Veszteségként élte meg édesapja hiányát – most az apahiányos társadalom ellen küzd
„Az apám hiánya azonban mély sebeket és sok-sok fájdalmat szült bennem, amelyeket hosszú évekig jó mélyen eltemettem magamban. Tagadtam a veszteségem, megpróbáltam elhitetni magammal és másokkal is, hogy jól vagyok, de valahol legbelül mégis haragot és dühöt éreztem, kínzó fájdalmat és tehetetlenséget” -írta sorozatának egyik cikkében, amelyik az apahiánnyal, az apahiányos társadalommal foglalkozik, a Férfiak Klubja weboldalán.
Az évek során azonban a hátrányból előnyt kovácsolt. Szembenézett a „démonaival”, tanult, képezte magát, és jelenleg az apa vagy anya nélkül felnőtt emberek nehézségein próbál segíteni veszteség feldolgozó csoportjaiban mentálhigiénés szakemberként és gyászcsoport vezetőként.
Az apahiányról és az ezzel való megküzdésről beszélgettünk.
– Szerinted milyen a jó apa?
– Az alapján próbálom összerakni a jó apa képét, hogy nekem mi hiányzott gyerekkoromban, milyen apát szerettem volna, illetve én majd milyen férj és apa szeretnék lenni, ha majd megtalálom a társam.
Egy jó apa először is jó társ, jó férj. A párjával megpróbál békés, szerető légkört és környezetet kialakítani és biztosítani a gyereknek. Ha előfordulnak is konfliktusok, nyitott a megoldására és a megbeszélésére. A jó apa jelen van a gyermeke életében. Érezteti vele, hogy szereti, és azt is, hogy ha szüksége van rá, hozzá is fordulhat, bízhat benne.
Úgy gondolom, egy jó apa megpróbál biztonságot teremteni a gyerekének és a párjának. Amennyire lehetséges, védi a gyermekét, de azért csibészségekre is megtanítja. Érzelmileg és fizikailag is elérhető a gyermekek számára.
Bár az érzékenység manapság nem menő, úgy gondolom, attól, hogy egy férfinak vannak érzései, amikről beszél is és EQ-ja is van, attól még pasi.
Az is fontos, hogy a férfi kommunikáljon a párjával és a gyerekkel. Illetve, hogy nem attól jó szülő valaki, hogy folyamatosan a gyereken csüng. Hanem ha a gyereknek szüksége van rá, akkor ott van.
- Az érzékenység manapság nem menő – ezen mit értesz?
- Leginkább a férfiak körében nem menő. A társadalomban úgy látom, hogy még mindig élnek azok a sztereotípiák, hogy a férfi az érzelmeiről ne is nagyon beszéljen…hiszen attól lesz erős, ha nem mutatja ezt ki, gondolják sokan. Ezzel én nem értek egyet. Szerintem pont az tesz valakit erőssé, ha férfi létére is tud és mer is ezzel foglalkozni. De valahogy mintha erre sem lenne elég időnk…vagy nem mérnénk fel ennek a valódi fontosságát.
A mi generációnk, az Y generáció szerintem másképp él és gondolkodik, mint a szüleink generációja. Ráadásul ma a valóságos információdömpingben mintha nem jutna elég idő az emberi kapcsolatokra.
Mintha a fogyasztói társadalomra jellemző gondolkodásmód az emberi kapcsolatokon is úrrá kezdene lenni. A gépeket is néhány évre kalibrálják, és ha nem működik, kidobják. Hasonlót érzek az emberi kapcsolatokon is.
Velem is előfordult, hogy könnyebb volt nemet mondani, befejezni akár egy párkapcsolatot vagy valamilyen nehezebb helyzetet, mint megoldást keresni. Ez nem feltétlenül helyes, hiszen attól a konfliktust okozó probléma még nem oldódik meg, és csodálkozunk, ha a következő kapcsolatunkban sem működik az, amit előtte nem oldottunk meg. Ami most hiányzika családok életéből sok esetben– nyilván részben a klasszikus nagycsalád felbomlása miatt -, az az összetartás, egymás segítése, és inkább mindenki az önérvényesítésre, önmegvalósításra törekszik. És a közös, családra fordított idő is csökken. Úgy érzem, megyünk az elszemélytelenedés felé.
Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember és gyász feldolgozó csoportvezető. 2019 november végén indítja el veszteségfeldolgozó önsegítő csoportját elvált szülők felnőtt gyermekeinek. A csoportba olyan 18 év felettiek jelentkezését várja – felső életkorhatár nélkül –, akik vigasztalódásra, támogatásra, szüleik válásából adódó veszteségük feldolgozására vágynak. Zsoltot Facebook-oldalán keresztül is elérheted.
Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”
– Gondolkodtál azon gyermekkorodban, hol lehet az édesapád, vagy akadt olyan szituáció, amikor úgy érezted, más gyerekek irigylésre méltó helyzetben vannak?
– Még huszonéves koromban is szinte teljes tagadásban voltam.Most, amikor cikksorozatot írtam a témáról, kristályosodott ki bennem, hogy azzal, hogy ezt az egészet eltemettem magamban, könnyebb volt elviselnem. Amikor kérdezték, nem hiányzik-e az apám, azt válaszoltam: nem, mert nem tudom, milyen érzés az, amikor van.
Tudat alatt azért előtört a hiánya. Anyukám mesélte, hogy amikor kicsi voltam, és osztálykirándulásról hazaértem, elmondtam, kinek volt ott az apukája is. Épp csak azt nem mondtam ki, hogy az enyém meg nem volt ott...
Amikor 28 év után személyesen is találkoztunk az apámmal, megkérdeztem tőle, miért nem keresett meg; abszurdnak tartottam, hogy egy gyereknek kel megkeresnie az apját.
Én 14 éves korom óta nem otthon laktam, úgy gondolom, ha szerette volna felvenni velem a kapcsolatot, meg tudta volna találni ennek mikéntjét. Úgy gondolom, félhetett, talán a visszautasítástól tartott, talán mástól. De mára ez fordult, hiszen pár évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogyha ő nem tette meg a kapcsolat felvétele érdekében a lépéseket, majd én megkeresem őt. Magam miatt és a jövőm miatt.
Jó lett volna, ha egy apa mellett nőhettem volna fel, akivel beszélhetek, aki irányt mutat, akivel a párkapcsolataimról beszélhetek. Ha látom, hogy egy házaspár normális körülmények között a felmerülő kérdéseket hogyan beszéli meg, a konfliktusokat hogyan kezeli. Hiányzott a „pasis” együtt töltött idő, a közös barkácsolás, a közös tevékenység. És hát egészen máshogy szocializálja a gyereket a nő és a férfi.
Nálam valószínűleg ezért is lényeges pont az, hogy ha lesz majd gyerekem, nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint az apám, nem akarom, hogy a gyermekem apa nélkül nőjön fel.
