Az év legsikeresebb horrorjában a Warren házaspár visszatér egy utolsó démonűzésre – Kritika a Démonok között: Utolsó rítusokról
Nem sokan gondolták volna, hogy ekkora jelenség lesz a 2013-ban, a horrorguru James Wan (Fűrész, Halálos hallgatás, Insidious: A testen kívüli, Eleven kór) rendezésében bemutatott Démonok között. Hogy egy komplett franchise, sőt, univerzum burjánzik ki belőle, ami a horror műfajában nagyon ritka, szinte példa nélküli. Pedig így lett, mivel a Démonok között szép nagy kasszasikert aratott anno (a 20 millió dolláros költségeire 320 milliót keresett a világ mozijaiból), így jöhettek a folytatások (2016: Démonok között 2, 2021: Démonok között: Az ördög kényszerített, 2025: Démonok között: Utolsó rítusok), a spin-offok (2014: Annabelle, 2017: Annabelle 2: A teremtés, 2018: Az apáca, 2019: Annabelle 3, 2023: Az apáca II), illetve ott van még a Farkasok az ajtónál (2016) és A gyászoló asszony átka (2019), amelyek hivatalosan nem részei a Démonok között-univerzumnak, valahol azonban mégis, hiszen több kapcsolódási pontjuk is van a többi filmhez (főként visszatérő karakterekben). Vagyis jelen tárgyalt filmünk így is minimum a kilencedik darab ebben a világban, illetve a fő franchise negyedik etapja.
Erre egyébként több utalás is van a filmben, például, hogy az 1986-ban játszódó sztori során azért többször is éreztetik, hogy a Vera Farmiga és a Patrick Wilson által játszott karakterek bizony már nem fiatalok, illetve bevezetik a fiatalabb generációt is (esetleg további, az univerzumban játszódó epizódok továbbvitelére?) Warrenék szintén telepata lánya, Judy (az elsőfilmes Mia Tomlinson) és annak szerelme, a Ben Hardy (X-Men: Apokalipszis, A bátrak, Bohém rapszódia, A kukkolók) által játszott Tony a történebe való beemelésével.

Warrenék csemetéjéről ugyanis eddig nem nagyon tudtunk, az első három filmben nélküle ténykedtek. Az Utolsó rítusok azonban konkrétan Judy eléggé traumatikus születésével startol, amelyben már szintén felüti a fejét egy gonosz jelenés, a csecsemő pedig látszólag(?) halva születik, szülei ölelése hatására mégis élet száll belé. A cseperedése során azonban hamar megmutatkozik, hogy a kislány örökölte anyja, Lorraine különleges képességét, és ő is látja a túlvilági jelenéseket, ha akarja, ha nem.
Majd ugrunk egy nagyot az időben 1986-ba – közben Warrenék megoldottak számos ügyet, többek között Perronékét 1971-ben (Démonok között), Hodgsonékét 1977-ben (Démonok között 2) és Glatzelékét 1981-ben (Démonok között: Az ördög kényszerített) –, amikor a házaspár már visszavonult, és próbálják élvezni a nyugdíjas éveiket, illetve többet foglalkozni a lányukkal, aki épp bemutatja nekik a szerelmét, Tonyt.

Ahogy a korábbi filmek, ez az epizód is egy valós eseten alapszik. Smurlék azt állították, hogy a házuk helyiségeit egy gonosz entitást zavarta meg, amely hangos zajokat csapott, és rossz szagot árasztott, a kutyájukat a falhoz vágta, a matracukat rázta, az egyik lányukat a lelökte a lépcsőn, és több alkalommal fizikailag és szexuálisan is bántalmazta a családtagokat. Ők azonban az anyagi lehetőségeik miatt nem tudtak elköltözni onnan, így hónapokon át próbáltak mindenféle eszközzel megszabadulni a falaik közt megbúvó gonosztól, mígnem Warrenék is tudomást szereztek az ügyről.
Az alaphelyzet tehát valós, ahogy a helyszín és a Smurl család is, de nyilván a drámai hatás kedvéért sok mindenen változtattak az alkotók. Például azon, hogy az entitás egy régi tükörrel érkezett Smurlékhez, amit a nagyszülők ajándékoztak az egyik lány konfirmálásakor. Ráadásul azt a tükröt Warrenék is jól ismerik, egy fiatalkori ügyük során ugyanis már találkoztak vele, épp, amikor Judy a világra jött. Ez pedig nem véletlen, hiszen a démon Judyt is kísérti régóta, egyúttal oda is csalja Smurlékhez, Warrenék a film sztorija szerint pedig így szereznek tudomást az amúgy már elég nagy médiafigyelmet is kapott esetről. S bár már visszavonultak, és eleinte vonakodnak elvállalni az ügyet, a lányuk hatására mégis belemennek egy utolsó démonűzésbe.
Az Utolsó rítusok felettébb hosszú felvezetéssel indul. Nagyon hosszúval. Judy születése, Warrenék nyugdíja, Smurlék első találkozása, majd elkeseredett küzdelme a gonosszal – bizony jó 73 perc is lepereg a kb. 135 perces játékidőből, mire Warrenék egyáltalán eljutnak Smurlékhez, és belefognak abba, ami miatt jegyet váltunk a filmre.
Az is dicséretes, hogy a forgatókönyv nagy figyelmet fordít a karakterek bemutatására, mélyítésére, a köztük lévő dinamikára, így van miért-kiért izgulni.
Összességében az Utolsó rítusok hozza a franchise-tól elvárható minőséget, a harmadik résznél pedig mindenképpen emlékezetesebb és izgalmasabb, de azért nem válik majd azzá az élménnyé, amit évekkel később is emlegetni fogunk életünk legfélelmetesebb mozgóképes emlékei közt.

Abban pedig erősen kételkedünk, hogy ez lenne a franchise utolsó darabja, tekintve, hogy az Utolsó rítusok szinte minden horrorrekordot megdöntött a nyitóhétvégéjével, amely során 84 millió dollárt kaszált az USA-ban, és több mint 180 milliót világszinten. Ha pedig eszünkbe jutnak az idei évből még olyan címek, mint a Bűnösök, a Végső állomás: Vérvonalak, a Hozd vissza őt vagy a Fegyverek, kijelenthetjük, hogy 2025 egyértelműen a horror éve!