Gáspárik Attila: Egy nap tízszer fogok oda-vissza menni Püspökladány és Nagyvárad között, hogy kibiciklizzem magamból az elmúlt 60 évnyi szorongást
Január 1-től Románia is teljes jogú tagja lesz a Schengeni övezetnek, akkortól már nemcsak a repülőtereken és a kikötőkben, de a közúton is eltörlik a határellenőrzést, felemelkednek a sorompók. De mit jelent ez azoknak, akiknek a határátlépés hosszú évtizedeken át a gyomorgörcsről, az igazoltatásokról és az utazási korlátozások szorításáról szólt? Hogyan próbáltak könyveket átcsempészni a határőröket kijátszva, mikor lehetett a kemping sajt a jólét szimbóluma, és hogyan segített a Duna kavics vagy az Amodent fogkrém az embereknek a határ túloldalára jutni?
Gáspárik Attila, színművész, volt színházigazgató, rádiós mesél egy véglegesen szertefoszló világról. Mert lehet, hogy sokak számára Schengen csupán az egyszerűbb utazást jelenti, de Gáspárik, és bizonyosan sok erdélyi és székelyföldi magyar számára ennél többet: a múltból megmaradt gyomorgörcs oldódását és a szabadság új értelmezését.
– Te mióta vársz erre?
– Én egy olyan városban születtem, amelyik 8 kilométerre van a magyar határtól, Nagyváradon. Úgy éltem itt Romániában, hogy az ottani 60 ezres magyar közösségnek a rádió az a Kossuth, a Petőfi, később a Bartók Rádió volt. És arra is emlékszem, amikor felszereltük a 70-es években az első magyar 2-es kísérleti adás antennáit, hogy azt is nézzük. Nekem Székelyföld és Erdély is valamilyen furcsa, különös, egzotikus dolog volt, amit én a Magyar Televízióból ismertem.
Láttuk azoknak az arcát, akik elhatározták, hogy éjszaka nekivágnak és átszöknek. És láttuk azokat a pajtásokat, akiket visszadobtak még a 80-as évek elején a határon, és agyba-főbe verték őket. Aztán 1990 után jött a benzinkrízis, és a székelyföldiek, amikor mentek, akkor mindig itthagyták a benzinkannákat. Volt, hogy anyám lakásába nem lehetett belépni a benzinkannáktól, mert az összes ismerős ott tartotta nála. Mi így éltünk együtt a határral. És nem hiszem, hogy nekem és a generációmnak valaha elmúlik az a gyomorgörcs, amit éreztünk, amikor a határhoz értünk. Hogy vajon mi lesz a probléma, mi lesz a baj, mi az, amit megint rosszul csináltunk? Mindenesetre én elhatároztam, hogy tavasszal, amikor kicsit melegebb lesz, biciklivel egy nap tízszer fogok oda-vissza menni Püspökladány és Nagyvárad között, hogy kibiciklizzem magamból az elmúlt 60 évnyi szorongást.
– Ha nincs határ, csak arra ocsúdsz fel, hogy már máshogy néznek ki a villanyoszlopok az úton, akkor nem is tudja a gyomorgörcs, mikor kell jönnie.
– És magasabb a búza, és tényleg, ilyen jelekből észrevenni, tényleg fantasztikus lesz. Most már évek óta ingázom Szlovákiába, és fantasztikus a hídon, akár Párkánynál, akár Komáromnál átmenni, de az autómban van egy szigorú hölgy, akit én nem ismerek, de mindig a híd közepén megszólal, hogy „You crossed the border”. Ennyi csak a határ, és tényleg remélem, hogy gyerekeinknek, unokáinknak már semmit nem fog jelenteni.
De ebben nincsenek illúzióim, mert azért azt tudom, hogy Magyarországon is megjegyzik, ha valaki Borsodból jön, vagy Kisvárdáról, de Budapesten is azért egy budai nem mondja magáról, hogy pesti lenne. Ez egy ilyen külön magyar tehetség, hogy mi húzunk határokat, ha nincsenek is, magunk között.
– Azért a németek is megjegyzik, hogy valaki mondjuk Szászországból jön-e, vagy a bajoroktól...
– Igen, de ők ezt diszkréten el tudják intézni. Mi meg véleményt is mondunk róla, hogyha valaki Újpest-szurkoló vagy nem Fradi-szurkoló. Tehát mi nem tudunk egymásnak örülni, még határtalanul sem.
– Hogyan is zajlott egy határátlépés a 70-es, a 80-as, a 90-es vagy a 2000-es években?
– Én a 70-es évekre emlékszem. Volt egy kifejezés, pont most jutott eszembe, hogy feloldják ezt a határzárat, amikor olyan tragikusan néztek egymásra az emberek: hogy „levetkőztették”.
Sűrű szokás volt az, hogy aki a határátlépésre jelentkezett, azt levetkőztették anyaszült meztelenre, és átvizsgáltak mindent rajta, hogy nem akar-e valamit kicsempészni. Tényleg nem tudom, hogy akkoriban mi lehetett volna, amit kicsempészhettek Romániából az emberek. A bőröndöket szétvágták, vagy belevágtak. Ez az az időszak volt, amikor vitték ki a diplomáikat magukkal a felsőfokú végzettségűek, akik nem akartak hazajönni, hogy aztán majd munkát vállaljanak, ezeket keresték. És nagy vadászat folyt a könyvek után, amelyeket Magyarországról hoztak. Igazából nem engedtek be semmilyen könyvet. A barátaim úgy csempészték be mondjuk Moldova György Magyar Atom című, gondolom, rendszerellenes könyvét, hogy
A vámos pedig bejött, aki nem tudott igazából magyarul, de látta a címen, hogy bukaresti könyvek ezek, és akkor még boldog is volt, hogy a mi magyarjaink jobbak, mint a ti magyarjaitok. Akkor voltak az adományozások, hogy egy kicsi csomag mindig ki volt készítve a vámosnak, amelyben kötelezően Duna kavics, Amo szappan, Amodent fogkrém kellett szerepeljen. És akkor a vámos kérdezte, hogy „és ez mi?” „Hát én nem is tudom, de ha gondolja a kedves feleségét...” „Na jó, köszönöm szépen.” És akkor megúsztad azt, hogy a gyümölcsös rágógumit a gyerekeidnek elhozhatod. Az az igazság, hogy amíg itt ilyen tilalmas világ volt a két határ között, gyerekkorunkban minden, ami Magyarországon készült, az maga volt a csoda.
Ugye esténként láttuk a tévében, hogy reklámozták a csemegeboltot, és akkor mi is olyanból kaphattunk. Aztán jöttek ezek a – bocsánat – cseszegetős átlépések ’90 után. Mentünk turnézni a színházzal, és akkor a buszt félreállították, és két és fél órán keresztül ültünk a buszban, leszállni sem volt szabad, mellékhelyiség nem volt, az, hogy a buszra az volt írva, hogy Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, az bizonyos román vámosoknak elég okot adott arra, hogy egy kicsit meghúzzák a vonalakat, és tudatosítsák bennünk, hogy nem olyan egyszerű gyerekek, hogy ti csak úgy átmentek! És akkor a listát kértek a kellékekről, elkezdték átnézni egyenként. Nem tudom, mire gondoltak, hogy mit akarunk kicsempészni, vagy mit nem. Aztán persze megnyíltak a kicsi határátkelők, ami látszólag jó dolog volt, de igazából mégsem, mert mikor odamentél, ott mindig kiszállítottak az autóból, elő az életmentő dobozt, a háromszöget, megszondáztattak, hogy nem az alkohol miatt akarsz-e a kicsi határátlépőn átmenni, végül emiatt semmit nem tudtál spórolni, ha Létavértesen mentél át, mert a vámos ott ritkán jutott egy-egy átmenőhöz, és persze kiélte a kis szadista hajlamait rajtad, bármelyik oldalról jöttél volna. Ezeket szerintem egy iskolába képezték ki, csak éppen az egyik magyar volt, a másik román.
Úgyhogy én nagyon-nagyon várom, hogy vége legyen.
– Beszéljünk az útlevélről, mint intézményről, ami már egy ideje nincsen, de egy időben nagy kincs volt, megjegyzem Magyarországon is. Hogy működött ez nálatok?
– Egészen 1989-ig, a rendszerváltásig az útlevelet nem tarthattuk magunknál. Kétévente kérhettünk egy turistaútlevelet, amelyet vagy jóváhagytak, vagy nem. Borzalmas procedúrán mentél át. El kellett beszélgetni a vállalati bizalmival, utána kellett kapni egy ajánlást a munkahelyeden a vezetőtől, hogy megbízható vagy, és vissza fogsz jönni, nem fogsz csúnyát mondani a hazádról, ezután beadhattad a kérésedet, és akkor pár hetet kellett várni rá. Pénzt nem válthattál, nem vihettél magaddal, tehát mindent úgy intéztek, hogy nagyon pocsék legyen. Azt csinálták az emberek, hogy inkább Csehszlovákiába kértek útlevelet, mert akkor úgy át lehetett menni Magyarországra, könnyebben, mintha Magyarországra kérted volna.
Aztán ’89 után lehetett útlevélhez jutni, viszont pecsételni kellett folyamatosan, és a román állampolgároknak nagyon hamar vízumot vezettek be Ausztriától kezdve mindenhova, tehát nem volt elég, hogy volt útleveled, hatalmas sorokat kellett állni a konzulátusok előtt, hogy vízumot kapj. Én kétszer jártam meg úgy, hogy kiraboltak Budapesten az osztrák követség mellett. Nyilván látták, hogy román rendszámú az autó, akkor biztos sorban áll a vízumért, és addig kirámolták az autót. Nem volt egy jó dolog. És persze, amikor a román útlevelet meglátták az osztrák vagy a német vámosok, akkor egy potenciális Baader–Meinhof-csoport tagját látták benned, vagy a Vörös Brigádok terroristáját.
Persze nagyon sok honfitársam tett ezért, gondolom emiatt egy kalap alá vettek minden román állampolgárt velük. Az utóbbi időben már személyazonosságival lehetett utazni. Igazából azt hiszem, hogy a kesztyűtartóban van egy útlevelem, mint az amerikai filmekben, lehet már rég lejárt, nem tudom.
– Még a várakozási időről beszéljünk egy kicsit.
– Nagyon sokszor szándékosan lassították a vámosok a forgalmat, főleg Romániából Magyarország felé volt hosszú a sor, mert egy sávon dolgoztak három helyett. Azután, amikor az autópályás átmenő megnyílt Aradnál, ott voltak a legnagyobb sorok, mert egész Dél-Európa ott közlekedett. A spanyol–olasz vendégmunkások 4-5-6 órás várakozási időt is tudtak produkálni, szerintem elsősorban ott lesz nagyon nagy nyereség ez az átállás.
– Mi lesz szerinted a sok épülettel a határállomásokon?
– Én, ha befektető lennék,
Sajnos rengeteg drámai történet zajlott le. Nagyon érdekes, amikor a világbajnok, olimpiai bajnok Nadia Comăneci, a román tornasport és a világ tornasportjának egyik legnagyobb alakja, a zöldhatáron menekült Magyarországra, és vissza akarták toloncolni. Órákon keresztül faggatták a határőrök, borzalmas tortúrának tették ki, és nagyon-nagyon nehezen tudott ott maradni, aztán továbbutazni. Ez egy nagyon-nagyon drámai történet volt. Tehát erről egy múzeumot szerintem mihamarabb kellene készíteni, és dokumentumfilmeket a történetekről, mert a mi generációnkat ez pszichológiailag szerintem nagyon megviselte. És ha keressük az okát, hogy néha miért rágjuk a körmünket felnőtt fejjel, nagyon sokszor vissza lehet majd vezetni azokhoz az órás sorokhoz, meg a kukoricásban elvégzett szükségletekhez, amelyeket a vámnál eltékozolt órák okoztak nekünk.
Két éve szóba jött, hogy esetleg megszűnik a román-magyar határ (jön Schengen). Éppen mentem át a határon. Bors-Ártánd. Két kedves román határőr kéri az útlevelet. Hova-hova? Ide-ide, Szlovákiába. Biznisz-biznisz? Igen-igen. Eladom nekik, hogy színész vagyok! Veszik? Páran… igen. És ti fiúk, felkészültetek a munkanélküliségre? Jön Schengen. Felnevetnek. Nem kell sietni. Nem lesz itt semmi. Mondom, figyeljetek, egyszer lesz, ha nem most, egyszer. Akkor van egy tervem. Engedjétek le a sorompót és lábteniszezzetek egyet a magyar határőrökkel. Keresztül a sorompón. Egymásra néznek, még jobban röhögnek: már megvolt, pár éve Szalontán. Ott kevés utas volt…. Röhögtünk. Kezet fogtunk! December 31. még egy utolsó lábtenisz meccs, hogy végképp lejátszuk az elmúlt 100 évet!
Azt hiszem, azért bárhogy élünk, nagyon el kellene gondolkodnia mindenkinek, hogy ennél csak rosszabb lehet. Nincs annál csodálatosabb dolog, hogy az ember beül egy autóba, felül egy vonatra, egy repülőre, és nagyjából az egész európai kontinensen nyugat felé szabadon közlekedhet, lefelé pedig Bulgária, Görögország... Ez tényleg csodálatos dolog, és ezzel a lehetőséggel azt hiszem, élni kell, ennek örülni kell, és ezt valahogy tovább kellene építeni. Azért az is nagyon jó, amikor euróval lehet fizetni mindenhol, és nem kell fejben folyamatosan átszámolni, hogy mennyi az annyi. Ugyanakkor azt is látom, amikor a Google Translate-tel Észak-Komáromban idős magyar házaspár próbál a nyugdíját beosztva akciós knédlit venni, hogy valahogy kihúzza. Szívszorítóak ezek a dolgok, ezen nagyon kéne változtatni, és ennek nincsen politikai színe. Az emberek, ha már megszülettek, szeretnének jól élni.
