Van-e értelme büntetésből 50-szer leíratni egy gyerekkel ugyanazt?
A közösen hozott szabályok előnye, hogy ha azokat mindkét oldalon betartják, a diák érezni fogja, hogy “megéri” bizonyos kereteken belül maradnia, és jobban magáénak érzi a szabályrendszert is. A helyes viselkedési normát ekkor már nem csak azért tartja be, mert “azt úgy kell”, hanem mert ő is érzi, hogy kölcsönösen jobb lehet így mindenkinek. És ami fontos: nagyobb valószínűséggel akkor is tartja magát a megbeszélt keretekhez, ha nem látja a tanár.
A fentiek fényében Lénárd Sándor fontosnak tartja megjegyezni azt is, hogy bár a rossz cselekedet akárhányszori leírásának valószínűleg nem lesz sok visszatartó ereje, ám ha az efféle fegyelmezési módszerben tanító és diák előre megállapodnak, és azt a pedagógus következetesen alkalmazza, adott esetben akár működhet is.
A mai társadalmi helyzetben szocializálva vagyunk arra, hogy azonnali, és látványos megoldásokat lássunk: akár bűnügyről, akár egy diák csínytevéséről van szó. Ezek a megoldások a negatív cselekedet azonnali büntetését mutatják, a külső szemlélőt pedig kielégíti, hogy a bűnös (akármekkora is a bűne) azonnal és látványosan megkapta méltó büntetését. A szakember szerint ez azonban nem mindig van így: az eredmény sokszor csak látszólagos, a komoly szankciótól való félelem hosszútávon nem tartja vissza a gyereket.
A demokratikusan megalkotott szabályrendszer talán lassabb folyamatnak tűnik, de hatása az esetek túlnyomó többségében mélyebb, mint a vakfegyelemre épülő rendszeré.
Időnként az sem ördögtől való, hogy tanár és diák, akár a hét vége felé közeledve közösen vizsgálják meg a szabályokat: melyeket sikerült betartani, melyeknek nehéz megfelelni, és a visszacsatolásnak megfelelően akár a tanár is változtathat a kereteken. Ha sikerül ezt kellően megalapozottan tenni, nem hogy a tekintélye nem csorbul, de a rendszer is jobban, betarthatóbban működhet.
És ha igazán radikálisan át szeretnénk gondolni a nevelésről és fegyelmezésről alkotott nézeteinket, érdemes talán egy kis kitekintést tennünk Baltimoreba. A Robert W. Coleman általános iskolában néhány éve radikálisan új gondolattal álltak elő: a nehezen kezelhető, vagy csak aktuálisan elkalandozó figyelmű
gyerekeiket fegyelmezés helyett meditációval és jógával próbálják terelgetni.
A módszer az iskola vezetői és tanárai szerint lenyűgöző: előfordult olyan eset is, hogy a kisdiákok a karácsonyi ajándékosztás előtt is nyugodtan és örömmel végigcsinálták a meditációs gyakorlataikat. Ezek a módszerek segítenek a koncentrációban és kellő szellemi felfrissülést nyújtanak a gyerekeknek, akik így akár jobban is tudnak teljesíteni, mint egy büntetés után.
Összességében tehát elsőre jónak, vagy legalábbis nem radikálisan rossznak tűnhetnek olyan módszerek, mint a híressé vált sokszori szövegleíratás. Azonban ha a módszer hatékonyságát szeretnénk átgondolni, mindig jusson eszünkbe, hogy
vajon a diák hozzáállása attól változik-e meg alapvetően, ha félelemben és feltétel nélküli fegyelemben tartjuk, vagy ha ő maga is érzi, hogy a szabályok érte is vannak.
Szülőnek, diáknak, tanárnak egyaránt hasznos lehet a végeredmény.