Pánikszerűen munkába álltam a diploma után – és akkor jött a koppanás
Y generációs nyűglődés és a lehetséges kiutak
Gyakran emlegetjük az Y generáció kapunyitási nyűgét-baját, és tökjó lenne, ha én, nyolcvankilences, nem érezném mindezt a saját bőrömön, de nem így van. Viszont elkezdtem lázadni. Lázadok a legalizált egérút, a nehezebb leválás és a hasonló kifejezések általánosítása ellen. És tettem mindezt akkor is, amikor időben befejeztem az egyetemet, nem görgettem a vizsgákat, és az albérletet is a plusz melókból fizettem.
De miért nem mondta akkor senki, hogy az igazi halasztott gyerekkor csak ezután következik? És hogy valahol X és Z között megragadva, még nagyon nem értem, hogy pontosan mi a dörgés. Rövid beszámoló egy Y generációs nyűglődéseiről, és az újrakezdésről.
A felismerés passiója
Pár hete felkaptam a fejem, és körbenéztem a Z generációs gyakornokaim között. Huszonkét-huszonhárom évesek, a 2. pozíciójukat töltik, a 3. külföldi ösztöndíjra pályáznak, és pontosan tudják, hogy mik lesznek, ha nagyok lesznek. És akkor egy pillanatra bevillant, ahogy a szüleimtől hozott suli-egyetem-munka szentháromság tükrében,
a diploma után pánikszerűen munkába álltam. Aztán lettem junior meg senior, sőt minden lettem, csak önmagam nem.
Agyaltam egy sort és döntöttem: új életet kezdek. De előtte még megbocsátok magamnak, és dac nélkül, türelemmel, az elmúlt években magamra szedett releváns tudás és kiépített kapcsolatháló segítségével nekilendülök egy teljesen új szakmának hivatásnak.
Honnan hova
Kezdtem úgy négy éve, kilépve egy népszerű egyetem még népszerűbb mesterszakáról. Akkor azt gondoltam, kerek a világ: megvolt az Erasmus, diákszervezeti tag voltam, Retorika Műhelybe jártam, sőt rovatvezetősködtem is az iskolai lapnál.
Mindennek okán (vagy ellenére?) fejembe vettem, hogy az én önazonos utam a marketingkommunikáció, mert az ugye jól ment az iskolában. Arra mondjuk nem láttam rá, hogy pontosan mit jelent ez a gyakorlatban, de bíztam benne, hogy a releváns végzettségem (irónia) elég lesz.
És akkor jött a koppanás. A legmesszebb egy ingyen gyakornokságig jutottam, mondjuk tény, hogy legalább jó nevű helyen. A top 5 reklámügynökség egyikénél kezdtem el dolgozni, mint Community Manager Trainee (igen, ez létezik), később pedig, mint Copywriter Intern. Három hónap ingyen meló következett napi 10-12 óra munkával és egy jó nagy adag hétvégézéssel, amiért kábé hálás lehettem, mert így volt lehetőségem belekóstolni egy nemzetközi tenderanyag leadásába.
És akkor el is kapott a gépszíj. Magával ragadott a briefek, scriptek, brainstormingok, és spotforgatások világa. És ahogyan az lenni szokott:
beleragadtam a mókuskerékbe - kevés pénzért, nulla magánélettel, a szüleim anyagi támogatásával.
Pedig nem volt szó diplomahalmozásról vagy legalizált egérútról, csak mindezt még az iskolapadban kellett volna elkezdenem. De napi 10 órában? Hogy is van ez? Biztos, hogy csak az Y generációs a hibás? Talán jobban kellett volna informálódnom még akkor, ott, az egyetem falai között. Tehát megoldás az van, és talán - a gyakornokaim példájából ítélve - a Z generáció már kóstolgatja is, csak egy kicsit még segítenünk kell nekik, hogy pontosan mit, hol és hogyan vegyenek el a nagybetűs svédasztalról.
Mit kellett volna másképp?
Gap yearre menni, akár. Az angolszász országokból átvett kifejezés, a középiskola és az egyetemi évek közé beiktatott egyéves „szünetet” takarja, amikor a diákok önmaguk jobb megismerése és a tapasztalatszerzés céljából világot látnak.
Ez persze nem ilyen egyszerű. Nyilván anyagi vonzata is van a dolognak, mégis számos olyan lehetőség adott, amire nem megy rá a gatyánk, és valóban hasznos időtöltést jelent. Az önkéntes munkáktól kezdve (lehetőségek tengere) a nyelvtanuláson át a sporttevékenységig rengeteg olyan program van, amelyből tanulhatunk, jobban tisztába kerülünk önmagunkkal, és utána talán könnyebb betájolni, hogy merre is van az a nagybetűs arra. És ha valakinek ez az élmény gimi után még korai, az alapképzés alatt vagy azt követően is érdemes beiktatni.
Külföldi egyetemre jelentkezni. Vagy legalább is az alapdiploma befejeztével nyitni a világ felé, és különböző perspektívákból szemlélni a tankönyveket, lehetőségeket. Ha pedig mégis itthoni egyetemet választunk magunknak, érdemes minél jobban utánajárni, és a lehető legtöbb külföldi ösztöndíjra lecsapni – még ha emiatt csúszunk is a suliban. Még ha emiatt később is készül el az a bizonyos szakdolgozat. A lényeg, hogy amikor eljön az ideje, tényleg lerakjuk a fenekünket, és tényleg túlesünk rajta.
Nem elsietni a diplomát. És ezzel nem a legalizált egérútra terelném vissza magam, hanem kevesebb kreditet, és minél több szakmai tapasztalatot vállalnék egy félévben, akkor is, ha a jó jegyeimet áldozom fel érte, vagy ha csúsztatok egy-két kötelezően választható tárgyat (igen, ilyen is volt).
Egyszóval, ha mérlegre kell tennem, hogy egy ’96-ban kiadott marketingkönyvből vizsgázom ötösre, vagy megtapasztalom magam egy bizonyos szakmai közegben, például, mint ingyen gyakornok, ma már egyértelműen az utóbbit választom, még akkor és ott, az iskolai burokban.
Még több diákszervezetben pörögni. Érdemes a lehető legtöbb diákszervezetben kipróbálni magunk, és rajtuk keresztül akár mentorship, alumni (kinek mi) vagy egyéb hasonló jellegű programokat megpályázni. Ezek segítségével megkapjuk a támogatást, és infókat is szerzünk ahhoz a fent említett svédasztalhoz, ami sokkal bőségesebb és sokrétűbb annál, mint amit az iskola vagy a tanterv a maga lehatárolt keretei között kínál.
Lehámozni magamról a berögződéseket. Ez talán a legnehezebb feladat, nekünk, Y-osoknak - vagy legalábbis nekem, két generáció közé szorult Y-osnak. Mégis, kimondom:
amennyiben nem mérnöknek, orvosnak vagy jogásznak készülünk, esetleg nem csorog az ereinkben mérhetetlen erővel a pénzügy, a megszerzett diplománk szinte teljesen irreleváns a munkaerőpiacon.
Tedd le a feneked egy szakmai közegbe és pont. Semmi nem ér többet a gyakorlati tapasztalatnál.
Next step
Számos kihagyott ziccer, néhány év robotmeló, és a fent megfogalmazott tanulságok a zsebemben – valami ilyesmi pakkal indulok el egy új irányba, huszonnyolc évesen. És nem pánikszerűen. És nem azért, mert lébecolni akarok. Egyszerűen gondolatban kiszabadulva abból a két generáció közti gapből, egy nagyon picit bölcsebben, és remélve, hogy közben a Z generációs pajtásoknak is segítséget nyújtva, új hivatás felé fordulok.
Szóval nyűglődés ide vagy oda: manageri státusz LinkedInen törölve (hát persze), tapasztalok zsebre rakva, és egy nagy adag elhivatottsággal, na meg kemény munkával, indulhat a mandula. Addig is maradok tisztelettel: junior, senior ukkmukkfukk újrakezdő.
Címkép: Pixabay