„Szégyenszemre a 22 éves lányom tart el, mert nem hagynak dolgozni – nélküle már az utcán lennék”
November 11-én jelentették be a máig hatályos járványügyi korlátozásokat. Azóta általános rendezvénytilalom van érvényben, az éttermek kizárólag elvitelre és házhozszállításra készíthetnek ételt, a szállodák pedig csak üzleti vagy oktatási célból érkező vendégeket fogadhatnak.
Legutóbb szeptemberben, a határzár bejelentése után pár héttel készítettünk körképet az aktuális helyzetről, most pedig ismét megkérdeztünk néhány szereplőt a turizmus és vendéglátás területéről, milyennek látják a kilátásaikat.
„De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? ...ja, ez nem is olyan jó, ugye?”
„A tavaszi hullám kezdetekor kénytelenek voltunk mi is átállni házhozszállításra, de a Netpincér és a Wolt által felszámított költségek a 27%-os elviteles ÁFA-kulccsal együtt akkora terhet róttak ránk, hogy gyakorlatilag minden tartalékunkat lenulláztuk” – idézi fel Lévai Zsuzsi, a Halkakas Halbisztró tulajdonosa.
A fentieknek köszönhetően a forgalom 50%-a úgy ment ki a kezükből, hogy még semmi másra nem költöttek: se alapanyagra, se rezsire, se bérekre. A 2600 forintos fish & chips árából például 1300 forint maradt náluk, ebből kellett volna kigazdálkodniuk minden fennmaradó költséget.
Nagyon bíztak a kormányzati mentőcsomagban, de elmondása szerint inkább látványintézkedéseket kaptak valódi segítség helyett, amire alapozhattak volna. Ennek fényében különösen várták az újranyitást, ami után szeptemberig folyamatosan növekedett a forgalmuk. Ekkor azonban beütött a határzár és az újbóli krach – bár bezárniuk még nem kellett, a vendégszám megint durván visszaesett.
„A novemberi szigorításkor az volt az első gondolatom, hogy én ezt még egyszer nem tudom megcsinálni. Akkor még a 27%-os ÁFA volt érvényben, és pár hónap alatt nem tudtunk annyi tartalékot képezni, hogy kicsit is megérje újra kiszállításra átállni.”
Már el is mondta az alkalmazottaknak, hogy nem folytatják, amikor támadt egy furcsa megérzése.
Ez hatalmas segítség volt, egyben elindított benne egy olyan gondolatmenetet is, hogy ki kell próbálniuk a saját házhozszállítási rendszert.
Elkezdett speciális halnapokat hirdetni, először saját lakóhelyén, Nagykovácsiban, illetve a környező budai kerületekben: a hét egy adott napján délig bárki leadhatta neki a rendelést, az étteremből hazafelé pedig ő maga szállította ki a halvacsorát.
Helyi Facebook-csoportokban kezdte hirdetni a lehetőséget, személyes hangvételű posztokkal szólítva meg az embereket. A dolog pedig bevált: novemberben és decemberben nagyon jól ment, és Zsuzsi a januárral kapcsolatban is bizakodó.
Egy jelenet különösen élénken megmaradt benne. Bekopogott egy családhoz, az apuka nyitott ajtót, aki ránézett, és így szólt: „De jó, a tulaj személyesen hozza ki a kaját? …ja, ez nem is olyan jó, ugye?” Ez tökéletesen összefoglalta a helyzet kettősségét.
„Először megijedtem, utána viszont összeszedtem az összes kreatív energiámat, hogy rájöjjek, hol van rám igény a piacon” – meséli.
Bár elmondása szerint ötször annyi munkával legfeljebb feleannyi bevételre tesznek szert, legalább felszínen tudnak maradni, és ha az érdeklődés nem csökken, tavasz végéig biztosan ki tudják húzni leépítés nélkül.
„Ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága”
„Tőlem három háznyira van egy bolt, amióta zárva vagyok, nyolcan-tízen is álldogálnak ott minden nap, nagyobb zajt csapva, mint korábban az én vendégeim” – meséli Hajnalka, aki egy kisebb sörözőt üzemeltet egy dél-békési kisváros központjában. A lezárások előtt ez elég volt a kényelmes megélhetésre, azóta viszont nullára csökkent a bevétele.
„Senki ne mondja nekem, hogy az higiénikusabb, ha a bolt előtt isszák az emberek a sört és a helyben kimért pálinkát, mosdólehetőség nélkül” – teszi hozzá, hangsúlyozva, hogy nem a boltos ellen irányul a kirohanása, hanem a rendszer ellen.
Felháborítónak tartja, hogy minden más üzletág működhet a kiskereskedelemtől a szolgáltatókig, a vendéglátósokat viszont teljesen ellehetetlenítik. „Ha nekik szabad, nekem miért nem?” – teszi fel a kérdést.
Egyéni vállalkozóként ráadásul semmilyen támogatásra nem számíthat. „Nincs egy vas jövedelmem sem, ott áll a pénzem a korábban beszerzett áruban, aminek lassan lejár a szavatossága. Egyedül az a szerencsém, hogy a testvéremnek van egy boltja, ahová áthordtam egy részét, és ő eladta. De ez egyedi helyzet, másoknak mindent ki kell dobniuk” – panaszolja.
„Hogy mennyit bírok még ki? Másfél, maximum két hónapot. Ha addig se változik semmi, végleg bezárok és eladom a helyet. Örökké nem élhet az ember bizonytalanságban” – összegez.
Nála is nehezebb helyzetben van Anita, aki egy környékbeli, de még kisebb településen működtet kocsmát bérlőként.
„Ez egy épülő vállalkozás, alig két éve nyitottam, így semmi tartalékom nincsen. Van viszont lakáshitelem és egy ősrégi, rossz kocsim, amit megcsináltatni sincs pénzem. Ketten élünk a 22 éves lányommal, szégyenszemre ő tart el, nélküle valószínűleg már az utcán lennék” – sorolja.
A legnagyobb pofátlanságnak azt tartja, hogy nem engedik el a havi 50 ezer forintos katát, így azt a november 11-i bezárás óta is fizetnie kell. Erre jön még rá a bérleti díj – bár azt decemberre legalább már elengedték – és a rezsiköltség, ami annak ellenére se nulla, hogy nem tart nyitva.
Összesen már legalább 200 ezer forint kiadása volt a kocsma miatt azóta, hogy egyáltalán nem jön belőle bevétel.
„Egy falusi kocsmáról eleve ne képzelje senki, hogy dől belőle a pénz: normál esetben is épphogy arra volt elég, hogy hónapról hónapra épphogy megéljek, félretenni szinte semmit nem tudtam” – teszi hozzá.
Anita is tapasztalja, hogy az eddig a kocsmába járók a bolt elé szoktak át, kenyér helyett már az alkohol teszi ki az ottani forgalom nagy részét. Az üvegeket pedig szétdobálják az utcán, aminek semmi következménye nincs.
„A plázákban tömegnyomor van, Kékestetőn is tömegek kirándulnak gond nélkül, ezzel vannak tele az újságok. Mi meg itt azon matekozunk, hogyan ne kopjon fel az állunk” – mondja kiábrándultan. Már a tavaly tavaszi újranyitás is nagyon nehezen ment neki, most pedig még bizonytalanabb abban, érdemes-e folytatnia.
„Tavaly ősz óta az idei őszre lövünk, addig aligha lesz értékelhető forgalom”
„2019-ben 1366 rendezvényünk volt, a tavalyi évről pedig még januárban is azt mutatta minden elemzés, hogy újabb rekordok fognak dőlni. Ez végül igaz is lett, csak épp negatív előjellel” – mondja Tatár György, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás, illetve a https://www.cegeshelyszinek.hu és http://www.rendezvenyhelyszinek.hu ügyvezetője.
A bevételek visszaesése miatt már az első lezárás idején meg kellett válnia néhány munkavállalótól, a bő 20 fős csapat magját azonban akkor még meg tudta tartani.
A nyár alapvetően nem a céges rendezvények szezonja, de az újranyitás után így is egész sok megrendelést és ajánlatkérést kaptak. A szeptembertől decemberig tartó csúcsidőszak is erősen indult, aztán ahogy egyre nőtt az országban a fertőzöttek száma, úgy kezdték sorra visszamondani a már lekötött eseményeket is. Ezek között ráadásul több olyan volt, ami tavaszról került át őszre, de végül az új időpontban se tudták megtartani.
Az őszi korlátozások bejelentésekor Tatár már látta, hogy ezen egyhamar nem lesznek túl, így újabb alkalmazottakat kellett elküldenie. A cég létszáma most már az eredetinek alig a fele.
Neki viszont mindenképp terveznie kell, ezért most arra készül, hogy szeptembertől talán már lehet értékelhető mennyiségű céges rendezvényre számítani, előtte viszont aligha. A piacvezető pozícióból fakadóan bízik benne, hogy át tudják vészelni ezt a lezárást is, addig azonban még jó néhány nehéz hónap vár rájuk.
Tatár a fentiek mellett egy kis szállodát is üzemeltet Balatonfüreden Boutique Hotel Annuska néven. Itt szintén minimálisra csökkent a forgalom, amióta csak üzleti, gazdasági, vagy oktatási céllal érkezőket fogadhatnak, ennek ellenére nem zárt be és nem bocsátott el senkit.
„Bár az átoltottságtól és a járványügyi helyzettől függ, de az elvi esély megvan rá, hogy a nyári főszezon Balatonfüreden már rendben lesz. Biztosat viszont itt sem lehet tudni és 2 hónap nyilván nem tudja eltartani az évet” – teszi hozzá.
A leépítést mindazonáltal ezután is szeretné elkerülni, a helyzete pedig abból a szempontból szerencsésebb, hogy a szálloda méreteiből adódóan eleve kevés alkalmazottat foglalkoztat. Tavaly nyáron pedig azt tapasztalták, hogy a vendégek szívesebben jönnek az ehhez hasonló kisebb helyekre, ahol sokkal kevesebb a kontaktus lehetősége és a higiéniai előírások is könnyebben betarthatók.
„Fő feladatunk az optimizmus, felkészülés és a reménykedés”
„Mi a járvány kezdetén nagyon hamar reagáltunk a kialakult helyzetre, március közepén bezártunk és egészen augusztus közepéig nem is fogadtunk vendéget. Ekkor nyitottunk ki, de alig pár hét után jött a határzár, így szeptember közepén ismét úgy döntöttünk, hogy így nincs értelme nyitva tartani” – meséli Galla Gergő, a 179 szobás Barceló Budapest igazgatója.
Helyzetüket tovább nehezítette, hogy a járvány előtti időben szinte az összes vendégük külföldi turista volt.
Elmondása szerint 10-20 szobás kihasználtság miatt egyszerűen nem érte volna meg nyitva maradni, kompromisszumokat a minőség rovására – például, hogy egészségügyi okokból ne legyen teljes a reggeli, vagy a szobaszervíz – pedig nem akartak kötni.
– sorolja az igazgató. Ezt a létszámot már szeretnék megőrizni, de arra a kérdésre, ők mivel tudják hasznossá tenni magukat a bezárt szállodában, így felel:
„Fő feladatunk a szálloda műszaki állapotának megőrzése, az épület őrzése, amiben jómagam is részt veszek, és a folyamatos készenlét, készülés az újranyitásra. Emellett az is feladatom, hogy a kollégákban megpróbáljam tartani a lendületet, hogy megtalálják a munkában a kihívást, így folyamatokat optimalizálunk, rendszerezünk. Olyan feladatokat is próbálunk megoldani, amelyekre a főszezon forgatagában lehetetlen időt fordítani, de sajnos ezekből lassan egy év zárt állapot után egyre kevesebb van.”
A jövővel kapcsolatban próbál optimista lenni, már amennyire a rengeteg bizonytalanság megengedi: „Két héttel ezelőttig bíztunk a tavaszban, most bízunk a nyárban, aztán lehet, hogy ha áprilisban újra beszélünk, akkor már az őszben bízunk majd.”
