Mi hozná meg a kedvem, hogy még egy gyereket szüljek?
Már korábban is gondolkoztam azon, mi kéne ahhoz, hogy még egy gyereket szüljek, és ezzel segítsek megakadályozni vagy legalább lassítani a népesség fogyását. Mert szép dolognak tűnik ez a sok támogatás, de valahogy egyiktől sem lett több kedvem egy harmadikat is a világra hozni.
Gyereket vállalni ugyanis egyáltalán nem csak pénz kérdése. Legalábbis nekem nem pénzben kifejezhető támogatásra lenne szükségem.
Hanem milyenekre? Összeszedtem, íme:
Nyilván jó lenne, ha el tudnám felejteni a legutóbbi várandósságaim alatt a terhespatológián meg a gyermekágyi osztályon szerzett epikus tapasztalatokat. Például azt, amikor az újszülöttemet az aranyóra után elvitték tőlem az ilyenkor szokásos orvosi vizsgálatokra, és 13 órán át(!) nem kaphattam vissza. Hogy miért?
Mert hazánk egyik legjobban felszerelt szülészetén nem volt non stop gyerekorvos, és mire az én gyerekemet délután hat körül felvitték, addigra már az aznap ügyeletes doki elment.
Így több mint fél napig nem kezdhettem el szoptatni, gondozni a saját gyerekemet, mert hiába mentem oda a csecsemősökhöz egyre türelmetlenebbül, visszapattantam róluk, hogy addig nem adhatják ki a babát, amíg gyerekorvos nem látta.
Persze a hazai egészségügyi (v)iszonyok nem csak ezekkel az emlékekkel hatnak pusztítóan a gyerekvállalási kedvemre. Hanem például azzal, hogy a láztól izzadó, bágyadt kicsikéimmel minden alkalommal alsó hangon másfél órát kell várnom a rendelőben, hogy sorra kerüljünk, mert a kevés a gyermekorvosra túl sok beteg jut. Mondjuk így várakozás közben bónusz esélyt kapunk arra, összeszedjünk egy újabb nyavalyát, szóval sosem töltjük ott az időnket hiába.
Akkor igen jól jönne az is, ha valahogy a gyerekek körüli logisztikában kicsit besegítenének. Mert a férjem hiába kiváló apa, ha reggel fél hétkor el kell indulnia, hogy fél 8-kor már a munkahelyén blokkolhasson, és bár viszonylag korán végez, a délutáni csúcsforgalom miatt reménytelen, hogy fél hat előtt ismét a kerületbe érjen. Így a gyerekek ide-oda hurcolászása teljesen rám marad, ezért már alapból úgy kelek fel, mint aki reggelenként csatába indul.
Mert minden koránkelés, trükk, felkészülés és egyéb igyekezet ellenére a reggelek szinte mindig ámokfutássá válnak – és ehhez már két gyerek is bőven elég.
Ezeken a reggeleken olyan magas a stressz miatt kortizol szintem, hogy minden alkalommal hálát rebegek az égieknek, hogy sérülés nélkül érünk A-ból B-be. Épp ezért – a gyerekeivel sokat autózó szülőként – örömmel venném, ha kicsit megértőbb lenne a többi sofőr legalább az ovi és a suli környékén, és nem dudálna le, amikor mondjuk a lányomat próbálom minél gyorsabban kiműteni a gyerekülésből, amit ugye csak úgy tudok megtenni, hogy kinyitom a kocsi ajtaját. Hú, igen, kicsit belóg az útra, és picit ki kell kerülni emiatt a kocsit, de azért jólesne, ha az ötpontos biztonsági övvel és az anorákba passzírozott gyerekkel vívott küzdelmemhez kicsit több együttérzést kapnék.
Persze vihetném őket autó helyett tömegközlekedve is, de ilyet könnyedén csak az jelent ki, aki még nem próbált reggelenként legalább két kisgyereket legalább két tök különböző helyre busszal késés nélkül leszállítani.
Ha már a gyerekhurcolászásnál tartunk, komoly segítség lenne az is, ha nem kéne minden délután a munkámat felfüggesztve rohanni a gyerekekért, hogy odaérjek értük időben. Másra ebben sem számíthatok: a mamának nincs kocsija, a férjem pedig csak nagy ritkán tud beugrani. Szóval szinte minden hétköznap el kell indulnom fél négykor, hogy összeszedjem a kis borjaimat.
És pontosan tudom, hogy már az is kiváltság, hogy ezt megtehetem. De kifejezetten emiatt váltam szabadúszóvá.
A vállalkozói életmód kiszámíthatatlanabb, de azt lehetővé teszi, hogy a gyerekek így mindennap csak a „normál” nyolc órát töltsék az adott intézményben, és nem kell még az ügyeleti időszakban is ott lenniük. Normál munkavállaló szülőként ezt sem a munkaidő és sem a távolság miatt nem tudnám összehozni.
Persze az igazi az lenne, ha egy megbízható személy hordaná naponta a gyerekeket – legalább haza. Én nyernék minden nap egy-két plusz munkaórát, a család meg egy kisimultabb, többet kereső anyát. Namármost egy jó bébiszitter óradíja egy ilyen feladatra alsóhangon 2500 forint, azaz havonta legalább 50 ezer pluszkiadás lenne – tehát nem fedezné például az a havi 35 ezer forint sem, amit a két gyerek után adókedvezményként kapunk. Persze lehetne más megoldás is. Pécsett például már működik egy nagyszerű, családbarát, ingyenes szolgáltatás, a gyerektaxi, ahol a dolgozó szülők 4-14 éves gyerekeit szállítják haza vagy különféle foglalkozásokra szakértő kísérővel.
Apropó, munka! Áldás a szülőknek a rövidített munkaidő lehetősége – ha az valóban azt jelenti, hogy kevesebbet kell ott lenniük. Nekem ez sajnos csak vállalkozóként megy, munkavállalóként nem sikerült megvalósítani. Ugyanis amikor visszamentem dolgozni, hiába választottam a részmunkaidőt, ebből sajnos csak a hat órának megfelelő bér jött össze. Sosem indulhattam el időben, úgy nyúlt az a hat óra, mintha gumiból lenne. A bölcsiben a rám egyre kétségbeesettebben váró gyerekemé viszont nem volt abból…
És végül a kedvencem, a szabadságok és a szünetek aránytalansága. Amíg bölcsis, ovis a gyerek, ez még nem vészes. Azt a nyári négy hetet meg az évi öt nevelésmentes napot ki lehet bekkelni. A dolog akkor válik érdekessé, amikor a gyerek iskolás lesz.
Ott van ugye őszi, téli, tavaszi és nyári szünet – együtt minimum 14 hét. Legalább hetven munkanap. Lehet sakkozni, ki hogyan oldja meg ennyi időre a gyermeke(i) elhelyezését.
Persze előnyben vannak a bevállalós nagyszülőkkel megtámogatott családok, akiknél akár hetekig is héderelhet(nek) a gyerek(ek). Mi nem számíthatunk ilyen segítségre, és nem is nagyon tudom, mi lesz nyáron, amikor először kell szembenéznünk ezzel a helyzettel. Persze vihetem táborba (alsó hangon 25 ezer egy hét), meg önkormányzati napközibe vagy minek hívják, de lássuk be, az nem valami ideális, hogy fél szezonra belökjem a gyerekem valahová, ahol lehet, hogy senkit nem ismer. Ha meg heteken át itthon van, akkor addig én sem tudok dolgozni, pénzt keresni.
A férjem szabijából még a fél szünet sem jön ki.
Meg hát kéne együtt is lenni, nem csak felváltva őrizni az utódainkat, amíg a másik dolgozik. Szóval talányos.
Mi tenné tehát kicsit vonzóbbá a több gyerek vállalását a saját tapasztalataim szerint?
• A „másállapot” a szülészeteken.
• A több gyermekorvos, és az, hogy egy-egy orvosnak kevesebb gyereket kelljen ellátnia.
• A nem csak papíron, hanem a valóságban is rugalmas vagy/és részmunkaidő.
• Az államilag támogatott bébiszitter-szolgálat, iskolabusz vagy gyerektaxi.
• Az államilag támogatott, színvonalas és gyerekbarát ügyeleti rendszer – különösen a nyári szünet idejére.
Ennyi. Nem is olyan sok, igaz? Persze lehetne még ezer más dologról is beszélni, de nem akarok telhetetlen lenni. Ha első körben ezeken lehetne érdemben változtatni, igen hálás lennék. Az országot mondjuk nem szülném tele, de legalább több kedvem lenne hozzá, az biztos.