News here
hirdetés

A Rovatból
hirdetés

Keresik a bírók, meddig lehet ezt egyenes gerinccel csinálni

Az elmúlt egy évben sosem látott feszültség költözött a magyar bíróságokra.
Szurovecz Illés, Abcúg, Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. március 05.


Link másolása

hirdetés

Sorra hagyják ott a pályát karrierük csúcsán levő, középkorú bírók, de a legtöbben bezárkóznak a tárgyalóterembe, és hallgatnak, amíg nem esik személyes bántódásuk. Közben vannak, akik sosem látott módon szembeszálltak a törvénytelenségeken kapott Handó Tündével. Hova vezet ez, és mi járhat manapság a bírók fejében?

Keviczki István mindössze tíz percet töltött a Fővárosi Törvényszék elnökénél tavaly szeptember elején, nem sokkal azután, hogy augusztus 31-én lemondott büntetőbírói posztjáról. Korábban sosem beszéltek egymással, Polgárné Vida Judit mégis szívélyesen köszöntötte: “szervusz, Pistikém!”

A tegeződés bevett szokásnak számít bírói körökben, a pistikézés azonban kevésbé.

“Nem nagyon értettem ezt a fogadtatást, hiszen korábban semmilyen viszonyban nem voltunk egymással” – emlékezett vissza Keviczki a találkozóra.

Elmondása szerint Polgárné erősen próbálta kihúzni belőle a távozása okait, de ő udvariasan elhárította a kérdéseket.

hirdetés

Először csak annyit mondott, “te biztosan nem tudsz segíteni rajta”, majd különböző megfogalmazásokban többször elismételte, hogy orvosolhatatlan problémák léptek fel.

Keviczki nem szívesen nyílt volna meg a főnöke előtt, aki 2013-ban, elnökhelyettesként még egy plágiumügybe bukott bele. Akkor a HVG derítette ki, hogy Polgárné többek közt Paulo Coelho brazil író szövegét tüntette fel sajátjaként a bíróság magazinjában. Lemondása után a Handó Tünde vezette Országos Bírósági Hivatalban is dolgozott elnöki biztosként, míg Handó tavaly májusban ki nem nevezte a Fővárosi Törvényszék élére.

A pozíció ekkor már hónapok óta betöltetlen volt: hiába jelentkezett rá egyedüliként Fazekas Sándor korábbi elnök, Handó érvénytelenítette a pályázatot. Hivatalosan ezt a korszakváltás igényével magyarázták, de az is igaz, hogy Fazekas jó ideje nyíltan kritizálta Handót, éppen a bírói álláshelyekkel kapcsolatos gyakorlata miatt.

“Megkérdezte, miben tudna segíteni. Ha nyíltan kommunikálok, azt válaszolom: mondjál le. De ennek semmi értelme nem lett volna. Nem akartam olyasvalakivel megbeszélni a problémáimat, aki maga is része a problémahalmaznak, és sokak szemében méltatlanná vált a bírói tisztségre”

– folytatta Keviczki, aki felmentési ideje végéig, november 30-ig a bíróságon maradt, majd decemberben a Facebookon jelentette be nyilvánosan a lemondását.

Többek közt azt írta, “amikor ’99 nyarán fogalmazóként megkezdtem bírósági pályafutásomat, még azt gondoltam, röpke pár évtized után Tőletek (Veletek) megyek majd nyugdíjba, de még egy éve is ebben reménykedtem. Mára minden megváltozott, képlékennyé vált, relativizálódott, és azok az erkölcsi, morális értékek, melyekről a csendes többség még mindig azt gondolja, elválaszthatatlan jellemzői a bírói létnek, már alig látszódnak, alig hallatszódnak a harsány, törtető, technokrata kisebbség dübörgésétől”.

Később a VálaszOnline-nak azt mondta, elege lett a törvénysértő bírósági kinevezésekből és abból, hogy a “Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon szelektál”, így bíróként csak az általuk jóváhagyott gazdasági ügyekben ítélkezhet. (A Legfőbb Ügyészség később valótlannak és sértőnek nevezte Keviczki kijelentéseit. A Fővárosi Törvényszék pedig közleményt adott ki arról, hogy nincs morális válság a bíróságon).

Az utóbbi két évben összesen 52 bíró mondott le, közülük többen – Keviczki István mellett Szepesházi Péter vagy Rajmon Balázs – nyíltan kritizálták az igazságszolgáltatás működését.

Hasonló lemondáshullámra legutóbb 2011-12-ben volt példa, akkor 42-en távoztak. Az Országos Bírósági Hivatal és az Országos Bírói Tanács közti konfliktus kiéleződésével azonban most különösen érdekessé vált, mi kell ahhoz, hogy valaki ilyen radikális döntést hozzon, vagy éppen ahhoz, hogy inkább magára csukja az ajtót, és folytassa az ítélkezést.

Komám, te csak végezd a melódat

Keviczki először 2009-ben gondolt arra, hogy valami nincs rendjén az igazságszolgáltatás körül. Ekkor öt éve dolgozott bíróként, lassan túlesett a kezdeti, rutintalan időszakon, amikor “a napi 12 óra meló úgy leszívja az ember energiáit, hogy nem nagyon tekint ki az akták mögül”.

Elsőként az szúrt szemet neki, hogy a még éppen kormányon levő MSZP “szinte önfeljelentés-áradatot indított el. Addig sosem kerültek terítékre komolyabb ügyek, majd hirtelen tömegével indítottak eljárásokat élvonalbeli szocialista politikusok ellen. Szerintem megpróbálták előre megtippelgetni, mely ügyek kerülhetnek célkeresztbe a kormányváltás után. Úgy gondolhatták, addig legalább lehet ráhatásuk a nyomozás kezdeti szakaszára”.

Keviczki itt többek közt a BKV-ügyben érintett Hagyó Miklós volt főpolgármester-helyettesre, a hűtlen kezeléssel megvádolt egykori MSZP-s polgármesterre, Hunvald Györgyre, vagy éppen a Sukoró-ügyre gondolt.

A 2010-es kormányváltás után erre rárakódott két olyan ügy, amikor a politika látványosan belenyúlt a bíróságok működésébe. Először jött a 62 évesnél idősebb bírák kényszernyugdíjazása (amit aztán elkaszált az Európai Unió Bírósága), majd a semmisségi törvény. Utóbbi kimondta, hogy semmisnek kell tekinteni azokat a 2006-os tömegoszlatásokkal összefüggő első fokú ítéleteket, amelyek csak rendőri jelentés vagy tanúvallomás alapján ítéltek el embereket. (A törvény ellen bírók és civilek is tiltakoztak, de az Alkotmánybíróság nem találta alkotmányellenesnek).

“2012-ben már komolyan elgondolkoztam, mi zajlik körülöttem. Egy tapasztalt bíró kollégához fordultam, aki személyes jó barátom is. Azt mondta: komám, te egy bíró vagy. Abban jársz el, amiben az ügyészség vádat emel. Nem a te felelősséged, hogy miben emelnek vádat, és miben nem. Csak végezd a melódat”.

Ez nem volt meggyőző érvelés Keviczki számára, 2013-as törvényszéki kinevezése mégis átlendítette a holtponton, ami egészen tavaly őszig kitartott.

Lemondása után több tucat kollégájával beszélgetett, amiből az derült ki számára, hogy “szinte mindenki próbálja megfogalmazni magában, meddig lehet ezt még egyenes gerinccel csinálni”. Van, aki addig maradna, amíg a konkrét ítéletekbe nem szólnak bele, de sokan az új közigazgatási bíróságok felállítására várnak. Keviczki szerint, ha bebizonyosodik, hogy ezeket a politika kiszolgálására hozták létre, az romba döntheti az egész bírói kar hitelességét a társadalom szemében. “Biztos vagyok benne, hogy ilyen esetben jó néhányan fel fognak állni a bírói székből”.

Pattanásig feszült a helyzet

Ha képet akarunk kapni arról, mi jár manapság a bírók fejében, meg kell értenünk a Handó Tünde-féle Országos Bírósági Hivatal és az Országos Bírói Tanács közti konfliktust, amely egy éve lázban tartja az egész bírói kart.

A kormány 2010 után központosította a bíróságok igazgatási rendszerét, és jelentős hatalommal ruházta fel az OBH élére került korábbi bírót, Handó Tündét, aki egyben Szájer József fideszes európai parlamenti képviselő felesége.

Az OBH dönt a bírósági vezetők kinevezéséről, az álláshelyek elosztásáról, a bíróságok költségvetéséről és az összes ingatlanberuházásról, technikai fejlesztésről. Handótól várták, hogy felgyorsítsa a bíróságok híresen csigalassú működését, és hatékonyabbá tegye a rendszert.

2012-ben a nemzetközi kritikák hatására A kormány 2010 után központosította a bíróságok igazgatási rendszerét, és jelentős hatalommal ruházta fel az OBH élére került korábbi bírót, Handó Tündét, aki egyben Szájer József fideszes európai parlamenti képviselő felesége." szűkítettek Handó hatáskörein, és valamelyest megerősítették az OBH ellenőrzésére létrehozott, 15 fős OBT-t, amelynek tagjait hatévente a bírák választják maguk közül.

Az OBT azonban így is viszonylag gyenge szervezet maradt: nem önálló jogi személy, ezért hiába van saját költségvetése, a pénze az OBH elnökének kezében van. Emiatt a tagok saját zsebből kényszerültek összedobni az OBT honlapját.

Az ellenőrző testület néhány évig nem sok vizet zavart, a 2018-as OBT-választás közeledtével azonban világos volt, hogy ha Handóval kritikus bírók kerülnek a tanácsba, az átalakíthatja a viszonyokat. 2017 őszén előfordult, hogy az OBT kétszer is visszadobta Handó helyzetelemző anyagát. Egyre hangosabban bírálták az OBH elnökét azért is, mert nem átlátható, milyen elvek alapján, hová csoportosít bírói álláshelyeket.

Tavaly év elején OBT-taggá választották Handó több kritikusát, így Hilbert Editet és Vasvári Csabát is. Utóbbi azért perelte Handót, mert szerinte visszaél a jogaival a bírói álláspályázatok elbírálásakor (a pert elsőfokon meg is nyerte, a másodfokot egyelőre elhalasztották). Tavasszal aztán végképp kiéleződött a viszály:

• áprilisban lemondott négy OBT-tag, ezért Handó azóta is működésképtelennek tartja a testületet, amely ezt visszautasítja,

• Handó fegyelmi eljárásokat indított OBT-tagok ellen,

• az OBT több esetben megállapította, hogy Handó törvénysértően minősített érvénytelennek bírói álláspályázatokat, nem adott indoklást, és nem írt ki időben új pályázatot,

• Handó a hvg.hu szerint kiadta az általa kinevezett vezetőknek, hogy találjanak törvénytelenségeket az OBT működésében,

botrányba fulladt az októberi választás, ahol a lemondott OBT-tagok helyére kellett volna új bírákat választani, egy győri bíró obstrukcióról és a szavazás meghamisításáról írt, később több száz bíró tiltakozott a Magyar Bírói Egyesület honlapján.

Sosem voltak még ilyen helyzetben

Keviczki szerint ez a kiéleződő konfliktus lassan arra fogja kényszeríteni a bírákat, hogy így vagy úgy, de színt valljanak arról, hogyan viszonyulnak a saját függetlenségükhöz. Úgy látja, aki tiszteletben tartja a törvényességet, az csakis az OBT-t támogathatja.

“Korábban sosem kerültek ilyen választási helyzetbe. Fel se vetődött más szempont, mint hogy független bírók vagyunk, csak a jogszabályoknak és a saját lelkiismeretüknek vagyunk alárendelve. Közben viszont beáramlott egy új szempontrendszer, amelyben már nem a függetlenség az elsődleges szempont, hanem hogy legyél hűséges az igazgatási vezetőkhöz. Fogd be a szád, és kövesd a tanácsaikat”.

Szerinte az elmúlt egy év eseményei nyilvánvalóvá tették, milyen súlyos törésvonalak húzódnak a különböző bírói gondolkodásmódok közt. Ahogy a Facebookon közzétett lemondólevelében fogalmazott, egyszerre létezik a bíróságon belül egy “harsány, technokrata” réteg és egy olyan, amely tartja magát a bírói szakma alapelveihez.

Előbbiek azt mondják, “nincs komoly konfliktus, hiszen a mindennapi ítélkezés megfelelő mederben zajlik, és ha igaza is van az OBT-nek, nem szabadna tovább élezni a helyzetet. Ehelyett inkább arra kellene fókuszálni, hogy az infrastrukturálisan, a munkavégzés körülményeit tekintve fejlődő pályán levő igazságszolgáltatás tovább javuljon”.

“Azok a fiatal kollégák, akik már ebben a rendszerben szocializálódnak, azt látják, hogy az igazgatási vonalon elkövetett törvénysértések elfogadhatók. Ha hosszú távon ez épül be a tudatukba, vajon meg tudják-e tartani a kívánatos bírói attitűdöt? Ez súlyos dilemma lesz minden kezdő jogász számára”

– mondta Keviczki.

Szerinte azokat, akik már Handó időszakában kezdtek titkárként, fogalmazóként dolgozni az OBH-ban, “olyan hatások érték, amelyek a függetlenségtől a lojalitás felé sodorják őket. Ha valaki mondjuk azt a feladatot kapja Handótól, hogy keressen jogi érveket az OBT-vel szemben, vagy támassza alá, miért nem kell összbírói értekezletet összehívni Debrecenben, az alapos rombolást eredményez az illető gondolatrendszerében. Azt üzenik nekik, mindegy, hogy az adott konfliktusban mi a törvényes megközelítés, ti akkor fogtok előrejutni, ha velünk értetek egyet”.

Keviczkinek közvetlenül nem voltak ennyire fiatal kollégái, hiszen ők általában alacsonyabb szintű, vidéki bíróságokon dolgoznak. “Járásbíróságokon dolgozó kollégáim úgy látják, ebből a generációból jó néhányan meglehetősen türelmetlenek, a lehető leggyorsabban komoly pályaívet akarnak befutni, gyorsan igazgatási vagy magasabb bírói pozícióba szeretnének kerülni. Ezek a szempontok sokszor fontosabbak számukra, mint hogy nagybetűs bírók legyenek”.

Egy neve elhallgatását kérő fővárosi bíró szerint viszont “jó, hogy az OBH támogatja az új generációt, és a fiatalokra koncentrál. Nincs gond azzal, hogy valaki titkárként dolgozik az OBH-ban, mielőtt bíróvá nevezik ki. A probléma inkább azzal a gyakorlattal van, hogy a fiatal bírók egy része nagyon gyors szakmai karriert fut be, és másfél év gyakorlattal és néhány ítélettel a háta mögött már előad kúriai bíráknak szakmai értekezleteken. Ezek a dolgok visszatetszést keltenek”.

Neki úgy tűnik, a fiatal bírók szemében egyre kisebb a presztízse annak, ha valaki évtizedeken át csak ítélkezéssel foglalkozik. “Rossz azt hallani, amikor egy titkár vagy fiatal bíró azt mondja egy idősebb kollégáról, hogy nem vitte semmire, csak azért, mert nem lett belőle vezető”.

Maximum a büfében panaszkodnak

Fleck Zoltán jogászként és szociológusként évtizedek óta kutatja az igazságszolgáltatást. Szerinte a tipikus magyar bírói magatartást hagyományosan a visszahúzódás és a passzivitás jellemzi. Ez jelenthet egyszerűen annyit, hogy egy bíró inkább nem vállalja a véleményét, csak a tárgyalótermi munkájára koncentrál, nehogy rásüssék, hogy politizál. Jelenthet ugyanakkor feltétel nélküli lojalitást és sima haszonlesést is, amikor valakinek csakis a fizetés és az előrelépés számít.

“Van, aki egyáltalán nem érzi rosszul magát, másnak, ha van is véleménye, maximum a büfében mondja el a kollégáknak, vagy még ott sem. És van egy szűk réteg, amely kezd kilógni a sorból. Ők nemcsak magukban, vagy odahaza a családnak hőbörögnek, hanem vállalják a konfliktust”

– mondta Fleck. Vannak, akik inkább kiszállnak, ahogy Keviczki István tette, mások bent maradnak, és nyíltan beleállnak a konfliktusba, ahogy az OBT tagjai.

Fleck ősszel tíz olyan (volt) bíróval készített anonim interjút, akik kritikusak a mostani vezetéssel szemben. Az eredeti terve az volt, hogy véletlenszerű kiválasztással felmérje a bírók közérzetét, szakmai mentalitását. Más országokban nem ritka az ilyen felmérés, Hollandiában komplett közvéleménykutatásokat csinálnak, amiből kiderül, hogyan gondolkodnak a bírók általános ideológiai, társadalompolitikai kérdésekről (például az abortuszról). Itthon azonban nem jött össze, mert a passzívabb, akár lojálisabb bírók nem álltak szóba vele.

Az interjúalanyoknál többször előkerült, mennyire csalódtak a megalkuvást választó kollégáikban és abban, hogy semmi sem igazolódott be a rendszerváltás környéki illúziókból. Fleck szerint a 2010 előtti bírósági rendszer sem volt tökéletes, sőt vacaknak nevezte a korábbi Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot. Viszont “sokan arra számítottak, hogy előrefelé haladunk. Szigetszerűen működtek jó szakmai közegek, amelyek képesek voltak a szakmaiságot és az autonómiát tartalommal megtölteni, ezt terjeszteni, tanulni egymástól. Ezek azonban külső nyomásra felbomlottak”.

Keviczki VálaszOnline-os interjúja után öt, Handó által kinevezett bírósági vezető kiadott egy közleményt, amelyben arra figyelmeztettek, hogy széthúzás és egyénieskedés helyett összefogásra van szükség, különben a 2020-ra beígért bírói béremelést kockáztatják. Az OBT ugyanakkor ősszel rákérdezett az igazságügyi miniszternél, hogy a fizetésemelés eddigi elmaradása összefügg-e a mostani konfliktussal, és határozottan nemleges választ kaptak. “Hogy jön ahhoz bármelyik elnök, hogy leírjon ilyeneket? Őszintén nem értem, mit szeretnének az OBT-től. Hogy csak minden harmadik törvénysértést vegyük észre?” – kérdezte Vadász Viktor OBT-szóvivő, a Fővárosi Törvényszék büntetőbírója.

Ezek a körülmények leginkább annak a 40-es korosztálynak okozhatnak csalódást, amely a rendszerváltás után kezdett bíróként dolgozni, és éveken át úgy érezte, “lassan megtanuljuk, mi az a jogállam és a függetlenség. Ők mára tapasztalt bírókká váltak, de még energikusak, nyitottak, előre akarnak jutni, nyelveket beszélnek, és ismerik a nemzetközi jogot” – mondta Fleck.

Éppen ezért az ő csalódásuk és távozásuk érzékenyen érintheti az egész ítélkezés színvonalát, amely Fleck szerint már most is sokat romlott, hiszen a rendszer a gyorsaságot és a hatékonyságot kéri számon a bírókon. “Azt üzenik, nem az a fontos, hogy megalapozott ítéletet hozzál, hanem zárd le, amint tudod, mert megígértük a politikának, hogy gyorsabbak leszünk”.

Úgy tűnik, ez a mentalitás könnyebben utat találhat a fiatalabb bírókhoz, az idősekhez viszont nem igazán. “Mivel lehet sakkban tartani egy 60 éves megyei tanácselnököt? Ők már megtanultak egy olyasfajta minimum autonómiát, amit nehezebb elvenni tőlük, mint megtanítani a fiatalokat, hogy akkor juthatsz előre, ha lojális vagy” – mondta Fleck.

Egy új hang?

A bírók körében megszokott rizikómentes, passzív hozzáállás mellett különösen feltűnő, mennyire sokat szerepelnek és nyíltan kommunikálnak az OBT tagjai. Konferenciákon adnak elő, részletes szövegekben foglalják össze, mi bajuk Handó Tündével, és még a sajtóval is szóba állnak. Vadász Viktor a Twitteren is aktívan posztol, rendszeresen angolul tudósít az OBT-OBH viszony aktuális állásáról.

Mindez a kormányközeli média figyelmét is felkeltette, a Magyar Időkben sorra vették, milyen “kormányellenes politikai tevékenységet” folytatnak az OBT-tagok. Utóbbiak viszont kiállnak amellett, hogy nem pártpolitizálnak, egyszerűen a munkájukat végzik azzal, hogy ellenőrzik az OBH elnökét. A Magyar Idők számára azonban az is politizálásnak számít, ha valaki az Amnesty International munkatársait hívja meg a bíróságra képzést tartani az előítéletekről.

Fleck nagyon pozitívnak látja az OBT szerepét, hiszen “semmilyen hagyománya nincs annak, amit csinálnak. Mintát mutatnak arról, hogyan lehet ellenállni. Néha elkeseredettek, amiért a bírói kar tagjai nem támogatják őket aktívan, de közben nagy legitimációt éreznek maguk mögött, hiszen a bírák választották meg őket”. Fleck közelről követte, amikor az OBT-ben az aktív szerepvállalás mellett döntöttek. “Tudták, hogy ez kockázatos, de ha nem állnak ki, minimális esély sincs a túlélésre”.

Vadász szerint nem arról van szó, hogy az eddigiekhez képest gyökeresen máshogy állnának a bírói szerephez. “Amikor a szervezeten belülről érte támadás az OBT-t, és mindez személyeskedésig fajult, úgy döntöttünk, nem fogunk félni attól, hogy nyilatkozzunk. Ha viszont nem lennék OBT-tag, nem beszélgetnénk most itt. Sokan keresnek minket azzal, hogy nyilatkozzunk igazságszolgáltatási témákban, például a közigazgatási bíróságokról, de csak az OBT-vel összefüggő igazgatási ügyekben szólalunk meg”.

Szerinte érthető a többi bíró passzivitása, főleg úgy, hogy “az elmúlt tizenöt évben a közvélemény és a sajtó rendszeresen támadta a bírókat egy-egy vitatott ítélet után. Emiatt sokan bezárkóztak, nem kommunikálnak, ritkán szólalnak fel nyilvános konferenciákon, elefántcsonttoronyba zárják magukat”.

Vadász nem neheztel azokra a bírókra, akik inkább csendben maradnak. “Nem vagyok az ő cipőjükben, ahogy ők sincsenek az enyémben. Én sem örülök, amikor fennhangon azt hirdetik, mit csinálok rosszul. Nem hiszem, hogy azzal, ha magukra csukják a tárgyalóterem ajtaját, eladják a függetlenségüket. Nem gondolom, hogy az ő feladatuk kiállni az igazgatás túlkapásai láttán. Éppen azért van az OBT, mert a mi dolgunk elvégezni azt, amit egyéni szinten a bírók nem tudnának”.

Mi lesz a vége?

Nehéz megítélni, valójában hol áll a bírók többsége az OBT-OBH konfliktusban. Konkrét felmérés híján csak abból indulhatunk ki, hogy az OBT-tagokat a bírók választották maguk közül, és hogy százával írták alá az októberi póttagválasztást követő tiltakozó levelet. Kérdés viszont, milyen hatást fog elérni a Keviczki által tecnokratának nevezett generáció lassú beáramlása, vagy egy fizetésemelés elmaradásával riogató közlemény.

Fleck szerint a következő OBT-választás jó tesztje lesz ennek, ott ugyanis kiderül, készek-e a bírók újra kritikus tagokat választani. “De az is lehet, hogy addig közbelép a politika, és az egész bírósági szervezetrendszert megváltoztatják, akár a közigazgatási bíróságok mintájára. Ha az OBH megy a kukába, a miniszter széles hatáskört kap, az OBT-t pedig konzultatív testületté alakítják, az egy új helyzet lesz. Akkor jön a másik világ”.

“Ha viszont nem keményedik tovább a rendszer, csak stabilizálni próbálják a helyzetet, akkor lehet, hogy elindul egy eszmélési folyamat”. Fleck szerint ezért kellene értékelnie a közvéleménynek minden egyes nyilvános bírói interjút, és ezért kellene figyelnie az OBT körüli eseményeket. “Az OBT magatartása nélkül valószínűleg teljesen elveszne az esély a függetlenségre”.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Zsinórban 30 órákat töltöttünk szolgálatban, én nem erre a rendőrségre esküdtem fel”
Olyan rendőrökkel beszélgettünk, akik a közelmúltban szereltek le, mert elegük lett az embertelen munkaterhelésből és az ezzel egyáltalán nem arányos fizetésekből.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. június 11.


Link másolása

hirdetés

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Az alábbiakban három olyan rendőr meséli el történetét, akik több mint 10 év után mondtak búcsút a szolgálatnak, méghozzá nagyon hasonló okok miatt.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

hirdetés

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Ez nem túlórában ment, hanem a rendes munkaidejéből vonták le: például amikor beért reggel fél 8-ra, közölték vele, hogy öltözzön át civilből egyenruhába, mert terepen van rá nagyobb szükség. Az, hogy több idézése is volt aznapra szabálysértési ügyekben, nem számított.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

A nyomás és a stressz is hatalmas volt, nem tudott hétköznap délutánokat és hétvégéket se tervezni. Előfordult, hogy zsinórban 30 órát kellett bent töltenie: bement mondjuk hétfőn reggel, a hivatalos munkaidő végén viszont nem mehetett haza, mert „a bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”. Kezdődött tehát a túlóra, egészen másnap reggelig, akkor pedig egy újabb rendes műszak.

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

„Ahhoz, hogy javuljon a helyzet, profiltiszta rendőrségre lenne szükség: ha valakinek van egy adott feladata, hadd foglalkozzon kizárólag azzal, ne kelljen beugrania járőrnek, sebességet mérni, vagy akár a déli határra. Ha mindenki a saját feladatát láthatná el, ezzel arányos fizetésért, rögtön újra vonzóbb lenne a rendőrség.”

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

„A fejesek egyrészt hazudnak, hogy megfeleljenek a statisztikáknak, másrészt a szart is megpróbálják kitaposni az emberből” – fogalmaz. Elmondása szerint még az alosztályvezetőket is teljesen egyedül hagyják, semmi segítséget nem kapnak olyan mennyiségű feladatra, amit egyedül elvégezni egyszerűen képtelenség.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

„Ennek így, ebben a formában nincs jövője. Napi szinten küzdenek azzal, hogy ki tudják adni a szolgálatot, ma már egy Debrecen méretű budapesti kerületben is problémát jelent, hogy kerítsenek két járőrt, akik kimennek egy autóval. Ott tartunk, hogy több százezer emberre alig jut egyetlen rendőrpáros.”

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

Állandó túlórákkal, illetve a szomszéd településekről való átrendeléssel lehetett csak pótolni a létszámot, de ez is egyre nagyobb kihívás. Elmondása szerint gyakori volt, hogy az emberhiány miatt egyszerre három területen látott el fokozott ellenőrzést: figyelnie kellett a gyalogátkelőhelyeket, a passzív biztonsági rendszereket (ilyen például a biztonsági öv), illetve sebességet is mért.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

Azóta az építőiparban dolgozik, a rendőri alapfizetéséhez képest 100 ezer forinttal több pénzért. Mindezt segédmunkásként, szakképzettség nélkül. Emellett egy biztonsági céghez is el fog menni másodállásba, a két munkáért együtt 5-600 ezer forintot kap majd kézhez, a korábbi bére majdnem dupláját.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Naponta 200 ukrán katona hal meg – az orosz túlerő felőrölheti az ukránok ellenállását a Donbaszban
Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket zúdítanak ukrán állásokra, amire ők a tizedével tudnak válaszolni. A nyugati fegyverszállítmányok túl lassan érkeznek.

Link másolása

hirdetés

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

naponta 200 ukrán katona esik el, és így a sebesültekkel együtt minden egyes nap ezren esnek ki a harcokból.

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

hirdetés

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

„Az oroszoknak most már teljesen más a stratégiájuk és a taktikájuk. Sikeresebbek lettek, több forrásuk van, mint nekünk, és nem sürgeti őket az idő.”

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

Az Egyesült Államok például 220.000 lövedék szállítását ígérte, ami csak arra lenne elég, hogy négy napra kiegyenlítsék az orosz tűzerőt.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
Nincs „nevelő célzatú” és „makarenkói” pofon: gyermekbántalmazás van, amire nincs jó indok
Az utóbbi időben súlyosan elharapóztak azok a kommentek, amelyek egy-egy, gyermekek arcán elcsattanó pofont üdvösnek, netán még kevésnek is tartják. Munkatársunk arra próbál rávilágítani, miért súlyos tévút ez.
Malinovszki András / Fotó: Gerd Altmann / Pixabay (illusztráció) - szmo.hu
2022. június 21.


Link másolása

hirdetés

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

gyereket meg nem ütünk.

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

hirdetés

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Ja, hogy a pofon semmilyen más esetben nem megengedett, csak ha az „elkövető” egy védekezésre korlátozottan képes, nálam kisebb, fiatalabb, gyengébb illető?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.”

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés
„Már nem érzem magamat szabadnak Amerikában” – helyieket kérdeztünk az abortuszhoz való alkotmányos jog eltörléséről
Sokak szerint szomorú nap volt ez az Egyesült Államok számára, míg mások örülnek annak, hogy nem végeztetnek többé abortuszt az adójukból.
Rónyai Júlia. Fotó: MTI/EPA/Etienne Laurent - szmo.hu
2022. június 26.


Link másolása

hirdetés

Egész Amerikát megrázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság pénteken hatályon kívül helyezte az abortuszjog mérföldkövének számító Roe kontra Wade-ügyet. De vajon hogyan reagált a hírre a lakosság? Kollégánk az Egyesült Államokban faggatta az átlagembereket.

Épp sétálni indulnánk a belvárosba, amikor robban a hír: a kaliforniai városokat is elözönlötték a tüntetők, akik a Roe kontra Wade-ügy hatályon kívül helyezése ellen tiltakoznak.

A Los Angeles-i utcákat elborítják a molinók: “Az én döntésem!”, “Hagyjátok békén a nővéreimet!” - és hasonló feliratok sorakoznak rajtuk. A nyomukban megjelennek a rendőrautók is.

A jelenetek, persze, ismerősek. Csakhogy most magam is San Diegóban, egy kertvárosi házban meredek az óriás képernyős tévére. Talán ma mégis hanyagolni kéne a belvárost, amíg nem látjuk, hogy az események átgyűrűznek-e ide is - gondolom végül.

Huszonnégy órába sem telik, hogy a Facebookot elárasszák a feliratos pólókat és baseballsapkákat kínáló árusok, lecsapva a hirtelen keletkezett piaci résre. Eközben a házigazdáim bosszankodnak:

“Oké, mindenkinek demokratikus joga a tüntetés, de a tömeg nagy része általában igazi söpredék. Lopnak, gyújtogatnak, feldúlják a várost. Nincs az a rendőri jelenlét, ami ezt teljesen megakadályozná” - mondja a 34 éves Jason.

hirdetés

De mi is ez az egész ügy, és miért lett hirtelen ilyen forró a helyzet?

A Roe kontra Wade-ügy volt az a precedens, amelyre alapozva a Legfelsőbb Bíróság még 1973-ban kimondta: az abortusz szabályozása állami szinten alkotmányellenes lenne. A művi terhességmegszakítás ezért - a terhesség 24. hetéig - Amerika-szerte legális maradt, legalábbis eddig.

Most, az ítélet hatályon kívül helyezésével az államok maguk rendelkezhetnek majd arról, engedélyezik-e az abortuszt. Várható tehát, hogy bizonyos államokban - sőt, a BBC szerint az összes állam közel felében - szigorítások, sőt, tilalmak lépnek életbe.

13 tagállam már meg is hozott olyan előzetes szabályozásokat, melyek a döntést követően automatikusan eltörlik az abortuszhoz való jogot. A becslések szerint így mintegy 36 millió nőt foszthatnak meg a terhességmegszakítás lehetőségétől.

És hogy miért éppen most helyeznek hatályon kívül egy közel ötvenéves döntést?

“Ezt indokolja, hogy a Trump-kormányzat alatt három bíró is elhunyt a Legfelsőbb Bíróságban, az ő utódaik kinevezése pedig a mindenkori amerikai elnök feladata. Trump gondoskodott róla, hogy kellően konzervatív beállítottságú bírák vegyék át a korábbiak helyét” - mondja a New York-i Daniel Gregory, a New York Times szerzője.

A legtöbb amerikai támogatja az abortuszhoz fűződő jogot. Ne feledjük, hogy nem politikusok, hanem a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a döntést. Sokrétű problémával van dolgunk, hiszen épp úgy van gendervetülete, mint vallási jelentősége” - teszi hozzá.

Ezzel egyetért a 42 éves, grafikusként dolgozó Scott is:

“Muszáj feltennem a kérdést: vajon ha férfiakat érintene a Roe kontra Wade-ügy, akkor is hatályon kívül helyezték volna?” - kérdezi a kétgyermekes apuka a kaliforniai Pasadenából.

"Biztos vagyok benne, hogy a döntés hátterében vallási okok húzódnak meg. Már csak ezért sem értek egyet vele, hiszen az ő vallásuk nem feltétlenül az enyém is. Olyan, mintha a döntéseket nem a logika, hanem a hit és az érzelem vezérelné. Szomorú időket élünk, amikor mintha véget ért volna a fejlődés, és ehelyett visszafelé haladnánk."

Daniel elmondja, a lakosság nagy része nemcsak New Yorkban, hanem Kaliforniában is abortuszpárti - természetesen azok, akik a Demokrata Párt szavazói. Hozzáteszi: San Diego ez alól kivételt jelenthet, hiszen az erős katonai jelenlét (így például a tengerészet) miatt itt több a republikánus szavazó.

“Ha el kell vetetni egy babát, ne az én pénzemből történjen!”

Ez történetesen elmondható a házigazdáimról is: az édesanya, a 65 éves, nyugdíjas Jane három fia közül kettő a tengerészetnél szolgál. Ez az egyébként filippínó család is a republikánusok táborát erősíti. Pedig, mint mondják, nem mindig volt ez így. Először Obamára szavaztak, később viszont Trump-követők lettek, még a család kutyája, Donnie is az exelnökről kapta a nevét.

“Éppen ideje volt hatályon kívül helyezni ezt a döntést. Én életpárti vagyok, és nem támogatom, hogy a mi adónkból végeztessenek abortuszt, főleg nem a terhesség késői szakaszában. Különösen igaz ez a társadalom szegényebb rétegeire, akik felelőtlenül szexelnek. Ha el is kell vetetni egy babát, legalább ne az én megkeresett pénzemből történjen!” - mondja az asszony, aki hasonlóan konzervatív nézeteket vall többek közt a fegyverviselés és a hajléktalankérdés terén is.

Ezzel a fentebb már idézett fia, az autókereskedő Jason is egyetért:

“Senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ez egy nőellenes döntés! A felelősség közös, ugyanis Amerikában az apát a gyerek 18 éves koráig terheli a gyerektartás kötelezettsége. Mégis mit csinálna? Elrejtőzne a hatóságok elől? Utólag akkor is behajtanák rajta a pénzt. Éppen ezért a védekezés a nők és a férfiak számára is kulcskérdés. Mindenkinek oda kellene figyelnie, és felelősen élni nemi életet.”

Jason szerint ez érvényes a kisebbségekre és a hátrányosabb szociális helyzetben lévőkre is: lekezelő lenne róluk feltételezni, hogy nem rendelkeznek ugyanolyan telefonnal, internetkapcsolattal és az információkhoz való hozzáférési lehetőséggel, mint a középosztálybeliek.

A Los Angeles-i, 27 éves Donaldának azonban erről merőben eltérő véleménye van:

“Elképesztően röhejesnek találom, hogy amíg egy 15 éves kislány nem fogadhat örökbe gyereket, de még 18 éves kora fölött is csak hosszas jogi procedúra árán, az mégis teljesen oké, ha ebben az életkorban becsúszik neki a baba. Sőt, mostantól bizonyára lesz, ahol elvetetni sem marad joga. Szomorú nap ez Amerikának: ezek után nem tudom ugyanúgy ünnepelni július 4-ét, mert már nem érzem szabadnak magamat.”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk