SZEMPONT
A Rovatból

Pintér Károly Trump területi igényeiről: Ezzel Putyin kijelentéseit legitimálja, és a leplezetlen amerikai imperializmus korát idézi

A Panama-csatorna már volt amerikai fennhatóság alatt, Kanadáért kétszáz éve háborúztak egy picit, Grönlandra pedig már párszor szemet vetettek. De akkoriban még a birodalmi politizálásnak volt a divatja.


Donald Trump nem zárta ki, hogy katonai erővel szerzik vissza a Panama csatornát, Grönlandot pedig feltett szándéka megvásárolni, hiába közölte Dánia, hogy nem eladó. A következő amerikai elnök Kanadát is az Egyesült Államokhoz csatolná, „51. államként”.

Mennyi mindennek a realitása, miért kellhet Trumpnak a Panama-csatorna, és miért van még mindig Grönland a fejében? Az ilyen nyilatkozatok történelmi hátteréről és veszélyeiről kérdeztük Pintér Károlyt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Angol-Amerikai Intézetének vezetőjét.

– Panama-csatorna, Kanada, Grönland, mi lesz itt még? De azért vegyük ezt sorra. A Panama-csatornát az amerikaiak építették, és bizonyos ideig nekik volt joguk üzemeltetni. Ez hogy is volt?

– Panama a létét is az Egyesült Államoknak köszönheti, már ha ezt köszöni. Ugyanis Panama, mint független ország a csatorna megépítése előtt nem létezett.

A jelenlegi Panama nevű ország Kolumbiának volt a legnyugatibb tartománya.

A terület azon a földszoroson fekszik, ami összeköti Észak- és Dél-Amerikát. És az a véletlen emeli ki a jelentéktelenségből, hogy ott a legkeskenyebb ez a bizonyos földszoros, tehát földrajzi szempontból ott volt a legnagyobb esély arra, hogy meg lehet építeni egy csatornát az Atlanti- és a Csendes-óceán között. Ezt legelőször a nagy csatornaépítő franciák ismerték fel, ugyanaz a Ferdinand de Lesseps, aki a Szuezi-csatorna építését is kezdeményezte. Az ő gondolata volt legelőször, hogy Panamában csatornát kellene építeni. Létre is hozott erre egy társaságot, és az 1880-as években neki is láttak az építkezésnek, de a hatalmas költségek és a részvényesek pénzének részleges elsikkasztása miatt ez a társaság 1889-ben csődbe ment Ez a 19. század egyik legnagyobb politikai és pénzügyi botránya volt, egy csomó befektetőt, meg céget magával rántott, és egyes politikusokat el is ítéltek korrupciós vádakkal, innen ered a magyar nyelvben az a szó, hogy valaki panamázik. Ezután az 1900-es években újra előjött ezzel a tervvel Theodore Roosevelt, az akkori amerikai elnök, aki agresszíven imperialista külpolitikát követett, különösen Latin-Amerikával szemben engedett meg igen sokat magának. Roosevelt elhatározta, hogy márpedig az Egyesült Államoknak stratégiai érdeke, hogy az amerikai tengerészetnek ne kelljen megkerülnie az egész dél-amerikai kontinenst, ha át akar menni Amerika egyik oldaláról a másikra. Tehát Amerikának evidens érdeke volt kereskedelmileg és haditengerészeti szempontból is, hogy megépüljön a Panama-csatorna.

Miután a kolumbiai törvényhozás nem volt hajlandó bérbeadni az USA-nak a csatornához szükséges területet, amerikai sugallatra egy kis szeparatista csoport 1903-ban kikiáltotta Panama függetlenségét.

A független Panama első dolga az volt, hogy azonnal kötött egy szerződést az Egyesült Államokkal arról, hogy az úgynevezett csatornaövezetet, tehát azt a földcsíkot, ahol meg akarták építeni a csatornát, az Egyesült Államoknak adta kezelésbe, meghatározatlan időre. Innentől kezdve az amerikaiak nagy erőkkel nekiálltak építeni a csatornát, és 1914-re fejezték be. Onnantól kezdve a Panama-csatorna a közfelfogás szerint egy amerikai territórium volt. Olyannyira, hogy a 2008-as elnökválasztás republikánus jelöltje, John McCain például a panamai övezetben született, mivel az apja tiszt volt a haditengerészetnél, és fia születésekor éppen Panamánál állomásozott. Tehát ennyire amerikai volt Panama. Viszont a második világháború után azért apránként mégiscsak kezdett megváltozni a közhangulat. Ez a nyíltan imperialista hozzáállás egyre kevésbé volt elfogadható, és voltak olyan hangok, hogy Panamának az lenne a legfontosabb bevételi forrása, ha ő szedhetné a Panama-csatorna díját.

Ekkor jött Jimmy Carter elnök, akinek amúgy haditengerészeti tiszt volt az eredeti végzettsége, és 1977-ben úgy döntött, hogy visszaadja Panama fennhatóságát a csatorna fölött egy 20 esztendős közös átmeneti felügyeletet követően.

Végül is Panama 1999-ben kapta meg a kizárólagos ellenőrzést a csatorna fölött. De ez még Carter idején sem volt egy konszenzusos döntés. Például Ronald Reagan, a következő elnök éles szavakkal ítélte ezt el, mondván, hogy a mi pénzünkből építettük, és ezért örök időkre amerikai terület kellene, hogy legyen. Tehát ilyen értelemben a Republikánus Pártnak a Panama-csatorna azóta is egy kicsit be van csípődve, hogy miért adta vissza Jimmy Carter; sokkal jobb lenne az amerikai fennhatóság alatt.

– De Trump most miért mondja azt, hogy vissza kell oda menni, a becsípődésen kívül?

– Szerintem semmi különös aktualitása nincs ennek a dolognak. Talán Trump hallotta ezt valahol valakitől, és megtetszett neki a dolog. Trump ilyen megnyilvánulásaiban ritkán látok olyasfajta stratégiát, ami egy átgondoltabb vagy tudatosabb elnök esetében feltételezhető lenne. Trump köztudottan nagyon felszínesen tájékozódik.

Ebben az egészben benne van Trump jellegzetes tudatlansága, és egy évszázaddal korábbi, a késő XIX. századra vagy a kora XX. századra jellemző leplezetlen amerikai imperializmus, hogy mi vagyunk az erősebb ország, nekünk ez kell és kész.

Grönlanddal kapcsolatos megnyilvánulása körülbelül ugyanennek az attitűdnek egy másik szép megnyilatkozása. Ez a terület nekünk fontos lenne nemzetbiztonsági szempontból, úgyhogy a dánok azonnal adják oda, mert különben elfoglaljuk. Elképesztő, hogy egy amerikai elnök ilyet megenged magának, de hát Trump, mint tudjuk, megengedi magának. Ő nem zavartatja magát olyan dolgok miatt, mint nemzetközi jog vagy diplomáciai stílus.

– Ez egészen addig nagyon humorosan hangzik, amíg az illető nem amerikai elnök, és csak beszél ilyeneket. De Dánia és Kanada esetében ráadásul NATO-szövetségesekről van szó. Azon kívül, hogy vannak amerikaiak, akiknek ettől megdobban a hazafias szívük, van értelme?

– Az első tippem az lenne, hogy igazából tényleg csak elsült a szája, amint az annyiszor előfordult az előző elnöksége alatt is. Bár hozzáteszem, Grönland neki be van csípődve, mert rémlett, hogy ezt Trump felhozta az első elnöksége alatt is, és valóban: 2019-ből is találtam egy olyan hírt, amikor az amerikai sajtó ugyanezzel foglalkozott, hogy Trump szerint meg kéne vásárolni Dániától a szigetet. Legalább egy fokkal decensebb volt akkor, mert nem beszélt megszállásról. A Time Magazinnak van egy nagyon érdekes cikke ezzel kapcsolatban 2019-ből, miszerint

az 1990-es évek elején kiderült, hogy Amerika 1947-ben, tehát a hidegháború hajnalán egyszer már megpróbálta Grönlandot megvenni Dániától, csak akkor ez fű alatt történt, és nem hozták nyilvánosságra.

Csak a dániai irattárakból került ki 1991-ben az ezzel kapcsolatos levelezés. Szóval az amerikaiaknak Grönland esetében is van egy régi, kitapintható törekvésük. Ezen túlmenően egyébként van egy még régebbi sztori ezzel kapcsolatban. Az Északi-sarkot először elérő amerikai felfedező, Robert Peary az 1890-es években többször is járt Észak-Grönlandon, mert azt akarta kideríteni, hogy egyáltalán sziget-e. És mivel Robert Peary jutott el először Grönland északi részére, erre hivatkozva az amerikaiak akkor is megpróbáltak valamifajta területi igényt benyújtani Grönlandra, vagy legalábbis Grönlandnak egy részére, a klasszikus imperialista logika szerint, miszerint mi voltunk ott először. Ahogy azt az angolok meg a franciák játszották el Afrikában és más helyeken.

– Amit az amerikaiak mindig nagyon el szoktak ítélni...

– Igen, persze. Amit más nagyhatalmak csinálnak, az nagyon csúnya dolog. De aztán 1917-ben megvásárolták Dániától a mai Virgin-szigeteket a Csendes-óceánon, és ennek fejében lemondtak Grönlandról. A második világháború alatt viszont, amikor Dánia német megszállás alá került, az amerikaiak elfoglalták Grönlandnak a déli partjait, mint haditengerészeti támaszpontot. Merthogy Grönlandnak ekkor stratégiai jelentősége lett a transzatlanti hajózás biztosítása szempontjából. Az amerikaiak több haditengerészeti bázist is építettek ezekben az években Grönlandon. Tehát volt egy időszakos amerikai katonai jelenlét Grönlandon, és valószínűleg innen jött az ötlet 1947-ben, hogy Grönland viszonylag közel van a Szovjetunió északi partvidékéhez. Ilyen szempontból nem jött volna rosszul, ha atomfegyverekkel felszerelt nehézbombázókat vagy később nukleáris rakétákat telepíthettek volna oda.

– Ezt egy egyszerű szerződéssel is meg lehet tenni, pláne egy NATO-szövetséges esetében, ettől még elfoglalni nem kellene az egész szigetet.

– Itt jön be Trumpnak egyrészt a butasága, és az a stílusa, amit Theodore Roosevelt a múlt század elején képviselt. De hát az még a leplezetlen imperializmus kora volt, a 20. század eleje.

– Nézzük, mi van Kanadával?

– Az életben nem hallottam még olyat felelős amerikai politikustól, hogy Kanadára igényt tartott volna az Egyesült Államok, leszámítva talán az 1812-14 közötti brit–amerikai háborút. Akkor az amerikaiaknak volt olyan ambíciójuk, hogy megpróbálják elfoglalni Kanadát, és komoly ütközetek zajlottak a Nagy-tavak környékén és a Szt. Lőrinc-folyó mentén, de azt a háborút végül is az amerikaiak inkább elvesztették, mint megnyerték. Felégették még Washingtont is a britek, tehát ilyen szempontból nem jöttek ki jól a sztoriból. De azóta nem emlékszem arra, hogy bármelyik amerikai elnök komolyan, nyilvánosság előtt azt mondta volna, hogy Kanada csatlakozzon hozzájuk.

Arról már nem beszélve, hogy Trump abszolút földrajzi analfabétizmusát mutatja, hogy Kanadát mint 51. államot képzeli el. Kanada ugyanis nagyobb területű, mint az USA.

– Ráadásul, ha jól tudom, Kanada is szövetségi állam.

– Természetesen,de nem államokból, hanem úgynevezett tartományokból áll, amelyeknek azonban az USA államaihoz hasonlóan széleskörű önkormányzata van.

– Ráadásul Kanada még mindig a Brit Nemzetközösség része.

– Nyilván Kanada teljesen szuverén állam, de pro forma a brit uralkodó valóban még mindig Kanada államfője. Ez egy nagyon lassú, évszázados távolodási folyamat eredménye. 1867-ben lett Kanada hivatalosan domínium, onnantól kezdve önkormányzattal rendelkezik. Aztán a Westminsteri statútum 1931-ben kimondta, hogy egyes területek, köztük Kanada gyakorlatilag teljes önállósággal kormányozhatják magukat, de továbbra is a brit birodalom részei, ezért lehetett az, hogy kanadai katonák is harcoltak a britek mellett a II. világháborúban. De egy alkotmányozási folyamat után, 1982-ben megszületett az Egyesült Királyságból „hazahozott” kanadai alkotmány és a jogok és szabadságok kanadai chartája. Onnantól kezdve hivatalosan már semmilyen tényleges rendelkezési joggal vagy joghatósággal sem a korona, sem a brit kormány nem rendelkezik Kanada fölött. Hivatalosan úgy néz ki, hogy Kanadában van egy főkormányzó, aki a királyi jogokat gyakorolja, tehát ő Kanada államfője. De körülbelül annyi hatalma van, mint a magyar köztársasági elnöknek, azaz inkább ceremoniális. Ténylegesen Kanadát egy kétkamarás parlament irányítja, és a parlament által megszavazott miniszterelnök a kormányfő, tehát Kanada teljes mértékben független. Van egy inkább csak jelképesnek nevezhető kapcsolat, amit nagyjából az uralkodó személye fejez ki, de ez jogilag semmit nem jelent már. Tehát Kanada ilyen értelemben akár lehetne persze az Egyesült Államok része is, de elég köztudott dolog, hogy a kanadaiak annyira azért nem kedvelik az amerikaiakat.

– Ráadásul a kanadaiak és az amerikaiak között van egy speciális macska-egér barátság, hogy valahogy össze is tartoznak, meg valahogy nem is.

– Azt hiszem, hogy a kanadaiak számára az Egyesült Államok mindig egy kicsit nyomasztó, kicsit fenyegető nagy testvér volt. Mindig sokkal többen voltak az amerikaiak, erősebbek voltak gazdaságilag. Főleg a 20. században nagy volt a kulturális befolyásuk Kanadára, mivel nyelvi különbség nincsen, ugyanazokat a filmeket, ugyanazokat a tévéshow-kat nézik, és ugyanazokat a gyorséttermi hálózatokat látogatják. Ilyen értelemben Kanadát bizonyos értelemben gazdaságilag, kulturálisan erősen kolonizálta az Egyesült Államok, de pont ezért a kanadaiak nagyon kényesek arra, hogy „azért mi nem vagyunk amerikaiak”. Náluk miniszterelnök van, náluk ingyenes egészségügyi ellátás van, amire büszkék. Szeretnek is azzal visszavágni az amerikaiaknak, hogy

„bezzeg nálunk nem halnak meg az emberek olyan betegségekben, amit ki lehet kezelni, csak nem fedezi a biztosításuk!”

Nem beszélve a francia kisebbségről: ott van Québec tartomány, amelynek a francia a hivatalos nyelve. Minden szövetségi tisztviselőnek muszáj tudnia franciául is, ezért olyan gyakori, hogy franciák vagy francia származásúak a miniszterelnökök, mint a Trudeau család, mert az elvárás, hogy a miniszterelnök valamilyen szinten beszéljen franciául is. És ami még nagyon érdekes, hogy a kanadai kultúra, mármint a kanadai közbeszéd és nyilvános modor, pont az amerikai ellentéte. A kanadaiak köztudottan nagyon udvariasak, nagyon kooperatívak. Erről számtalan vicc is született.

– Mindenesetre azért örülhetünk, hogy Kanada esetében a hadsereg bevetését nem helyezte kilátásba Trump, azt csak Panamának és Grönlandnak tartogatta.

– Én azt gondolom, ha Panama lennék, akkor lehet, hogy kicsit nyugtalanabb lennék.

Talán Panamának lenne a legtöbb oka aggódni Trump megjegyzései miatt,

mert egy olyan kicsi és nyilván katonailag és gazdaságilag is gyenge ország esetén, mint Panama, ha Trump ezt komolyan gondolja, akkor lennének eszközei a nyomásgyakorlásra.

– Ám abban a pillanatban az összes érvkészletét elvesztené egy olyan imperialista hatalommal szemben, mint Oroszország.

– Ez pontosan így van. Ennek az egész retorikának valóban az a szörnyűsége, és

itt jön ki Trump elképesztő vaksága, hogy nem veszi észre, hogy amit ő most csinál, azzal Putyinnak szekundál.

Amikor az orosz elnök azt mondja, hogy ez az Ukrajna nevű ország nem is létezik, és Ukrajnának Oroszországhoz kellene tartoznia, akkor ugyanúgy beszél, mint Trump. Azaz Trump mindezzel Putyin kijelentéseit legitimálja. Tehát a kettő között szerintem érdemben semmi különbség nincsen, és ez a tragikus, hogy ennyire süket arra a leendő amerikai elnök, amit beszél.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


SZEMPONT
A Rovatból
„Ami most történik, az egyszerűen pusztító” - Trump és Musk USAID elleni háborúja pánikot és káoszt okozott Afrikában
Emberek millióinak élete került veszélybe azzal, hogy Donald Trump és Elon Musk a nemzetközi segélyeket finanszírozó ügynökség megszüntetésén dolgoznak. Egyik pillanatról a másikra menekülttáborok, élelmezési programok, klinikák álltak le a legszegényebb térségekben.


Az Egyesült Államok évtizedeken át segítette Afrika szegényebb régióit. Évente 2800 milliárd forintnyi támogatást biztosítottak, amelyből éhező gyerekek kaptak élelmet, életmentő gyógyszereket osztottak, és háborús övezetekben humanitárius segélyt nyújtottak.

A támogatás a világ legnagyobb, globális segélyügynökségétől, a Nemzetközi Fejlesztési Ügynökségtől (USAID) egy bonyolult hálózaton keresztül áramlott a segélyeket nyújtó kis, közepes és nagy szervezetekhez. Így biztosítottak például HIV-gyógyszereket több mint 20 millió embernek, táplálék-kiegészítőket az éhező gyerekeknek, működtettek különböző oktatási és segélyprogramokat a menekülteknek, árva gyerekeknek és azoknak a nőknek, akiket erőszak ért.

Most azonban Donald Trump és Elon Musk úgy döntött, hogy teljesen megszüntetik az USAID-et.

„ZÁRJÁTOK BE!” – írta Trump a közösségi médiában, korrupcióval és csalással vádolva az intézményt.

Musk csapata átvette az irányítást az USAID washingtoni központjában, az alkalmazottak 94 százalékát elbocsátották vagy felfüggesztették, és az afrikai programokat szinte teljesen leállították. A kenyai, dél-afrikai és szenegáli USAID-hivatalok dolgozóit a világ leggazdagabb embere „bűnözőnek” nevezte közösségi médiás bejegyzéseiben, majd azonnali hazatérésre utasították őket.

Bár egy amerikai bíróság egyelőre megakadályozott néhány lépést, így is óriási a bizonytalanság a New York Times szerint.

Az USAID világszerte hatalmas létszámleépítést hajt végre. A héten kiszivárgott információk szerint a több mint 10 ezer munkatársból alig 300-an maradnak, Afrikában pedig mindössze 12-en folytathatják a munkát. Igaz, másnap reggel már 611 főről beszéltek. Sokan remélik, hogy sikerül még néhány pozíciót megmenteni, de így is rengeteg embernek kellett távoznia.

És ez csak a jéghegy csúcsa.

A történtek miatt tömeges elbocsátások indultak az összes olyan szervezetnél, amelyik eddig a rendszer része volt. A New York Times becslése szerint mostanára világszerte 100 ezer ember vesztette el a munkáját, az Egyesült Államokban pedig 42 államban 52 ezren kerültek utcára.

Az afrikai országok most kétségbeesetten próbálnak megoldást találni, hogy pótolják az amerikai segélyeket, amelyekből eddig az egészségügyet és az oktatást finanszírozták. Segélyszervezetek és ENSZ-programok is összeomlottak, mert elvesztették költségvetésük felét vagy még nagyobb részét.

„Ez drámai és súlyos következményekkel jár, és nehéz elképzelni, hogy ezt vissza lehetne csinálni” – mondta Murithi Mutiga, a Nemzetközi Válságcsoport afrikai igazgatója a lapnak.

Kenyában az USAID adatai szerint legalább 40 ezer egészségügyi dolgozó veszíti el az állását. A támogatások elapadása miatt az ország két legnagyobb menekülttábora is veszélybe került, ahol több mint 700 ezer ember él.

Etiópiában 5000 egészségügyi dolgozót bocsátottak el, mert az ő fizetésüket is amerikai források fedezték. „El sem hisszük” – mondta Medhanye Alem, aki egy olyan szervezetnél dolgozott, amely háborús traumát átélt embereket kezelt. „A központ, ahol eddig segítettünk, most teljesen bezárt.”

„Megszabadultak az összes munkatárstól, az összegyűlt tudástól és a bizalomtól – nemcsak az Egyesült Államokban, hanem azokban az országokban is, ahol az USAID működött” – tette hozzá egy másik volt alkalmazott. „Évtizedekbe telt ezt kiépíteni, de két hét alatt lerombolták.”

„Ami most történik, az egyszerűen pusztító. Nehéz szavakba önteni, de valóban az”

– mondta Maria Carrasco, aki 25 éve dolgozott az USAID-hez kötődő projekteken, mielőtt őt és kollégáit elbocsátották. „Évekig dolgoztunk azon, hogy segítsünk másokon, és most mindezt egy pillanat alatt eltörölték.”

Az egészségügyben a következmények egyenesen katasztrofálisak. A Guttmacher Intézet szerint az első héten 900 ezer nő és lány maradt fogamzásgátlás és más reproduktív ellátások nélkül a segélyek befagyasztása miatt. Ha a leállás három hónapig tart, ez a szám elérheti a 11,7 milliót. Az intézet becslése szerint ennek eredményeként 4,2 millió lány és nő eshet akarata ellenére teherbe.

Néhány USAID által finanszírozott szervezet tiszta vizet és higiéniát biztosított, különösen a menekülteknek. Mások a gyermekbénulás és a kanyaró ellen harcoltak a konfliktusövezetekben. Megint mások szakértőket fizettek, akik az Ugandában és Tanzániában felbukkanó veszélyes kórokozók, például Ebola és Marburg kitöréseinek megfékezésében segítettek.

Az egészségügyi ellátás hiánya alultápláltságot, járványokat és társadalmi feszültségeket okozhat, sőt, akár szélesebb körű társadalmi összeomlást is előidézhet.

A megszorítások különösen érzékenyen érinti a HIV-programokat. Ezek a programok a legveszélyeztetettebb csoportokra, például transznemű emberekre és meleg férfiakra összpontosítottak, akik sok országban ki vannak rekesztve vagy akár üldözik is őket. Ugandában például az amerikai támogatásból működő szervezetek létfontosságú pénzügyi és egészségügyi segítséget nyújtottak a HIV-vel élőknek. Az országban ugyanis a törvény akár halálbüntetéssel is sújthatja azokat, akik azonos nemű partnerrel létesítenek kapcsolatot.

Az amerikai külügyminiszter később ugyan engedélyezte a létfontosságú gyógyszerek és segélyszállítmányok folytatását, de sok szervezet továbbra sem kapott pénzt. Egy nagy segélyszervezet például a várt támogatásának kevesebb mint 5 százalékát kapta meg, mások pedig egyáltalán semmit.

„Örülök, hogy a külügyminiszter kiadott egy engedélyt és posztolt róla az interneten, de ezzel nem tudjuk kifizetni a számláinkat” – mondta egy segélyszervezet vezetője.

Az amerikai segélyek kiesése az afrikai gazdaságokra is óriási hatással van: Dél-Szudán GDP-jének 15 százaléka amerikai támogatásból származott. Szomália gazdaságának 6 százaléka is az USAID-en múlott. A Közép-afrikai Köztársaságban pedig 4 százaléknyi kiesést okoz a döntés.

„Néhány országban teljesen összeomolhat a kormányzás, ha nem sikerül más forrásból pótolni az amerikai pénzeket” – mondja Charlie Robertson gazdasági elemző.

A segélyek elmaradása miatt az amerikai mezőgazdaság is hatalmas veszteséget szenved el: eddig évente több százmilliárd forintnyi élelmiszert szállítottak segélyként a világ különböző pontjaira, most viszont hatalmas készletek állnak raktárakban és kikötőkben. Több mint 166 milliárd forint értékű kukorica, lencse és rizs nem jut el a rászorulókhoz.

Trump ráadásul csak 30 napot adott az összes USAID-alkalmazottnak, hogy elhagyják Afrikát. Ez sok családnak óriási problémát okoz, mert sokan most kénytelenek a gyerekeiket is kivenni az iskolából.

Samantha Cooper, aki az anyák és gyermekek egészségügyi programjában dolgozott, új állást kapott volna a HIV/AIDS osztályon, de néhány napon belül munkanélküli segélyt kellett igényelnie, mert hirtelen elveszítette a megélhetését. „A segély még a lakbéremet sem fedezi. Az élelmiszerjegyek legalább segítenek, de így is nagyon nehéz helyzetben vagyok” – mondta a New York Times-nak.

Sokan még nála is rosszabb helyzetbe kerültek.

„Vannak kollégáim, akik éppen lombikbébi-programban vesznek részt, és elveszítették az egészségbiztosításukat. Mások rákkezelést kapnak, vagy idős szüleiket ápolják, és most nincs jövedelmük” – tette hozzá.

Egy Afrikában dolgozó külügyi tisztviselő azt mondta, hogy nem tudja, hogyan mondja el a két kisgyerekének, hogy elveszítette az állását. Férjével együtt a fejlesztési szektorban dolgozott, és most attól tart, hogy az összes megtakarításukat el kell költeniük.

„Úgy érzem, az egész szektor elsüllyed. Egész életemben fejlesztéssel és közegészségüggyel foglalkoztam. Mit fogok most csinálni?” – kérdezte kétségbeesetten.

Ha esetleg a bírósági döntések következtében a segélyprogramokat újra is indítják, a kár már bekövetkezett. Sok szervezet már bezárt, az emberek elköltöztek, és a bizalom is megrendült.

„A legjobb szó, amit erre találok, a gyász” – mondta egy volt USAID-alkalmazott.

„A küldetésünk az életmentés és a szenvedés enyhítése. Az, hogy ezt egyik napról a másikra, figyelmeztetés nélkül elvették tőlünk, egyszerűen szívszorító.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SZEMPONT
A Rovatból
Tálas Péter: A világ legerősebb hatalmának első számú vezetője lelkesen beszél 2,3 millió ember kitelepítéséről, ami etnikai tisztogatás és emberiesség elleni bűncselekmény
A szakértő szerint Trump gázai terve rossz üzenet a szövetségeseinek és a Trump szavazóknak is. Az ötlet rombolóan drasztikus, ami annyira elrugaszkodott a realitásoktól, hogy sokan nem is értették meg, mit akar.


Hatalmas visszhangot váltott ki világszerte Donald Trump gázai terve, miszerint kitelepítenék onnan az összes palesztint, és a területet átvenné az Egyesült Államok, hogy "közel-keleti riviérát" alakítsanak ki rajta. Az elnök kijelentései láthatóan legközelebbi munkatársait is meglepték, és másnap a Fehér Ház szóvivője már azt magyarázta, hogy "az elnök nem kötelezte el magát", hogy amerikai csapatokat küld Gázába és nem költenek az újjáépítésre amerikai adófizetői pénzeket. Netanjahu támogatja az ötletet, a palesztin Hamasz azonban közölte, ez "a káosz receptje", amibe sohasem menne bele, mert ez azt jelentené, hogy elűzik a népüket a földjükről. Tiltakoztak az arab államok is, például Amerika legszorosabb közel-keleti szövetségese, Szaúd Arábia, de azonnal nemtetszését fejezte ki Egyiptom és Jordánia is, amelyeknek Trump szerint be kellene fogadniuk a Gázában élő 2,3 millió palesztint. Szakértők szerint Trump terve sértené a nemzetközi jogot, és gyakorlatilag etnikai tisztogatást jelentene. Mások azt mondják, ahhoz, hogy mindez megvalósuljon több tízezer amerikai katonát kellene odaküldeni, ami elég valószínűtlen egy olyan amerikai elnöktől, aki korábban a befelé fordulást hirdette.

Ugyanakkor Trump ötlete felhívta a figyelmet arra a problémára, hogy valamit kezdeni kell a romhalmazzá vált területtel, ami tele van fel nem robbant bombákkal, mert nem élhetnek ilyen körülmények között emberek milliói. A hazatért palesztinok már most is arra panaszkodnak, hogy a szétrombolt házak között kilométereket kell gyalogolniuk vízért, és a teljesen infrastruktúra nélkül maradt részeken még a segélyszervezetek műküdése is lehetetlen. Tálas Pétert, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem John Lukacs Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük arról, mi lehet Trump célja ezzel a felvetéssel, és hogyan befolyásolhatja a helyzetet a Közel-Keleten.

– Mennyire szokatlan, hogy egy nagyhatalom bejelenti, hogy egy területet átvesz béketeremtési célzattal?

– Most hirtelen a mandátumterületek jutnak eszembe, amikor az első világháború után Németország gyarmatainak és a Török Birodalomtól elvett arab területeknek a kormányzását a Népszövetségen keresztül a korabeli győztes nagyhatalmak kapták, illetve szerezték meg. 1945 után is voltak olyan területek, ahol nemzetközi igazgatást vezettek be, illetve Georgiának azokat az elszakított területeit lehetne még megemlíteni, amelyeket Oroszország támogatása tart fenn. Ami Donald Trumpnak, még a Fehér Házat is meglepő, Gázával kapcsolatos ötletét illeti, ezt döntően három dologgal magyaráznám. Egyrészt azzal, hogy

az új amerikai elnök láthatóan keresi az olyan dolgokat, amikről úgy gondolja, hogy történelmi öröksége lehet.

A nagy változásokat elérő államférfi narratíváját építi, és ehhez keres szimbólumokat, jelképeket, tárgyiasult dolgokat, például valami változtatást a térképen, ami az ő nevéhez fűződik. Nem véletlenül említette beiktató beszédében McKinley elnököt, akiről azt mondta, hogy hátrahagyott egy hegyet, amire majd ő vissza fogja állítani a nevét. Valószínűleg valami ilyesmit akar magának is, hegyet vagy szobrot a Rushmore-hegyen, Washington, Jefferson, Lincoln és Theodore Roosevelt mellett. A Panama-csatorna visszavételének, Grönland megvásárlásának, Kanada 51. államként való csatlakozásának, a Mexikói-öböl átnevezésének, illetve Gáza átvételének felvetésében is azt látom, az elnök azt keresi, mi lehet az ő öröksége, az ő hegye. Másrészt,

bár ezek a felvetések ma láthatóan megdöbbentik a világot, egyik sem először vetődik fel az amerikai politikai közbeszédben. Vagyis bizonyos értelemben nem előzmény nélküliek.

Kína nyomulása Panamában és Latin-Amerikában régen közismert, csak eddig egy washingtoni kormány nem helyezte a dolgot reflektorfénybe; a Kanada felé való terjeszkedés sem mai ötlet, az első ilyen kísérletek a függetlenségi háború előtti évekre datálhatók; és Grönland kapcsán sem először kerül szóba, hogy az Egyesült Államokhoz tartozzon. A második világháború alatt, amikor Dániát elfoglalták a németek, az amerikaiak felügyelték Grönlandot. A területek megvásárlása sem újdonság az Egyesült Államok történetében: így jutottak hozzá 1803-ban a 2 140 000 km²-t kitevő francia birtokban lévő Louisiana territóriumhoz, 1867-ben Alaszkát vették meg az oroszoktól, 2019-ben pedig Trump már tett egy ajánlatot a dánoknak. És valójában Gáza idegen igazgatása sem először vetődik fel, bár eddig leginkább a terület nemzetközi igazgatásának gondolata merült fel. Végül harmadszor, Donald Trump megszólalásai azt jelzik, mintha megpróbálna szembefordulni azzal a poszthegemoniális helyzettel, amiről már elég régóta, de 2018 óta egészen biztosan beszélünk, és ami azt jelenti, hogy az amerikai pozíciók, hatalmi képességek gyengülnek, a kihívók pedig a status quo-t megkérdőjelező szerepben jelennek meg. Most mintha Trump valami olyasmit üzenne, hogy szó sem lehet erről.

Erőt akar sugározni, új birodalmat vizionál, és azt ígéri, hogy visszaállítja az amerikai hegemóniát.

Az említett megszólalások ennek az üzenetnek a célba juttatására is szolgálnak. Az egy másik kérdés, hogy a nemzetközi kapcsolatokban, a történelemben és a nemzetközi jogban nem túl járatos Donald Trump ezeket hogyan és milyen stílusban fogalmazza meg. Ez is fontos kérdés persze, mert sokakat ez döbbent meg leginkább.

– Az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten más szövetségei is vannak, nem csak Izrael, akik láthatóan nem lelkesednek az ötletért. Ha ezt megpróbálja mindenáron átnyomni, akkor a végén meglehet, még többet vinne, mint hozna ez a dolog.

– A reakciókból egyértelmű, hogy az ötletnek már a megvalósítási kísérlete is nagy konfliktusokat gerjesztene. Szerintem rögtön magában Amerikában is. Rendkívül sokan gondolják ugyanis azt, hogy a „Make America Great Again” éppen az amerikai stratégiai túlterjeszkedés felszámolását kell hogy jelentse, erre most Donald Trump a 19. századi amerikai expanzionizmus hangnemét vette elő.

Ez nem jó üzenet a Trump-választók felé sem. Nem véletlen, hogy az elnök Gázával kapcsolatos eszmefuttatását az adminisztráció számos tagja igyekezett tompítani és magyarázni.

Kezdve Karoline Leavittel, a Fehér Ház sajtótitkárával („Az elnök nem kötelezte el magát, hogy katonákat vezényeljen Gázába”), folytatva Marco Rubio külügyminiszterrel (aki szerint csak „ideiglenesen próbálta áthelyezni a palesztinokat, hogy lehetővé tegye az újjáépítést”), egészen Steve Witkoff közel-keleti megbízottig (aki szerint az elnök „nem akar amerikai csapatokat vezényelni, és egyáltalán nem akar amerikai dollárokat költeni” Gázára). De ez, Izrael kivételével, egyértelműen rossz üzenet az Egyesült Államok közel-keleti szövetségeseinek és partnereinek is. Nem véletlen, hogy egyöntetűen elutasították Trump javaslatát. Sokan pedig egyenesen azt sem értették, miket beszél az elnök. Azt gondolom, hogy a washingtoni kormánynak sem közömbös, hogy mit szólnak ehhez a korábban az Ábrahám-egyezményhez csatlakozott közel-keleti államok. De maradva a trumpi logikánál:

a második ciklusát kezdő elnök mintha nem lenne tisztában azzal, hogy az Amerikai Egyesült Államok globális szerepét és hegemóniáját is szövetségeseivel együtt tudta fenntartani.

Azért lehetett hegemón, mert a legtöbb nagyhatalmat a törekvései mellé tudta állítani. Természetesen nem mindig volt ez így a történelemben, de 1945 után egyértelműen ez volt az egyik fő politikai előnye az Egyesült Államoknak. A bipoláris világrendben az amerikai szövetségesi rendszerrel szemben a Szovjetuniónak is volt egy szövetségesi rendszere, de ez Európában egy erőszakkal létrehozott és fenntartott szövetségi rendszer volt. Ugyancsak ez az előnye ma még Kínával szemben is, amelynek nincsenek klasszikus értelemben vett szövetségesei, márpedig enélkül nem lehet világrendet fenntartó globális játékos. Most gyakran úgy tűnik, mintha Trumpot a szövetségesek esetleges elfordulása, távolodása nem érdekelné túlságosan. De ez azért komoly veszteség lenne Washingtonnak.

– Ehhez hasonló kijelentéseket pontosan keletről szoktunk hallani, leginkább Moszkvából. Ők magyarázzák a politikájukat érdekszférákkal és hasonló kifejezésekkel, ami biztosan elég jó muníciót például Putyinnak...

– Én is azt gondolom, hogy amiket mostanában Donald Trump mond, az zene azoknak a vezetőknek a fülében, akik a poszthegemoniális időszakot egy többpólusú, nagyhatalmi érdekszférákra tagolt világként képzelik el.

Ha az Egyesült Államok a Panama-csatornát vagy Grönlandot akarja megszerezni, akár erővel is, akkor Kína majd Tajvant, Oroszország a teljes Ukrajnát, a többi status quo-megkérdőjelező pedig a saját „Tajvanját” vagy „Ukrajnáját”.

Ez pedig nagy kihívás lesz Európa és az európaiak, illetve mindazok számára, akik nem rendelkeznek a nagyhatalmi érdekszféra kialakításához szükséges katonai erővel. Csak remélni merem, hogy valaki majd szól Trumpnak arról, hogy ez nem lesz annyira jó az Egyesült Államoknak sem.

– A New York Times-ban olvastam, de máshol is írnak erről, hogy a Trump által bejelentett koncepció mögött semmi konkrétum nincsen. Feltették a kérdést, hogy mennyibe kerülne például megtisztítani ezt az egész övezetet a romoktól? Mennyibe kerülne lakhatóvá tenni? Hány amerikai katona kellene hozzá? Tehát elkezdték lefordítani a számok nyelvére, és amikor megkérdezték Mike Waltz nemzetbiztonsági tanácsadót, ő sem tudott konkrétumokat mondani. És Netanjahu testbeszédén is látszott, hogy ő maga sem tud ennél a három mondatnál többet az egészről. Nem arról van már megint inkább szó, hogy Trump először nagyon magasra teszi a lécet, üt egyet, aztán visszalép kettőt, és kikényszerít egy megállapodást?

– Sokan gondolják úgy Önhöz hasonlóan, hogy ez csak a trumpi tranzakcionalista külpolitika tárgyalási stílusa, de egyébként a zárt ajtók mögött majd puhulnak a feltételek, és létrejön egy kompromisszum. Elképzelhető, hogy így van vagy lesz, de sokakat azért zavar, hogy milyen nehezen dönthető el, hogy ezekben a szövegekben mennyi a térséggel kapcsolatos jól átgondolt politikai stratégia, és mennyi az a rövidlátó vízió, ami pusztán arra törekszik, hogy megmutassa a térség országainak, mire képes az Egyesült Államok új vezetése és hogyan kell megfelelni a politikájának. Most nem is beszélve azokról, akik szerint Trump meg akarja változtatni az amerikai külpolitikai paradigmát. Vagyis

meg akarja változtatni azt a második világháború óta ismert multilaterális világot, ami bizonyos értékek közös előmozdításán, a nemzetközi jog tiszteletben tartásán, illetve a szabad kereskedelmen alapult, mert már nem tartja hatékonynak.

Úgy gondolja, hogy az a világ az Egyesült Államok ellenségeit részesíti előnyben, Amerika pedig elveszíti a mások befolyásolására való képességét. Ezért akarja megváltoztatni, visszatérni a politika 19. századi expanzív, birodalmi módjához. Ez pedig eléggé távol van attól, amit a trumpi tranzakcionalista külpolitikáról eddig gondoltunk. Elképzelhető persze, hogy nem kell ennyire túlgondolni, és hogy a keménység mögött pusztán arról van szó, hogy bizonyos dolgokat el kíván érni. Például ne az összes gázai palesztint, de a sebesült palesztinokat fogadják be a környező országok, illetve járuljanak hozzá Gáza újjáépítéséhez. Ha Európának fontos az orosz–ukrán háború, akkor Európa költsön többet az ukránok támogatására, költsön többet a saját védelmére, vásároljon amerikai fegyvereket Ukrajnának. Ha Ukrajnának fontos a támogatás, akkor fizessen ezért a ritkaföldfém-készletével. Ezek olyan jellegzetesen trumpi megközelítések, amik miatt szerintem ma már kevesen háborodnak fel.

Az elnök Gázára vonatkozó megjegyzését azonban,  ami kétmillió ember kitelepítésének emberiesség elleni bűncselekményét is előrevetítette, sokak szerint nagyon kilóg a fenti sorból, és rombolóan drasztikus volt.

Ezt mutatták a közel-keleti és az európai reakciók is. Bizonyos értelemben a hazaiak is, mert nem hiszem, hogy a „mi szeretnénk a Gázai övezetet aknamentesíteni, katonákat küldünk oda, kitelepítjük onnan a palesztinokat és üdülőövezetet építünk ki” projekt magával ragadná azt az amerikai republikánus közönséget, akinek a legfőbb kérdése eddig az volt: miért kell nekünk egy csomó mindent felvállalnunk, miért nem vállalják föl mások, miért nem csinálják ezt a szövetségeseink? Azért támogatták Trumpot, mert ő is ezt kérdezte a kampányában.

– A közel-keleti partnerek nagyon hangosan nem hallatták a szavukat eddig ezzel a dologgal kapcsolatban, mintha kivárnának. Mintha azt gondolnák, hogy ebből nem lesz semmi.

– Szerintem sokan azért hallgattak, mert annyira meglepő volt az egész, hogy nem is értették meg, mit akar Trump. A realitásoktól annyira elrugaszkodott ötlet volt Trump bejelentése, hogy nem nagyon tudtak rá mit mondani.

Mit mondjanak arra, hogy a világ legerősebb hatalmának első számú vezetője lelkesen beszél 2,3 millió ember kitelepítéséről, ami etnikai tisztogatás és emberiesség elleni bűncselekmény?

Emellett mind a szaúdiak, mind az egyiptomiak már elég régóta mondják, hogy nem fognak befogadni menekülteket. Attól pedig, hogy megváltozott az Egyesült Államok elnökének személye, nem gondolom, hogy ezek az országok megváltoztatnák a véleményüket. A jordán király mostanában megy majd Amerikába úgy, hogy közben országa egy háborúra készül, amit palesztinok esetleges kitelepítése robbanthat ki. Érdekes beszélgetésnek ígérkezik...


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Azt kellett volna mondaniuk, hogy elnézést kérnek” – A meggyilkolt japán nőre emlékeztek barátai
Az összegyűltek nagyon nincsenek megelégedve a rendőrség hozzáállásával a konkrét ügyben. De a bántalmazott nőkkel szembeni bánásmódot is elégtelennek tartják.


Ahogy arról több mi is több cikkben beszámoltunk, lakástűzben meghalt egy japán állampolgárságú nő Budapest belvárosában január 29-én. A rendőrség először nem talált idegenkezűségre utaló nyomot, állításuk szerint ágyban dohányzás okozta a tüzet. Ez azonban óriási felháborodást keltett a nő ismerőseinek körében, akik azt mondták: az áldozat sosem dohányzott. Ezen kívül a Patent Egyesület is jelezte, hogy a kétgyerekes édesanya másfél éve kapcsolatban volt velük, mert volt férje rendszeresen bántalmazta és zaklatta. Ezután a rendőrség már őrizetbe vette az ír férfit.

Kedd este mintegy kétszáz ember gyűlt össze a nő egykori lakhelyén, hogy gyertyagyújtással emlékezzenek az áldozatról, és kifejezzék tiltakozásukat a rendőrség eljárása ellen.

A lapunk munkatársainak nyilatkozó megemlékezők szerint Magyarországon még mindig nem figyelnek oda kellő mértékben a nők elleni erőszakra, és azt is sérelmezték, hogy a rendőrség úgy változtatta meg álláspontját a valószínűsíthető gyilkosságról, mintha kizárólag saját munkájuk alapján jutottak volna erre a következtetésre.

Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza megerősítette, az áldozat feléjük és a rendőrség felé is többször jelezte, hogy súlyos zaklatás éri volt férje részéről. A történtek ellenére pozitív a véleménye arról, hogy lehet-e hatása egy ilyen tiltakozásnak a jogalkotók felé.

A Szeretlek Magyarország videója a megemlékezésről


Link másolása
KÖVESS MINKET:


SZEMPONT
A Rovatból
„Súlyos elszegényedési kockázat fenyegeti a nyugdíjasokat” – Talyigás Katalin az idősek helyzetéről
A szociológus szerint aki nyugdíjba megy, szegénységi lejtőre kerül, ráadásul gyakran egyedül kell megküzdenie a helyzetével, mert a fiatalok messze költöztek, külföldre mentek. Tisztességes nyugdíjra, jól működő gondozóhálózatra lenne szükség.


Az időskor nemcsak az érintetteknek jelenthet nehézséget, hanem a családoknak, hozzátartozóknak is. Míg néhány évtizeddel ezelőtt az volt az általános, hogy több generáció élt együtt, ma már ez többnyire nem így van. Sok fiatal messzebb költözik, esetleg külföldre megy, így nem tudnak olyan szinten gondoskodni az idős szüleikről, mint a korábbi generációk. Ez pedig anyagilag és érzelmileg is megterhelő lehet, hiszen a szociális rendszer nem tud ennyi idős embert megfelelően ellátni, a magánszolgáltatások és az idősotthonok pedig elképesztően drágák, és sokszor a várakozási idő is hosszú.

Talyigás Katalin szociológussal beszélgettünk arról, milyen nehézségeket okoz ez a helyzet, de szóba került a nyugdíjrendszer, az egészségügy és a szociális rendszer is.

– Minden életszakasz kihívás, így az időskor is. Milyen nehézségekkel szembesülnek ma az idősek Magyarországon?

– Valóban minden életszakaszra fel kell készülni, a társadalomnak pedig az a legfontosabb szerepe, hogy ebben segítsen. Nagyon fontosnak tartom, de nem látom megvalósulni, hogy az időskorra is felkészüljünk. Ezt egész korán kellene elkezdeni, de legkésőbb akkor, amikor közeledik a nyugdíjas kor. Legkésőbb ilyenkor végig kell gondolni, hogy miután nyugdíjba megy valaki, hogyan folytatódik tovább az élete. És nemcsak azt kell átgondolni, hogy anyagilag hogyan tudja biztosítani a nyugdíjas éveket, mert az anyagi biztonságnak nagyon jelentős szerepe van abban, hogy megőrizze az ember az addigi életszínvonalat, hanem azt is, hogy milyen elfoglaltságuk lesz, mi ad értelmet az életének. Ez különösen érdekes azoknál az időseknél, akiknél a család nincs jelen. Ez a helyzet pedig ma a lakosság nagy részére igaz, hiszen már nem három generáció él együtt, mint korábban, és a családi funkciók is megváltoztak. Az ma már nem tud megvalósulni minden esetben, hogy az idősebb korosztály gondoskodik az unokákról, segít a szendvicsgenerációnak a problémái megoldásában, a fiatalok pedig segítik az időseket, mert sokszor a családok nagyon távol kerülnek egymástól.

A fiatalok többnyire elköltöznek, más városban laknak, esetleg külföldre mennek. Az idősek pedig kiszakadnak a munkahelyükről, a megszokott környezetből, mindezt pedig egyedül kell feldolgozniuk.

Ezért is könnyebb azoknak, akik a nyugdíjba vonulás után is struktúrát tudnak adni a mindennapoknak, akik nem maradnak egyedül, akiknek van közösségük, akik tudatosan készülnek fel erre az időszakra.

– Említette az anyagi biztonságot. Mi a helyzet ezen a téren?

– Súlyos elszegényedési kockázat fenyegeti a nyugdíjasokat, negyedmillióan élnek mélyszegénységben, 900 ezer nyugdíjas pedig a szegénységi küszöbnél kisebb nyugdíjban részesül.

Aki nyugdíjba megy, szegénységi lejtőre kerül.

Ez abból adódik, hogy a magyar nyugdíjrendszer inflációkövető. A legnehezebb helyzetben azok vannak, akik alacsony összeggel mennek nyugdíjba, és nem azért, mert részmunkát végeztek, vagy külföldön dolgoztak, hanem, mert olyan munkakört töltöttek be, ahol a nyugdíj az alacsony fizetésre épül. Az ő nyugdíjuk folyamatosan értéktelenedik el. Hiába emelkedik az összeg évről évre az inflációval kiegészülve, a nyugdíjak elszakadnak az aktív dolgozói béremeléstől, amely lényegesen magasabb, mint az inflációkövető nyugdíjemelés. Ez nagyon nagy ellentmondásokat és feszültségeket okoz időskorban.

Éppen ezért lenne szükség egy tisztességes nyugdíjrendszerre. Nagyon fontos lenne mindenki számára a megélhetőség lehetősége, de legalább a létminimum biztosítása.

Ma többen élnek 100 ezer forint alatti nyugdíjból. Ezt legalább 160 ezer forintra fel kellene emelni, de az Egyensúly Intézet számításai szerint például 260 ezer forint lenne az az összeg, amiből meg lehetne élni. Az anyagi biztonság mellett nagyon fontos kérdés az egészségben töltött évek biztonságának garantálása.

– Tehát ahhoz, hogy az idősek jobb helyzetben legyenek, nemcsak a nyugdíjrendszert kellene megváltoztatni Ön szerint, hanem az egészségügyi rendszert is?

– Így van. Fontos lenne, hogy a befizetett társadalombiztosítás fedezze azokat a költségeket, amivel az egészség karbantartható, az ember gyógyítható, rehabilitálható, mindezt pedig megfelelő színvonalon valósítsa meg az állam. És az is fontos lenne, hogy az ember, ameddig csak lehet megtarthassa az aktivitását, tehát a munkaképességét, a cselekvőképességét, az önellátási képességét, mindazt, amit önmagáért vállalni tud.

A jelenlegi törvények szerint elvárás, hogy minden ember gondoskodjék magáról. Amikor pedig már nem tud, akkor a család gondoskodjék róla, és hogyha a család sem tud, akkor tegyék ezt meg más szervezetek. Az állam már csak a legutolsó pillanatban nyújt valamilyen támaszt.

Ezt a rendszert alapjaiban meg kellene fordítani. Fontos lenne, hogy mindenkinek legyen joga szükség esetén személyre szóló ellátásra.

– Ahogy Ön is említette: szinte mindig eljön egy olyan pont, amikor egy idős ember már nem képes arra, hogy egyedül ellássa magát. Most nem arról beszélek, amikor valaki már cselekvőképtelen, hanem azokról az esetekről, amikor például a gyógyszerek kikészítéséhez, a bevásárláshoz vagy egy-két mindennapi teendőhöz kell segítség. Korábban ilyenkor a fiatalabb generáció, tehát a gyerekek segítették az idős szüleiket. Ez ma már kevésbé működik így, ilyenkor jön képbe a szociális rendszer. Mik a tapasztalatok ezzel kapcsolatban?

– Jelenleg válságban van az idősgondozás Magyarországon. Ugyan megvan az a rendszer, amelyik területileg el kell, hogy lássa a saját otthonában az idős embert, de olyan szűkös feltételekkel rendelkezik, hogy nem tud mindenkinek rendelkezésére állni. Ezen a területen leginkább a magánszolgáltatások és a fekete szolgáltatások elterjedtek horribilis összegért. Ezt viszont nagyon kevesek engedhetik meg maguknak.

Egy széleskörű, jól működő, az önkormányzatokhoz tartozó gondozóhálózat kellene, akik a házi segítségnyújtásban, az otthoni szolgáltatásban megfelelőek.

Egy integrált szociális és egészségügyi rendszerre lenne szükség. Az egészségügyi szolgáltatásnak és a szociális szolgáltatásnak együtt, személyre szólóan kellene segítséget adnia. Az lenne a kívánatos megoldás, hogy addig, ameddig lehetséges, az ember meg tudja tartani az önállóságát. Ám ha kell, elérhető legyen az 1 órástól a 24 órás szolgálatig komplex ellátás, ami akár az utolsó időszakig lehetőséget biztosít arra, hogy egy idős ember méltósággal fejezhesse be az életét. Ez ma Magyarországon szinte elképzelhetetlenül nehéz feladat. A családok és az idős emberek részére is.

– Míg régebben teljesen természetes volt az, hogy generációk együtt élnek, és, hogy a fiatalok gondozzák az időseket, ma már úgy tűnik, hogy ez nem ennyire alapvető. Nem csak azért, mert kevésbé érünk rá, hanem olyan, mintha változna ezzel kapcsolatban a világ és a hozzáállásunk is. Ön mit gondol erről?

– Valóban így van, de ez nem jelenti azt, hogy a fiatalok kevésbé szeretik a szüleiket. A szendvicsgeneráció ugyanakkor nehezebben is tudja megoldani, hogy az idős szüleiről gondoskodjon, hiszen sokan nem laknak együtt. Ha még viszonylag közel is laknak egymáshoz, akkor jól tudják kezelni ezt a problémát, de

ma már az az általános, hogy a fiatalok külön városban, esetleg külföldön élnek.

Így a szűkebb családban adódó feladatok válnak mindennapossá, és a szülővel való törődés egy óriási plusz terhet jelent. Ilyenkor jön az, hogy ha meg tudják vásárolni az idős számára ezt a törődést, akkor megvásárolják. Megoldás lehet egy gondozói szolgálat vagy egy idősotthon. Ugyanakkor itt is az a helyzet, hogy sokan ezt nem tehetik meg, mert nincsenek olyan anyagi helyzetben. A középső generációnak éppen elég nehéz a gyerekeit fölnevelni, a saját egzisztenciáját biztosítani akár ahhoz is, hogy az ő idős korukra megfelelő egészséggel és anyagiakkal rendelkezzenek. De így is vannak olyan fiatalok, akik úgy döntenek, hogy ottmaradnak az idős szülő mellett ápolni. Igen ám, csakhogy az ápolási díj összege is alacsony, ráadásul a későbbiekben az ő nyugdíja is ezután az összeg után olyan alacsony lesz, hogy a saját időskorát is nagyon nehezen fogja tudni megoldani.

– Látni, ahogy az ember szülei, nagyszülei „leépülnek”, lelkileg is nagy teher. És ahhoz is nagy erő kell, hogy az ember ezt a helyzetet kezelni tudja, főleg, ha úgy dönt, hogy ő maga gondozza a hozzátartozóját.

– Az ember feladata, hogy őrizze meg az egészségét, az önállóságát, az aktivitását, ameddig csak lehet, és tudatosan készüljön az időskorra úgy, hogy megfelelően táplálkozik, megfelelően mozog, társasági életet él. Az időseknek ez a feladata ebben a történetben. A család és a társadalom feladata pedig, hogy segítse azokat, aki az időseket segíti.

Fontos szemléletváltásra van szükség: szolidaritásnak kellene kialakulnia a társadalom tagjai között, hogy az, aki a beteg idős hozzátartozót ápolja, ne maradjon támasz nélkül,

és kapja meg a lehetőséget, hogy meg tudja beszélni közösségben, csoportban vagy egyénileg tanácsadás során szakemberekkel, hogyan kezelje ezt a helyzetet és hogyan lehetnek könnyebbek a mindennapjai. Azt gondolom, hogy a szociális szolgáltatásoknak, amelyek ma nagyon nehéz helyzetben vannak, mert az állam rendkívül keveset fordít erre a területre is, sokkal több forrásra lenne szüksége, emellett szakértelemre és szolidaritásra lenne szükség.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk