hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Ésik Sándor: A Múzsán arról írok, amiről szerettem volna olvasni, de nem találtam sehol

A Diétás Magyar Múzsa főszerkesztőjével az oldal eddigi négy és fél évéről, valamint a napokban megjelenő új könyvéről beszélgettünk.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. október 16.


Link másolása

hirdetés

A közéleti témájú hazai Facebook-oldalak egyik sikertörténete a Diétás Magyar Múzsa: egyéni hangvételű posztjaikat, amelyekben bel- és külpolitikával, gazdasággal, kultúrával egyaránt foglalkoznak, már több mint 27 ezren követik.

Az oldal főszerkesztője, Ésik Sándor arról mesélt, finomodott-e a hozzáállásuk az évek során, hogyan tudja összehangolni ezt a munkát az ügyvédi praxisával, és mi ihlette a „Sanyikám, én nem politizálok – Az baj, mert akkor más fog helyetted” címmel napokon belül megjelenő első könyvét.

– Megmondóembernek tartod magad?

– Nehéz erre válaszolni, mert többféleképpen lehet értelmezni magát a fogalmat is. Számomra inkább azokat a gyakran nyilatkozó, tévében szereplő arcokat jelenti, akik a napi politika történéseit elemzik. Ilyen értelemben nem tartom magamat annak.

A közelmúltig nem is gondolkodtam azon, pontosan mi vagyok, és mi a szerepem a nyilvánosságban. Megmondóember, véleményvezér, esetleg influenszer lennék? Ezek között tulajdonképpen csak árnyalatnyi különbségek vannak.

hirdetés

– Többektől hallottam már, hogy egyfajta hűha-érzést okozott nekik a Múzsa valamelyik posztja. Te is tapasztalod, hogy alakítjátok az oldal követőinek egy-egy témához való hozzáállását?

– Igen, határozottan. Valójában ez a fő értelme a Diétás Magyar Múzsa létezésének. Van ugyanis a magyar értelmiségnek egy nagyon széles rétege, amely politikai-közéleti értelemben teljesen műveletlen. Ettől még nagyszerű pszichológus, vagy kiváló mérnök, de a politika és a közélet azon túl egyáltalán nem érdekli, amit a neki szimpatikus sajtótermékekben elolvas. Úgy van vele, hogy ez valami illetlen dolog, és ahogy úri társaságban nem beszéljük meg a székletünket vagy a szexuális életünket, ugyanígy ilyen témákkal sem foglalkozunk. Ebből adódóan nagyon sokan csodálkoznak rá arra, hogy a hazai politikai folyamatok nem önmagukban állnak: nem függetlenek a gazdasági vagy épp kulturális folyamatoktól, az ország nemzetközi helyzetétől.

Gyakran hallom, hogy azt mondják, micsoda összefüggésekre világítunk rá. Ez nyilván zene füleimnek, valójában azonban ezeknek nyilvánvalónak kellene lenniük. Hogy miért nem azok? Sajnos Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy el tudjon tartani akkora szerkesztőségeket, mint mondjuk a Neue Zürcher Zeitungé vagy a Guardiané. A hazai lapok nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy az újságíróik igazán mélyen beleássák magukat bizonyos témákba.

Nem tudok olyan hazai szerkesztőségről, ahol a külpolitika rovatban külön szakújságíró foglalkozna Kínával, vagy olyanról, ahol a gazdasági rovatban meg tudják fizetni a szakértőket, akik egy banknál elemzőként milliós összeget is kereshetnek. Persze ott van gazdasági témákban a kitűnő G7, vagy ha az oknyomozást nézzük, a Direkt36, de ezek egy-egy részterületre fókuszálnak, átfogóan senki nem tud mindent lefedni.

A Telex, a 444, vagy a 24 beleragadtak a napi hírek ringlispiljébe: nagyon ritka, hogy kicsit „felemelik a fejüket”, hogy rendszerben mutassák be a folyamatokat. Ugyanakkor tegyük hozzá, hogy ha mégis, akkor kiváló cikkek születhetnek, gondoljunk például Élő Anitára a Válasznál, aki rendszeresen jelentkezik nagy, átfogó tudósításokkal.

A Múzsa a hosszabb cikkekre koncentrál: azok a legsikeresebb posztjaink, amikor a történéseket kontextusba helyezzük. Egy nagy és bejáratott lapnál ez a szenior újságírók feladata lenne, de nálunk ilyenek nincsenek, valószínűleg meg se tudnák fizetni őket. Mi hobbiból pótoljuk ezeket a vezércikkeket.

– Főállású ügyvéd vagy. Hogy fér bele mindez az életedbe?

– Nagyon „egyszerű”: a szabadidőm terhére. Egyébként egyre kevésbé, ezért időről időre felmerül, hogy jól jönne egy vagy több olyan munkatárs, aki alám dolgozva szemlézné például a német, a francia vagy a brit sajtót. Ezzel a színvonal is sokkal egyenletesebbé válhatna, mivel jelenleg jórészt azon múlik, születik-e valamiből poszt, hogy elém kerül-e az adott téma, mondjuk hogy olvasom-e a South China Daily egyik cikkét arról, mi történik épp a Dél-Kínai tengeren. A dolog másik oldala viszont, hogy az alkalmazottakat irányítani is munka, ami adott esetben azzal járna, hogy fel kellene adnom az ügyvédi praxisomat. Van az a pénz, amiért megtenném, de úgy gondolom, jelenleg jobban járok anyagilag, mintha újságot szerkesztenék.

– Az impresszumban több név is szerepel a tiéd mellett, velük nem tudnátok ezt megoldani?

– A Múzsa számukra is ugyanúgy hobbi, nem vagyok a főnökük, ráadásul velem ellentétben ők családos emberek, ezért akkor és azt csinálják csak, amihez kedvük van, többet nem várhatok el tőlük. Egyébként is én vagyok a legaktívabb, a posztok nyolcvan százaléka hozzám köthető. A többiek közül az irodatársam, Csire Balázs nagyon ritkán ír, és akkor is elsősorban a magyar politika groteszk mivoltát fájdalmas pontossággal eltaláló poénokat oszt meg. Panamajack egy külföldön élő magyar közgazdász, a nevét azért nem vállalja, mert multinál dolgozik. Kürti Tamás pedig egy kitűnő közéleti meglátásokkal rendelkező grafikus, akivel még a Modorosblog kommentszekciójában haverkodtunk össze. A maradék két ember már évek óta semmit nem posztolt. Annyira nem is erőltetem, mivel mindketten állami alkalmazottak. De mivel ott voltak az indulásnál, és a mai napig posztolhatnak, így nem törlöm a nevüket.

– Egyeztetitek egymással a posztokat?

– Van egy belső csoportunk, de Panamajack és az én posztjaim nagyon sokszor úgy születnek, hogy egyszerűen csak beszélgetünk. Nagyon hosszú Messenger-üzenetváltásunk van, ami jó néhány témát ihletett már. A szó klasszikus értelmében nem végzek főszerkesztői tevékenységet, senkinek nem mondom például, hogy ezt vagy azt inkább írja át, vagy egyáltalán ne tegyük ki.

– Azt is feltüntettétek, hol lehet ellenetek pert indítani vagy feljelentést tenni. Történt már ilyen?

– Az ügyvédi kamaránál már kezdeményeztek velem szemben fegyelmit egy Múzsán szereplő írásom miatt, de a kamara az írói munkásságom részének tekinthette, mert nem indult vizsgálat. Ezen kívül más eddig nem történt.

– 2017 áprilisában, pont a CEU-tüntetések idején indult az oldal. Összefügg a kettő?

– Egyáltalán nem, már majdnem egy évvel korábban megfogalmazódott bennem az ötlet. Volt egy, a kutya által sem olvasott blog, ahová ugyanez a szerzőgárda írogatott, de eléggé zavarta a hiúságunkat, hogy tizenöt ismerősünkön kívül szinte senkihez nem jutott el, amit csináltunk. Ezért hoztuk létre a Facebook-oldalt, és egyben a szerkezetet is lazábbra vettük: gyakori, hogy csak egy cikket osztunk meg néhány mondatos kommentárral. A költözés adott egyfajta szabadságot, ugyanakkor kötöttség is járt vele, mivel a hosszabb szövegeket a Facebook nem kezeli túl jól.

– Finomodott az eltelt négy és fél évben a hozzáállásotok?

– Folyamatos tanulás révén jutottunk egyre közelebb ahhoz, milyen témák érdeklik a népet jobban és melyek kevésbé, vagy épp hogyan kell kezelni a kommentelőket.

A magyar politikai sajtót olvasó közönség körében van egy állandó vágy arra, hogy találjanak egy jól odamondogatós oldalt, ezért amikor odamondunk valakinek, jellemzően meg szokott érkezni egy kommentelőhad, akik elégedetten konstatálják, hogy „ez az, végre megkapták!” Majd ugyanezek az emberek jól megsértődnek, amikor egy következő posztban az ő kedvencükről is elmondjuk a hasonló véleményünket.

Simán előfordul, hogy egy poszt hoz száz új követőt, viszont leiratkoznak miatta hetvenen.

Az elmúlt egy év fejleménye, hogy napi tizenöt-húsz üzenetet kapunk azzal kapcsolatban, miről kellene írnunk. Ezek közül van olyan, amit megfogadunk, de mindent mi sem tudunk felkarolni – főleg, ha külön utánajárás, helyszíni szemle kellene hozzá, ami újságírói feladat. A kérdésre visszatérve: az interakciók és a szerkesztés módja finomodott, a definiált céljaink viszont változatlanok. Úgy szoktam fogalmazni, hogy azért indítottam el a Múzsát, hogy megírjam azokat a cikkeket, amiket szerettem volna elolvasni, de nem találtam őket sehol.

– Most, hogy már ennyire népszerű az oldal, nem gondolkodtok a Facebookról való kilépésen?

– Felmerült már, de egyelőre tervezési fázisban van. Sok döntést kellene meghozni, például arról, megmaradjon-e továbbra is az ingyenesség. Kérdés az is, ha úgy döntünk, csak adományokat kérjünk, vagy előfizetéshez kössük bizonyos tartalmainkat. Ezen nagyon sokat gondolkodom Panamajackkel közösen, illetve egyedül is. Előbb-utóbb meg kell majd lépni, mivel arra, amit csinálunk, a Facebook alkalmatlan. Nagy előnye, hogy burjánzanak a megosztások, ezért teljesen elszakadni biztos nem fogunk tőle, ugyanakkor a robotcenzúra például teljesen nonszensz. Legutóbb azután vágták vissza napokra harminc százalékkal az elérésünket, hogy az augusztus 20-i rózsaszín turul kapcsán kitettük azt a képet (rengeteg másik oldalhoz hasonlóan), amelyen az 1930-as években Berlin utcáin tologatták a birodalmi sast.

– A politikai pálya nem vonz?

– Frontvonalban biztosan nem lennék, nincsenek meg a szükséges képességeim. Háttérben talán, de ebben meg pont a Múzsa akadályoz meg, hiszen ha leszerződnék egy párthoz, feladnám a függetlenségemet, és nem tudnék részrehajlás nélkül bármiről írni.

Ezeket a kérdéseket mára megtanultam üzleti alapon kezelni. Közpénzhez soha nem nyúltam, sem hivatalos, sem „nemhivatalos” formában. Túl vagyok azon is, hogy lelkesedésből dolgozzak, a politikában van helye az aktivizmusnak, de egy idő után annyi időt és szellemi energiát kíván a dolog, hogy az ember nem tudja munka mellett, csak lelkesedésből csinálni.

Így elég nehéz lenne megtalálni azt a konstrukciót, amelyben el tudnám magam képzelni. Ráadásul néhány jó közéleti meglátás nem jelenti azt, hogy az ember napi politikai tanácsadóként is beválik. Az ugyanis egy másik szakma. Van átfedés, de nem automatikus az átmenet. Ezért az is kérdés, hogy megérnék-e a „szolgálataim” bármelyik pártnak.

– Hogyan jött a könyved ötlete?

– Év elején kaptam egy felkérést, amelyből kiderült, hogy a Libri Kiadónál is olvassák a Múzsát. Megkerestek azzal, érdekelne-e engem egy olyan könyv, ami nem aktuálpolitikáról szól, hanem inkább bevezetést ad a politikába. Ez szerintem teljesen egybevág a Múzsa profiljával. Fontosnak tartom például, hogy felnyissuk az emberek szemét a diplomáciával, Magyarország nemzetközi mozgásterével kapcsolatban. Nálunk rengeteg tévképzet él a nemzetközi politikáról, holott ez valójában egy teljesen érdekvezérelt, erőelvű játék, amiben senkinek nincsenek barátai, csak szövetségek és érdekek vannak.

Egy egész fejezetet szenteltem annak, hogy nem létezik Magyarország elleni nemzetközi összeesküvés. Tetszik vagy sem, ezt nem Orbán Viktor és csapata találta ki, már az 1920-as években is voltak hasonló – téves – vélemények. Szól egy fejezet arról is, hogy egy börtönbüntetésnek majdhogynem a szigora a legkevésbé fontos tulajdonsága.

Rosszabb bezárva lenni egy luxuscellában három évig, mint fapados körülmények között egy évig. Aki valaha volt börtönben, biztosan az utóbbit választaná, mivel akkor két évvel hamarabb szabadul. Ehhez hasonló tévhitekről igyekszem lerántani a könyvben a leplet.

– Említetted, hogy a könyv eredeti koncepciója menet közben módosult. Mi történt?

– Március környékén ültem neki a könyvnek, áprilisban viszont elkaptam a covidot. Kórházba ugyan nem kerültem vele, de egészen május végéig sokszor voltam nagyon rosszul, és utána is hónapokig tartott visszaszerezni a kondícióm. Eközben azért egymás után születtek a fejezetek például arról, mi a demokrácia, milyen demokráciaelméletek léteznek, mit írt erről Platón vagy Arisztotelész, de azt vettem észre, hogy ezeknek a témáknak az írása közben még én is elalszom. Elkezdtem aggódni, hogy ha belőlem ilyen hatást vált ki a kézirat, az olvasó egészen biztosan a sarokba hajítja majd a könyvet. Ezen a ponton kicsit megtorpant az alkotás folyamata, de aztán volt egy beszélgetésünk a kiadóval, ahol szóba került Hahner Péter 100 történelmi tévhit című könyve. Ebben rövid írások váltják egymást, olyan közkeletű állítások cáfolataival, mint például hogy Marie Antoinette mondata, hogy „Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!”

Ennek kapcsán merült fel, hogy az én könyvem stílusa is hasonló legyen. Eszembe jutott, hogy amióta viszonylag ismert vagyok a Múzsa révén, baráti vagy ismerősi körben nagyon gyakran kezdenek el velem politikáról beszélgetni.

Ezek a beszélgetések pedig – főleg némi sörivás után – elég gyakran a „Sanyikám, b*szd meg...” fordulattal kezdődnek. Utána pedig jön például az, hogy „tudod, az úgy van, hogy Magyarországgal az Európai Unióban ki akarnak cseszni”.

Ilyen párbeszédek ihlették végül a formulát: minden fejezet egy „Sanyikám...” kezdetű állítással indul, amit aztán megcáfolok, megerősítek vagy megmagyarázok. Ezek a kérdések olykor nyilván kissé erőltetettek, előfordul, hogy többet olvasztottam egybe, szóval nem igaz, hogy az összeset így, ebben a formában megkaptam. De maguk a témák mind szóba kerültek már haveri sörözések során.

– Célközönségnek a Múzsa olvasóit szánod, vagy egy ennél tágabb kört?

– Akkor lennék elégedett, ha a könyv is átesne ugyanazon a folyamaton, amin a Múzsa: ott ugyanis nagyon sok új követőt szerzünk úgy, hogy egy meglévő olvasó egyszerűen továbbküldi valamelyik posztunkat, amikor felmerül egy kérdés, mondván „tessék, ezt olvasd el, ha képbe akarsz kerülni”. Nyilván lesz promóció is a kiadó részéről, de nagyon boldog lennék, ha így, kézről kézre terjedve is eljutna a könyv az olvasókhoz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Megalázó, amikor azt mondják, hogy bocs, akkor inkább menj el" – egy HIV pozitív tanárnő története

Éva gyógyszert szed, nem fertőz. Mégsem állhat ki nyilvánosan elmesélni a történetét, mert fél, hogy a gyerekeit kiközösítenék. Még a szülőszobán is neki kellett bizonygatnia, nem veszélyes.

Link másolása

hirdetés

Egy több diplomás, népszerű tanárnővel, egy mosolygós fiatal anyával ülök le beszélgetni. Mások is beszélgetnek vele, de nem arról, amiről mi. Arról nem lehet. Nem mutathatja meg az arcát.

12 éve fertőződhetett meg HIV-vel, de csak 5 éve derült ki. Évekig bőrproblémái voltak: övsömör, ekcéma, gombás fertőzések, herpeszek a száján. Az orvosok nem találták, mi a baj. Agyvelőgyulladással került kórházba 2016-ban. A diagnózis az volt, amit senki nem akar hallani: AIDS.

„Költői kérdésként tettem fel, akkor én most meg fogok halni, doktor úr? Nem sírtam, nem omlottam össze, nem éreztem semmit. Később tudtam meg, hogy ezek a poszttraumás stressz jelei.”

A HIV-vírus annyira legyengítette az immunrendszerét, hogy az utolsó pillanatban kezdhették kezelni.

„HIV-szűrést korábban senki nem kért. Talán azt gondolták, kizárt a fertőződés, mert nem élek kicsapongó életet és heteroszexuális vagyok. Hülyeség erre gondolni, a HIV nem válogat jó és rossz emberek, meleg, nem meleg, férfi és nő között, mindenki elkaphatja, sajnos gyerek is.”

„Nem bűnösöket keres, hanem gazdatestet”

- mondja Éva.

hirdetés

Akkortól számít AIDS-esnek a beteg, ha a CD4 száma 200 alatt van, neki csak 78 volt. Gyógyszerekkel erősítették az immunrendszerét a szervezetét romboló vírusokkal szemben. Sikerrel.

„Nulla a vírusszámom, ami azt jelenti, hogy a HIV a nyirokrendszerben húzza meg magát. Minden nap beszedem a gyógyszereimet, és így nem tud bekerülni a vérkeringésbe, tehát ha akarnék, se tudnék fertőzni. Erre a legnagyobb bizonyíték, hogy most szültem egy egészséges gyereket.”

Sőt kettőt is, az egyiket még jóval azelőtt, hogy fény derült volna a fertőzésére. Amikor meglett a diagnózis, az akkor 5 és fél éves kisfiút azonnal elvitték szűrésre. Negatív volt.

"Arra emlékszem, hogy amikor a fiam vizsgálata rendben volt, akkor hálát éreztem nagyon sokáig. Aztán nem tudtam aludni, generalizált szorongás alakult ki nálam, állandóan pisilni jártam, összerezzentem mindent zajra. Állandóan az járt a fejemben, hogy

nem halhatok meg, mert a fiamnak csak én vagyok.”

A futó kalandból született gyermek apját sejtette a HIV-vírus mögött. Nem is számolgatott. Két év múlva azonban egy régi barátjánál meglátta a gyógyszereket. Őt 2013-ban szűrték ki, hogy AIDS-es. A vizsgálatok szerint Éva 2009 körül fertőződhetett meg, szóval biztos volt benne, hogy tőle kaphatta meg a betegséget.

„Furcsa, de nem haragszom. Talán még hárítok. Esetleg majd később, a feldolgozás alatt megjön a düh is. Magamra sem haragszom. Csalódás van bennem, hogy bekerült a szervezetembe ez a vírus."

A családja is azt hitte, hogy feldolgozta, semmi érzelmet nem mutatott, ha a fertőzésről beszélt, de ő maga gyanította, hogy valami nem stimmel. Két éve elkezdett heti rendszerességgel pszichológushoz járni.

A közvetlen családján kívül alig tudja valaki, hogy HIV-vel él.

„Megkaptam, gyógyszert szedek, kész. Nem is volt igényem beszélgetni. Elpakoltam, elfojtottam magamban.”

Aztán az iskolában úgy érezte, mintha minden kolléga úgy nézne rá, mintha tudnák. Elmondta az igazgatónak. Ő pedig csak megölelte. Ez a támogatás megnyugtatta, nem látta már a furcsa tekinteteket, amelyek nem is voltak.

Még a kórházban az őt kezelő orvos figyelmeztette először, hogy jobb, ha az állapotáról nem beszél.

„Azt mondta, hogy ha ez magáról kiderül, akkor többet nem taníthat, a gyereke pedig nem mehet közösségbe. Nem tehetem ki a fiam annak, hogy megbélyegezzék, azt mondják, HIV-pozitív.”

Éva igyekezett azokat is védeni, akikkel kapcsolatban volt a betegség felfedezése előtti években. Pszichológusa segítségével írtak figyelmeztető emailt a volt partnereknek, hogy menjenek HIV-szűrésre. A kórházban egyébként nincs kontaktkutatás.

Éva úgy tudja, nem fertőzött meg senkit. Azt mondja, a nőkről férfiakra egyébként nehezebben megy át a betegség.

Első szüléskor nem féltek tőle

11 évvel ezelőtt úgy jött világra a fia, hogy senkinek nem fordult meg a fejében, hogy ő HIV-fertőzött lenne.

„Természetes szülés volt. Őt két és fél évig szoptattam is, és mégsem kapta el a vírust. Akkor harminc százalék volt az esély, hogy a terhesség alatt vagy a szüléskor, esetleg szoptatáskor megfertőzzem.”

Az ő gyerekének szerencséje volt, de akadnak, akik szüléskor vagy szoptatáskor fertőződnek meg. Ez viszont elkerülhető lenne egy gyógyszerrel, illetve ha lenne HIV-szűrés a szülések előtt.

Éva első gyermeke születésekor nem szólhatott senkinek, hogy beteg, hiszen ő sem tudta.

A diagnózis után úgy döntött, szigorúan tartja a titkot. Amikor megismerte mostani társát, egy hónapig kínozta magát, mert félt, hogy ha megmondja, akkor elhagyják.

„Úgy gondoltam, biztonságban van mellettem, mert gyógyszert szedek. De egyszercsak nem tudtam megölelni.

Éreztem, hogy el kell mondanom. És azt is, hogy azzal vége lesz. Féltem meglátni az arcán az undort. Van, aki így szakított élete nagy szerelmével, inkább azt mondta, nem szereti, minthogy bevallja, HIV-vel él.”

Kocsiban ültek, amikor kimondta. Arra számított, azonnal megállnak és elküldi őt.

„Ez a nagyon értelmes pasi bután nézett. Nem szólt, teljes tanácstalanság volt az arcán. Aztán megszólalt, hogy ő most még jobban csodál.”

Eltelt fél év, mire meg merte kérdezni Évát, hogy korábban fog-e meghalni. Addigra ő már tudta, hogy nem lesz rövidebb az élete.

„Annak idején nekem is két év volt, amíg fel mertem tenni a kérdést az orvosomnak. Azt mondta,

akkor fogok meghalni, mintha nem kaptam volna el, mert most már olyan jók a gyógyszerek. Sőt azzal, hogy félünk minden bajtól, sokkal egészségesebben is élünk. Én sem mernék rágyújtani többet.”

A HIV-vel élőkért alapított Retropajzs nevű egyesületnél már azon viccelődtek, hogy HIV a hosszú élet titka. Nem lesz ez a szlogenjük, mert nagyon sokan nem tudják még humorral kezelni ezt a helyzetet. Rengetegen depressziósak, magányosak, többen öngyilkosok lettek.

„Én sem tudtam volna pszichológus nélkül összerakni magamat. A méltóságvesztés, a kiszolgáltatottság meggyötört.

Kell a terápia és sokat beszélek a sorstársakkal. Végre a 11 éves fiam is tud mindent. Ez nagy megkönnyebbülés volt.”

Második szülés több korláttal

A diagnózis után az őt kezelő orvos azt ígérte, hogy a gyógyszerektől három-négy hónap múlva olyan lesz, mint ő, és akár gyermeke is születhet. Éva ezt nem felejtette el, és el is jött az idő, amikor társával gyereket akartak.

„2016-ban nyolc gyógyszerrel kezdtem, aztán napi egyre csökkentették. Most napi három tablettát szedek, azt mondják, ez a 120 százalékos védelem egy ideig.”

Azt remélte, ugyanúgy fogják kezelni, mint egy átlag kismamát, hiszen nem működnek a vírusok benne.

„Most tudom, hogy fertőzött vagyok, de nem fertőző és mégis úgy viselkedtek velem az elején az orvosok, nővérek, mintha veszélyes lennék."

A vártnál picit hamarabb elfolyt a magzatvize, be akarták vinni a kórházba, de amikor kiderült, hogy HIV-vel él, azt mondták, nem mehet, csak a Szent Lászlóba. A nőgyógyász unokatestvéreként végül fogadták.

„Nulla vírusszámom van, mégis elkülönítettek, így sem ülhettem le a közös társalgóban a szülésnél, csak ha viszek egy kis gumipelenkát, és még így is kaptam külön szemetest. Sőt, vajúdás közben bejött a gyerekorvos és közölte, hogy kizárt, hogy én hüvelyi úton szüljek. Fájdalmak közt sziszegtem, hogy keresek egy telefonszámot, de nem bírtam előkeríteni az orvosom elérhetőségét. Ekkor a doktornő kiment utánanézni, majd meglepődve jött vissza, hogy tényleg szülhetek természetesen.”

Éva megérti a bizonytalanságot, azt mondja, ha nem fertőződött volna meg, ő sem tudna többet és ő sem merne leülni egy asztalhoz egy HIV-vel élővel.

„Jöttek a nővérkék és mindenki kérdezett, a végére kialakult egy kapcsolat. Megértettek és az is megbocsájtott, aki azt hitte, felelőtlenül megfertőzöm a gyerekem” - mondja.

„Először ki voltak borulva, hogy én szoptatok. A zárójelentésen már rajta van, hogy javasolják az anyatejes táplálást.”

„Azt tanultam, hogy ne hazudjak, de mit tehetünk, ha az egészségügyi ellátásban megtagadhatják az ellátásom.”

Egy sorstársának épp most mondták, hogy nem húzzák ki a bölcsességfogát. Korábban ugyan közölték, hogy ki kell húzni, de amikor kiderült, hogy HIV-vel él, azt mondták, mégsem fontos.

„Sírva hívott fel a lány. Megalázó, amikor azt mondják, hogy bocs, akkor inkább menj el. Emlékszem, milyen felemelő, amikor egy orvos azt mondja, hogy semmi gond Éva, ez egy nagyon jól kezelhető betegség, foglaljon helyet. Felszabadító így beülni egy fogorvoshoz.”

A Retropajzs Egyesülettel elkezdenek egy párbeszédet orvosokkal. Próbálják segíteni az átállást, hogy ha megjelenik egy HIV-vel élő beteg náluk, ne 30 évvel ezelőtti protokoll szerint kezeljék, hanem módosítsanak a jelenlegi helyzetre.

„Ahol én szültem, ott már túl vannak a változáson. Elég volt az én esetem.”

”Szívesen kiállnék, hogy elmondjam, megmutassam, nem kell félni tőlünk. Nem tudok előjönni, mert akkora a megbélyegzés. A nővérek, orvosok megértették, hogy nem akartam megfertőzni a gyerekem. Én tudtam is, hogy a gyógyszerek mellett ez lehetetlen, csak ez még kevesekhez jutott el.”

”Ott már biztos megértéssel fogadják majd a következő HIV-vel élő nőt.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT

„Unott arcú hivatalnokok” – Várkonyi Andrea, a magyar Marie Antoinette

Esküszöm, az összes NER-menyasszonnyal aláíratnék egy házassági szerződési záradékot, hogy a frigy után öt évre eltűnnek az országból. Várkonyi Andreának is jobbat tenne, ha nem hergelné itt a népet a Gucci-intellektusával.
hf - szmo.hu
2021. november 23.


Link másolása

hirdetés

Amikor berobbant a magyar közéletbe a hír, hogy a csilliárd diplomás, orvosi végzettségű, tévés hírolvasóként ismertté vált Várkonyi Andrea feleségül megy a dollármilliárdos, felcsúti gázszerelőhöz, Mészáros Lőrinchez, pár másodpercig ízlelgettem ezt a kis csemegét (lássuk be, van neki egy kis Monty Python-os bukéja), aztán elintéztem annyival: “ő dolga.”

Mert hogy az is. Negyvenes, egyedülálló anya, az országos tévéceleb-karrierből kikopott (nem az ő hibája, jönnek a fiatalabbak, ügyesebbek, fontos fark(as)okkal táncolók, ilyen ez a popszakma), Andrea pedig egy perifériás kábeltévénél landolt. Bevallom, én évek óta azt se tudtam, hogy a világon van, igaz, alig nézek tévét.

Egyáltalán nem hibáztatom vagy ítélem el, hogy a saját és a gyereke jövőjének biztosításáért hozott egy döntést, megragadott egy soha vissza nem térő lehetőséget, vagy egyszerűen csak tényleg elsöpörte a szerelem, és hozzáment az ország leggazdagabb emberéhez.

Akinél az ugyan kétséges, hogy tud-e írni-olvasni (már a saját nevén kívül, az azért sok-sok szerződéshez kellett), ám olyan nyugodtan lehet szenderegni kidolgozott, férfias felsőtestén, mint egy kisbaba.

Szóval ez Andrea dolga. Amit ő eladott, azt évezredek óta bocsátják áruba a nők. Ki olcsóbban, ki méregdrágán, ki koszlott motelszobák nyikorgó rugójú kanapéin, ki szabályos házasságlevéllel, nyolccsillagos dubaji szállodák selyemszatén függönyeinek jótékony homályában.

A problémám nem ezzel van. A problémám azzal van, hogy Andrea – jó néhány sorstársához hasonlóan – mintha egyfajta tudathasadást szenvedett volna el abban a pillanatban, amikor a lábát először bújtatta bele egy átlag magyar tanári fizetés két-háromszorosába kóstáló Jimmy Choo cipőbe. Mintha kikapcsolták volna az agyában azt a területet, amely a valóság-érzékelésért, a józan paraszti észért, és az önismeretért felelős.

hirdetés
Andreának hirtelen küldetéstudata lett. A Gucci-napszemüvegek árnyékában, a Louis Vuitton táskák bőrkantárjainak bársonyos érintésével a vállán ráébredt, hogy őt eddig nem az érdemei szerint becsülték.

Hogy az ő tehetsége, sokoldalúsága, művészi és üzleti géniusza nem volt elismerve. Pedig ő ennek a nemzetnek egy elásott gyémántja, aki csak azért nem tudott oly szemkápráztatóan csillogni, mint az ujján díszelgő, húszmilliós brill, mert ezek a buta magyarok képtelenek voltak fel- és elismerni őt.

És ezt épp Andreától, egy több diplomás, értelmes nőtől nem vártam. Nem vártam, hogy átváltozik magyar Marie Antoinette-é (aki ugye arról híresült el, hogy amikor azt mondták neki, hogy a nép éhezik, nincs kenyerük, meglepetten így válaszolt: “Akkor egyenek kalácsot.”) Bár az anekdota állítólag nem hiteles, az most mindegy is, a lényeg az, hogy Andrea, aki doktori titulusát jó nagy betűkkel fitogtatva, pszichológusi minőségében most megjelentetett egy önismereti-életvezetési sikerkönyvet, abban azt mondja az “unott arcú hivatalnokokról” kérdező kislányának, hogy azért ilyen elgyötörtek, mert nem tanultak eleget.

Mert ugye, ha az ember sokat tanul, akkor majd jobb napokat látott műsorvezető lesz belőle egy kábeltévénél. Jaj, bocsánat, dehogyis: hiperszonikus sebességgel kilő a karrierje, Cannes-i díjnyertes reklámfilmeket gyártó, százmilliós médiacég tulajdonosnője lesz, meg igazgatótanácsi tag az ország egyik legnagyobb kereskedelmi tévéjében, meg önismereti bestseller-író.

Irigyelt és körberajongott marketing-zseni, PR-guru, Dosztojevszkij-i magaslatú tollforgató, meg persze divatikon és szépségideál, így egyszerre. És természetesen ennek KIZÁRÓLAG ahhoz van köze, hogy sokat tanult, ahhoz még csak véletlenül se, hogy hozzáment egy suk-sükölő oligarchához, akié a fél ország.

Na ezzel van bajom. Hogy Várkonyi Andreából többet néztem ki. Marie Antoinette-nek legalább van annyi mentsége, hogy egész életében királyi pompában élt, fogalma sem volt arról, hogy él egy közember. De Andreának van, nagyon is. Pontosan tudja, mire lehet jutni ebben az országban azzal, ha az ember “csak” tanult és szorgalmas. És mégis el akarja hitetni velünk – urambocsá még ő maga is elhiszi – hogy a fergeteges sikereit tényleg a saját képességeinek köszönheti.

Kedves Andrea. Nem vagyok szakértő, de ez nekem bizony színtiszta nárcizmusnak tűnik. Cinikus, álszent magamutogatásnak az újonnan szerzett férjed pénzéből.

Mert ugye vannak a szerényebb luxusfeleségek. Bezsákolják az országosan ismert, kőgazdag palit, aztán a népharag elől gyorsan elhúznak külföldre. Hawaii-n vagy Bora Borán élvezik a jachtos, magánrepülős, brilliánsokkal meg Dior-nagyestélyikkel kipárnázott életüket, minden nap áldják a szerencséjüket, és szépen csendben maradnak. Ez még akár szimpatikus hozzáállásnak is tekinthető.

A nárcisztikus luxusfeleségek viszont azt csinálják, amit te. Fürdenek a palijuk milliárdjain vásárolt, országos népszerűségben, meg írnak egy “sikerkönyvet”, amelyben belerúgnak az “unott arcú hivatalnokokba”.

A Jimmy Choo cipőjükkel.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Csókay András elárulta, mi vezetett szerinte a bangladesi sziámi ikrek szétválasztása utáni botrányokhoz

Az idegsebész szerint „egészen megdöbbentő volt” az, hogy „gyerekbántalmazást kimerítő levelet írt az alapítvány Szász János gyerekének”.

Link másolása

hirdetés

2019-ben választotta szét a Csókay András idegsebész vezette orvoscsapat a bangladesi sziámi ikreket, most Veiszer Alindának adott interjút - amit itt lehet megtekinteni előfizetésért cserébe - a műtétről és a pereskedésbe fajult botrányokról.

Az interjúban, amit a Telex szemlézett, Csókay elmondja, hogy szerinte több szakmai hiba is történt a műtétet megelőzően. Csókay műanyag koponyákon mutatta meg a műsorban, hogyan kellett volna felépíteni a koponyát, és ehhez képes mennyivel lett alacsonyabb a csont, mennyivel kevésbé nyújtott védelmet az agynak. Az egyik lány agya be is vérzett, majdnem meghalt, azóta képtelen az önálló életvitelre - mondta a professzor.

Ennek az oka Csókay szerint, hogy a háta mögött az alapítvány kilobbizta, hogy ne a sok éve vele dolgozó, anatómiához értő képzőművész, Muhari-Papp Sándor Balázs építse fel puzzle-szerűen a kifűrészelt, feleslegessé vált koponyacsontokból az új koponyák hátsó részét.

A vita valójában Csókay és Pataki Gergely plasztikai sebész között húzódik, akik több mint tíz évig vitték közösen a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Csókay azonban egyetlen egyszer sem mondja ki a nevét az interjúban, minden esetben alapítványként hivatkozik a másik oldalra.

Az idegsebész az interjúban elmondta, ha nem a háta mögött hoznak meg a műtétről alapvető döntéseket, akkor odament volna, és azt mondja, hogy "fiúk, akkor most innen takarodó van".

hirdetés

Mindezeket a vitákat ráadásul felvette a műtétről dokumentumfilmet készítő Szász János, akinél aztán házkutatást tartott a rendőrség egy ismeretlen feljelentő miatt, a nyersanyagokat keresve. Csókay szerint azért, mert az alapítvány nem szeretné, hogy a konfliktusok nyilvánosságra kerüljenek.

Csókay úgy fogalmazott, "gyerekbántalmazást kimerítő levelet írt az alapítvány Szász János gyerekének, az valami egészen megdöbbentő volt. Elmond egy csomó hazugságot róla, és leírja, hogy meg kell tudni Szász János gyerekének, hogy az apja mit csinált".

Elmondta azt is:

"Én jónak tartom a magyar rendőrséget, védi például a tüntetőket. De az, hogy 11 rendőr lerohanjon egy kovidos családot egy nyolc és egy tizenhat éves gyerekkel... Hát olyan megfélemlítő ereje volt ennek. (…) itt valami borzasztó félrevezetés történt. Félre lehet vezetni a legjobb rendőrséget is."

Támogatás

Veiszer Alinda műsora szponzorok nélkül, kizárólag a nézők adományaiból készül. Ha szeretnéd, hogy még sok hasonló beszélgetés szülessen, a Patreon oldalukon támogathatod a produkciót.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Két hét leforgása alatt mondták le a karácsonyi céges bulik 90 százalékát a járvány miatt

Olyan dátumok iránt sem érdeklődik senki, amelyeket korábban már nyáron le kellett foglalni, különben esélytelen volt helyszínt találni. Eközben a dolgozók akár 30 százaléka is elhagyhatta a rendezvényszakmát.

Link másolása

hirdetés

Magyarországon is egyre súlyosabb esetszámokat produkál a koronavírus-járvány negyedik hulláma, ami minden bizonnyal a közelgő ünnepi időszakra is rányomja majd a bélyegét. Ennek egyik első jele, hogy november közepén szinte varázsütésre elkezdték lemondani a hagyományos évzáró céges bulikat.

A tavalyi évhez képest jelentős különbség, hogy míg akkor általános tilalom volt érvényben, most hivatalosan lehetne ilyen rendezvényeket tartani, mégis majdnem mindenhol úgy döntöttek, hogy inkább nem kockáztatnak.

Erről, illetve az iparág általános kilátásairól beszélgettünk szakmabeliekkel.

A last minute lett az új hívószó

A céges rendezvénypiac erős hónapokon van túl, a tervezhetőséget viszont jóval nehezebbé tette, hogy a szabadidős turizmushoz hasonlóan ebben a szektorban is kifejezetten a last minute foglalásokra álltak át – tudtuk meg Tatár Györgytől, az egyik legnagyobb hazai céges rendezvényszervező vállalkozás (cegeshelyszinek.hu, rendezvenyhelyszinek.hu) ügyvezetőjétől.

Elmondása szerint az egész őszi időszakra jellemző volt, hogy míg korábban 3-4 hónapra előre is lekötöttek egy rendezvényt, ez az időablak most átlagosan 2-3 hétre csökkent, de extrém esetben az is előfordult, hogy csütörtökön rendeltek meg egy 120 fős rendezvényt a rákövetkező hétfőre. Bár végül ezt is sikerült megvalósítani, az ilyen igények óriási kihívás elé állították nemcsak a szervező céget, de a szolgáltatókat is.

A karácsonyi céges rendezvényeket ugyan viszonylag hamar lekötötték, azonban november közepe óta ezeket is sorra mondják le: a foglalások 90 százaléka néhány hét leforgása alatt teljesen eltűnt a piacról. Ezek között olyan „gyémánt” dátumok is szerepelnek, mint például a december 15-16-17-e, amelyek korábban jóformán kihalásos alapon működtek: akár már nyáron le kellett csapni rájuk, különben lehetetlen volt helyszínhez jutni. Ehhez képest most senkinek nem kellenek.

„Már azzal hívogatnak bennünket a partnereink, hogy a karácsony előtti utolsó hétvégéjük is üres, ha tudunk rá bárki érdeklődőt, állnak rendelkezésre. Ez korábban, normál piaci viszonyok között teljesen elképzelhetetlen volt.”

hirdetés

Némi reménysugarat szerinte itt is az utolsó pillanatos foglalások jelenthetnek: elképzelhetőnek tartja, hogy lesznek olyan cégek, akik akár a karácsony előtti hét hétfőjén döntenek majd úgy, hogy csütörtökön vagy pénteken mégis megtartják a rendezvényüket. Akik pedig eddig nem mondták le a foglalást, sokszor az összes résztvevő helyszíni tesztelésével igyekeznek biztonságos körülményeket teremteni.

Tatár György a balatonfüredi Boutique Hotel Annuska üzemeltetőjeként is hasonló tendenciáról tud beszámolni: ott be se jöttek az évnek ebben a szakában szokásos előfoglalások, mindenki a végsőkig kivár a döntéssel.

„A szeptember és az október még nagyon erős volt, novemberben viszont már érezni lehetett a negyedik hullám hatását. Egyelőre a szilveszter is erősen kérdőjeles, idén valószínűleg az is legfeljebb last minute fog elmenni, amire szintén soha nem volt még példa.”

A Magyarországi Rendezvényszervezők és -szolgáltatók Szövetsége (MARESZ) részéről szintén azt nyilatkozták megkeresésünkre, hogy nyár végén kezdett igazán újraindulni a rendezvényszervező szektor, melyet erős őszi hónapok követtek.

Mindenki egyszerre akart bepótolni mindent, illetve sok év végére tervezett eseményt is előre hoztak. Megélénkült a konferenciaturizmus, ami elősorban a belföldi, kisebb eseményekre volt jellemző, a nemzetközi rendezvények piaca a bizonytalan utazási korlátozások miatt még nem állt helyre.

A MARESZ is úgy tapasztalta, hogy az őszi fellendülés után az utóbbi hetek romló járványügyi adatainak következtében sorra mondják le az év végi rendezvényeket: az ágazatban drasztikusan esik vissza az üzleti rendezvényekre szóló rendelésállomány.

A helyzetet tovább nehezítette, hogy november 14-én megjelent az Emberi Erőforrások Minisztériumának utasítása, amely megtiltja az egészségügyi ágazatban a személyes jelenléttel történő szakmai rendezvényeket. A piacot nagymértékben visszaveti ez a korlátozás, hiszen az egészségügyi témájú szakmai rendezvények, továbbképzések az egyik legfontosabb húzóágazatot jelentik az üzleti rendezvények piacán, az események majdnem 50 százalékát ez a kör teszi ki.

A miniszteri utasítás következtében drámai lemondáshullám indult el ebben a szegmensben, mely nemcsak a budapesti szállodákat, és rendezvényhelyszíneket, de a vidéki vendéglátóhelyeket is nagymértékben érinti.

"Azt tapasztaljuk, hogy a megrendelők bizonytalanok, kivárnak, viszont a sokszor 2-3 hétre lerövidült megrendelési határidő komoly tervezési nehézségek elé állítja a szervezőket és szolgáltatókat. Sokszor okoz problémát elegendő embert találni a rendezvények kiszolgálásához" – erősítette meg a szövetség a Tatár György által elmondottakat.

Mindezek ellenére a MARESZ bizakodva tekint a jövő konferenciái felé, hiszen – mint fogalmaznak – „a szinte bármilyen méretű nemzetközi kongresszust és konferenciát befogadni képes, idén átadott kongresszusi központ új lendületet adhat Magyarországnak abban, hogy előkelőbb pozíciót érjen el a konferenciadesztinációk között, és minél több nemzetközi nagy rendezvényt tudjunk ezáltal is hazánkba csábítani.”

A dolgozók 30 százaléka is elhagyhatta a rendezvényszektort

„Szeptember-októberben még bizakodás volt és mindenki rendezvényeket tervezett, azonban ahogy jelentősen elkezdtek emelkedni az esetszámok, majd a kormány is szigorításokat jelentett be, ez a trend megfordult” – nyilatkozta a Szeretlek Magyarországnak Botond Szabolcs, a Magyar Turisztikai Program Alapítvány (MTPA) társelnöke.

Ő is hasonló trendeket említett, mint cikkünk másik két alanya: november elejétől elkezdtek aggódni az ügyfelek, azóta egyre több a visszamondás, ami ráadásul nem is kötődik semmilyen jogszabályi korlátozáshoz.

Inkább önszántukból visszakoznak, attól tartva, hogy az ő rendezvényükön fertőződik meg valaki, vagy addig megváltozik a szabályozás úgy, hogy végül egyébként se tarthatnák meg, esetleg attól, hogy el se jönnek elegen ahhoz, hogy ne veszteséggel zárjanak. Multinacionális cégeknél az is előfordul, hogy egy közös nemzetközi policy mentén döntenek központilag az eseményeik törlése mellett.

Ebben változást csak az esetszámok csökkenése hozhat Botond Szabolcs szerint, akkor is inkább last minute jelleggel: ha épp kedvezőbbnek tűnik a helyzet, néhányan dönthetnek úgy, hogy mégis megszerveznek egy-egy rendezvényt, de jó előre biztosan nem fog így dönteni senki.

Az év végi időszakban további nehezítést jelent, hogy ilyenkor tipikusan olyan rendezvényekről van szó, ahol nehéz kordában tartani az embereket: mindenki ölelget mindenkit, kevésbé figyelnek a járvány elleni védekezésre, mint például egy konferencián, ahol fegyelmezetten, székeken ülnek a résztvevők.

Az MTPA abban bízik, hogy explicit rendezvénytiltásra már nem lesz szükség, de szerintük ez inkább politikai döntés kérdése a kormány részéről. Mindazonáltal úgy látják, a hatályos jogszabályok, vagyis a kötelező védettségi igazolvány és a megfelelő higiéniás körülmények elég biztonságot nyújtanak ahhoz, hogy ne kelljen tovább szigorítani.

Komoly probléma az elvándorlás okozta munkaerőhiány is. A szervezetnek konkrét adata egyelőre nincs ennek mértékéről, de viszonylagos konszenzus van abban, hogy akár az iparágban dolgozók 30 százaléka is elhagyhatta a szektort.

Az újabb és újabb hullámok pedig tovább erősíthetik ezt a trendet, ami öngerjesztő folyamatként az újraindulásra is negatív hatással lehet. Ezért is tartják fontosnak, hogy oktatással és utánpótlás-neveléssel erősítsék a szegmenst.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: