"Trump egy disznó" - Roger Waters kiosztott mindenkit az amúgy kolosszális koncertjén
Jobb, ha az elején tisztázzuk: Roger Waters koncertjeire azért megy az ember, hogy Pink Floydot hallgasson, lehetőség szerint minél hangosabban, minél jobb hangzással, és mellé kapjon még olyan egy lehengerlő látványvilágot, amit más koncerteken nem.
Ezt Waters pontosan tudja, és mindegyik turnéján igyekezett is ennek maximálisan eleget tenni, de valamiért most különlegesen jól sikerült. Általában az szokott lenni, hogy egy puritánabb színpadkép mellé, elé, mögé rendkívüli minőségben vetítenek dolgokat, ez aztán vagy dominálja az egész show-t (mint a The Wall-turnén), vagy inkább csak kiegészíti a zenét (In The Flesh-turné). Most azonban valami más történt:
az Us And Them-előadáson sikerült olyan szerves egységben felépíteni a díszletet, és harmonizálni a setlisttel, hogy csak ültél, és pislogtál, hogy úristen, de rendben van ez így együtt.
Breathe
One Of These Days
Another Brick In The Wall
Volt más újdonság is, az új lemeze, az Is This the Life We Really Want? dalait is eljátszották a klasszikusok között, és egyik-másik szám teljesen jól illeszkedett a repertoárba, például a Smell The Roses-t felületes szemlélő akár egy Pink Floyd-számnak is gondolhatta volna valahonnan A fal környékéről.
A setlistnél a Dark Side Of The Moon dalai voltak többségben, a The Wall klasszikusai is előkerültek persze, de a koncert csúcspontja mégsem ez volt. A húszperces szünet után rögtön az Animals (mindig mondom, hogy ez a legjobb lemezük, de kevesen osztják a véleményem...) mintegy 30 perces blokkja következett, aminél egyfelől a nézők feje fölé építették a lemezborító díszletét eléggé menő vetítésekkel, másrészt a zenekar is megmutathatta, mit tud, és senki nem is bánta, ha eltértünk a lemezminőségtől, és valódi koncerthangulat kerekedett. Nem is ragozom, így nézett ki:
Dogs/Pigs
Itt mindenki megmutathatta, mit tud, főleg Dave Kilminster gitáros, aki régi nagy kedvencem, és hát csak végig kell hallgatni a kutyavonítást vagy disznóvisítást utánzó gitárrészeket meg persze a szólókat a többi remek zenésszel, nagyon elkapták a fonalat. Na meg jött a repülő disznó is, ahogy kell, feldíszítve.
Mervai Márk fotói
És innen vezették át a koncertet a Money taktusaihoz, amely alatt folytatódott a vetítés, és persze Waters politikai üzenetei, amelyeknek a fő vonala az, hogy Trump egy disznó, és pokolba az összes szarházival, aki rombolja a Földet. Mondjuk, a Pigs kezdő sorai tényleg kihagyhatatlanná tették, hogy Trumpot vetítsék mögé, és erre már az egészet fel lehetett fűzni: "Big man, pig man, ha-ha, charade you are".
Money
Ha valakinek kétségei lennének, a Pink Floyd egykori basszusgitárosa virtigli baloldali brit, és ennek megfelelően el is küld mindenkit melegebb éghajlatra, akit seggfejnek gondol. A fő seggfej jelenleg Trump, és hát ezzel kevesen tudnának vitatkozni, de megkapja a magáét az összes diktátor és protodiktátor Putyintól Erdoganig. És persze nem maradhatnak ki a mindenkori tory vezetők, most épp Theresa May, és nyilván Boris Johnson is kapja az ívet. Waters mindig erősen pacifista és elitellenes volt, és sosem válogatott a célpontok között, nála az izraeli kormány éppúgy háborús bűnös, mint Putyin, és magasról tett mindig arra, ha ezért bírálatok érték.
Ami viszont megjegyzést érdemel: nem, nem küldte el a magyar kormányt sehova, legalábbis konkrétan semmiképp, a ráadásban az történt, ami sok koncertjén, hogy eljátszották a Mother című számot, és mint ahogy 2011-ben és 2013-ban is
a "Mother, should I trust the government" (Anya, bízhatok a kormányban?) sor után az adott ország nyelvén kiírják szép nagy betűkkel, hogy "Kurvára nem!"
Túl azon, hogy magára valamit adó ember egyetlen kormányban sem bízik, még ha neki dolgozik, akkor sem, sőt akkor még kevésbé, szóval ez A fal egyik alaptétele, hogy a világtól elidegenedett ember egymagában áll, és senki nem fog neki segíteni. Legkevésbé a politika. Persze a Mother előtt volt Waters politikai programbeszéde is, amit itt meg is tekinthettek:
Mother
De a közönség minden ilyesmire vevő, ki ne lenne pacifista, fegyverellenes, amikor tankokkal lőnek ártatlanokra, és gyönyörű, nagy, barna szemű gyerekek mosolyognak a kamerába jobb sorsra érdemes vidékeken? Waters mégsem hullik bele a demagógia szakadékába, és ettől nemcsak a zene menti meg, hanem az, hogy jól sejti: egy Putyinnal, egy Erdogannal vagy Kim Dzsongunnal senki nem vállal közösséget, és elviseli, ha felbukkannak köztük azok is, akik ugyan nem diktátorok, de Waters szerint képmutató és hazug politikusok.
A koncert vége pedig mi is lehetne más, mint a többször is a világ legjobb gitárszólójának választott Comfortably Numb, amely mindig boldog együtt éneklésre, örömzenére és valljuk meg, katarzisra ad alkalmat a közönségnek.
Amiben Waters túllépett önmagán is talán, és ez elég furcsa volt egy amúgy zárkózott, és a közönséget jobbára a színpadról elviselő zenészre,
a szóló alatt lement a közönség közé pacsizni, az első sorokban csápolók legnagyobb örömére.
Én sosem láttam még ezt tőle, lehet, hogy csinálta ezt a turné során, nem tudom. Ha rossz nyelvekre hallgatunk, akkor az volt az utolsó fizikai kapcsolata a közönséggel, amikor 1977-ben az Animals-turné alatt leköpött egy részeg rajongót... (Tényleg volt ilyen, Nick Mason, a Pink Floyd dobosa írja a kiváló könyvében...) Nekem kicsit elszorult a szívem, hisz a 74 éves zenésztől mintha egy végleges búcsú lett volna, könnyen meglehet, hogy ez volt pályafutása utolsó turnéja, még lemegy Európa, aztán Dél-Amerika, és vége.
Comfortably Numb
Itt (még) megnézhetitek az egész produkciót, egy amerikai állomás tavalyról, érdekessége, hogy Eddie Vedder énekel a végén a Comfortably Numbban.
