Van-e értelme büntetésből 50-szer leíratni egy gyerekkel ugyanazt?
Körbejárta a magyar internetet az eset, mi is beszámoltunk róla, hogy egy hazai általános iskola negyedik osztályában egy gyerek “etette az osztálytársát”, ami miatt egy valószínűleg mindenki számára jól ismert, ám sokakban ellenérzést kiváltó büntetési módszert alkalmazott tanítója: ötvenszer kellett leírnia, hogy ilyet ne tegyen. A Diákparlamentnek köszönhetően sokakhoz eljutott a hír, és igen vegyes reakciókat váltott ki. Egyesek szerint a módszer rossz idők rossz fegyelmezési módszereit idézi, mások szerint egy gyereknek semmi baja nem lesz abból, ha efféleképp tanulja meg a rendet - még akár az írása is szépül-javul közben.
Talán 25 éve is van annak, hogy egy osztálytársam radírdarabokkal dobált egy kislányt matekórán, amire a tanár úr a jól beváltnak gondolt módszert alkalmazta - igaz a “mi időnkben” még száz mondat volt a penitencia. Miközben barátom szorgosan rótta a sorokat, többen arra biztattuk, írjon bele néhány hasonlónak tűnő, ám teljesen más tartalmú mondatot. Sikerült addig hergelnünk, míg végül a mondatok majdnem fele valamilyen (adott esetben teljesen ellentétes) tartalmú üzenet lett. Mi rettentő jól szórakoztunk a dolgon, viszont semmilyen büntetése nem lett az ügynek,
ami számunkra nem bizonyított mást, mint hogy a tanár rá sem nézett az elkészült “munkára”.
Ennyit arról, hogy milyen hatásfoka van, vagy volt a múltban a hasonló büntetéseknek.
Az interneten sokféle, egymásnak ellentmondó információ keringett a szituációról: tanórán vagy szünetben, esetleg ebédnél történt-e az eset; a diák csak szendviccsel kínálta szegény, éhes társát vagy kanalat tuszkolt a szájába az ebédlőben. Nyilván más megítélés alá eshet az eset más-más helyzetben, de a büntetés mértékét és minőségét tekintve nincs túl sok jelentősége.
Kérdés, hogy egy értelmetlennek tűnő, nem hasznos, és az adott csínnyel semmilyen összefüggésben nem lévő büntetés hatásos lehet-e.
Sokan a “leíratásos” módszer ellen tiltakozóknak azzal vágnak vissza, hogy ha nem neveljük a diákokat az iskolában, akkor elkanászodnak, soha nem készülnek fel az életre, gyámoltalanok és/vagy deviánsok lesznek - nos, ők bizony az úgynevezett szalmabáb érvelés hibájába csúsznak. Fegyelmezetlen, nem illő viselkedésre természetesen reagálnia kell a pedagógusnak - legyen a diák akár 6, akár 16 éves. Kérdés, hogy mikor lesz korrekt és eredményes egy iskolai fegyelmezés és vajon a fegyelmezés volna-e az egyetlen módszer, amivel a diákokat a helyes út felé tereljük?
A pedagógia álláspontja jó ideje az, hogy helytelen magatartás esetén nem a cselekedet büntetése a fő cél. Már egy 14 évvel ezelőtt íródott szakmai tanulmány is azt emeli ki, hogy minden létező eszközzel a tanulók viselkedésének helyes irányban történő befolyásolására kell törekedni.
Az ötvenszer, százszor, ötszázszor leírással nem az a gond, hogy súlyos károkat okoz a gyereknek, megtöri a fejlődését, elvesz a személyiségéből - hanem hogy semmit nem ad hozzá.
Hibás az általában felmerülő válaszkérdés: “mi baja lesz belőle?”. Ideje lenne az iskolának nem olyan dolgokkal oktatni, nevelni, irányítani a gyerekeket, amiktől “nem lesz bajuk”, hanem olyanokkal, amiktől fejlődnek, jobban megértik a körülöttük lévő világot, és segítenek tájékozódni benne.
Dr. Lénárd Sándor, az ELTE Neveléstudományi Intézetének oktatója szerint a legfontosabb maga a szabályalkotás folyamata:
ha a diákkal, akár kisdiákkal együtt közösen és (sokaknak bármilyen ijesztően is hangzik) demokratikusan hozzuk meg a szabályokat, érteni és érezni fogja, hogy mit miért kell betartania.
Az elsődlegesen fontos nem a büntetés vagy annak mértékének kitalálása volna, hanem a megelőzés.
