„Össze kellett házasodnom a pár hónapja megismert párommal, különben börtönbe kerülök” – Egy magyar nő kálváriája Dubajban

Belicza Bea - szmo.hu
2022. november 25.

A jászberényi Farkas Ricsi nyáron töltötte volna be 20. születésnapját. Többször írtunk arról, a 15 kilós fiú milyen betegségek sorával küzdött és milyen erős köteléket alkottak hárman szüleivel.

2022. március 30. minden dátumnál erősebben él Eszes Ágnes és Zoltán emlékeiben.

Mindig csak arra gondoltak, hadd ünnepeljék fiuk következő születésnapját, és Ricsi kedvencét, a fényekben úszó karácsonyt.

„Képben voltunk, meg ő is, hogy egyszer ennek vége lesz, de megrögzötten hittük, hogy az idő húzható” – magyarázza édesanyja.

Bár az orvosok évekkel ezelőtt figyelmeztették őket, hogy elveszíthetik gyermeküket, ők erről hallani sem akartak. Csak arra koncentráltak, hogyan oldhatók meg az újabb és újabb felmerülő problémák.

„Amikor Pesten nem tudtak segíteni, kiszöktünk Bécsbe. Úgy mentünk, hogy erről itthon ne tudjanak, és Ausztriában mindig volt megoldás” – árulja el apja, hogy érzékeltesse, mennyire nem lehetett őket megállítani. Ha orvosok, pszichológusok a halálról akartak beszélni, ők nem. Csak az élet érdekelte őket.

Ricsi meg akart tanulni vezetni. Készültek is rá, hogy átalakítanak neki egy autót. Az állatokért rajongó fiú régen állatorvos szeretett volna lenni, az utóbbi pár évben pedig beteg gyerekeknek akart segíteni. Több játékát is megosztotta másokkal.

„Boldog volt. Tavaly is annyira várta a karácsonyt. Minden szobát kivilágítottunk, hogy lássa a fényeket.” Anyja szerint– Ricsinek akkor is a kedvence maradt ez az ünnep, amikor már nem látott, csak nagyon erős fényeket.

Apja azt mondja, a rengeteg közös örömteli pillanatból azt emelné ki, amikor együtt cseréltek olajat a Ladában. A régi kocsijuk Ricsi kedvenc tipusa volt.

„Volt munkásruhája, beöltöztettük. A motorháztetőre tettem egy deszkát, arra ültettem. Én leengedtem az olajat, ő meg feltöltötte” – meséli Zoli.

„Velem sokszor főzött együtt apát várva. Mindent együtt csináltunk, mindent” – folytatja Ágnes mosolyogva, majd elkomorodik. „Ez a december kegyetlen lesz nélküle.”

Anyja a nap 24 órájában együtt volt Ricsivel. Ő ismerte a legjobban a világon, azt mondja, olyan volt, mintha ikrek lennének.

„A szuszogásából is tudtam, hogy épp pisilnie kell, vagy nincs valami eszköze beállítva. Most nincs kire figyelni.”

Baricz Dezső Szilárd

Egy nappal előtte jöttek haza a kórházból. Arra készültek, hogy kimennek Bécsbe, hátha sikerül visszakapnia Ricsinek a tavaly novemberben elvesztett látását.

Az apa, aki alapvetően csak abban hisz, amit lát, maga is meglepődött, milyen változást tapasztal.

„Amikor meghalt, valamilyen oknál fogva úgy éreztem, hogy itt van velem. Tehát ez valami tőlem távol állónak tűnő, új jelenség. A mai napig úgy érzem, itt van velem.”

„Beszélünk hozzá, mert szeretjük. Mi hárman olyan kapcsolatban voltunk, mint a három testőr” – mondja Zoli. Szerinte sokan nem értik, hogy ez a húsz év mit jelentett nekik, mennyi mindenen mentek keresztül együtt.

„Ha nem élsz benne, nehéz átlátni, hogy ha megoldasz egy problémát, jön egy új, meg egy még újabb. Sokan a negyedénél elbuknak, mert elfáradnak vagy nem hisznek eléggé, mi 20 évig tudtuk együtt csinálni” – magyarázza Ricsi apja.

Ricsi szobáját megtartották ugyanolyannak, amilyen volt. Minden maradt az eredeti helyén. A kis autói is, amikből rengeteg volt. Ki sem csomagolta őket, szerette volna kiállítani. Ezt szülei meg is tették a kertben nyáron.

„Itt van a kisszék, ahol ült. Megmutatom a tévét. Rajta vannak a fotói. A kiságya ugyanúgy van. Picurka, a kiskutyája most pont oda telepedik. Egy hónapig úgy tűnt, belepusztul, hogy elvesztette kis barátját. A mai napig várja. Ha beállunk az autóval, van olyan, hogy minden állat beugrik az autóba, és keresik Ricsit” – meséli az anya.

Ágnesnek ez a gyász feldolgozhatatlannak tűnik.

„Mondtam Zolinak, ha ő nem lenne, én már nem is tudom, hogy mit csinálnék. Édesapámat elveszítettem harminc évvel ezelőtt, anyukám hét éve halt meg, bátyám tíz éve, és most Ricsike. Már csak Zoli van nekem.”

Kamaszként ismerték meg és szavak nélkül is értik egymást. Úgy érzik egymásnak vannak teremtve.

„Egy hónappal ezelőtt Zoli úgy sírt, mint egy kisgyerek, hogy mennyire hiányzik neki a fiú, és én ezt ugyanígy érzem napi szinten, csak nem akarom neki mutatni. Nem akarjuk egymást lehúzni. Akármi eszembe jut, akkor félrevonulok. Van, amikor Zoli csak rám néz, nem mond semmit, de tud mindent.”

Ágnes és Zoli most együtt dolgoznak.

„Én vagyok az egyetlen nő itt. Kiröhögtek, amikor odamentem tonnás vasakat csiszolni, hígitóval lemosni, szemcsét lapátolni. Egy lapát lehet tíz kiló is, és azt bele kell tölteni egy kétméteres tartályba. Iszonyatosan nehéz munka, de csinálom. Estére mindig úgy nézünk ki, mint a kisördögök. Kereskedelmi végzettségem van, de én most nem tudok emberek közé menni és mosolyogni. Inkább itt küzdök Zoli mellett.”

A szülők tudják, hogy szükségük lenne gyászterapeutára, de egyelőre nem bíznak abban, hogy valaki értheti-e az ő érzéseiket.

Ágnes jövőre szeretne egy alapítványt létrehozni, ami Ricsi nevét viselné. Beteg gyerekeknek, illetve szüleiknek segítene, ahogy fia is szerette volna. Ő a húsz év alatt annyi mindent tanult, biztos abban, hogy tudna olyat adni, amit más nem. A korábbi cikkeknél is úgy tűnt, Ágnes mindig olyan felkészült volt, mint egy ápoló. Mondták is neki a kórházban, hogy le is tehetné az ápolói, segédápolói vizsgát.

„A körzeti orvos, Takács doktornő, aki közben meghalt, kollégának hívta Ágit. Azt mondta, olyan tapasztalattal rendelkezik, amivel még orvosok sem. Mert ő specializálódott a fiúra” – mondja Zoli.

Ági sokszor tette fel az infúziót a fiára a kórházban is. Nem lehetne, de a leterhelt dolgozók bíztak benne, tudja, mit kell tennie.

„Nekem is nagyon sokszor jól esett volna, ha itthon valaki segít. Ha nem is fogja a kezem, csak hallom a hangját, hogy na ezt így, meg úgy, hogy megnyugodjak.

Ági szívesen segítene, hogy ne menjenek mások is át azon, amin ő, és mert a kisfia is erre vágyott.

Valaki megkérdezte a szülőket, nem akarnak-e örökbe fogadni egy gyereket, mert annyi szeretet van bennük, és ezt továbbadhatnák így is. Nem zárkóznak el, de még korai erről beszélni.

„Egyelőre úgy gondoljuk, hogy Ricsike helyét nem adhatjuk át. Nem tudjuk, később hogy lesz.”

MTI/AP/Libkos - szmo.hu
2022. december 04.

A hidegháború vége, a Szovjetunió összeomlása abba az illúzióba ringatta a nyugati hatalmakat, hogy Európában immár nem a két szuperhatalom nukleáris egyensúlya tartja fenn a békét. Éppen ezért, bár a NATO kibővült a Varsói Szerződés egykori tagállamainak többségével, csökkentették katonai költségvetéseiket, hadseregeik létszámát és fegyverzetüket is.

Az al-Kaida felemelkedése, a nemzetközi terrorizmus elleni harc másfajta katonai beruházásokat és könnyebb expedíciós haderőket igényelt. Ezt még a két évtizedes afganisztáni háború sem írta felül. Aligha hitték volna, hogy lesz még a kontinensen hagyományos tűzérséggel és harckocsikkal vívott háború. Több mint 30 év után kénytelenek belátni tévedésüket – írja a New York Times.

A Krím-félsziget 2014-es annektálása után a NATO azt a célt tűzte ki, hogy 2024-re el a katonai kiadásoknak el kell érniük a tagállamok GDP-jének 2%-át, és ennek 20%-át fegyverekre kell költeni. Ezt azonban a legtöbb ország nem tartotta be. Az ukrajnai háború kitörésekor számos ország készletei a várt szintnek legfeljebb a felét érték el.

Részben ez az oka, hogy kilenc hónappal a háború kezdete után nem kis nehézségbe ütközik Ukrajna támogatása. Mivel mindkét fél a II. világháború óta nem látott ütemben fogyasztja a fegyvereket és a lőszereket, a folyamatos utánpótlás kritikus kérdéssé vált Ukrajna számára.

NATO-illetékesek emlékeztetnek arra, hogy Afganisztánban a szövetséges haderő naponta legfeljebb 300 tüzérségi lövedéket lőtt ki, és nem volt gondjuk a légvédelemmel. Ukrajna viszont naponta több ezer lövedéket használ el, miközben légvédelmét komoly kihívást jelentenek az orosz rakéták és az iráni gyártmányú drónok.

Ez óriási mennyiség ahhoz képest, hogy az Egyesült Államok havonta 15 ezer lövedéket gyárt. Éppen ezért a Nyugat folyamatosan próbál felkutatni olyan, a szovjet időkből megmaradt hadifelszereléseket és lőszereket, amelyet Ukrajna is tud használni. Ilyenek az S-300 légvédelmi rakéták, a T-72-es harckocsik, és főleg a szovjet kalibernek megfelelő tüzérségi lövedékek.

De arról is folyik a vita, hogy a NATO újranyisson-e régi csehországi, szlovákiai és bulgáriai gyárakat, hogy újra gyárthassák a szovjet szabványnak megfelelő 152 mm-es és 122 mm-es lövedékeket az Ukrajnában még ma is rendszeresített tüzérségi fegyverekhez. Emellett a lőszer-készleteket olyan országokból igyekeznek feltölteni, mint Dél-Korea.

Az Ukrajnának nagy mennyiségben hadianyagot szállító országoknak, mint Lengyelországnak és a balti államoknak nem kis nehézségbe ütközik a fegyverek és lövedékek pótlása. Az Európai Unió 3 milliárd eurót hagyott jóvá az Ukrajnát támogató országoknak, de az úgynevezett Európa Békekeret már közel 90%-át felhasználták.

Még az Egyesült Államoknak is csak korlátozott mennyiségben állnak a rendelkezésére olyan fegyverek, amikre Ukrajnának szüksége lenne, Washington pedig a New York Times szerint nem akar kulcsfontosságú fegyvereket átcsoportosítani az érzékeny távol-keleti régiókból, ahol Kína és Észak-Korea folyamatosan próbálgatja, hogy meddig mehet el.

A legnagyobb hiány a 155 mm-es tűzérségi lövedékekből van, de korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a Javelinek, a Stinger rakéták, és a precíziós irányított rakéták is.

Persze az oroszoknak is megvannak a maguk utánpótlási gondjaik. Készleteik ugyan nem fogytak ki, de a fegyvereik egyre régebbiek és kevésbé megbízhatóbbak. Ők is próbálják a hadi termelést növelni, másrészt Észak-Koreából rakétákat, Iránból pedig újabb drónokat akarnak vásárolni. Az iráni drónok azonban nem pótolhatják a cirkálórakétákat, amelyek akár tízszer akkora súlyú robbanószert is képesek célba juttatni.

A BBC szerint az orosz készletek megcsappanására utal, hogy egyre gyakrabban használnak földi célpontok ellen is föld-levegő rakétákat, amiket eredetileg nem erre terveztek. Ilyenek például az S-300-asok, amelyeknek a maradványait számos belvárosi helyszínen megtalálták. Bár az oroszok azt állítják, ezek az ukrán légvédelem rakétái, szakértők szerint ez valószínűtlen, mert a légvédelmi ütegeket rendszerint nem a városközpontokban, hanem a külső kerületekben helyezik el.

De egy ukrán bevásárlóközpontnál felfedeztek olyan rakétamaradványokat is, amelyek KH-22-es vagy KH-32-es rakétákból származhatnak. Márpedig ezeket hajók megtámadására fejlesztették ki, nem pedig szárazföldi támadásra.

Putyin nem véletlenül sürgette nemrég a kormányát és az ipari vállalatok vezetőit, hogy gyorsítsák fel a fegyvergyártást és szállítást. „Minden területen nagyobb tempót kell elérni” - mondta az orosz elnök.

Ezt azonban nehezítheti, hogy a brit Royal United Services Institute elemzése szerint

A jelentés szerint a 27 legmodernebb orosz katonai rendszer, például a cirkálórakéták, a kommunikációs rendszerek és az elektronikus hadviselési rendszerek rengeteg nyugati alkatrészt tartalmaznak. Egészen pontosan a 27 katonai rendszerben összesen 450 olyan egyedi mikroelektronikai alkatrészt azonosítottak, amelyeket az Egyesült Államokban, Európában és Kelet-Ázsiában működő cégek gyártottak. 318 alkatrész volt amerikai. 51 a dallasi székhelyű mikroelektronikai gyártó, a Texas Instruments logóját viselte. Ezeknek a pótlása a szankciók miatt nehézségekbe ütközhet, még akkor is, ha az oroszoknak a szovjet időkből nagy gyakorlatuk van abban, hogy illegálisan, például fedőcégeken vagy harmadik országokon keresztül szerezzenek be nyugati technológiákat.

Csaknem ekkora kihívást jelent az orosz hadvezetés számára annak a 300 ezer tartalékosnak a felszerelése, akiket erősítésként akarnak küldeni az ukrán hadszíntérre. A már kivezényelt egységek közül nem egyről érkeztek olyan beszámolók, amelyek szerint a legalapvetőbb fegyvereket és védőfelszereléseket sem kapták meg, vagy azokat a katonáknak a saját pénzükön kellett beszerezniük.

A brit védelmi minisztérium friss jelentése megerősítette, hogy

Az egyre romló időjárási körülmények mellett ez a legfőbb oka, hogy az utóbbi időben nem tudtak újabb sikeres offenzívát indítani.

Mark Cancian, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának kutatója szerint az oroszok ugyanazzal a problémával néznek szembe, mint a Nyugat. Védelmi iparuk a békeidőbeli termelésre rendezkedett be, és nem képes a háború megkívánta ütemben gyártani az utánpótlást.

A nagy kérdés az, melyik fél tudja gyorsabban bővíteni a kapacitásait, és ezt hosszú távon is finanszírozni. A katonák motivációja mellett ez döntheti el a háború kimenetelét.

Fischer Gábor, fotó: Pitz Dániel - szmo.hu
2022. november 27.

„A mi életünkben nem volt olyan nap, amikor megbecsülték a tanárokat” - hangzott el a szombati, Kossuth téri tüntetésen az Egységes Diákfromt képviselőitől. Azt mondták, látják az arcokon a tehetetlenséget, de ez 1956 hőseit sem állította meg. És senki sem kell, hogy tehetetlennek érezze magát, mert a diákoknak van a legnagyobb hatalma: ők a jövő. Az idei utolsó tüntetésüket szokatlan helyre, az MTVA székháza elé szervezik. Ugyanis eddig nem tettek eleget követelésüknek, hogy élő műsorban készüljön velük interjú a céljaikról. És az állami média ingerküszöbét a várost átfogó élőláncot, sok tízezres vonulásos tüntetések is csak nagyon ritkán érték el. Perlaki-Borsos Noelt, az Egységes Diákfront és a Grund mozgalom aktív tagját arról kérdeztük, mire számítanak december 9-én.

– Hogyan jött ez az ötlet, hogy ne a belvárosba, hanem az állami média előtt legyen a következő megmozdulás?

– Mi az oktatás helyzetével foglalkozunk, és ezt csak úgy tudjuk eljuttatni az emberekhez, ha a törekvéseinkről és álláspontunkról beszámol az az intézmény, amelynek ez a feladata. Viszont a közmédia nem ezt teszi.

Ahhoz, hogy sikeres legyen az ügyünk, elengedhetetlen a valós, hiteles tájékoztatás arról, amit képviselünk. Az MTVA-nak ez a kötelessége.

– Eddig is próbálkoztak az állami média előtt tüntetni, tiltakozni, és ennek csak az lett az eredménye, hogy az MTVA még arról se számolt be, hogy ezek a tüntetések megtörténtek.

– A múltkori, Hadházy Ákos által szervezett tüntetés elérte azt, hogy bekerüljön a hírekbe. Elérték azt is, hogy tényleg megmutassák a tömeget, ami igaz, akkor nem volt hatalmas, de azért voltunk pár ezren, és nem az üres utcákat mutatták. Párszor beolvasták a pontjainkat is. Viszont ennyi nem elég. Nem reprezentálják kellően az ügyünket. Ha elmondják kétszer, hogy ez a diákok álláspontja, akkor bólint egyet a tévénéző, meghallgatja utána ötször az uszító híreket, amiket ott mondanak, és ennyi. De ha mi be tudunk menni, el tudjuk mondani, hogy mi nem iskola helyett megyünk, hogy nem titkos erők által mozgatott Soros-bérenc hadsereg vagyunk, aminek általában beállítanak minket a jobboldali médiában, akkor tudni fogják az emberek, hogy miért vannak nagy tömegek az ügyünk mellett. Kimentünk csinálni mini interjúkat az emberekkel. Megkérdeztük, hogy mit gondolnak a tanártüntetésekről. Valaki annyit mondott, hogy elegem van a tanárokból. Egy idősebb hölgy mondta nekünk. Azonban, ha el tudnánk mondani, hogy mi miért csináljuk ezt az egészet, eljutna mindenkihez a közszolgálati csatornákon, akkor valószínűleg nem ez a válasz érkezne.

– Egy televíziós szereplés visszafelé is elsülhet, ha ellenségesen áll a vendégéhez a műsorvezető, láttunk már ilyet.

– Számítunk erre is, ha egyáltalán behívnak. Arra készülünk, hogy nem fognak velünk kedvesen bánni, megvan a stratégia nagyjából, hogyha behívnának, hogy beszélnénk, de nyilván el kell oda jutni. Nem félünk attól, hogy valaki tőlünk csúnyán fog kérdezni. A HírTV-ének is szívesen adnánk interjút, ha kérnének. Tőlük nem tudjuk követelni, mert ők egy magántelevízió, viszont az MTVA-tól igenis követelhetjük. Kérdezzenek, amit kérdeznek, mi végre el szeretnénk mondani az álláspontunkat.

– Eddig következetesen azt kommunikáltátok, hogy a ti követeléseitek szakpolitikai kérdések, nem akartok belépni a politikai térbe. Azzal, hogy az állami média elé terveztek egy tüntetést, mindenképpen beléptek a politikai térbe, ez óhatatlan. Erre felkészültetek?

– Tényleg nem akarunk belépni a pártpolitizálásba, de az, hogy számon kérjük egy állami intézménytől, hogy a munkáját végezze, nem is politizálás. Nem politikai választ várunk, nem azt várjuk, hogy váltsák le az egész MTVA vezetőséget, hanem csak azt várjuk el, hogy behívjanak minket. Ennél több politika ebben nincsen.

– Eddig az volt nagy ereje ezeknek a diáktüntetéseknek, hogy felismertétek azt, hogy a nagygyűléseknek semmi értelme, vonulni kell, mert az mozgatja meg a várost. És ezek a vonulások eddig mindig nagyon nagy erőt tudtak felmutatni. Most ott álltok majd az MTVA előtt?

– Nem.

– Nem?

– A Kolosytól vonulunk az MTVA-hoz.

– Felmértétek-e azt, hogy az egyre cudarabb idő amennyiben csökkenti a hajlandóságot a vonulásra?

– Az utolsó tüntetésünk az nem volt akkora volumenű, mint az összes többi. Ez többek között, gondolom, a hideg miatt is volt, és azt nem is építettük fel annyira. Az EDF-nek idén ez lesz az utolsó tüntetése, mármint amit mi szervezünk. Ezt nagyon-nagyon meg fogjuk nyomni.

A plakátok még előbb kint lesznek, mint szoktak lenni. Aztán mindenki mehet karácsonyi szünetre.

– Van egy külön stáb, amelyik nagyjából felméri, hogy az ország melyik részéből körülbelül hány emberre lehet számítani? Van valami ilyen szervezés a háttérben, vagy csak a PR-ral foglalkoztok, és mindenki jön, aki bír.

– Nincsen Kubatov-listánk, szóval ezt így nem tudjuk intézni. A Facebook-események azok, amik a legmérvadóbb visszajelzések. Azt tudjuk, hogy október 23–án nagyjából 60 ezer ember eljött. Ennyi nem fog újra eljönni, mert az egy ünnepnap volt, és melegebb is volt még akkor.

Tiktokon is aktívak vagyunk, meglepően sok emberhez eljutunk ott. Az október 5–i tüntetésnél kiraktunk kis jeleneteket, azok is több embert elértek, ezt megint fogjuk csinálni. A plakátok szerintem kifejezetten sok embert vonzanak be. Minden tüntetésünk előtt tele szoktuk plakátolni a várost, az iskolákat, szórólapként adni őket, matricázunk. Próbálunk érdekes, figyelemfelkeltő plakátokat mindenhova kirakni, hogy mindig lássák ezt az emberek. Mi egy mozgalom vagyunk, a plakátolás az mindig közösségépítő tevékenység, hogy elmenjünk közösen plakátolni. Szerintem ezek az eszközök összesen, a social media, és az egyebek, amiket mondtam, össze tudnak hozni akár egy húszezres tömeget is a hideg ellenére.

– Mennyi munkát jelent egy diáknak, aki emellett él és tanul?

– Ne akarok mártírkodni, de tény, hogy nagyon-nagyon sok időt elvesz ez a tevékenység mindnyájunknak az életéből. A tüntetések szervezése, és a tüntetésszervezéseket követő egy-két hét nagyjából alvásminimalizálással folyik. Nagyon sokat kell egymással beszélgetnünk. Emellett tanulnunk is kell. Az én feladataim eddig konkrétan a plakátok voltak, a Grund social médiája.

Nyilván amelyikünk mond beszédet, annak a beszédet is meg kell írni. A helyszínbiztosítást meg kell szerveznünk, oda kell menni és aktívan biztosítani. A programokat nagyon sok idő kitalálni. Mivel többen vagyunk, több az ötlet, és a demokratikus formát megtartva, lassú a döntéshozatal, de nekünk muszáj nyomni, ezért az történik, hogy iskola után, hetente minimum 2-3 ilyen vagy olyan típusú, meeting van, ezek 2-3 órát is el tudnak húzódni.

Megpróbálni pénzt összeszedni a tüntetés összerakására. Nyilván nem Sorostól, vagy Dobrev Klárától, ahogy mondjuk a HírTV lehozza...

– Bárkit közületek ért-e bármilyen fenyegetés az elmúlt időkben?

– Tulajdonképpen nem. Beszólások voltak persze. Például egy tüntetés után, amikor egy Pintér bábuval mentem haza, akkor tíz percen keresztül kellett valakivel üvöltve veszekednem. Egy másik szervező kapott egy egyoldalas üzenetet nagyjából arról, hogy menjen el a fenébe. Igazából minket nem bántanak. Minket nem akarnak megfenyegetni, mert a kormánynak az üzenete arra épül, hogy a gyerek nemzeti közkincs.

Ezért inkább azt választják, hogy nem beszélnek velünk, és csak a tanárainkat fenyegetik, nem minket.

– Az eddigi majdnem összes tüntetésen azt láttam, hogy elég aktív és jó az együttműködésetek a rendőrökkel.

– Ez nagyon-nagyon érdekes, erre én sem számítottam, hogy ez így fog történni. Nagyon jó viszonyunk van ezekkel a szervezést biztosító rendőrökkel, kedvesek és segítőkészek. Nem az van, hogy ők ezt próbálják elnyomni, sőt, például amikor mentünk bejelenteni az október 5-ét, a rendőrség nemhogy hátráltatott volna minket, hanem tippeket adott nekünk, hogy hogyan lehetne jobb, hogy nem idegesítenénk fel több embert, és egy nagyon-nagyon kedvező megállapodást sikerült például akkor elérnünk velük. Abszolút nyitottak. Nyilván nem nyilatkozhatok helyettük, de támogatást érzünk felőlük is. A tüntetéseken is odajönnek hozzánk, kommunikálnak, és segíteni próbálják az egész folyamatot.

Rónyai Júlia. Fotó: L. Ritók Nóra - szmo.hu
2022. december 02.

A gyakran kommunikált gyors, látványos sikerek mögött többnyire nincsenek tartós, a leszakadó családok és gyermekek életében fenntartható változást előidéző folyamatok. Ez azonban nem is valósulhat meg addig, amíg szakpolitika helyett pártpolitikai szinten kezeljük a társadalmi leszakadást és a gyermekszegénységet - mondja L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője új könyve kapcsán, amely kendőzetlenül foglalkozik a szegregáció kérdésével is.

– A “Minden gyerek számít” című könyv most jelent meg nyomtatott formában, de PDF-ben is megtalálhatjuk a neten. Hogyhogy?

– A könyvnek volt egy előtörténete, mivel a Taní-tani könyvsorozatban jelent meg az azonos nevű közoktatási portálon. Korábban már bevállaltam itt egy könyvet, de soha nem volt elég időm megírni. Írtam ugyanakkor sok olyan publikációt, ami csak szűk szakmai közönséghez jutott el. Végül egy kedves barátnőm - aki a könyv szerkesztője lett - összeválogatta ezeket egy kötetbe. Persze, az E-könyvek használata még nem olyan elterjedt, mint a nyomtatott könyvek. Éppen ezért sokan rám írtak, hogy megjelenik-e nyomtatott formában? Ezek után kerestek meg olyan kedves követők, támogatók, akik kiadót kerestek, közösségi gyűjtést szerveztek, hogy nyomtatott formában is elérhető legyen.

– Miben újszerű a könyv?

– A tartalmában, ahogy a rendszer legalsó szintjéről tudunk ránézni a problémára és rávilágítani, hol vannak azok a hézagok, amelyeket mindenképpen ki kellene tölteni. A helyzet azonban nem egyszerű, mert a körülmények folyamatosan változnak, és mindig felmerülnek új problémák: például hogyan hat a leszakadásra a közmunkaprogram, a gyűlöletkeltő propaganda, a szociális törvény? Hogyan jött be a képbe az egyházi iskolák szegregáló hatása? Sajnos a rendszer nem önreflektív, a hibajelzést támadásnak veszi, így az ügy képviselete folyamatosan nehezedik.

– Cél, hogy az üzenet közvetetten a döntéshozókhoz is eljusson?

– Nyilván jó lenne, hiszen ez a könyv még inkább rámutat a rendszer működési hibáira, mint a korábbiak. Sokan próbálták azokat is eljuttatni döntéshozói szintre, és én is nyilvánosan kommunikálok a társadalmi leszakadás problémájáról. Ha észre akarnák venni, akkor meghallanák - de megmondom őszintén, erre kevés esélyt látok. Nehéz ebben a sikerkommunikációra kiélezett világban a kudarcokat elemezgetni. Az különösen fontos számunkra, hogy ez a kérdés ne pártpolitikai, hanem szakpolitikai szintre terelődjön. Az Igazgyöngy Alapítvány a szakpolitikát képviseli, többek közt a terepi munkával és a jó gyakorlatokkal is. Más kérdés, mi megy át ebből a rendszerbe. Szerencsére az egyetemi kapcsolataink erősek, több egyetem gyakorlóhelye is vagyunk. Egyetlen civil szervezetként dolgozunk az egyházak mellett a Belügyminisztérium FeTe (Felzárkózó Települések) Programjában. Mégis inkább a tűrt, mint a támogatott kategóriában érzem magunkat.

– Mit gondol, miért lehetnek a tűrt kategóriában, amikor már annyi mindenkit ellehetetlenítettek Önök körül?

– Egyszer azt mondta valaki: “Magát se lenyelni, se kiköpni nem tudják”. Van egy olyan társadalmi beágyazottságunk, ami talán védelmet adhat nekünk - de láttuk már, hogy ez sem jelent semmit. Talán a szakmaiság is ad némi védelmet. Mert szerintem a háttérben mindenki tudja: a mi munkánk nem káros, hanem hasznos és átgondolt. Erősen fókuszálok arra, hogy se az ellenzék, se a kormányzat ne sajátítsa ki ezt az ügyet pártpolitikai célokra. Ez az ügy ugyanis a rendszerváltás előtt is velünk volt már és velünk is marad, a képviseletét állandóvá kell tenni. Hajszálvékony vonalon egyensúlyozunk. Kompromisszumokat kell kötnünk, de közben következetesen kitartanunk az alapértékeink, alapelveink mellett.

Nemrég egy konferencián jártam, az is csak a sikerekre fókuszált, szép és rózsaszín volt minden. Aztán jött az én felszólalásom a lakhatási szegénység fotóival... és ettől mindenki feszengett. Megmutatni sem akarják, mekkora a gyermekszegénység Magyarországon. Pedig ez a valóságos kép. A programok csak szeleteket kezelnek, ahol az adminisztratív igazolás fontosabb, mint a hatásmérés, valós utánkövetés. Az önmagában még nem eredmény, hogy “elértünk X gyereket, X családot.” A kérdés, hogy beépülnek-e ezek a hatások az érintettek életébe? Attól, hogy megmondjuk nekik, hogyan kellene a pénzt beosztani, miért nem kellene dohányozni és miért kellene iskolába járni, még nem érünk el tartós változást. Inkább azt kellene vizsgálnunk, hogyan tudunk olyan hatással lenni, ami után a családok képesek lesznek életstratégiát váltani és kitörni a nyomorúságból.

– Gondolom, ez folyamatos kapcsolattartást igényelne velük.

– Igen, és ez hiányzik az állami rendszerből. Nem elég az EU-s pályázatok utókövetésekor kipipálni egy rubrikát, hogy még fenntartják a programot. Senki nem gondolkodik hosszú távon, nincsenek kormányokon átívelő stratégiák. Minden kormányváltásnál kukába kerül az előzőleg a megoldásra felépített rendszer, és minden kezdődik elölről. Nincsen folyamatkövetés, vagy olyan hatékonyságmérési pontok, amelyek mutatnák, hogy volt-e valódi értelme a munkának. Így nem lehet megfelelő felzárkóztatási hatást elérni. Azok a programok, amelyek a nem jól működő rendszer mellett, annak átalakítása nélkül működnek, nem fognak megfelelő hatással bírni.

– Mekkora faktor ebben a korrupció?

– Erősen benne van abban, ki milyen pályázati pénzhez jut hozzá. Túl sok pénz folyik el fölöslegesen, rossz fókusszal, az is rövid távú hatással. Inkább egy színjátékhoz hasonlít az egész, semmint valós problémakezeléshez. Az ember pedig elég hamar kieshet a kedvezményezetti körből. Egy kritikus és kissé pikírt cikkem miatt például – amiből majdnem sajtóper lett – nekem is megmondták, hogy többé nem számíthatunk EU-s támogatásra. Ez 2016-ban volt, és utána tényleg hiába pályáztunk, végül egy pályázatíró cég tudatta velem, hogy tiltólistára kerültünk, fölösleges próbálkozni. Persze a kis települések szintjéig látjuk a korrupciót is, amit próbálunk jelezni, de hiába. Amikor beáll a korrupció rendszere, minden szinten, akkor nagyon nehézzé válik a jelzése is, ezzel is csak a konfliktusok számát növeljük.

– Vajon mennyiben kormányzati és mennyiben rendszerszintű a leszakadás problémája?

– Az állami szerepvállalás kérdése mindig előjön. Örök dilemma, hogy ha civilként megoldást adunk a problémákra, akkor nincsen rákényszerítve a döntéshozói szint a változtatásra. Ezért sokan azt mondják, nem is kellene segíteni. Különösen előjön ez a választások idején, amikor kiderül, hogy a tudás és világlátás nélküli embereket milyen könnyen meg lehet vezetni. Akiket az állam az út szélén hagy, ők is rendre megszavazzák a regnálókat. Aki nem látja közelről ezt az egészet, őket hibáztatja. Sokan úgy vélekedtek, nem érdemes támogatni őket. Majd ha éhséglázadás lesz, a kormány észbe kap. Holott azok a tudás -és képességhiányok, amelyekkel ezek a családok élnek, épp az állam működési hibáiból fakadnak.

Hiába várjuk, hogy majd egyszer ráeszmél az állam az elvesztegetett erőforrásokra. Nem fog. Ez túl hosszútávú munka lenne. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, a szavazataikig érdekesek csak. Azt, hogy hagyni kell őket, csak messziről lehet mondani, nem akkor, amikor az ember közvetlenül látja a gyerekek problémáját, a tömeges lecsúszást. Akkor úgy érzi, muszáj tenni valamit.

– Van az a felvetés, miszerint az oktatáshoz mindenkinek van joga, és egy zsákfaluban élő ember ugyanolyan esélyekkel indul, mint például egy budai. Milyen választ tudunk erre adni?

– Ez nem így van. Én jelenleg hat órát tartok, ebből négyet szegregált iskolában - olyan általános iskolában, ahol csak hátrányos- és halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek vannak-, míg a másik két órán, egy másik településen jobb családi hátterű gyerekek vesznek részt. Számomra fontos volt, hogy a saját bőrömön tapasztaljam mindezt.

Sem iskolapszichológusból, sem logopédusból, sem fejlesztő pedagógusból nincs elég az ilyen iskolákban a sok esetben traumatizált gyerekek számára. A leszakadó térségek oktatási hálózata nem ad lehetőséget – humánerőforrás híján nincs segítség számukra.

– Ehhez társul a pedagógushiány.

– Igen. Ki akar egy szegregált iskolában tanítani, ahol csak plusz pedagógiai munkát igénylő gyerekek vannak? Olyan osztály is van, ahol 19 gyerekből 16 SNI-s (sajátos nevelési igényű) vagy BTM-es (beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézségei vannak). Mihez kezd ott egyedül egy pedagógus? Evidens, hogy nagymértékű a kiégés, sok a pályaelhagyó. Mi nem egy civil zárványt akarunk, hanem közös problémamegoldást, amiben együttműködve az intézményrendszerrel szeretnénk hatni. Mindenkivel, akinek dolga van velük. Van egy sajátos módszertanunk, amellyel a vizuális nevelésen keresztül a szociális kompetenciafejlesztésre fókuszálunk, ebben például a tankerület 42 iskolájával dolgozunk együtt, nyolc éve. És persze egészen abszurd a helyzet, mert két éve elvették tőlünk a kiegészítő támogatást a pandémiára hivatkozva, közben például egy elnyert nemzetközi program keretében mi támogatjuk a programba bevont állami iskolákat több mint 12 millió forinttal, amiből rajzeszközöket vásárolunk, hogy a vizuális nevelési programot sikerrel beépíthessék.

– Mi a helyzet a szociális munkásokkal?

– Ők annyit se keresnek, mint a pedagógusok. Kevés bérét, óriási kiégésfaktorral dolgoznak, leginkább hatósági eszközöket használva. A jelzőrendszer sem működik hatékonyan, sokszor inkább kivár, félrefordul, mindenki a határait tartja. Az a célunk, hogy a családok legyenek képesek arra, hogy felneveljék a gyerekeiket, de van, hogy ki kell emelni őket az adott környezetből. Sokszor dilemma, hogy ezt meglépjük-e, vagy jobb még kivárni? Mindig megvisel, amikor családon belüli erőszakról szerzünk tudomást, akár a közösségből, akár a gyerekektől. Ugyanakkor tudom, ha kiemelik a gyereket, egyáltalán nem biztos, hogy az állami gondoskodásban jobb élete lesz.

– Ami a gyermekszegénységet illeti, a rendszerváltás óta ugyanolyan maradt a probléma?

– Próbálkozások voltak, például amikor az oktatás terén igyekeztek tenni a szegregáció ellen. De hiába voltak esélyegyenlőségi tervek, ezek a kormányváltáskor mind eltűntek. A rendszerváltás idején úgy éltük meg a szabad iskolaválasztást, mint egy nagy demokratikus vívmányt. Mindig is voltak települések, amelyek a földrajzi elhelyezkedésük miatt vagy más okokból szegregálódtak. Ha volt az ilyen falvakban jobb státuszú szülő, a rendszerváltás után lehetősége nyílt máshová vinni a gyerekét. A Fidesz visszaállította az egyházi iskolarendszert. Az egyházi iskolák kiemelt támogatással, pótlékokkal sokszorosából gazdálkodnak az állami iskolákhoz viszonyítva, ráadásul ők nem vesznek fel SNI-s gyerekeket (ennek megvan a jogi háttere). A halmozottan hátrányos roma gyerekek pedig jellemzően nem fordulnak elő az egyházi iskolákban. Kivételek persze vannak, például a szerzetesrendek iskolái, de ezek arányaiban eltörpülnek a többi mellett, ahol válogatott gyerekekkel dolgoznak.

Nem azért íratják a gyerekeiket ide, mert vallásosak, hanem azért, mert itt nincsenek olyan gyerekek, akikkel bármi gond lehet. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének, ebben a helyzetben nem lehet, nem szabad a szülő nyakába varrni a kialakult helyzetet.

– Nem úgy van, hogy a csoport átlaga “hozzáromlik” a leggyengébb tagokéhoz?

– Nem. Szakmailag bizonyított, hogy integrált közegben mindkét fél hozzáadott értékben jobban fejlődik. Ráadásul az, hogy például kooperatív módszerekkel együtt dolgoznak a gyerekek, az a tudásbővítés mellett a szociális készségeket is fejleszti. A vegyes csoportokban mindkét fél számára vannak előnyök, az inkluzív pedagógia erről szól. A fogyatékkal élők például általában 10 százalékban építhetők be úgy egy osztályba, hogy abból mindkét fél építkezzen. Jack Me szerint a jövő iskolájának csak a szociális készségekre, a kreativitás fejlesztésére és a fizikai kondícióra kellene koncentrálni. Minden mást meg fognak oldani a robotok. Nagyon fontos, hogyan tudunk közösségben létezni, működni. A szociális készségek érezhetően romlanak, soha ennyi nárcisztikus személyiséggel nem találkozhattunk, mint manapság.

– Mi az, amit meg tudunk tenni?

– Azt szeretnénk, ha olyan világ jönne el, amelyben minden gyerek azzá válhat, ami lehetne. Beszélhetünk hosszan az elfecsérelt erőforrásokról, élhetetlen országról, fekete zónáról, ami túl fog érni a leszakadó térségek szintjén, de változás csak strukturálisan, rendszerszinten képzelhető el.

Jó lenne, ha ezt a felelősséget mindenki érezné. Ez a könyv hozzásegít, hogy mindezt mélyebben megértsük és átérezzük.