Fékon ing, Lacoste póló, Trapper farmer, Martens bakancs - hogyan változott a magyar divat?
A velem együtt javíthatatlan rock-rajongó és szubkultúrabúvár Poós Zoltán írói vénáját ezúttal olyan, hajdan nagy népszerűségnek vagy éppen közröhejnek örvendő, esetleg félelmet keltő ruházati cikkeknek vagy tárgyaknak szentelte, amelyek ugyanúgy ott hagyták a nyomukat néhány éven valamikor az 1950-és 90-es évek között, mint a politika, az irodalom, a mozi, a sport. Ezeket fűzte fel saját szubjektív történeteire a Corvina kiadónál megjelent Rock and roll áruház című könyvében az ÁVÓ-s bőrkabáttól a susogó joggingig, a Tisza cipőtől a Fékon ingekig.
A könyvbemutató, amely a Kispipában zajlott, inkább családias hangulatú beszélgetés, múltidéző hangosan gondolkodás volt, amelyben - McMenemy Márk vezetésével (utálom a moderálás kifejezést, nekem mindig más jut róla eszembe) - a szerző mellett a korszak ikonikus modellje, Sütő Enikő és Oltai Kata művészettörténész, galériatulajdonos vett részt.
Enikő – akiről 15 éves korában készítette Fenyő János a híres hátaktos reklámfotót, amit csak a lány nagykorúságakor publikálták - nem minden önirónia nélkül jelentette ki, hogy ő „személy szerint képviseli a retrót”, és most jött rá, hogy mit jelent „influencernek” lenni.
Hiszen a könyvben látható tárgyakat, amiket ő inkább témáknak nevezett a gondolati tartalmuk miatt, a kor „influencerei” találták, mégha nem is így hívták őket akkoriban, és jóval nagyobb, tartósabb hatásuk volt, mint napjainkban. Ezzel együtt ő a 70-es években sokkal ösztönösebbnek érezte az egyes viseletekhez való vonzódást, ma inkább látja a divatokat globálisan megtervezett üzletnek. Az egykori sztármodell némi nosztalgiával emlékezett a hajdani megmosolyogtató magyar reklámfilmekre, valamint azokra a moszkvai utakra, ahol használt, ám divatos ruháikkal hatalmas üzleteket bonyolítottak le a szállodái „gyezsurnajákkal”, a mindenkit árgus szemekkel figyelő ügyeletes hölgyekkel. Ugyanakkor úgy érzi, hogy nemzedékében ma is él a kommunista időkből örökölt „gondolati blokk”, és ezen túl kell lépniük, ha élvezni akarják a mai színes világot.
Zoli felidézte, hogy a rock-divatot a Bravo magazin poszterein látható kedvenceink nyomán követtük, manapság viszont trendi lett az olyan olcsó rocksztár-póló, amelynek szereplőjét tán viselője nem is ismeri, csak azért veszi fel, mert „jól néz ki”.
Az író ennek kapcsán megjegyezte, hogy most éppen a 80-as évek divatjait látjuk viszont, a póló mellett a bőrdzseki, a Martens-bakancs és a répanadrág, amely szerinte „csak a fokhagyma-fenekű lányoknak áll jól” (ezt a hölgyek cáfolták). Egy szó, mint száz, a divat „25-30 éves verkliben” tér vissza.
Kata arra hívta fel a figyelmet, hogy a mindenkori divatnak számtalan üzenete van, például azzal, hogy miként határozza meg a test-ideált, de a hovatartozást, az identitást is. Éppen ezért túl kellene már lépni azon a felületes megállapításon, hogy a divat csak „a nők ügye.”
„Mindenki, aki a társadalmi térben mozog, valahogy értelmezi magát, öltözködéssel, hajviselettel” – mondta, és példaként említette, hogy ha valaki a 80-as évek elején „csöves” nadrághoz „digó” csizmát vett fel, jó eséllyel számíthatott arra, hogy mindkét tábor megveri.
Viszont az is sokszor megesik, hogy egy valamikor elitnek számító divat populárissá válik, vagy pedig egyes „jelképeket” más csoportok, közösségek sajátítanak ki. „Ma már kész identitást vásárolhatsz magadnak. Bemész egy ruhaboltba és már a hároméves gyerekednek is megveheted azt a szubkultúrát, ami a teljes kívülállás metaforája volt a 70-es években. Az apukák pedig AC/DC-os rugdalózóban fotózzák a csecsemőket. Az egész rock and roll valahol a cukiság-kultúra része lett” – kontrázott rá Zoli.
Szó esett az 1985 körüli, máig megmagyarázhatatlannak tűnő Lacoste-póló mániáról, a szabadkai lemezpiacról, ahonnan a később rosszhírűvé vált szegedi CPG zenekar elterjesztette a jugó punkot, a mindenkori diktatúrák következetlenségéről a tiltás és a tűrés terén. Végigpörgették a népviselet szerepét a divatban 1930-as évek nemzeti érzelmű úri asszonyaitól a táncház-mozgalmon át napjainkig, amikor újra politika értelmet kapott ez a stílus. Emlékeztünk a kék iskolai egyenköpenyre, amelyet mindenki az első adandó alkalommal levetett.
Ezzel szemben az „otthonkát” Kata „szexista találmánynak” minősítette, amely a nőket otthoni kötelességeire emlékeztette, és egyben „deszexualizálta” őket.
A művészettörténész egyébként úgy vélekedett, hogy manapság Magyarországon nemcsak a közéletben állt be egy konzervatív fordulat, hanem az egyéni megjelenés megítélésében is. „A 90-es évek elején voltam kamasz, és úgy emlékszem, akkoriban sokkal elfogadóbb volt az utca, ma sokkal gyakrabban beszólnak egy-egy nemtetsző öltözék láttán” – mondta.
Végül arra keresték a résztvevők a választ, hogy vajon miért nincsenek ma olyan domináns irányzatok a divatban, mint a 20. században? Zoli ennek kapcsán megjegyezte, hogy ez tapasztalható a zenében is 2000 óta, előadók jönnek-mennek, de nincs egy se, amelyik irányt szabna, vagy korszakos jelentőségű lenne. Enikő szerint ennek az individualizmus diadala az oka, a közösségi oldalakon mindenkiből lehet sztár, véleményvezér.
Lehet, hogy a fő okot a globális információ-áradatban, a végsőkig felgyorsult világban kell keresni, amikor egy áramlatnak, vagy akár egy kiemelkedő tehetségnek nincs is ideje a kifutásra – és a világ talán éppen ezért nem is igényli.
És hogy visszatérjünk Zoli könyvének ereklyéire: a közeli boltban naponta találkozom egy hölggyel, aki velem egykorú apjával jár Ricse-bulikra, és utána egy hétig viseli a baboskendőt. Én is hordtam fekete klumpát, fekete pólókat kedvenc arcaimmal, szimbólumaimmal, de szimatszatyrom, azaz katonai gázálarctáskám csak a seregben volt, mert leszerelésem után demilitarizált övezetté nyilvánítottam magam, és ez érvényes azóta is minden katonai jellegű öltözékre és kiegészítőre...
