„Nehéz feldolgozni, ha egy apa azzal kínozza a kislányát, hogy megfogatja vele a forrasztópákát”
Férfiak és nők, húszasok, harmincasok, negyvenesek, ötvenesek történeteit gyűjtötte össze Hercsel Adél új könyvében. Az AnyukaLand és a Magyar szeretők kötetek után ezúttal bántalmazás- és túléléstörténetekről ír, amelyek Magyarország számtalan pontjáról, a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből és közegekből származnak. Az összes megszólaló bántalmazás elszenvedője volt: legtöbben gyerekkorukban estek áldozatul a saját szüleiknek, nevelőszüleiknek, mások a párkapcsolatukban szereztek életre szóló sebeket.
- Hogyan és miért kezdtél el foglalkozni a családon belüli erőszak témájával, és mi vezetett arrafelé, hogy újságíróként könyvet írj róla?
- Több mint egy évvel a #metoo-kampány után mintha most érett volna meg a magyar társadalom - vagy legalábbis egy része - arra, hogy higgadtabban beszéljünk a szexuális visszaélés, az erőszak, a bántalmazás témaköréről. A Weinstein-ügy tavaly októberben nálunk is kiszabadította a szellemet a palackból: elemi erővel tört fel sokakból rengeteg elfojtott fájdalom, trauma és szenvedés. Azt éreztem, van itt egy óriási tabu, amivel érdemes foglalkozni. Kíváncsi voltam, milyen élettörténetek rejtőzhetnek egy-egy, legtöbbször csak történetfoszlányként megjelenő #metoo-poszt mögött. Az talán a nulladik vagy a mínusz egyedik pont, hogy a Láthatatlan pokollal azt állítom: vegyük észre, a probléma létezik, többé ne bagatellizáljuk el.
- Hogyan találtad meg azokat, akik elmondták neked a történeteiket? A bántalmazás, a családon belüli erőszak nem kifejezetten az a téma, amiről szívesen és könnyen szólalnak meg az érintettek, részben éppen a tabusítás miatt is.
- Az ismerősi körben nagyjából tudtam, ki lehet érintett, de a Facebookon is kerestem potenciális interjúalanyokat. Az áldozatok egy idő után egymásnak adták a stafétát, sőt, volt, aki szakértőt is ajánlott a téma feldolgozásához. Szerettem volna, hogy ne csupán női áldozatok szólaljanak meg a könyvben. A hosszú csönd után az törte meg a hallgatás, amikor egy cinikus komment érkezett az egyik facebookos felhívásomra: ’bántalmazott férfiak nem is léteznek, ne viccelődjek, mit képzelek magamról’. Ez a hozzászólás végül elindította a dafke reakciót, melynek hatására számtalan férfi áldozat is megtalált.
- Az áldozatok, túlélők beszámolói mellett szakértőkkel – többek között pszichológusokkal, családszociológussal, családjogi ügyvéddel – készült interjúkat is belevettél a kötetbe. Ezt miért tartottad fontosnak?
- Úgy éreztem, a bántalmazás jelenségét a maga teljességében akkor ismerhetjük meg igazán, ha nem csak a családon belüli erőszak érintettjeinek történeteit mesélem el. Nem akartam reflektálatlanul hagyni ezeket a felkavaró történeteket, nem akartam az olvasóra úgy rázúdítani ezt a tengernyi szenvedést, hogy semmiféle magyarázatot nem kap arra, amivel találkozott. Arról nem is beszélve, hogy feltárásához több területről kell összegyűjteni az információt: a témának egyaránt létezik jogi, pszichológiai, társadalomtudományi, politikai és jogi vetülete, de ugyanúgy vizsgálhatjuk a szociális ellátórendszer vagy a pedagógia oldaláról is.
- Még ha „olvasmányos”, emészthető formában is dolgoztad fel a riportokat, a befogadása nem könnyű sem az érintettek, sem a bántalmazást soha meg nem tapasztalók számára. Hogy érzed, milyen a könyv fogadtatása?
- Egyértelműen pozitív, hihetetlenül jóleső visszajelzéseket kapok a kollégáktól, a közelebbi-távolabbi ismerősöktől, de ugyanúgy számomra ismeretlenektől is. Többen bevallották, hogy a könyv hatására átértékelték az életüket, a gyerekkorukat, a házasságukat.
A kötetbemutató után például odajött hozzám egy hölgy és elárulta, hogy most, a beszélgetés hatására döbbent rá: valószínűleg harminc éve él bántalmazó párkapcsolatban, elgondolkodik és megteszi a szükséges lépéseket.
- Egy ilyen mondatnak azért van súlya, nem?
- Igen, ezt azóta sem tudtam megemészteni. Az ember ül a számítógépe mögött, írja a történeteket, és közben egyáltalán nem gondol arra, hogy ehhez fogható hatást vált ki azzal, amit csinál. Munka közben a történetek borzasztó tartalmát, olykor extremitásokba hajlását a szöveg minőségével próbáltam kompenzálni. Hiába mozogtam a riport műfaján belül, nem akartam, hogy a könyv túlzottan naturalista legyen, igyekeztem novellisztikusra venni a stílust. Épp csak annyira stilizáltam felül az elhangzottakat, hogy lágyabbak, olvasmányosabbak legyenek, de mindez még ne torzítson a történetek tartalmán. Ezen a téren nagy példaképeim a tényirodalom sztárjai, a Nobel-díjas írónő, Szvetlana Alekszievics és Truman Capote.
Mondanom sem kell, a könyv szereplőivel készült interjúk során nem egyszer fordult elő sírás, kiborulás és káromkodás.
Volt olyan, aki életében először mesélte el valakinek, hogy mi történt vele. Ez szintén óriási felelősség.
Mivel nem vagyok szakember, én senkinek sem tudok védett terápiás környezetet biztosítani, ezért igyekeztem olyan interjúalanyokat választani, akik a bántalmazójuk, bántalmazóik által már nincsenek veszélyeztetve és bizonyos távolságból tudták elmesélni a történetüket.
- Az áldozathibáztatás egy rendre elő-előbukkanó társadalmi jelenség, a közbeszédben is abszolút tetten érhető. Akár a már emlegetett #metoo-kampány visszhangjára gondolunk, akár „csupán” egy olyan, az ingerküszöböt már alig átütő hírre arról, hogy mondjuk egy miniszoknyát viselő nőt molesztáltak a villamoson.
- A szociálpszichológia számon tartja az „igazságos világba vetett hit” fogalmát, miszerint
szeretjük azt gondolni, hogy mindenki csak azt kapja, amit megérdemel. Ezzel például elég nehéz összeegyeztetni a nemi erőszakot vagy azt, hogy egy szülő miért veri agyon a gyerekét.
A bántalmazást a legtöbbször az motiválja, hogy az agresszornak megéri az áldozatát terrorban tartania. Ha elnyomom a másikat, azzal irányíthatóvá teszem, így nem kell egyfolytában egyezkedni és kompromisszumokat kötni. Mindig lesz, aki kiszolgálja az igényeimet, és akin levezethetem a feszültséget. A bántalmazókban van egyfajta jogosultság-tudat, amitől úgy érzik, szinte bármit megtehetnek a másikkal. A többségük profi manipulátor, aki észrevétlenül hiteti el az áldozatával, hogy ő valójában megérdemli a kegyetlenkedést, ezzel keltve benne szégyent és bűntudatot. Ezen nem segít, hogy a patriarchális társadalom, amiben jelenleg is élünk, nemhogy megengedi, sok esetben még bátorítja is ezt a fajta hozzáállást.
- A patriarchális társadalom eszméitől egy kicsit idegen, hogy jó páran férfiként esnek bántalmazás áldozatául, nem?
- A bántalmazás nem gender-kérdés. A frontvonal alapvetően nem férfi és nő között húzódik, hanem áldozat és bántalmazó között. Arról eddig semmilyen statisztika nem készült, hogy hány bántalmazott férfi lehet a magyar társadalomban, becsülni sem tudjuk az arányokat. Ők általában még annyira sem beszélnek a sérelmeikről, mint a nők, valószínűleg nagyobb a szégyenérzetük is. A patriarchális társadalom feminista elméletéből kiindulva valószínűleg továbbra is több a női áldozat. Ugyanakkor fontos elmondani, hogy utoljára 1998-ban készült országos, átfogó felmérés arról, hogy a magyar nők közül hányan válnak családon belüli erőszak áldozatává életük során.
- Mi volt rád legnagyobb hatással, miközben ezekkel a valóban megrázó élettörténetekkel dolgoztál?
- Hogy mennyire nehéz érdemi segítséget kapni, még akkor is, ha az ember aktívan és tudatosan keres. Sok esetben maguk a szakemberek sincsenek kellően tisztában a bántalmazás működésével, ami nagyrészt a képzésük hiányosságából fakad. Például a pszichológus hiába nem ítélkezhet a kliense és az általa elmondottak felett és nem foglalhat állást semmilyen kérdéskörben, a bántalmazás ez alól kivétel. A szakembernek fel kell(ene) ismernie, hogy egy áldozat ül vele szemben, aki otthon komoly veszélyben van, és ezt egyértelműen ki is kell mondania. Sajnos előfordul, hogy a terapeuta ehelyett inkább azt kezdi boncolgatni, hogy a kliense vajon mivel váltotta ki a bántalmazó haragját. Mondani sem kell, hogy ez mennyi kárt okozhat.
Emellett nyilván a szélsőségek hagytak mély nyomokat.
Az például feldolgozhatatlan, amikor egy apa tudatosan azzal kínozza a kislányát, hogy megfogatja vele a forrasztópákát.
- Említetted ugyan, hogy az interjúalanyaid már mindannyian túlvoltak életüknek azon a szakaszán, amikben az elmondott súlyos traumák érték őket, de azt is, hogy többen tényleg kiborultak a beszélgetés közben. Milyenek voltak ezek a találkozások?
- Nagyon megkedveltem az interjúalanyaimat, és nagyon hálás vagyok, amiért ennyire megnyíltak és ekkora bizalommal fordultak felém. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a projekt nem terhelt meg, voltak és máig vannak visszatérő rémálmaim. Ha az ember nagyon eltompítja magát, elveszíti azt a fajta érzékenységét, amivel képes rezonálni a témára, viszont ha mélyen átél minden történetet, nem tud dolgozni velük, mert belereccsen. A két lelkiállapot között lavírozva próbáltam megtalálni az egyensúlyt. A mélypontokon az a tudat lendített át, hogy valami hasznos, előremutató, tabudöntögető, „valós” dologgal foglalkozom. Az áldozatok és az, hogy végre nekik is legyen hangjuk és igazságuk, ezerszer fontosabbak, mint az én lelki nyavalyáim.
- A beszélgetés végén egy pillanatra ugorjunk vissza a könyved címére. Hogyan lehetséges, hogy kifelé egyszerűen láthatatlan marad az a rengeteg szenvedés, ami a bántalmazottakat éri?
- Jó lenne, ha mindenkinek a fejében ott lennének az alapigazságok, például arról, hogy melyek a bántalmazás kezdeti jelei, illetve milyen eszközökkel, hányféleképpen lehet valakit bántalmazni. A beavatkozás mértéke és minősége viszont kényes kérdés, mert egy kapcsolat továbbra is két ember magánügye, ráadásul a bántalmazottak sokszor nincsenek tudatában saját áldozatiságuknak, még akkor sem, ha rosszul érzik magukat. Mindenki a jelzőrendszer része, figyeljünk oda egymásra, és próbáljunk a magunk eszközeivel segíteni. Már az is hatalmas segítség lehet, ha értő tanúként meghallgatjuk az áldozatot, és mi nem hibáztatjuk őt, hanem empátiával visszaigazoljuk neki, hogy jogos a fájdalma és jogosak a sérelmei.
