amire már nincsen biztosítva a rendszer. Ez benne van a pakliban.

A műholdas rendszereink a legkitettebbek, melyek kint keringenek akár a Földnek mágneses mezején kívül is, ezeket közvetlenül elérik a töltött részecskék, amik egy napvihar során érkezhetnek. Ilyen például a helymeghatározás, a műholdas adatforgalom.

Nyilván fel vannak valamennyire készítve most is a műholdjaink, de megint csak a mérték a kérdés. Az átlagos napviharokat kibírják, de egy olyat, mint a Carrington-esemény, ami egyébként a feljegyzett történelem eddigi legnagyobbika volt, valószínűleg nem bírná ki egyetlenegy rendszerünk sem.

– Hogy mennyi az esélye az ilyesminek, az gyakorlatilag ez prognosztizálhatatlan?

– Igen is, meg nem is. Azt tudjuk, hogy a Napunknak van a 11 éves ciklusa, a maximum idején nagyobb az esély. Amikor már elkezdődik a napciklus, akkor lehet sejteni, hogy a maximum erősebb lesz, vagy csak a szokásos, esetleg gyengébb. Egy ilyen előrejelzéssel, 4-5 évre előre annyit lehet mondani, hogy talán most nagyobb az esély. Tehát ugyanúgy, mint ahogyan a földrengéseknél is, nem azt mondjuk, hogy lesz, hanem azt, hogy nagyobb az esély.

– Hogyan érhetjük el, hogy pontosabbak legyenek az előrejelzések?

– Az első számú törekvésünk jelenleg a Nap megfigyelése. Hogy minél pontosabban értsük meg magát a Napot. Nagyjából értjük azért, hogy miért van egyáltalán maga a napciklus, hogyan változik a Nap mágneses tere, de a pontos működését nem tudjuk még. Minél pontosabban megismerjük, annál használhatóbb jóslatokat tudunk adni. Nem véletlen az például, hogy idén most már nemcsak az amerikaiaknak és az európaiaknak, hanem az indiaiaknak is van napmegfigyelő szondája, aminek kifejezetten az a feladata, hogy folyamatosan vizsgálja a Nap felszínén, a koronában kialakuló jelenségeket.

– Milyen mélyen tudjuk megfigyelni a Napban zajló eseményeket, mert az, ami a Nap felszínén megjelenik, minden bizonnyal sokkal korábban és sokkal mélyebbről indul el. Van erre rálátásunk?

– Erre van a szoláris szeizmológia, tehát a csillagszeizmológiának ez a fontos része. Ugyanúgy, mint ahogyan vannak földrengések, vannak csillagrengések is, a Napunkban is. Meg is lehet figyelni, hogy ezek az apró rengések pontosan hogyan terjednek a csillagunk belsejében. Ez alapján már tudunk arra következtetni, hogy például a konvektív zónában, ahol áramlik a nagy mennyiségű plazma, ami magát a mágneses mezőt alkotja, milyen folyamatok történhetnek. Ez egy viszonylag friss, úgy értem, 30 éves tudományterület, de egyre pontosabbak vagyunk benne, annyira, hogy most már használjuk nemcsak a Napra, hanem más csillagokra is. Ezek a csillagrengések lehetnek azok, amik pontosabb belátást nyújtanak nekünk abban, hogy mi is történik odalent.

– Azt tudhatjuk, hogy hol van ennek a maximuma? A Carrington-eseménynél történhet rosszabb is?

– Azt látjuk, hogy nemcsak a napciklusok vannak, hanem annál nagyobb periódusok is, maximumok és minimumok. Például sokan azt gondolják, hogy a kis jégkorszak a középkorban, egy nagy minimum volt.

Most éppen lezártunk egy maximumot, tehát a következő időben inkább kisebb naptevékenységre számítunk, azzal együtt, hogy a mostani napfoltciklus az valamiért mégiscsak aktívabbnak mutatkozik.

Az elméleti számítások egyébként mondják azt, hogy lehet nagyobb, mint a Carrington-esemény, tehát az elméleti maximum lehet ennél rosszabb, de azért az már nagyon a teteje volt. Nagy történelmi feljegyzésekből olyanokra tudunk támaszkodni, hogy mikor voltak alacsonyabb szélességi körökön nagyobb sarki fények. Ez alapján tudjuk azt, hogy a Carringtonhoz hasonló méretűek, mondjuk az írott történelem során négyszer-ötször ha voltak. Azaz nagyon-nagyon ritkák.

– Az elkövetkezendő hetekben gyönyörködhetünk még sarki fényekben? Mikorra várható most a maximum?

– Eredetileg azt vártuk, hogy 2025-ben lesz, azonban valószínűbb 2024. december környéke. Ez nem egy pontszerű maximum, hanem egy-két hét vagy egy-két hónap, ameddig elnyúlhat, de ‘24 vége, ‘25 eleje lehet a mostani maximum tetőzése. Nem várjuk azt, hogy ez nagyon veszélyes lesz, viszont valószínű, hogy lesz még addig egyszer-kétszer sarki fény Magyarországon is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


TUDOMÁNY
A Rovatból
„Egyszerűen elképesztő volt” – Megszólaltak a Hold túloldalát megcsodáló űrhajósok
Az Artemis II legénysége az Orion űrhajó fedélzetéről számolt be az élményről, miután megpillantották az égitest rejtett oldalát. A négyfős csapat egy tíznapos küldetésen teszteli a rendszereket.


„Tegnap este először láttuk a Hold túloldalát, és ez egyszerűen elképesztő volt” – jelentkezett be az űr mélyéről Christina Koch, az Artemis II küldetés specialistája, miután a legénység több mint ötven év után először vetett emberi pillantást égi kísérőnk rejtett arcára. A négyfős csapat – Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint a küldetés-specialisták, Christina Koch és a kanadai Jeremy Hansen – április 1-jén indult útnak a Kennedy Űrközpontból, hogy egy nagyjából tíznapos út során megkerülje a Holdat, és letesztelje az Orion űrhajó és az SLS hordozórakéta rendszereit a jövőbeli holdra szállások előtt.

A küldetés negyedik napjára az Integrity névre keresztelt Orion kapszula már messze maga mögött hagyta a Földet, a legénység pedig az első üzenetében megpróbálta átadni a látványt.

„Az egész Földet láthatod sarktól sarkig… annyira lenyűgöző pillanat volt, hogy mind a négyünket teljesen megállított”

– mondta Reid Wiseman parancsnok. Victor Glover pilóta ehhez csak annyit tett hozzá a bolygónak üzenve: „Higgyétek el, csodálatosan néztek ki, gyönyörűek vagytok.” A legénység számára azonban a legizgalmasabb pillanatok még hátravannak: a Hold körüli pálya legfontosabb szakasza magyar idő szerint hétfőn este kezdődik.

A NASA élőben közvetíti majd az eseményeket, a közvetítés hétfőn 19:00 órakor kezdődik.

A tervek szerint 19:56-kor az Orion átszáguld azon a ponton, amellyel megdönti az Apollo–13 által 1970-ben felállított, embert szállító űreszközre vonatkozó Föld-távolsági rekordot, ami nagyjából 400 170 kilométer volt.

A tényleges tudományos megfigyelési ablak 20:45-kor nyílik meg, amikor az űrhajót úgy fordítják, hogy ablakai a Hold felszíne felé nézzenek. A küldetésirányítás kedd éjjel 00:47-kor körülbelül 40 percre elveszíti a jelforrást, amint az Orion a Hold mögé ér. Ebben a rádiócsendben, 01:02-kor éri el a legkisebb holdtávolságot, mintegy 6544 kilométerre a felszíntől, majd három perccel később, 01:05-kor jut a Földtől legmesszebbre, körülbelül 406 772 kilométerre.

Ez a magas pálya teszi lehetővé, hogy a legénység egyetlen képkivágásban láthassa a teljes holdkorongot, beleértve olyan területeket is, amelyeket emberi szem még soha nem látott közvetlenül.

A megfigyelések során ősi lávafolyásokat, becsapódási krátereket és tektonikus repedéseket vizsgálnak, a folyamatosan változó megvilágítási szögek pedig egyedülálló lehetőséget adnak a domborzat tanulmányozására. A lenyűgöző, nagy felbontású képeket és 4K-s videókat egy új, lézeres kommunikációs rendszer, az O2O teszi lehetővé, amely akár 260 megabit/másodperces adatsebességgel képes a Földre sugározni. Ez a technológia kulcsfontosságú lesz a jövőbeli Hold- és Mars-missziók során.

A holdkerülés után az Integrity megkezdi többnapos visszatérését. Az út hátralévő részében orvosbiológiai és sugárzásmérési kísérleteket végeznek, valamint a kézi kormányzási rendszereket is tesztelik. Ha minden a tervek szerint halad, az Orion űrhajó április 10-én, magyar idő szerint 20:07-kor landol a Csendes-óceánon, San Diego partjainál.

Via NASA


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
TUDOMÁNY
A Rovatból
Artemis II: fotók a Hold túloldaláról, amit az emberiség még sosem látott
A NASA Artemis II missziójának négyfős csapata sikeresen kerülte meg a Holdat, dokumentálva annak rejtett oldalát. Útjuk során az űrhajósok megdöntötték az Apollo 13 eddigi távolsági csúcsát.
DP, kép: NASA - szmo.hu
2026. április 07.



„A Hold, amit most látunk, egyáltalán nem az a Hold, amit a Földről látnak.” Christina Koch, az Artemis II küldetés specialistájának szavai tökéletesen összegzik azt a történelmi pillanatot, amikor négy űrhajós az Orion űrhajó ablakán kitekintve olyasmit látott, amit előttük még soha, senki: a Hold rejtett, túloldali arcát, teljes pompájában, emberi szemmel.

A küldetés nem csupán technikai főpróba volt a jövőbeli holdraszállások előtt, hanem egy új korszak érzelmi és vizuális nyitánya is az űrkutatásban, ahol a felfedezés ismét személyes, emberi élménnyé vált.

Április 6-án este az Artemis II legénysége – Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint Christina Koch és a kanadai Jeremy Hansen küldetésspecialisták – végrehajtotta a küldetés leglátványosabb manőverét, a Hold melletti elhaladást.

Miközben átszáguldottak az égitest túloldala felett, nemcsak lélegzetelállító fotókat és élőképeket küldtek haza, de megdöntötték az Apollo–13 több mint fél évszázados rekordját is, mintegy 406 771 kilométerre távolodva a Földtől.

A „soha nem látott” képek kifejezés itt nem azt jelenti, hogy a Hold túloldaláról ne lennének felvételeink – a szovjet Luna–3 szonda már 1959-ben elkészítette az első homályos fotókat –, hanem azt, hogy az emberiség most először láthatta közvetlenül, saját szemével ezeket a tájakat.

A NASA hivatalos repülésközi frissítése szerint a legénység olyan részleteket és összefüggéseket figyelt meg, amelyeket a robot-szondák képei sosem adhatnak vissza teljesen.

Az űrhajósok nagy felbontású kamerákkal krátereket, ősi lávafolyásokat és tektonikai töréseket fotóztak.

A megfigyelések csúcspontja a közel 965 kilométer átmérőjű, gigantikus Orientale-medence volt, amely a Hold peremén elhelyezkedő, koncentrikus körökből álló becsapódási struktúra. Az Orion pályája tökéletes rálátást biztosított a teljes medencére.

„Szabad szemmel is rálátunk az Orientale-ra… az egész medence látszik” – jelentette a parancsnok, Reid Wiseman, hangjában érezhető izgalommal. Ez a látvány eddig csak a tudományos modellek és a szondák által összeillesztett mozaikképek kiváltsága volt.

A küldetés ezen szakasza számokban is lenyűgöző. Az Orion legközelebb nagyjából 6 550 kilométerre közelítette meg a Hold felszínét.

A túloldali átrepülés során a Hold teljesen leárnyékolta a Földet, így a houstoni irányítóközponttal a kapcsolat mintegy 40 percre megszakadt. Ez a tervezett rádiócsend az űrhajósok számára egyedülálló, elszigetelt élményt jelentett.

A manőver végén pedig egy kozmikus ráadást is kaptak: az űrhajó a Hold árnyékkúpjába került, így a legénység közel egyórás, teljes napfogyatkozást élhetett át, páratlan kilátást nyerve a Nap fénylő koronájára, amelyet a Földről sosem láthatunk ilyen tisztán.

Az események emberi oldalát talán a földi irányítás reakciói és az űrhajósok személyes üzenetei adják vissza a leghitelesebben.

„Hallani lehetett a hangjukban az izgalmat… egyszerűen odáig voltak a Hold látványától” – mondta Jennifer Hellmann, a NASA tudományos csapatának egyik vezetője a Space.com-nak.

A küldetés legkockázatosabb manővere, a transzlunáris befecskendezés (TLI) után, amely végleg a Hold felé irányította őket, Jeremy Hansen a földi csapatnak üzent. „Személy szerint érezhettük a kitartásotok erejét a manőver minden másodpercében” – fogalmazott a Live Science tudósítása szerint.

Bár a látvány történelmi, az Artemis II elsődleges célja a technológiai teszt.

A tíz napos út során a NASA a legapróbb részletekig vizsgálja az Orion űrhajó életfenntartó, navigációs és kommunikációs rendszereinek működését valós, mélyűri körülmények között. Az űrhajósok által végzett célzott geológiai megfigyelések és az általuk készített nagy felbontású képek felbecsülhetetlen értékű adatokkal szolgálnak a következő küldetés, az Artemis III tervezéséhez, amelynek célja már az ember visszajuttatása a Hold felszínére.

A küldetés során tesztelték a nagy sávszélességű lézeres adatátviteli rendszert is, amely a jövőbeli Hold- és Mars-missziók kommunikációjának alapja lehet.

Az Artemis II a tervek szerint április 11-én, egy tíz napos utazás után landol a Csendes-óceánon, San Diego partjainál.

A mostani sikeres Hold-kerülő manőverrel azonban a legfontosabb mérföldkövön már túl vannak. Bebizonyították, hogy a technológia és az emberi tényező is készen áll a következő nagy ugrásra.

Via NASA


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

TUDOMÁNY
A Rovatból
Új kutatás bizonyítja: a tetoválás ára a legyengült immunrendszer lehet
A testművészet népszerű formája tartós immunológiai következményekkel járhat a szervezet számára. A festék elhúzódó gyulladást okozhat a nyirokcsomókban és allergiás reakciókat válthat ki.
DP, kép: freepik - szmo.hu
2026. április 07.



A tetoválás nem csak emlék: évtizedekre a testedbe kerülő kémiai koktél, amely az immunrendszereddel folyamatos párbeszédet folytat – és ennek a beszélgetésnek ma már egyre több következményét látjuk.

A tetoválófestékek összetett keverékek, amelyekben a színt adó pigmentek mellett hordozófolyadékok, tartósítószerek és szennyeződések is vannak.

Sok pigmentet eredetileg ipari célokra fejlesztettek ki, például autófestékekhez, műanyagokhoz vagy nyomtatótonerhez.

A tintákban nyomokban előfordulhatnak nehézfémek, köztük nikkel, króm és kobalt, amelyek allergiás reakciókat és immunérzékenységet válthatnak ki. A szerves vegyületek között megtalálhatók az azofestékek, amelyek napfény vagy lézeres eltávolítás hatására potenciálisan rákkeltő aromás aminokra bomolhatnak, valamint a fekete tintákban gyakori, szintén karcinogénnek minősített policiklusos aromás szénhidrogének.

A vörös, sárga és narancssárga festékek gyakrabban okoznak allergiát és krónikus gyulladást.

A bőr mélyebb rétegébe, az irhába juttatott festékszemcséket az immunrendszer idegen anyagként azonosítja.

A falósejtek megpróbálják eltávolítani őket, de a részecskék túl nagyok, ezért a sejtekbe zárva maradnak – ez adja a tetoválás tartósságát. A folyamat azonban nem áll meg a bőrben.

A pigmentrészecskék a nyirokrendszeren keresztül elvándorolhatnak, és felhalmozódhatnak a közeli nyirokcsomókban, amelyek az immunvédekezés központi szervei.

Egy friss, állatokon végzett kísérlet tudományos összefoglalója megerősíti, hogy a tetoválópigmentek akár két hónapig tartó, elhúzódó gyulladást okozhatnak a nyirokcsomókban.

A kutatók azt is megfigyelték, hogy ha a tinta egy oltás beadási helyén van jelen, az oltás-specifikus módon módosíthatja az immunválaszt. A COVID–19 elleni vakcinára adott immunreakció például csökkent mértékű volt. Ez nem jelenti azt, hogy a tetoválások veszélyessé tennék az oltásokat, inkább arra utal, hogy a pigmentek bizonyos körülmények között megzavarhatják az immunsejtek kommunikációját.

Bár jelenleg nincs bizonyíték a tetoválások és a rák kialakulása közötti közvetlen kapcsolatra, laboratóriumi és állatkísérletes adatok potenciális kockázatokra utalnak.

A pigmentek idővel, illetve UV-fény vagy lézeres eltávolítás hatására lebomolhatnak, és toxikus, esetenként rákkeltő melléktermékeket képezhetnek. Megállapításra került, minél nagyobb és színesebb egy tetoválás, annál nagyobb a szervezetbe jutó kémiai teher.

A leggyakrabban dokumentált egészségügyi kockázatok az allergiás és gyulladásos reakciók.

Különösen a vörös tinta esetében jelentkezhet tartós viszketés, duzzanat és apró gyulladásos csomók, úgynevezett granulómák. Ezek a tünetek hónapokkal vagy akár évekkel a tetoválás elkészítése után is megjelenhetnek, kiválthatja őket napfény vagy az immunrendszer állapotának megváltozása.

Emellett a nem megfelelő higiénia fertőzésekhez is vezethet, például hepatitis B és C fertőzéshez.

A tetoválófestékek szabályozása világszerte egyenetlen, sok gyártó nem köteles a teljes összetevőlistát feltüntetni. Az Európai Unió 2022 óta szigorúbb határértékeket alkalmaz a tetováló- és sminktetováló-festékekben található több ezer veszélyes anyagra.

A kockázatok csökkentése érdekében érdemes engedéllyel működő, a higiéniára gondosan ügyelő szalont választani, érdeklődni a felhasznált festékek összetételéről, és krónikus betegség esetén konzultálni a kezelőorvossal.

A szakértők azt is javasolják, hogy az oltásokat ne frissen tetovált területre adják be, a meglévő tetoválásokat pedig óvjuk az erős napfénytől.

Via ScienceAlert


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

TUDOMÁNY
A Rovatból
Hajnalban megdől az 56 éves rekord: az Artemis-2 űrhajósai mindenkinél messzebb jutnak
Az Orion űrhajó legénysége megdönti az Apollo–13 küldetés távolsági rekordját. A csúcsot a Hold túlsó oldala felett érik el, nagyjából 406 773 kilométerre a Földtől.


Ma éjjel az emberiség újra átlépi a saját határait: az Artemis–2 legénysége a Hold túlsó oldala felett repülve kedd hajnali 01:07-kor minden korábbinál messzebb kerül a Földtől – adja hírül a Reuters alapján a 24.hu.

Az Orion űrhajó magyar idő szerint hétfőn kora reggel, 06:37-kor lépett be a Hold gravitációs mezejébe, megkezdve ezzel a küldetés legizgalmasabb szakaszát.

A Hold megkerülése este 20 óra 45 perckor kezdődhet, és nagyjából hat órát vesz igénybe. Ennek során az űrhajó a Hold Földről nem látható oldala fölé kerül, a kapcsolat pedig várhatóan ideiglenesen megszakad a houstoni irányítóközponttal.

A misszió csúcspontja kedd hajnalban, hajnali 1 óra 7 perckor jön el, amikor a legénység eléri a Földtől mért maximális, nagyjából 406 773 kilométeres távolságot.

Ezzel több mint 6600 kilométerrel döntik meg az Apollo–13 legénységének 56 éve fennálló rekordját.

A távolsági csúcs beállítása mellett a küldetés tudományosan is rendkívüli jelentőségű. A legénység nagyjából 6550 kilométeres magasságból, ritka, nagy magasságú nézőpontból figyelheti meg az égitest sötét oldalát.

Christina Koch űrhajós a Hold vonzáskörzetébe lépve így kommentálta a történelmi pillanatot:

„Most már a Hold felé zuhanunk, ahelyett hogy a Földtől távolodnánk. Ez egy elképesztő mérföldkő!”

A küldetést egy négyfős, tapasztalt legénység hajtja végre: Reid Wiseman parancsnok, Victor Glover pilóta, valamint Christina Koch és a kanadai Jeremy Hansen küldetésspecialisták.

Az út a Holdig sem volt eseménytelen. A sikeres indítás után az Orion egy közel hatperces hajtóműgyújtással hagyta el a Föld körüli pályát, és megkezdte útját a Hold felé. Útközben a legénység lélegzetelállító felvételeket küldött haza a Földről. A misszió során egy kisebb technikai probléma is adódott: meghibásodott az űrvécé, de a hibát a földi irányítás segítségével sikerült elhárítani.

A Hold megkerülése után az Orion elhagyja az égitest vonzáskörzetét, és megkezdi a hazafelé tartó utat. A nagyjából tíznapos tesztrepülés a tervek szerint a Csendes-óceánon ér véget vízreszállással.

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk