“Hogy miért kell lecserélni a vízóráit 65 ezerért? Mert a Központban azt mondták” – hogyan húztak le megint tök fölöslegesen
Nem akarom én itt a “rendszert” szidni, ugyanis évtizedek óta ez megy. Csak elszomorít, hogy még mindig nem változott semmi. Valahol, valamilyen “Központ” kotorászik a zsebemben, ésszerűség, cél és valós indok nélkül. Csak azért, hogy fizessek. És valaki jól járjon.
Szóval. Szeptember elején megjött a Vízművek hivatalos papírja: “Tájékoztatjuk, hogy az x, y, z készülékhely azonosítójú, x, y, z gyári számú mérő hitelessége 2018. december 31-én lejár, (…) cseréjéről a felhasználó kötelessége határidőben gondoskodni. Ellenkező esetben a mellékszolgáltatási szerződés automatikusan megszűnik.”
Másfél szobás, kis lakótelepi lakásom van, öt (!) darab vízórával. Gondoltam, jó, jövő héten úgyis jön valaki a Vízművektől, nagy éves leolvasás lesz, ki van írva a lépcsőházban, majd neki szólok, és lecserélik. Ki is jött a hölgy, profi csipogóval lecsippantotta mind az öt órát, és rögtön szólt is: a csippantó jelezte neki, hogy az órák lejárnak. Cserélni kell.
Mondom: “Rendben, elég, ha Ön most ezt regisztrálja, és ingyen lecserélik?” Döbbenten rám nézett: “Dehogyis. Magának kell szerelőt hívni, lecseréltetni, utána hitelesíttetni, és magának is kell kifizetni.” Én: “Miért, elromlottak?” Ő: “Nem, mind az öt működik, de lejárnak. A gyártó nyolc év garanciát vállal rájuk.” Én: “De nem elég akkor javíttatni, ha elromlik?” Ő (még döbbentebben): “Nem. Le kell cserélni, és kész.” Én (tényleg csak érdeklődve, nem volt semmi él a hangomban): ”És mi történik, ha nem?” Ő: “Azt nem javaslom, mert akkor kivezetjük a rendszerből, és nagyon rosszul fog járni. Átalányt fog fizetni, azok helyett is, akik a házban nem fizetnek, havi húszezer lesz a számlája legalább, plusz a csatornadíj.”
Aha. A hölgy ezek után még hozzátette: meg se próbáljam a Vízműveket ez ügyben hivatalosan megkeresni, mert ők se mondanak mást.
Fogadjak szépen szót (ezt nem mondta, csak a hangján éreztem, hogy fogy a türelme), az értesítő papíron fel vannak sorolva azok a cégek, amelyek vízóracserére szakosodtak, sőt, le is plombálják (vagyis hitelesítik) az új órákat, válasszak közülük, és intézzem szépen.
Oké. Elkezdtem telefonálgatni, hogy a tökéletesen működő vízóráimat “parancsra”, a Vízművek által "javasolt" cégek valamelyikével (szabadverseny vécén lehúzva), saját költségemen lecseréltessem. Kábé félóra várakoztatás, “minden kezelőnk foglalt” duma és sok-sok automatikus zene meghallgatása után a harmadik cégnél felvették. Három hét múlva tudnak adni időpontot, hétköznap délután háromkor (remek, nem gond, megoldom), az öt vízóra 38 ezer forint lesz. Van olyan, amelyik másfél méternél magasabban van? Igen, a vécé fölötti. Na, az nem szabvány, le kell hozni, az újabb 25 ezer. Vagyis összesen kábé hatvanöt? Annyi.
Nem tudom, hogy ma egy magyar átlagembernek 65 ezer forint sok vagy kevés. Szerintem sok. Nekem biztos marha sok. Esküszöm, nem kekeckedésből, de TÉNYLEG kíváncsi voltam rá, hogy mire is adom ki.
Három hét múlva a szerelő tűpontosan kijött. Fiatal, kellemes ember volt, vérprofin dolgozott, szépen, szakszerűen, másfél óra alatt lecserélte a vízórákat. Főztem neki egy kávét, és amíg szerelt, beszédbe elegyedtünk. “Mondja, miért járnak le ezek a vízórák nyolc év alatt?” – kérdeztem. “Mert műanyag alkatrészek vannak benne.” – pöcögtette meg fejcsóválva a fürdőszobacsap alatti készüléket. Én: “Miért nem raknak bele fémet?” Ő: “Mert az mágnesezhető, lehet vele csalni.” Én: “Vagyis mágnessel lelassítani, hogy kevesebb fogyasztást mérjen?” Ő. “Pontosan.” Én: “Nincs olyan anyag, ami erősebb, mint a műanyag, de nem fém? Ő: “De van.” Én: “Miért nem csinálják abból?”
Rám mosolygott, ezt a mosolyt szerintem mindenki ismeri ebben az országban: “Mert nem. A Központban így állapították meg. Műanyagból csinálják, nyolc évente le kell cserélni. Kész. Még így is örülhet, régebben csak hat év volt.”
A lehajtott vécétetőn ültem, ő a csap alatt guggolt, elgondolkodva lóbáltam a lábam: “Mondja, ön szerint nem sok 65 ezer forint mondjuk egy 2-3 gyerekes családnak, vagy egy magányos kisnyugdíjasnak? Van belőlük a házban bőven.“ Nem nézett fel, de sóhajtott egy hangosat: “Dehogynem. 65 ezer? Az ész megáll.” Folytattam: “Nem lenne humánusabb, és ésszerűbb, ha az éves nagyleolvasásnál körbemenne a Vízművektől egy profi szerelő is, megnézné, melyik vízóra van rossz állapotban, és csak azt cseréltetnék le? Hiszen lehet, hogy ezek 10-15 évig is szépen elműködnének, ma már egy plazmatévé is eldöcög addig, még ha egész nap nézik is.” Most felemelkedett a csap alól, és rám meredt: “Hát persze hogy sokkal humánusabb lenne. Ennyi lóvét lehúzni az emberekről, és ez csak egyetlen lakás...felháborító. De én csak egy szerelő vagyok. Ne engem kérdezzen. Ezt a nagyok döntik el.” A “Nagyok”. Ez a szó is olyan ismerős.
Nem kérdeztem többet. Tényleg gyönyörűen dolgozott, levezette a vécé fölötti, “nem szabvány” vízórát is, utána jött a plombálás meg a papírmunka, szerződéseket írt, vonalkódokat ragasztott, én aláírtam, és fizettem. Végül jattal együtt lett 65 a vége.
Szimpatikus lehettem neki, mert kifelé menet még odasúgta: “Tudja, hogy csak az idén mennyi lakást csinálunk meg? 60 ezret.” Hátrahőköltem: “60 ezer lakásban cserélik le az órákat?” Sokatmondóan bólogatott: “Bizony. Mondjuk ezt az egész évre értem, de szorozza csak be.” Aztán becsapódott mögötte a liftajtó.
Beszoroztam. Ha lakásonként átlag 40 ezerrel számolunk (nem minden lakásban van öt vízóra, nem mindenütt kell lejjebb hozni valamelyiket), az majdnem 2 és fél milliárd (!) forint éves bevétel néhány “kijelölt” cégnek. Csak Budapesten.
Nem akarok olyan lenni, mint a Fluimucilos kissrác a reklámban, de még mindig ott kering a fejemben a kérdés: “De miééééééért?”
De végül is tökmindegy. Úgyis tudom a választ.