SZEMPONT

„Ez egy közpénztemető, zsákutca Magyarország számára” – Győrffy Dóra közgazdászprofesszor az akkumulátoriparról

A hazai akkumlátorgyártásról tanulmányt író szakértő szerint nálunk kevés az energia, a víz, és hiányzik a kutatás-fejlesztés. A svédek is belevágnak, de ott egész más a helyzet.

Fischer Gábor cikke, Címlapkép: Szigetváry Zsolt, MTI - szmo.hu
2023. március 06.

Az akkumulátorgyárakról szóló vita az egyik legforróbb téma lett 2023 elejére. Győrffy Dóra ebben a tárgyban írt tanulmánya március közepén jelenik meg a Társadalmi Szemlében. A Harvardon és a CEU-n végzett, és jelenleg a Corvinus Egyetemen tanító közgazdászt és politológust arról kérdeztük, melyek a legfontosabb megállapításai a tanulmányának, és mi lehet a tágabb oka annak, hogy a kormány akkumulátorgyártó-nagyhatalomként képzeli el Magyarországot.

– Azt veszem észre, hogy világnézeti kérdéssé vált megint egy szakmai kérdés. Főként azok ellenzik az akkumulátorgyárakat, akik a kormánnyal szemben állnak, a kormánypártiak meg védik a beruházást.

– Igazából nem tudjuk, hogy ki áll az akkumulátorgyártás mellett. A közvéleménykutatások alapján azért jóval kevesebben állnak a program mellett, mint a kormány mellett. Például Debrecenben látható, hogy még a Fidesz saját szavazói sem támogatják. Nyilván a parlamenti vitákban ez így tükröződik, de én is azt gondolom, hogy nagyon-nagyon fontos, hogy erről szakmai alapon beszéljünk, mert ennél kevés fontosabb ügy van ma Magyarországon, hiszen ez meghatározó módon befolyásolja a gazdaságszerkezet alakulását és a környezeti feltételeket, illetve Magyarország energiaszükségleteit.

– Most akkor szeressük vagy ne szeressük?

– Márciusban jelenik meg egy átfogó tanulmányom a Közgazdasági Szemlében. Tavaly júniusban kezdtem el ezt a témát alaposan kutatni, arra a következtetésre jutottam, hogy ez zsákutca Magyarország számára.

A közepes jövedelem csapdájába zárja be az országot, ugyanis Magyarországnak az akkumulátorgyártás területén nincs komparatív előnye.

Ez a tevékenység nem magyar technológiára épül, és a gyártáshoz szükséges feltételek nem állnak rendelkezésre Magyarországon: kevés az energia, a víz, és az alacsonyan képzett munkaerő. Ennek ellenére hatalmas állami forrásokat szánnak rá, egyrészt a közvetlen támogatások révén, másrészt pedig az infrastruktúra, különösen az energiahálózat fejlesztése kapcsán, tehát ez egy közpénztemető. A gyárak megkapják a szubvenciót azért, hogy munkahelyeket teremtsenek külföldi vendégmunkásoknak, utána fel kell építeni számukra az erőműveket, több ezer milliárdból, majd újabb több száz milliárdot kell költeni a hálózat kiépítésére, és igazából mindezért a haszon erősen kérdéses. Ugyanis a haszon soha nem a gyártásban van, hanem a kutatás-fejlesztésben, illetve a felhasználásban és az értékesítésben, ezt hívják mosolygörbének.

Mosolygörbe

Az üzleti menedzsment elméletben a mosolygörbe grafikusan ábrázolja, hogy a hozzáadott érték hogyan változik a termék piacra juttatásának különböző szakaszaiban. Az értéklánc két vége, a koncepció és a marketing, magasabb hozzáadott értéket ad a termékhez, mint az értéklánc középső része, ami a tulajdonképpeni gyártás. Ha ezt a jelenséget egy olyan grafikonon mutatjuk be, amelynek Y tengelye a hozzáadott érték és az X tengely az értéklánc (termelési szakasz), a kapott, U alakú görbe „mosolyként” jelenik meg.

Forrás: Wikipédia

Magában a gyártásban van a legkisebb hozzáadott érték. Annak érdekében terelik el a közcéloktól az állami forrásokat, a magyar adófizetők pénzét, hogy itt német, illetve kínai multinacionális vállalatoknak termeljenek profitot. Az ő számukra ez nyilván nagyon megéri, nem kérdés, hogy a német autógyárak nagyon örülnek, hogy közel lesznek az akkumulátorok, és a kínai akkumulátorgyárak pedig nagyon örülnek, hogy az EU-n belül egy ilyen kiváló hídfőállást tudnak teremteni.

Azonban azt gondolom, hogy Magyarország érdeke az lenne, hogy minél magasabb hozzáadott értékű tevékenységet folytasson, és ez biztos, hogy nem a gyártásban van, hanem a tudásintenzív ágazatokban.

Tavaly december 23-án a gyógyszeriparra vetettek ki különadót, ami különösen a Richtert érintette. Magyar, magas hozzáadott értéket előállító, magyar tulajdonú, magyar fejlesztésen alapuló, sikeres multinacionális cég adóiból fizetik ázsiai gyáraknak ezeket a szubvenciókat. Ennek alapján azt gondolom, hogy gazdaságstratégiailag és gazdaságszerkezetileg ez egy teljes tévút.

– Ez nem most kezdődött el, évek óta így történik.

– Valóban már régóta működnek Magyarországon koreai akkumulátorgyárak, de a CATL debreceni tervei nagyságrendi különbséget jelentenek. Egyébként az autógyártás az ennél magasabb hozzáadott értéket jelent, nagyon jó, hogy itt van a Suzuki, meg az Audi, meg a Mercedes, nem ez a probléma, hanem az,

hogy a legalacsonyabb szintű tevékenységeket próbálják ehhez még hozzátenni.

Ugyancsak nagyon károsnak tartanám, ha gumigyártó nagyhatalom szeretnénk lenni, de az akkumulátorgyártás is hasonló helyzetet teremt. 2021-ben és 2022-ben a külföldi működőtőke-beáramlás 60-70 százaléka a járműgyártásba és az akkumulátoriparba történt, ennek a nagyobb része az akkumulátorgyártás.

Tehát most már külföldi működő tőke szinte csak ezekbe a szektorokba áramlik, amit rendkívül károsnak tartok, miközben szolgáltatásokba, ami korábban meghatározó volt, nem jön,

pedig a szolgáltatásokban sokkal magasabb hozzáadott értékű tevékenységek folynak, mint a gyártásban.

– Ugyanakkor sok oktatási szakértők szerint az oktatáspolitika sem épp abba az irányba megy el, hogy itt magas hozzáadott értéket teremtsünk.

– Pontosan ez a kritika lényege, és ez nem politikai, hanem közgazdasági kritika. Például a CATL támogatását is beleszámolva, a már megítélt közvetlen és infrastrukturális támogatás körülbelül 700 milliárdos nagyságrend. Az akkumulátoripar megteremtése érdekében! Miközben az oktatásra nincs pénz, pedig a gazdaság hosszú távú fejlődése szempontjából egyszerűen nem lehet kérdés, hogy az oktatásra kell fordítani a forrásainkat. Ráadásul csak az akkumulátoripar miatt 50 százalékkal növekszik Magyarország energiaszükséglete. Magyarország energiaszegény ország, tehát több ezer milliárd kell ahhoz, hogy ezt az igényt kielégítse.

EU-források úgy tűnik, hogy nem érkeznek meg, nagyon drágán vesz fel Magyarország hiteleket, a lakosság az infláción keresztül finanszírozza az államháztartást, 18 százalékos az alapkamat, szűkösek az erőforrásaink. És ezt az irtózatosan szűk erőforrást beterelik egy olyan szektorba, ami biztosan nem fog felzárkózást eredményezni!

Nem igaz az az érv, hogy majd ez biztosítja a munkahelyeket, hiszen a munkahelyek többsége a szolgáltató szektorban van most is, és ott is marad. A GDP 70 százalékát a szolgáltató szektor állítja elő, az ipar az ott mozog 20-25 százalékon, és ez nem változott. De a magas hozzáadott értékű szolgáltató szektorhoz az oktatást kellene fejleszteni, onnan viszont elvesznek forrásokat.

– Egyre többet hallani azt a kifejezést, hogy az ország újraiparosítása, Orbán Viktor is újraiparosításról beszélt a parlamentben. Mi lehet emögött? Milyen megfontolás?

– 2010 után volt egy olyan elképzelés, hogy a piacokat vegyük magyar kézbe. Ezek nagyon-nagyon régi elképzelések. Ezek régi, avítt elképzelések arról, hogy érték csak az lehet, ami fizikailag fogható. Egy marxista elképzelés, nem tudom máshogy megfogalmazni, egy nagyon materialista felfogása a világnak, hogy érték csak az, ami fizikai, tehát a szellemi tevékenységnek nincs értéke. Nem tekintik értéknek az olyanokat, hogy imázs, trend, szoftver, melyek szellemi termékek, vagy a magas hozzáadott értékű szolgáltatásokat, mint a pénzügyek vagy az üzleti tanácsadás.

Szerintem ez egy ösztönös megrögzöttség, miközben a tudásalapú gazdaság már egyáltalán nem itt tart.

Az igaz persze, hogy a nyugati piac kiszolgáltatottá vált kínai gyártásnak, és ez nem teljesen normális. Például az, hogy Covid idején nem volt maszk, mert Európában már nem gyártanak maszkot. Ha emiatt egyfajta újraiparosítási program megjelenik nyugaton, azt inkább ipari reneszánsznak hívjuk, és nem újraiparosításnak. És inkább annak a felismerése, hogy vannak bizonyos termékek, melyeket nem lehet kiszervezni, mondjuk Kínának, nem lehet kiszervezni diktatúráknak, mert éppen az orosz-ukrán háború, illetve a Covid mutatja azt, hogy az ilyen típusú függőségekkel visszaélhetnek az autoriter rezsimek.

– Mi a különbség az ipari reneszánsz és az újraiparosítás között?

– Miközben Magyarországon erőltetik a feldolgozóipart, Európában bizonyos stratégiai területeken megpróbálnak autonóm ellátási láncokat kiépíteni. Valóban ide tartoznak az akkumulátorok, de ez azt jelenti, hogy igyekeznek megteremteni az európai értékláncot európai kutatás-fejlesztéssel. A most megjelenő akkumulátor-cikkem zárása a svéd akkumulátoripar leírása. Teljesen más szemlélettel működik a svéd akkumulátoripar, mint a magyar. Ők is stratégiai ágazatnak tekintik, de ott egy sokkal szélesebb körű összefogásra,

sokkal szélesebb társadalmi egyeztetésre és egy nagyon erős kutatás-fejlesztési bázisra építik, továbbá saját nyersanyagra és komparatív előnyökre támaszkodva jön létre.

Ráadásul elsősorban magánfinanszírozásból, minimális állami forrásból. Ugyanis az egy dolog, hogy szeretnénk egy ipart, az egy másik kérdés, hogy miből szeretnék. A különbség, ami az európai ipari reneszánsz és a hazai újraiparosítás között van az is, hogy itt az állam úgy érzi, hogy az ő feladata az, hogy ezt elvégezze. Hogy ő találja meg azokat a szektorokat, ahova be kell fektetni. A Közgazdasági Szemlében megjelenő cikkemben is ezt vezetem le, hogy ez a voluntarista szemlélet a klasszikus szocialista iparosítás politikájára emlékeztet.

A Nemzeti Akkumulátor Stratégiában Magyarország fő erőssége az akkumulátorgyártásban az, hogy a kormányzat ezt akarja, de ez nem egy komparatív előny vagy erősség. Svédországban az a komparatív előny, hogy nagyjából az értéklánc, a teljes kutatás-fejlesztés helyben van.

Van együttműködés, van nyersanyag, van egy olyan gyártási telephely, ahol 100 százalékban rendelkezésre áll a megújuló energia, és kevés víz kell a hűtéshez, mert a sarkkörön van a gyár, és egyébként nagyon nagy tapasztalatuk van az újrahasznosításban is. Ez egy teljesen más stratégia.

– Ha ön szerint nincsenek meg hozzá a megfelelő adottságaink, miért erőltetheti a politika nálunk épp azokat a beruházásokat, amelyek alacsonyabb hozzáadott értéket képviselnek?

– A politikai elem annyi, hogy a magasan képzett emberek kevésbé hajlamosak a kormánypártra szavazni, mint az alacsonyabban képzettek, a tavalyi választások során ez volt a legmeghatározóbb determinánsa annak, hogy ki hova szavaz. A képzettségi szint. Minden más demográfiai szempontot felülírt ez a tényező. A másik pedig az, hogy ebben a politikai rendszerben az állam szeret mindent kontrollálni, és valamilyen módon olyan befektetéseket vonzani, melyek politikailag nem veszélyesek.

Ezt úgy tudja megtenni, ha stratégiai megállapodást köt velük, és ennek a stratégiai megállapodásnak a része az, hogy óriási támogatást ad, és az történik a gazdaságban, amit a kormányzat szeretne.

Nyugati befektetések ilyen környezetben nem nagyon érkeznek. Nem azért jönnek ide keleti befektetések, mert annyira jó lenne a magyar befektetési környezet, hanem annyira előnyös megállapodást köt a kiválasztott befektetővel a kormányzat. Egy másik világban, másik típusú rendszerben nem az állam határozza meg azt, hogy milyen szektorokat kell fejleszteni, az állam csupán biztosítja azt az intézményi környezetet, és hozzájárul a minőségi munkaerő létrehozásához, fenntartásához. Ez minőségi oktatást és egészségügyet jelent, és a piaci szereplők találják meg azokat a réseket, amiben ők versenyezni tudnak. Ezek a sikeres vállalkozások napjainkban, a kelet-közép-európai térség többi országában is, az informatikában nőnek ki, és itt van még a gyógyszeripar, egészségipar, melyek mind magasan képzett munkavállalókat igényelnek.

– Azért azt nehéz elképzelni, hogy felelős, komoly emberek leülnek egy szobában, és megbeszélik, hogy figyeljetek, nekünk nem kell fejlettnek lenni, az a lényeg, hogy hatalmon maradjunk, ezért sorvasszuk el a magas képzettséget igénylő gazdasági szektorokat.

– Ezek zsigeri reflexek is lehetnek. Hiszen nem valami új tudományos eredmény, hogy magas hozzáadott értéket kell előállítani, de egyszerűen nincs személyes igényük, gyanakvóak a tudással szemben, és még a választói preferenciák is erre tolják a politikusokat. Nem is kell feltétlenül kimondani, ezt érzik. És akkor az oktatást ennyire páriaként kezelik, ahogy történik. Egyszerűen tényleg ledöbbentő nézni, ahogy a tanárokkal bánnak. Nyilván a tudásalapú gazdaság kifejlesztése egy hosszú távú elkötelezettséget igényel, és azoktól nagyon nehéz azt várni, akiknek hirtelen azonnali eredmények kellenek. Folyamatosan a következő időszak problémáját akarták megoldani, ezért aztán prioritásból mindig hátrébb sorolódott ez a terület. 2010-ben a foglalkoztatottságot akarták azonnal emelni, erre volt válasz a közmunka.

Folyamatosan rövid távú prioritások vannak, és van, amikor pénzügyi okokból vannak rövidtávú prioritások, akkor persze onnan vágnak, ahonnan lehet, ez pedig az oktatás, az egészségügy. És van, amikor hatalmi szempontból vannak rövid távú prioritások, azonnali sikerek kellenek, és akkor jól jönnek a bejelentések az óriásberuházásokról.

Ami szerintem kimondásra kerül, az a rövidtáv és a gazdasági kényszer. Ott van a Covid, a háború, satöbbi, így összeáll a kép anélkül, hogy egy nagyon cinikus, gonosz beszélgetést elképzelnénk.

– Déjà vu érzésem volt, amikor arról beszélt, hogy egy ideális helyzetben az államnak nem az lenne a feladata, hogy konkrétan megszabja, hogy ezt, meg azt fogunk termelni, hanem a környezetet kell megteremtenie... Mintha ‘88-’89-ben, a rendszerváltás előtti időszakban ugyanerről lett volna szó.

– A vas és acél országáról szól a Közgazdasági Szemle-cikkem, és ez nem egy túlzás! Ha Berend T. Iván ‘64-ben írt könyvét megnézem (Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindításakor), vagy Kornai Jánosnak az Erőltetett vagy Harmonikus növekedését 1972-ből, ezek egy az egyben alkalmazhatóak. Én sem vagyok feldobva miatta.

– Az a rész ebből nekem egész kellemes, hogy mintha a fiatalságom jött volna vissza...

– Mások is mondták nekem, hogy visszatért a fiatalságuk...

– Azt mondja, hogy ez az erőltetett akkumulátor-iparosítás egy közepes fejlettségbe zárja be az országot, ráadásul ezekkel a nagy szubvenciókkal adófizetői pénzt vonunk el fontosabb állami feladatoktól. Hova lehetne eljutni, ha nem ezt a politikát folytatnák? Egyáltalán, lenne erre lehetőség?

– Igen, egy teljesen más stratégia is abszolút nyitva áll az ország előtt, csak nyilván nem azt fogja választani a kormány. Már arról beszélnek, hogy a GDP 5 százalékát akarják vállalati támogatásokra fordítani. Semmi keresnivalója nincsen a kormányzatnak ezeken a területeken.

Ott avatkozik be az állam, ahol nem kellene, és ott nem avatkozik bele, ahol kellene.

Az Európai Unióban a magyar költségvetés vállalati támogatásokra fordított aránya az egyik legnagyobb. Ezt a sok százmilliárdot, és a még ehhez szükséges energiafejlesztéseket, a sok ezer milliárdot az állam hagyományos feladataira kellene fordítani. Az oktatás, egészségügy, szociális ellátás, és ami az egészet keretbe rendezi, egy olyan intézményrendszerre, ami kiszámítható és hiteles, mert ez biztosítja a biztonságos környezetet a vállalkozók számára. És akkor ez az egész stratégia lehorgonyozható az európai és a nyugati integrációban, ami azt jelenti, hogy ki kell tűzni az euró bevezetését, és csatlakozni kell az Európai Ügyészséghez, ami még erősebben a kiszámíthatóságot biztosítja.

Az államnak pedig a saját feladataival kell foglalkozni, nem gazdasági vállalkozásokat folytatni.

A hitelességet vissza kellene szerezni, és az Európai Unió jogállamisági feltételeinek meg kellene felelni, nemcsak azért, mert ezt akarja az Európai Unió. Ez ugyanis rögtön egy kamatszint-csökkenést eredményezhet. Jelenleg minden negatív folyamat, például az, hogy a Huxit lehetőségéről kell beszélni, nagy mértékben rontja a várakozásokat, növeli a szakadékot a szövetségesekkel, aminek komoly pénzügyi költsége van. És az is komoly pénzügyi költség, hogy nem érkeznek meg az európai uniós források. Tehát egyáltalán nem igaz, hogy itt bármi is determinálva lenne. Az igaz, hogy a kormányzat nem hajlandó abba az irányba menni, amit a józan ész, és az ország érdeke diktál.

– Nem lehet, hogy busásan megtérülnek az iparra fordított támogatások?

– Végeztem megtérülési számításokat. A legjóindulatúbb számítások is körülbelül tíz évre hozzák ki, amíg nullára jön a költségvetés. Nem többletbe, csak nullára. Ebbe csak a szubvenciókat és a közvetlen infrastrukturális támogatásokat vettem bele, az erőművek és a kapcsolódó hálózat költségei nincsenek is benne. Persze lehet, hogy nem tökéletesek a számítások, mert alig van információ. Eddig semmilyen számítást nem láttunk erről. A Nemzeti Akkumulátor Stratégia, pénzügyi dolgokkal nem is foglalkozik. Nem is reflektálnak, hogy ez mennyibe kerül, és ennek milyen haszna lesz. Teljesen általános módon kijelenti, hogy sok akkumulátor kell, úgyhogy gyártsunk akkumulátort. Az, hogy ehhez rendelkezésre állnak-e a feltételek, vagy sem, azzal keveset foglalkozik, bár az akkumulátor stratégia is elismeri, hogy nincs kutatás-fejlesztés, nem állnak rendelkezésre a nyersanyagok, kevés az energia, a víz. És egyébként pedig a magyar beszállítók ebbe nem is tudnak bekapcsolódni.

– Mire lenne elegendő ez a pénz, ha nem az akkumulátoriparra fordítaná az állam?

– Abból a sok százmilliárdból, amit ezekre az akkumulátorgyárakra fordítanak, és abból a sok százmilliárdból, amit az erőművek építésére fordítanak, a gyárak szükségének kielégítésére, többszörösen rendbe lehetne tenni az oktatást. Például 400 milliárdra becsülik a tanárok béremelését. Nyugodtan lehetne itt kezdeni. Gondoljunk bele: itt van már a mesterséges intelligencia. De jelenleg egy lepusztult oktatási rendszerben a gyerekeink jövőjét ölik meg azzal, hogy erre nincs forrás, miközben soha meg nem térülő a beruházásba forgatják a pénzt.

– Lehet-e ebből egy Bős-Nagymaros?

– Sok kutatás-módszertani órát tanítok az egyetemen, és alapszabály nálam, hogy nem jósolunk, társadalomtudományi kérdés kapcsán ez általában nagyon rossz ötlet. Azt viszont gondolom, hogy nagyon-nagyon sok feszültség gyülemlett fel az országban, infláció van, a kormányzat nagyon szűk pénzügyi keretek között mozog. Mivel nem jönnek az EU-s források, brutálisan drága a külföldi hitelfelvétel.

Nagyon magasak a magyar kamatok, a kormány az infláció révén szedi be azokat a forrásokat, amiket majd odaad ezeknek az akkumulátorgyáraknak támogatásként azért, hogy idetelepítsék a környezetileg rendkívül megterhelő beruházásaikat,

melyek egyébként versenyeznek a lakosság infrastruktúra igényeivel. A víziközműveket a gyáraknak kiépítik, miközben a magyar víziközművek borzalmas állapotban vannak. Ha ezt belátja a lakosság, akkor azt gondolom, hogy az elégedetlenség növekedni fog, és amikor a saját bőrükön tapasztalják az emberek egyrészt az inflációt, másrészt pedig azt, hogy bármikor, bárhova bejelenthetnek egy újabb akkumulátorgyárat, hiszen a kormányzat olyan vonzó feltételeket teremtett ezeknek a gyáraknak a gigantikus szubvenciókkal, hogy nagyjából minden település akkumulátorgyár-veszélyben van, akkor ez így együtt eredményezhet egy olyan veszélyt, amit talán nem olyan könnyen győz le a propagandagépezet.

KÖVESS MINKET:

Népszerű

Ajánljuk

KÉK HÍREK

„Rommá törték a sértett bordáit” – Brutálisan megverték, meztelenre vetköztették, majd hagyták meghalni barátjukat

Megdöbbentő részleteket mondott el a bíró. A két támadó ugyan tagadta, hogy végzetes sérüléseket okoztak volna, de a bíróság nem hitt nekik.

KÉK HÍREK

Megszűnt az RTL hírigazgatója elleni nyomozás, ami 11 hónapig tartott

A megszüntető végzés október 9-én született meg. Közben egy másik feljelentés nyomán házkutatást is tartottak Kotroczó Róbertnél.

KÉK HÍREK

Rétvári: Juhász Péter Pál Lexusa és az alkalmazottak Ford Ranger Raptora tűnt fel először a hatóságoknak

Az államtitkár a parlament hétfői ülésén, napirend előtt próbálta cáfolni Szabó Tímea felvetését, amely szerint a hatóságoknak nem tűnt fel a Szőlő utcai gyermekotthon vezetőjének fényűző életmódja. Csak készpénzből 120 milliót foglaltak le nála.

Címlapról ajánljuk

SZEMPONT

Csepeli György: Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt

A professzor szerint a megfélemlítés kis falvakban működhet, de a városokban nem ér célt. A politikai ügyek mögött szerinte más cél is lehet.

F. O. Fotó: Nagy Bogi - szmo.hu
2025. október 14.

Csepeli György szociálpszichológus a Népszavának adott interjúban arról beszélt, hogy

a megfélemlítés csak korlátozottan lehet eredményes.

Úgy véli, ez leginkább kis településeken hatásos, ott, ahol az emberek közvetlen megélhetése kerülhet veszélybe, de a városokban szerinte nem működik.

A szakember szerint a hatalom különféle közvetett eszközökkel élhet. Példaként említette Molnár Áron színész esetét, akinek a közösségi médiás tevékenysége alapján küldött felszólítást a NAV.

Csepeli szerint azok is fenyegetve érezhetik magukat, akik állami, önkormányzati vagy egyházi intézményekben dolgoznak.

A civil szervezeteket és az önkormányzatokat pénzmegvonással lehet befolyásolni, de a rendőrség és az ügyészség is szerepet kaphat, ahogyan azt a Magyar Péter és Dobrev Klára ellen indult ügyek is mutatják. Csepeli úgy látja, a már ismert megfélemlítési módszerek gyakoribbá válhatnak, mert enélkül a hatalom attól tarthatna, hogy gyengének látszik.

Szerinte a fenyegetések célja elsősorban az, hogy a kormány hívei úgy érezzék, a hatalom kézben tartja az irányítást.

Úgy fogalmazott: „Hasonló a helyzet 1956 őszéhez, amikor Rákosi Mátyás már megbukott, Gerő Ernő fenyegetődzött, miközben a velük szemben álló Nagy Imre csillaga emelkedőben volt.”

A Szőlő utcai javítóintézet ügye kapcsán kilátásba helyezett „megtorlás” sem egy átgondolt stratégia része – véli Csepeli –, inkább a kormánypárti szavazóknak szóló üzenet.

A Szuverenitásvédelmi Hivatalt nem tartja hatékony eszköznek.

A professzor szerint a fenyegetés akkor ér célt, ha azt, akit meg akarnak félemlíteni, valóban el is éri.

A Budapest és Pécs Pride példája alapján úgy látja, ezek a fenyegetések hatástalanok maradtak,

és ezt a sajtó és a közösségi média is egyértelművé tette azok számára, akik nem voltak jelen.

Csepeli úgy gondolja, hogy a 2026-os választások közeledtével bizonytalan hatósági vezetők inkább kivárnak. Ez viszont növeli azok kockázatát, akik ellenállnak.

A professzor korábban arról is beszélt, hogy „a tudatlan tömeg hiszékeny, a bolondok hajóján a konteó olyan, mint baktériumnak a húsleves.”

Akkor azt mondta, az iskolarendszer jelenleg nem készít fel a hamis állítások felismerésére.

via 24.hu

Kapcsolódó

„Lebuktam” - Molnár Áront egy két éve vásárolt táska miatt vette elő a NAV

A színész azt állítja, hogy felszólítást kapott, amelyben a 2023-as táskavásárlás igazolását kérik tőle öt napon belül. Ironikusan az MI6-et említi, és hasonló alaposságot kér több, általa megnevezett ügy vizsgálatánál is.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT

Pitbull Budapestre jön: A Puskásban lép majd fel, hamarosan indul a roham a jegyekért

Az I’m Back! turné a korábbi koncertsorozat hangulatát viszi tovább, nagyobb show-val, illetve jobb vizuális effektekkel és pirotechnikával. Pitbull először jön Budapestre.

KULT

A dél-karolinai rémálom visszatért! – Nézni szinte muszáj, elfelejteni lehetetlen a Murdaugh-gyilkosságokról szóló új filmet

A Murdaugh-család története, amit nem akarsz elhinni, pedig igaz! A Hulu új feldolgozása a bűnt, a hatalmat és a képmutatást elegyíti mesterien.

KÉK HÍREK

Olyan súlyosan bántalmazta kéthetes csecsemőjét az anya, hogy a kislány soha nem fog látni, beszélni és járni

Sőt a hosszútávú túlélési esélyei is minimálisak, miután olyan erővel nyomta a kiságy matracába, hogy eltört a koponyája. Öt év börtönre számíthat.

SZEMPONT

Farkas András: A Tisza és a Fidesz nyugdíjtervei nagyjából ugyanannyiba kerülnek, de az igazságtalanságokat csak az egyik orvosolná

A Tisza terveivel jobban járnának a szegényebb nyugdíjasok, a 14. havi nyugdíjnak viszont óriási politikai húzóereje van. A baj az, hogy a nyugdíjrendszer 2035-re már így is fenntarthatatlanná válik, pedig az unióban nálunk költik a legkevesebbet nyugdíjakra.

Fischer Gábor, Címlapkép: MTI/Bruzák Noémi - szmo.hu
2025. október 17.

Fél évvel a választások előtt a kampányígéretek elérték a nyugdíjasokat is. Nem lebecsülendő választói tömb, sokan vannak, el is dönthetik a választást. A Tisza párt által kidolgozott rendszerben az átlag alatti nyugdíjasokra koncentrálnak leginkább, legalább részben próbálják reparálni a nyugdíjrendszer igazságtalanságait. A Fidesz erre reagálva bejelentette, hogy ők bevezetnék a 14. havi nyugdíjat.

Mindkét javaslat nagyjából 600 milliárd forintba kerülne, kérdés melyik a vonzóbb a szavazóknak. És persze, hogy miből lesz minderre pénz, főleg hossútávon, a magyar nyugdíjrendszer ugyanis jelenleg is a fenntarthatatlanság felé halad, amit 2035-re, vagyis alig tíz éven belül el is ér, ha semmi sem változik. Farkas András nyugdíjszakértővel beszélgettünk.

– Ha a Tisza és a Fidesz nyugdíjasoknak tett ígéreteit nézzük, melyiknek mi az előnye és hátránya, mennyire megvalósíthatóak?

– Mindegyik megvalósítható, és a nyugdíjasok mindegyiknek örülnének. Attól függ, mennyi pénzt sikerül előteremteni ezekre az intézkedésekre. A TISZA Párt javaslatában a legfontosabb elem, hogy ne lehessen 120 ezer forintnál kisebb öregségi nyugdíjat kifizetni. Ez nagyon sok embernek segítene: jelenleg körülbelül 186 ezer ember kap 120 ezer forint alatti nyugdíjat. A 120 és 140 ezer forint közötti sávban lévőknek speciális plusz emelést adnának, a többieknek maradna a rendes inflációkövető emelés, távlati ígérettel, hogy kormányra kerülés esetén felülvizsgálnák a nyugdíjemelés eljárását is. Emellett minden nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, 200 ezer forint értékű SZÉP-kártyát kapna, a 250 és 500 ezer forint közötti nyugdíjaknál pedig 100 ezer forintos SZÉP-kártya járna. Van több kisebb, kevesebb embert érintő javaslat is, például az ápolási díjak megduplázása. A lényeg viszont:

ha összeadjuk a TISZA javaslatait, nagyjából annyiba kerülnek, mint egy tizennegyedik havi nyugdíj.

Amikor először írtam a TISZA javaslatairól, megkérdeztem az olvasóimat, miért nem inkább a 14. havi nyugdíjat javasolják, amelynek egyszerűbb és erősebb a politikai húzóereje. Ezt a Fidesz felismerte, és bedobta: legyen 14. havi nyugdíj. Korábban ellenzékből is próbálkoztak ezzel, tehát nem idegen tőlük ez az eszköz. A 14. havi nyugdíj esetén három kulcskérdés van. Az első: be tudjuk-e építeni rendszeres elemként a nyugdíjrendszerbe, tehát minden évben járna-e. Ha igen, jön a második probléma: minden évben meg kell találni körülbelül 600 milliárd forintot, és ez az összeg az inflációval nőne. A harmadik: ha egyszerűen lemásoljuk a 13. havit, akkor a nyugdíjrendszer feszültségein nem enyhítünk, legfeljebb a nyomást csökkentjük, mert nem nyúlunk hozzá érdemi elemekhez. Ez önmagában nem ér fel egy nyugdíjreformmal.

– Lehet másképpen is bevezetni a 14. havi nyugdíjat?

– Például úgy, ahogy a lengyelek, ahol pár éve van 14. havi juttatás, és azt a mindenkori átlagnyugdíjnak megfelelő, egységes összegben fizetik. Tehát nem a saját nyugdíj összegével azonos a pluszhavi juttatás, mint a 13. havinál, hanem fix összeg. Ha Magyarországon egységesen, mondjuk 250 ezer forintban állapítanánk meg, mivel nagyjából ennyi most az átlagnyugdíj, és 2,4 millió jogosulttal számolunk, az 600 milliárd forintba kerülne. Ugyanannyiba, mintha „átmásolnánk” a 13. havit a 14. havira, viszont

sok méltányossági problémát kezelne, mert minden olyan nyugdíjas, aki 250 ezer forintnál kisebb nyugdíjat kap, és ez a nyugdíjasok kétharmada, jól járna, és arányosabbnak érezné a rendszert.

A magasabb nyugdíjúak sem járnának rosszul, hiszen ők is plusz 250 ezer forintot kapnának. Tehát lehet úgy is adni a 14. havi nyugdíjat, hogy a rendszer méltánytalanságai enyhüljenek, és ne sértse a magasabb nyugdíjjal rendelkezőket sem. Ha ezeket sikerül megoldani, akkor a 14. havi nyugdíj rövid távon pozitív intézkedésként jelenhet meg. Hosszú távon viszont minden járulékfedezet nélküli plusz juttatás a finanszírozási gondokat növeli.

Már most is az a fő probléma, hogy a magyar nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatósága nagyjából 2035-ig látszik biztosítottnak.

Ha pedig ráteszünk évi 600 milliárdos költségvetési igényt, a fenntarthatósági gondok korábban jelentkeznek.

– A hogyanról egyelőre Lázár János is csak annyit mondott, hogy dolgoznak rajta...

– „Keményen dolgoznak.” Ezen valójában nem kell sokat dolgozni: valószínűleg a felső vezetés döntésére várnak.

Ha az lesz a döntés, hogy a 13. havit másolják, az érdemben nem segít a nyugdíjasokon, de óriási politikai húzóereje lesz, ezt nem szabad elfelejteni.

Ahogy a 13. havi is nagyot szólt 2022-ben, amikor először egész havi összegben, a választások előtt két hónappal bevezették. Most is választások előtt állunk. Ha be akarják vezetni, akkor azt 2026 márciusáig van értelme kifizetni. De ahogy mondtam, az igazán támogatható megoldás az lenne, ha a szegényebb nyugdíjasok többet kapnának, mint a magasabb nyugdíjúak.

– Honnan lehet pénzt előteremteni erre?

– A TISZA bejelentette, hogy hatalomra kerülés esetén újra megnyitnák az uniós pénzcsapokat, ami nagy összeget hozhat, belendítheti a növekedést, és ha beindul a gazdaság, lesz pénz sok mindenre. Ez logikus felvetés. A Fidesz esetében, mivel náluk van a költségvetés, és azt írnak bele, ami a politikai céljaiknak megfelel, egy jövő márciusi 14. havi nyugdíj 600 milliárdos igényét simán beírhatják; legfeljebb nő a költségvetési hiány, amivel majd a választások után foglalkoznak.

Összességében Magyarország költi a legkevesebbet nyugdíjakra az Unióban.

A magyar GDP 7,45 százaléka a nyugdíjköltségvetés. Ebből az öregségi nyugdíjakra, azaz a klasszikus nyugdíjakra, a Nők40-re és a hozzátartozói ellátásokra körülbelül 6,5 százalék jut. Ez messze a legalacsonyabb uniós arány, miközben az átlag 10,9 százalék. A 7,45 és a 10,9 százalék közötti különbség jelenleg nagyjából 3000 milliárd forintnyi mozgásteret jelezne, ha az lenne a politikai szándék, hogy legalább az uniós átlagot elérjük. Van mozgástér, de ez politikai prioritás kérdése. A döntéshozóknak viszont meg kell tervezniük, hogy mely területekről csoportosítanak át, hogy a nyugdíjakra többet fordíthassanak.

– A 2022-es választáson a Fidesz inkább egyszeri intézkedéseket jelentett be, például az adóelengedést. Az is megterhelte a költségvetést. Ha most a 14. havi nyugdíjat jelentik be, azt nemcsak 2026-ban, hanem 2027-ben, 2028-ban is ki kell fizetni.

– 2022-ben a 13. havi nyugdíjat vezették be teljes összegben, ami azóta is jár. Ugyanilyen terhelést jelentene most pluszban a 14. havi. Ha a 14. havi 600 milliárd forintja túl sok, azt lehet „szeletelni”, többféle formában bevezetni és kommunikálni. Ilyenkor nagyobb politikai-kommunikációs kötéltánc kell, de kisebb összegű pluszjuttatást is lehet pozitívan eladni. Nem tudjuk, mit terveznek, majd kiderül. Szerintem 600 milliárd forint előteremthető a költségvetésből, mert ez 2,4 millió szavazót érint azonnal kedvezően. Képzelje el:

2026 januárban 3,6 százalékkal emelik a nyugdíjakat (ez szerepel a költségvetési törvényben), utána februárban kifizetik a 13. havit, márciusban pedig jöhetne egy 14. havi bármilyen formában.

Ez erős, gyors egymásutánban érkező pluszjuttatás-sorozat, ami sok, még bizonytalan nyugdíjast gondolkodóba ejthet.

– Ez feladja a leckét a TISZA-nak: az ő rendszerük szofisztikáltabb, de a 14. havi nyugdíj sokkal könnyebben kommunikálható, erősebb húzóerejű.

– Nem is értem, a TISZA miért nem ezt dobta be, hiszen egyszerűbb. Most már nem mondhatják, hogy ők is 14. havit akarnak; ragaszkodniuk kell az egyébként okos javaslatcsomaghoz. Erősen kell hangsúlyozni, hogy ez sok szegény nyugdíjasnak tartósan segít, nem csak egyszeri pluszhavi ellátmány.

Ha például 120 ezerre emelnék a minimálnyugdíjat, az minden hónapban segítene a kisnyugdíjasokon, és a mélyszegénységből is „kiszedi” a nyugdíjasok egy részét, nagyjából egyhatodát.

Ők vannak a legkiszolgáltatottabb helyzetben. Ha ezt kommunikálják, lehet esélyük, mert nagyjából ugyanannyit költenének rá, mint egy 14. havira. Érdemi eltérés költségoldalon nincs. A feladat: hogyan lehet egy nagyon egyszerű és bizonyítottan erős politikai húzóerejű pluszhavi nyugdíjjal szemben érvényesíteni egy szofisztikáltabb, átgondoltabb javaslatcsomagot. Nehéz játék lesz.

– Mennyire esik latba egy ilyen nyugdíjígéret a választásoknál?

– A 2022-es tapasztalat az, hogy erőteljesen számított. Tizenöt éve a nyugdíjas társadalom kétharmada baloldali szavazó volt. Most körülbelül 25–30 százalék lehet TISZA-szavazó, a többi fideszes. A baloldaliak pedig szinte eltűntek, mert nincs baloldali párt. A friss mérések mutathatják a pontos arányokat, de 2022-ben erőteljesen nőtt a Fidesz támogatottsága az idősek körében, és bár azóta ebbe már beleharapott a TISZA, a 25–30 százalék azonban még mindig csak a fele annak, mint amennyi a Fideszé. Ha ezt most megdobják a 14. havi nyugdíj ígéretével, nagyon komoly feladat lesz a TISZA számára az idősek körében fordítani.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÉK HÍREK

Belekortyolt a sörnek hitt italba, mérgezésben meghalt egy 21 éves új-zélandi férfi

Drogcsempészetből származó hamis sört bontott fel otthon. A metamfetaminból akár egy kis mennyiség is halálos adag lehet.

KÉK HÍREK

Elfogatóparancsot adtak ki Portik Tamás fia ellen

Az ifjabb Portik a Gyárfás-perhez kötődő tárgyalás során elkövetett hivatalos személy elleni erőszak miatt kapott másfél év börtönt, de nem vonult be. A büntetése felénél feltételesen szabadulhatott volna.

KÉK HÍREK

Két biztonsági dolgozó meghalt, miután a tengerbe csúszott egy teherszállító repülő Hongkongban

A Dubajból érkező teherszállító gép leszálláskor sodorta el a járőrök autóját. A repülő és a jármű is a vízbe került, de a személyzet túlélte a balesetet.

SZEMPONT

„Másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba él kórházban” - a TASZ szerint ez égbekiáltó, petíciót indítottak

A gyerekvédelem lényegében összeomlott - mondja a Társaság a Szabadságjogokért szakértője. Hiába próbálnak információkhoz jutni a kórházi rácsos ágyakban élő babákról, akiket ráadásul sokszor szerintük valódi ok nélkül nem engednek a családjukhoz.

Fischer Gábor, Címlapkép: Unslpash - szmo.hu
2025. október 16.

Petíciót indított a TASZ a kórházakban élő kisbabák, ügye miatt. Szerintük „a felelős állami szervek semmi érdemi lépést nem tesznek értük, már két éve tétlenül nézik ezeknek a gyermekeknek a tragédiáját.” Nemrég az váltott ki országos botrányt, hogy a Házon kívül bemutatott egy ápoló párt, akik 8 hónapja hiába próbálnak örökbefogadni egy kisfiút, aki három éve él a kórházban.

Bár a kormány tavaly olyan szabályozást fogadott el, ami gyorsítja a kórházban hagyott csecsemők örökbefogadását, ez csak azokra vonatkozik, akikért a szülők hat héten belül nem jelentkeznek. A TASZ szerint azonban a kisbabák jó részéről nem mondtak le a szüleik, szeretnék őket hazavinni, de ezt a gyámhatóság akadályozza, miközben nevelőszülőből is kevés van, így a gyerekek csapdába kerülnek. A civil szervezet azt is évek óta hiába próbálja megtudni az állami szervektől, egyáltalán hány kisbaba él ilyen körülmények között. Boros Ilonával, a civil szervezet jogászával beszélgettünk.

– Miért indították el a petíciót?

– A gyerekvédelmi szakmai körökben már másfél éve köztudott tény, sőt a sajtó is többször megírta, hogy több száz kisbaba él kórházban, családjából kiemelve, de elhelyezés nélkül. A jogszerű gyakorlat az lenne, hogy a kiemelt babák azonnal nevelőszülőhöz kerüljenek, de mára már nincs elég nevelőszülő, a rendszer telített, elfogytak az emberek, így

a gyerekek kórházakban várakoznak, hogy egyszer talán lesz számukra hely. Ez egyértelmű jele annak, hogy az állami gyerekvédelmi szakellátás összeomlott.

Ezért indítottuk el ezt a kampányt, amely tegnap vált nyilvánossá online petíció formájában.

– Azt írják a petícióban, nincsen semmilyen összesítés arról, hány gyermek él gyermekvédelmi ellátás nélkül, kórházakban. Ez hogyan lehetséges?

– Ez teljesen abszurd, nagyon is jogos a kérdés. A Belügyminisztérium, valamint a Kulturális és Innovációs Minisztérium, amelyhez ismeretlen okból az örökbefogadási ügyek is tartoznak, mind felelős ezért. Emellett létezik a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság, valamint az Országos Gyermekvédelmi Szakszolgálat központi szerve is. Mindegyiknek tudnia kellene, hány gyerek, hol és miért van kórházban, miért van kiemelve a családjából.Ehhez képest semmilyen adatigénylésre nem válaszolnak, azt mondják, nincs adatuk. Ez lehetetlen, hiszen a területi gyermekvédelmi szakszolgálatok rendszeresen jelentenek számukra arról, hány gyerek vár kórházban elhelyezésre.

Biztosak vagyunk benne, hogy az adat létezik, csak nem adják ki. Jogilag is nonszensz, hogy másfél-két éve az az állami gyerekvédelem válasza: fogalmuk sincs, hány kisbaba van így kórházban.

Pedig az ő felelősségük lenne tudniuk mindenkiről, intézkedniük, és elhelyezniük ezeket a gyerekeket. Teljesen abszurd, hogy nem adnak erről adatokat. Ezért a sorozatosan elutasított adatigényléseink utány most pert indítunk az állami szervek ellen, hogy kötelezzük őket a válaszadásra.

– Nem lehet, hogy egyszerűen nem is gyűjtenek ilyen adatot, tehát nem titkolják, csak valóban nincs ilyen nyilvántartás?

– Akár így, akár úgy, mindkettő szégyen. Ha nem gyűjtenek adatot arról, ami az ő felelősségük, az éppoly felháborító, mintha gyűjtenék, de eltitkolnák. Másfél éve 300 babáról beszéltünk, ma talán 600-ról, vagy 1600-ról, senki sem tudja. Több száz kisbaba fekszik kórházi ágyban, várva, hogy valaki végre magához ölelje. Ez égbekiáltó.

– Van egy történet, amit önök leírtak: tavaly decemberben egy kislányt azért nem engedtek haza a szüleivel, mert mindkét szülő enyhe testi fogyatékossággal élt. Ez volt az indok?

– Igen.

– Jogosan lehet ilyennel indokolni, hogy egy gyermeket elszakítsanak a szüleitől?

– Természetesen nem. Ezt a történetet részletesen is leírtuk a blogunkon, képekkel együtt. Látszik a képen, ami a gyerekszobában készült, hogy a szülők felkészültek, szeretettel várták a kisbabát, berendezték a szobáját, a kiságy fölé kirakták már előre a kislányuk nevét is. Semmilyen negatívum nem merült fel a szülők kapcsán, csak annyi, hogy

az apának látásproblémája, az anyának csípőproblémája van, amitől kissé biceg. Ennyi volt az indok. Én vittem az ügyet, így láttam a jogi iratokat: más kifogás nem szerepelt.

Nyilvánvalóan jogsértő volt az eljárás, de szerencsére két héten belül, a jogi fellépésünk hatására, a gyámhivatal visszavonta a döntést, és visszaadta a gyereket a szülőknek. Sajnos sok más esetben nem tudunk ilyen gyorsan segíteni, és sok száz kisbaba szülei nem fordulnak hozzánk, így nem tudunk róluk. Az eddig ismert ügyek alapján viszont biztos, hogy rengeteg gyermeket teljesen indokolatlanul emelnek ki.

– Hogyan kerül egy gyerek a gyámhatóság látókörébe?

– Tipikusan a védőnő, és gyakran a családgondozó is találkozik a családdal a terhesgondozás során. Ha bármilyen nehézség, például szegénység, munkahelyi probléma, gyereknevelési gond felmerül, a védőnő vagy a gyermekjóléti szolgálat jelzést tesz a gyámhivatal felé. Ez számunkra, budapesti, magas társadalmi osztályhoz tartozó szülőként talán kevésbé ismerős, de a vidéki, főleg hátrányos helyzetű, roma családoknál mindennapos. A jelzésben szerepel, hogy a gyermek születése mikorra várható, így a gyámhivatal gyakran már előre tudja, mikor születik a baba, és előre jelzi a kórháznak, hogy a gyereket nem engedik haza.

– A szülőket is előre értesítik?

– Igen, de ez nem hivatalos értesítés, inkább folyamatos fenyegetés. A várandósság kilenc hónapját gyakran végigkíséri az a mondat, hogy „ha így marad ez vagy az, nem engedik haza a gyereket”. A család próbál változtatni: munkát keresnek, kifestenek, igyekeznek, de az anyagi lehetőségeiket, körülményeiket nem tudják egyik napról a másikra megváltoztatni.

Így aztán rettegéssel telik a várandósság. Majd megszülik a gyereket, reménykednek, hogy nem lesz baj, de a kórházban közlik velük, hogy a kisbaba marad.

Ilyenkor teljesen eszköztelenek: ha tiltakoznak, az az „együttműködés hiányának” számít, és végül biztonsági őr vezeti ki őket, ha megpróbálnának ellenállni a hatósági döntésnek.

Ismert emberek, akik szintén aláírták a nyílt levelet:

Ábel Anita, Árvai Anita (Veganeeta), Ascher Tamás, Bányainé Mészáros Judi, Borbély Alexandra, Bödőcs Tibor, Cseke Eszter és S. Takács András, Csepelyi Adrienn, Dániel András, Dankó Dániel, Döbrösi Laura, Fancsikai Eszter, Fehér Gábor, Fiala Borcsa, Fluor Tomi, , Geszti Péter, Grecsó Krisztián, Gryllus Dorka, Harcsa Veronika, Hegyi Barbara, Hien, Jakab Juli, Jónás Vera, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófi, Keresztes Tamás, Kondor Domonkos, Kovács Patrícia, Kovalcsik Krisztina, Krajnyik Cintia, László Panna, Linczényi Márkó, Marge, Máté Gábor, Mehringer Marci, Mihalik Enikő, Mihályfi Máté, Molnár-Szilágyi Szilvia, Nyáry Luca, Olasz Renátó, Ónodi Eszter, Palágyi Máté, Pintér Béla,Pongor Barka, Puskás Peti, Rainer-Micsinyei Nóra, Rea Milla, Reisz Gábor, Rév Marcell, Rujder Vivien, Schmidt Sára, Seres Samu, Simon Márton, Steiner Kristóf, Szabó Hédi, Szabó Simon, Szentesi Éva, Szűcs Levente, Tapasztó Orsi, Tatár Csilla, Tenki Dalma, Tisza Kata, Tóth Ágnes, Url Izabell, Vágvölgyi Lilian, Varga Lívius, Visnyei Barbi, Vogel Adrienn

– Ilyenkor nem gondolják át, hogy mi a kisebb kár, ha a gyerek hazamegy egy szegény otthonba, mint ha kórházban marad?

– De, ezt a jogi nyelvezet is „mérlegelésnek” hívja, valóban ezt kellene számba vennie a hatóságnak, hogy mi a gyermek valódi érdeke: szegény, de szerető család, vagy a rideg kórházi környezet. De sajnos nem ez történik.

– Az alapján, amit mond, ez nem egyedi szakmai hiba, hanem egy kialakult, országos gyakorlatnak tűnik. Mit lehet ezzel szemben tenni?

– Mi tíz éve kiemelten foglalkozunk ezekkel az ügyekkel. Minden beérkező esetet megvizsgálunk, és ha jogilag is védhető a szülő álláspontja, tehát például szegénység miatt emelték ki a gyereket, gyakran vállaljuk a képviseletet. Több tucat pert nyertünk már, mert ezek az eljárások jogsértők. De mire a jogi folyamat véget ér, hónapok, néha évek telnek el. Addig a gyerek és a szülő el van szakítva egymástól, ami örökre nyomot hagy.

Ezért indítottunk kampányt most is, ahogy 2016-ban is: hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez így nem mehet tovább.

Minden ügyben először mérlegelni kellene, hogy a gyermeknek nem jobb-e mégis a családban maradni, akár a nagyszülőnél, nagynéninél, ha a szülő nem alkalmas. Ehelyett kórházban, magányosan vegetálnak.

– Van valamilyen következménye, ha egy gyámügyes ennyire fontos dologban téved?

– Indítottunk olyan pereket, ahol kártérítést követeltünk a jogsértő döntések után. Sajnos a bíróságok gyakorlata szerint, ha a gyámhivatal formailag helyesen járt el, tehát vizsgálatot tartott és leírta a döntés indokait, akkor nem tekintik kártérítésre okot adó hibának a „mérlegelési tévedést”. A gyámhatóságoknál nem egy ember hibázik, hanem több száz hasonló döntés születik havonta. Ez rendszerszintű probléma. Mi azon dolgozunk, hogy ez megváltozzon.

– Mit jelent az, hogy nincs elég nevelőszülő. Ki lehet nevelőszülő?

– A nevelőszülővé válásnak megvan a jogi protokollja. Nevelőszülői hálózatot tarthat fenn az állam, egyház vagy civil szervezet. A legismertebb a civil fenntartó valószínűleg az SOS Gyermekfalvak hálózata. Az állam feladata lenne, hogy ha azt látja, hogy évek óta csökken a nevelőszülők száma, miközben nő a kiemelt gyerekeké, akkor képzésekkel és toborzással pótolja a hiányt. Ehhez anyagi megbecsülés kellene, de ma a nevelőszülők alulfizetettek. Ráadásul sokukat áthelyezték az állami rendszerből egyházi fenntartásba, gyakran választási lehetőség nélkül, ami sokakat elriasztott. Bár az egyházi hálózatok tagadják, hogy a templomba járás vagy hittan kötelező lenne, de a nevelőszülők beszámolói szerint erősen elvárják. Aki nem jár például templomba, az hátrányt szenved. Ez is oka annak, hogy sokan elhagyják a pályát. A másik probléma, hogy

Magyarországon soha nem képeztek kifejezetten olyan nevelőszülőket, akik traumatizált, bántalmazott vagy pszichés problémákkal küzdő, ahogy mondják: „speciális, vagy kettős szükségletű” gyerekekkel tudnának dolgozni.

Pedig egyre több ilyen gyerek van, tavaly 200-300 olyan esetről tudni, ahol speciális nevelőszülőre lenne szükség, de nincs egyetlen egy sem.

– Közben úgy tűnik, minden negyedévre jut egy eset, ahol nevelőszülő bántalmaz gyereket.

– Ez sajnos természetes következmény. Ahogy csökken a megbecsülés, úgy fogynak azok, akik hivatástudatból vállalják a nevelőszülőséget. Maradnak, akiknek ez az egyetlen megélhetési lehetőség, így a színvonal is csökken. Ezért aztán a fenntartók is egyre alacsonyabb követelményeket támasztanak, mert nincs kit felvenni. Ugyanez igaz a gyerekotthonokban dolgozókra is: ma már semmilyen képesítés nem kell ahhoz, hogy valaki nevelő legyen. Sokszor 8 általánost végzett emberek gondoznak traumatizált gyerekeket. Az államnak vissza kellene építenie a képzési, ellenőrzési és szupervíziós rendszert.

– Mi kellene ahhoz, hogy ez ne így legyen?

– Az államnak, elsősorban a Belügyminisztériumnak és a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóságnak újra kellene gondolnia az egész rendszert. Olyan toborzási és képzési programra lenne szükség, amely megfelelő anyagi és szakmai támogatást nyújt a nevelőszülői hálózatoknak, és nem priorizálja az egyházakat sem. A nevelőszülőknek szupervízióra, tanácsadóra, anyagi megbecsülésre, a rájuk bízott traumatizált gyerekeknek pedig pszichológusra, gyógypedagógusra, egyéb szakemberekre lenne szükségük. Ha ezek adottak lennének, biztos vagyok benne, hogy sokkal többen jelentkeznének nevelőszülőnek.

– És mit kellene változtatni a gyámhatóság hozzáállásán?

– A gyámhatóság a kormányhivatal része, fölötte a főispán és végső soron a Belügyminisztérium áll. Felülről kellene szakmai szemléletváltást indítani. Ha felülről jönne egy olyan új szemlélet, amely a gyermekek és családok alapjogait helyezi a középpontban, hangsúlyozza például, hogy

a szegénység nem lehet indok a gyermek kiemelésére,

és ez az elvárás megjelenne a szakmai irányelvekben, az lecsorogna a helyi gyámhivatalok szintjére is. Egy járási ügyintéző azt csinálja, amit körülötte a hivatalban csinálnak, és amit a felettese mond. Ha más lenne a vezetői szemlélet, akkor ahhoz igazodna a helyi gyakorlat is.

– Mekkora bajban van a gyerekvédelem jelenleg Magyarországon?

– A mi álláspontunk szerint lényegében összeomlott. Az alapellátás, és a szakellátás is. Nehéz megmondani, mikor mondjuk ki, hogy „most omlott össze”, de az a pillanat, amikor több száz kisbaba fekszik kórházban, mert nincs hova elhelyezni őket, az már az összeomlás.

Kapcsolódó

Tapasztó Orsi: Mindent felülír egy 3 éve a kórházban élő, beteg gyermek érdeke, aki senki másnak nem kell

A kisfiúért petíciót indító mentálhigiénés szakember bízik benne, hogy három évnyi pokol után ez a kisfiú végre hazaérhet szerető családjához. De az eset nem egyedi, vannak más gyerekek is, akik másfél-két éve élnek kórházban.

KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KÉK HÍREK

Nyolc métert zuhant az állványról egy munkás Mosonmagyaróváron

A mentők hosszasan küzdöttek a férfi életéért a helyszínen. Végül mentőhelikopterrel vitték kórházba.

KÉK HÍREK

Tragikus buszbaleset Szávaszentdemeternél – Hárman meghaltak, miután hatalmas sebességgel árokba csapódott a jármű

A 70 éves sofőrt vasárnap hallgatták ki, harminc napra előzetesbe került. A hatóság több mint 60 szabálytalanságot talált a cégnél.

KÉK HÍREK

„Azt mondták, hogy nincs röntgenszemük” – combját törte egy 2 éves gyerek, de nem hívtak hozzá mentőt, amit ezzel a mondattal indokoltak a nyíregyházi bölcsődében

A baleset júliusban történt az udvaron, a kisfiú azóta több műtéten is átesett, újra kellett tanulnia állni és járni. Édesanyja gondatlanság miatt feljelentést tett a rendőrségen.

SZEMPONT

Rékasi Balázs az ultrahangidőpontra váró sorokról: nagyjából kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy tisztességesen működjön az egészségügy

Kevés az ultrahangos orvos és alulfinanszírozott az ágazat - mondja a szakértő, aki szerint kétszer ennyit kellene az egészségügyre költeni. De nem csak pénzre, stratégiára is szükség lenne, mert jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre.

Fischer Gábor - szmo.hu
2025. október 15.

Havonta csak egyetlen napon és csak személyesen lehet időpontot foglalni ultrahangos vizsgálatra a Váci Jávorszky Ödön Kórházban, írta a Telex. A betegek beszámolói szerint sor a földszinten kezdődik, végigtekereg a lépcsőházon és így, közel két órás sorbanállás után lehet eljutni az ablakig. Ha betelnek az időpontok, a többiek hoppon maradnak. Az Egészségablak applikáción keresztül is lehet ultrahangos időpontot foglalni, itt a rendszer más intézmények szabad kapacitásait is felajánlja. Azonban éppen a legkiszolgáltatottabbak adott esetben ezt az applikációt sem tudják használni, nekik marad a sorbanállás.

A váci havária apropóján Rékasi Balázs egészségügyi szakközgazdász, orvossal beszélgettünk, mi kellene ahhoz, hogy ne ilyen méltatlan helyzetekben legyen része annak, aki nem tudja a magánegészségügyet választani.

– Hogyan alakulhat ki ilyen helyzet, hogy egy adott körzetet ennyire nem képes ellátni egy szakrendelő? Miközben nekem az a tapasztalatom, hogy sok helyen konganak az ürességtől a szakrendelők, alig van beteg, tehát valószínűleg a gép és az ember is meglenne.

– Sok helyen ember sincs. Viszont az, hogy üresnek tűnik a szakrendelő, még nem jelenti azt, hogy nincs beteg. Régebben, a hetvenes években mindenki csak úgy beállt a sorba, és várta, hogy sorra kerüljön. Az elektronikus előjegyzés bevezetése óta viszont ez rendezettebb lett: a betegek adott időpontra érkeznek, az orvos pedig be tudja állítani, hogy hány percenként fogad új pácienst, ez lehet ez 15, 20, vagy akár kevesebb is, ha csak kontrollra jönnek. Ezért tűnhet üresnek a rendelő. A másik része a dolognak maga az ultrahangos előjegyzés. Az ultrahangvizsgálatokra való várakozás mindenhol probléma. Egyrészt kevés a radiológus szakorvos, másrészt a radiológia olyan terület, ahol a legtöbb vizsgálatot ma már távleletezéssel, központilag végzik. A beteggel ilyenkor egy egészségügyi szakdolgozó találkozik, aki a vizsgálatot elvégzi, de az orvos máshol ül, és központilag értékeli a felvételeket. Ez hatékonyabb, mert az orvos idejét nem kötik le olyan dolgok, mint a beteg öltözködése vagy mozgása a rendelőben.

Az ultrahang viszont más: itt maga az orvos fogja a vizsgálófejet, ő várja meg, amíg a beteg levetkőzik, elvégzi a vizsgálatot, majd ő is értékeli ki.

Ez időigényesebb és kevésbé hatékony. A világon mindenhol próbálják ezt a problémát szonográfus-képzéssel enyhíteni. A szonográfus diplomás ápoló, aki ultrahang-specialista képzést kap. A modern megoldás tehát kettős: egyrészt több szonográfust kell képezni, másrészt bővíteni kell azoknak az orvosoknak a körét, akik jogosultak ultrahangvizsgálatot végezni. Ma sok orvos el tudna végezni ultrahangvizsgálatot némi továbbképzéssel, de vagy nincs rá jogosultsága, vagy nincs hozzá külön finanszírozása. Vidéki háziorvosok egyébként pályázhattak ultrahangkészülékre, és ezer körüli gépet ki is osztottak, de a képzésekre külön támogatást nem kapnak, így ha elmennek, azt saját idejükből és energiájukból végzik. Ráadásul hivatalosan nem is leletezhetnek. Az egészségügyi államtitkárság most szeretne ezen változtatni, hogy a háziorvosok is végezhessenek alapvető diagnosztikus célú ultrahangvizsgálatokat. Így például egy epekő vagy epehólyag-gyulladás gyanúját helyben is ki tudnák deríteni. Ehhez viszont megfelelő képzés, motiváció és finanszírozás is kell.

– A váci esetnél az is probléma volt, hogy csak személyesen lehetett időpontot kérni. Gyakori jelenség, hogy hiába van megadva telefonszám, azt nem veszik fel, vagy az embernek legalább egy órát kell próbálkoznia.

– Egyetértek önnel. Az Egészségablak applikációban elvileg lehet időpontot foglalni és megnézni, hol van korábbi szabad időpont, de nem mindenki tudja gördülékenyen használni, idő, amíg az ember megtanulja. A probléma gyökere azonban továbbra is az, hogy kevés az ultrahangos orvos. Emellett fontos megemlíteni, hogy az ultrahang vizsgálatok finanszírozása sokáig elmaradt a valóságtól: az intézmények csak néhány ezer forintot kaptak egy vizsgálat után, és fix keretük volt.

Ha például egy rendelő heti száz vizsgálatot végezhet, a százegyedik után már nem kap pénzt.

A kormány az utóbbi időben valamelyest emelte a finanszírozást, de a korlátok továbbra is fennállnak. Vannak önkormányzatok, amelyek pluszban finanszírozzák a vizsgálatokat, hogy enyhítsék a társadalmi nyomást, és jobb ellátást nyújtsanak. Viszont, amióta bárki bármelyik települési szakrendelőben foglalhat időpontot, egy ilyen intézkedés azt a kérdést veti fel az adott település önkormányzatánál, hogy miért finanszírozzák a más településekről érkező betegek vizsgálatait?

– Ez a rugalmasság önmagában dicséretes, mert valóban jobban ki lehet használni a szabad kapacitásokat. Azonban nem jelent megoldást annak az idős, egyedülálló embernek, akinek nincs autója, pénze vagy lehetősége máshova menni. Azt érzem, hogy ez inkább kényszer szülte megoldás, mint valódi előrelépés.

– Ráadásul orvosként a másik oldalról is látom a problémát: ha egy háziorvos a saját kerületében küld be valakit ultrahangra, pontosan le tudja írni, mit keres a vizsgálat során. A helyes diagnózis alapja a pontos kérdés. Ha viszont bárhonnan érkeznek betegek, és nem hozzák a korábbi leleteiket, az orvosnak sokkal több idejébe telik kideríteni, mit is kellene vizsgálni.

– Mi lehet az a megoldás, ami az idősek számára is elérhető, nem igényel külön szabadságot a sorban álláshoz, és visszaadja az embereknek azt az érzést, hogy a befizetett adójukért valóban megkapják az ellátást?

– Először is: tisztességesen meg kell finanszírozni az egészségügyet.

– Például az ultrahangnál a mostani finanszírozási keretösszeg fele, mekkora része a valóságos igénynek?

– Hasraütésszerűen mondom, de szerintem

nagyjából kétszer ennyi pénz kellene ahhoz, hogy tisztességesen működjön az egészségügy.

Jelenleg a GDP 4,5 százalékát költjük rá, míg az uniós átlag 8 százalék.

– Bár én nem emlékszem a magyar egészségügy aranyéveire, de amikor jobban volt finanszírozva a rendszer, akkor mennyit költött a költségvetés az ágazatra?

– Elég öreg vagyok, de erre én sem emlékszem. A hetvenes évekből örökölt kórházcentrikus rendszert tartjuk fenn, rengeteg intézményt, amire nincs szükség.

Sok mindent meg lehetne oldani járóbeteg-ellátásban vagy egynapos sebészeten, és erősíteni kellene az alapellátást, az otthonápolást és a szociális szolgáltatásokat.

A járóbeteg szakrendelés ma bizonytalan helyzetben van: részben államosítják, részben önkormányzatokhoz, részben kórházakhoz tartozik.

Ha egy szakrendelő kórházhoz tartozik, ott mindig másodlagos szerepe lesz. Ráadásul a kórházigazgatóknak sincs mozgásterük: nem tudnak versenyképes bért adni, mert közszolgálati jogviszonyban vannak, miközben a magánklinika teljesítményalapú fizetéssel elcsábítja ugyanazt a radiológust.

– Amit elmondott az azt is jelenti, hogy meglenne az elég kapacitás és ember, csak rosszul van elosztva? Kiknek az érdeke, hogy ez ne változzon? Hiszen amikor kórházbezárásról van szó, mindig politikai vitává fajul a kérdés.

– Sajnos az egészségügy túlságosan átpolitizált. Más országokban van közép- és hosszú távú egészségpolitikai stratégia. A kedvenc példám Finnország: a hetvenes években még szegény ország volt, de nem gyárakat kezdtek építeni, hanem az egészségügy és az oktatás fejlesztésébe fektettek. Egészségesebb élelmiszereket vezettek be, csökkentették azok sótartalmát, és ezzel elérték, hogy egészségesebb, produktívabb nemzetté váljanak.

– Nyilván politikai egyetértés is kellett ehhez.

– Igen, konszenzus. Magyarországon viszont, ha valaki be akar zárni egy kisvárosi szülészetet, abból politikai tiltakozás lesz, az éppen aktuális ellenzéki oldalról.

Ehelyett inkább el kellene magyarázni az embereknek, hogy az a kórház, ahol naponta fél szülés történik, az kockázat. A csapat nem gyakorol eleget, nincs rutinja.

Sokkal jobb lenne, ha a speciális ellátásokat régiós centrumokba koncentrálnánk, és az egyszerűbb problémákat az alapellátás kezelné.

– Ha kivonjuk a politikát, az orvostársadalmon belül is van ellenérdekeltség egy átfogó reformmal szemben?

– Ha én kórházigazgató vagyok, természetesen védeném a saját intézményemet, de összességében nem gondolom, hogy ez lenne az akadály. Tegnap például egészséggazdaságtani konferencia volt, ahol 280 szakember, a jövő generáció képviselői, egyetértettek abban, hogy alapvető reformokra van szükség. Orvosszámban egyébként nem állunk rosszul, hozzuk a nyugat-európai átlagot. A gond a szakdolgozók, különösen az ápolók hiánya, és a gondozói, otthonápolási hálózat fejletlensége.

– Tehát ha jól értem, ha hirtelen megdupláznánk a GDP-arányos egészségügyi kiadásokat, de a rendszer maradna a régi, akkor csak még több pénzt dobnánk a kútba.

– Pontosan. XXI. századi választ kell adni: centrumkórházakban gyors ellátás, rövid kórházi tartózkodás, megelőzés, otthoni, és járóbeteg-ellátás. Ehhez viszont új gondozási hálózat és teljes strukturális átalakítás szükséges.

– Ide politikai bátorság is kell, a pénz kevés.

– Politikai bátorság, stratégia és irány. Jelenleg egy kórházigazgató sem tudja, merre van az előre. Szócska Miklós volt az utolsó államtitkár, aki a Semmelweis Tervben leírta, hová szeretnénk eljutni. Azóta nincs nyilvános stratégia.

Takács Péter inkább a Facebookon aktív,

ahelyett, hogy megfogalmazná, hogyan akarják betölteni az ezer hiányzó háziorvosi praxisnak akár csak az egyikét is.

– Tegyük fel, hogy bármelyik jövőbeli kormány elhatározza, hogy elindul ezen az úton. Hány év alatt érhetünk el legalább egy szlovák szintű egészségügyi ellátást?

– Ezt a WHO európai regionális irodája is vizsgálta, és meghatározott úgynevezett „quick win” tevékenységeket: olyan intézkedéseket, amelyek egy politikai cikluson belül valódi javulást hozhatnak. Körülbelül huszonöt ilyet listáztak. Például Magyarországon az egyik legsürgetőbb, hogy nálunk a legalacsonyabb az alkoholos termékek adója az Unióban. Ezen emelni kellene, megtiltani a reklámozást, és az ebből származó bevételeket egészségfejlesztési programokra fordítani. Ilyen egyszerű, konkrét intézkedésekből áll ez a program, nem abból, hogy melyik kórházat kell felújítani, hanem abból, hogyan lehet rövid távon javítani a lakosság egészségi állapotát.