Hűvösvölgyi Ildikó: Ha ennyi volt, akkor is azt mondom, érdemes volt erre a gyönyörű pályára menni
Elvégezte a konzervatóriumot és a színművészetit is. Volt műsorvezető, tanít a Táncművészeti Egyetemen. Mindeközben pedig több generáció nőtt fel a meséken, amikben közreműködött. Egy interjú, amely visszarepített a gyerekkoromba.
– Bevallom, kicsit megilletődött vagyok, hiszen ezen a hangon nőttem fel, ami most a telefonomból szól.
– (nevet) Megkérdezhetem, hány éves, hogy „rajtam nőtt föl”?
– 44.
– Akkor alig idősebb a nagylányomnál, valóban ez az a generáció, amelyik az Ágacskán, a Süsün, a Hupikék törpikéken és a Zsebtévén nőtt fel. Mire kíváncsi?
– Akkor kicsit nosztalgiáznék, ha nem baj. A Süsü azóta legendássá vált.
– Fiatal színésznőként találkoztam vele először. Én azelőtt nem szinkronizáltam bábfilmeket vagy rajzfilmeket. Új volt az egész, és nagyon élveztem, hogy egy bábot kell életre keltenem. Bodrogi Gyuszival nagyokat kacagtunk felvétel közben.
Ott ismerkedtem meg Csukás Istvánnal is, akivel később az Ágacskát csináltuk, az volt az első színpadi darabja. A Süsü kihívás volt, és külön örültem, hogy énekelhettem benne. De egyáltalán nem gondoltam, hogy ilyen hatalmas siker lesz.
Szomorú, hogy ebben az évben halt meg mindkét szerző, Csukás István és Bergendy István is.
– Apukám nagyon szerette az operetteket, így én is sokat megnéztem vele gyerekkoromban. Nagy kedvencünk volt a Leányvásár tévéjáték-változata, amit még vhs-en is megvettünk, így sokszor láttuk. Szerednyey Béla volt a partnere.
– Az tulajdonképpen a Macskák eredménye. Ott derült ki, hogy mi a Szerednyeyvel milyen jól tudunk énekelni és táncolni. Zsurzs Éva rendezte a filmet. Nagyon emlékezetes volt a forgatás. A tengeri jelenetek egy részét Opatijában vettük fel. Nem mindet, mert forgattunk a Balatonnál is.
Hosszú utakat tettünk például Garas Dezsővel egy autóban. Akkor még nem ismertem őt és kicsit tartottam is tőle, de aztán összebarátkoztunk.
Híres lett a közös duettünk, a „Na de méltóságos úr”.
Nagyon szeretetteljes légkörben folytak a munkák. Emlékszem például, a koreográfus, Havas Ferenc eljött hozzánk, és a konyhánkban mutatta a lépéseket. Piruetteket csinált, pörgött, forgott.
Emlékezetes a „Gigolo” című szám is. Azt a Molin Rouge-ban vettük fel. Volt benne egy nehéz táncos ugrás, amit annyiszor vettünk fel, hogy Szeredney Bélának majd leszakadt a karja.
Egészen fantasztikus emlékeim vannak ezzel a filmmel kapcsolatban. Bubik István megindult a lóval a mező egyik végéből. Ott álltunk Kováts Adéllal a dombon, és azt hittük, hogy nekünk fog jönni, de pont előttünk megállította a lovát.
Amúgy nem sok operettet játszottam a pályámon. Két kezemen meg tudom számolni.
Szerencsés generációhoz tartozom. Látom a lányomékat – kisebbik lányom, Kisfaludy Zsófi színésznő lett –, hogy mennyit kell küszködniük.
Minden egyes szerepre castingolniuk kell, nincs egy társulat, ahol kitanulhatnák a szakmát, ahol beágyazódhatnának, megnyugodhatnának, elmélyülhetnének dolgokban.
Egész más élet az övéké. Egyáltalán nem irigylem őket. Tanítok a Táncművészeti Egyetemen, tehát a táncosok és a színészek életét is látom. Sajnálom őket, főleg ezekben a covidos időkben.
Én már megettem a kenyerem javát, ha nekem ennyi volt, akkor is azt mondom, hogy érdemes volt erre a gyönyörű pályára menni. De a fiataloknak nagyon kéne dolgozni, de hirtelen minden-minden bezárult, bevétel nélkül maradtak, hiszen nagyon kevés színésznek van állandó szerződése.
Mi még nagyszínházakban lehettünk társulati tagok. Biztonságot, szeretetet adott, és tanulhattunk a nagyoktól: Dajkától, Bessenyeitől, Psotától...
Micsoda színészek voltak! Még a kabaré tréfákban is brillíroztak. Sok mindent ellestem tőlük, és most, hogy beleértem a karakter szerepekbe, végre megmutathatom a humoromat is.
– Azért a korábbi, énekes szerepeiben is kiderült, hogy van humora, szerintem ez senki számára nem volt kétséges. Említette a Macskákat, ami tényleg óriási szenzáció volt itthon. Nem lehetett jegyet kapni, emlékszem, apukám milyen diadallal jött haza, amikor sikerült szereznie rá két jegyet. Én magam is négyszer láttam a 80-as években, mind a négyszer még Önnel, ami azért is érdekes, mert ha jól tudom, az Ön dalát aztán Webber átírta.
– Igen, így van. Először Londonban mutatták be a darabot, ott még az a verzió szerepelt a számomból, amit a magyar közönség megismert. De ott megbukott a „Ben Mickering és Mindlevery”, nem tetszett Webbernek sem, ezért átírta. Azóta mindenhol a világon ezt az új változatot játsszák, kivéve nálunk, a Madách Színházban.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy amikor Webber itt volt, és megnézte az előadásunkat, akkor Haumann Pétert emelte ki, és a mi párosunkat Gyabronka Józseffel.
Azt mondta, ha tudja, hogy ez ilyen jó szám, akkor nem írja át.
Szerettem a macskákat, tizenkét évig táncoltam benne. És milyen furcsa az élet, most a lányom játszik benne, csak nem az én szerepemet. Amit nagyon irigylek tőlük, hogy mi mindig „gépzenére” játszottunk, zenei alapra.
Most azonban minden csak élő zenekarral mehet. Én, aki muzsikus is vagyok, annyira szeretem, amikor egy karmester beint. Egyik nap kicsit lassabb a zene, ma előrébb megyek, mert olyanom van, és jön utánam a zenekar... Ez az élmény nem adatott meg.
– Érdekes, amit mond. Emlékszem, amikor néztük a Macskákat a színházban, feltűnt, hogy a színpad két szélén monitor van felszerelve, amin látszik, ahogy a karmester vezényel. Mi azt hittük, hogy a zenekar valahol el van dugva, és a karmestert közvetítik, hogy a színészek is lássák. Ezek szerint ez is felvétel volt?
– Nem, a karmester az élőben volt, zenekar nélkül, hogy be tudjon inteni. Mert azért a darabban vannak nagyon nehéz belépések, és nem volt mindenki képzett énekes. Tehát gépzenére dirigált a karmester.
Ha már a Macskákról van szó, még egy érdekesség... 83’-ban mutattuk be, akkor már megvolt Nóra lányom. Aztán 89’-ben megszületett Zsófi, akkor kis idő kimaradt. Ami érdekes, hogy a színháznak eszébe sem jutott más színészt beállítani, hanem egy táncos lány táncolt az én hangomra. Annyira szerettek, hogy nem akarták másnak adni.
Aztán visszatértem, és még egészen 1995-ig játszottam a szerepet. Összesen pont 800-szor.
– Még valamit feltétlenül ki szeretnék emelni a múltból, már csak azért is, hogy érzékeltessük, milyen sokoldalú pályát járt be. Bevallom, én is csak most, az interjúra készülve szembesültem vele, hogy Ön műsorvezető is volt a Bartók rádióban.
– Tíz éven keresztül, és ezt nagyon büszkén mondom. A két nagy doyen, Némethy Attila és a Kovács Sándor mellett voltam a harmadik. Tizennégy emberrel indult az adás, aztán egyre csak szűkült, és így hárman maradtunk.
Meg kell mondjam, nagyon jókor jött ez. 1997-től 2007-ig vezettem ezeket a délutánokat. Akkor már ritkultak a musical szerepek. Jobban előtérbe került a zene, a versek, az irodalmi estek.
Ezeket mind a muzsikáló délutánnak köszönhetem.
A zenék mellé mindig választottam költészetet is a műsorba, és így figyeltem fel például Reményik Sándorra, hogy milyen szép versei vannak.
Ha úgy vesszük, föntről visszatérítettek a zenéhez. Sokszor haza is vittem a CD-ket. Megkaptam a szerkesztett anyagot, és felkészültem belőle hétről-hétre. Ez visszahozta a régi, konzervatóriumi éveimet.
– Érkezzünk meg a jelenbe. Korábban játszotta már Gobbi Hildát, idén ősszel Blaha Lujza szerepébe bújt. Nem ijesztő kicsit ilyen legendákat megjeleníteni?
