hirdetés

SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Egy későbbi kivonulást ugyanúgy a tálibok térnyerése követte volna” – Novák-Varró Virág az afganisztáni helyzetről és a lehetséges jövőképről

Voltak hibák az USA afganisztáni kivonulásában, de a jelenlegi helyzetet alapvetően nem lehetett volna elkerülni. Ugyanakkor a tálibok ma már nem térhetnek vissza az 1996 és 2001 közötti fundamentalista kormányzáshoz - mondja a szakértő.

Link másolása

hirdetés

Afganisztán foglalja el a hírportálok címlapjait, a hírek főműsoridejét világszerte, de vajmi keveset tudunk róla, hogy mi vár az országra, és áttételesen a világra az amerikaiak kivonulása után. Visszatérhetnek-e a szélsőséges iszlamista kormányzáshoz a tálibok? Lehetett-e volna "ügyesebben" csinálni a külföldi csapatok távozását? És milyen nemzetközi támogatásra számíthat (ha számíthat egyáltalán) az ország a Tálibán hatalomátvétele után.

Novák-Varró Virág a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi Doktori Iskolájának küldöttje, a Magyar Hadtudományi Társaság Civil-katonai Kapcsolatok Szakosztályának titkára. Az egyetem Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok és a Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia tanszékein óraadó. Kutatási területei a regionális biztonsági tanulmányok (Afganisztán és Közép-Ázsia biztonsági helyzete), biztonságelméletek, konfliktuselméletek. Őt kérdeztük a kialakult helyzetről.

Novák-Varró Virág / Fotó: Nemzeti Közszolgálati Egyetem

- Mit lehet elmondani a Kabul elfoglalása óta eltelt időszakról? Ellentmondásosaknak tűnnek a történések: a tálibok állítják, hogy ők már nem olyan "rosszfiúk", mint 20 éve, de közben egyre több aggasztó hír, sőt konkrét eset bemutatása érkezik – elsősorban a nők helyzetét illetően.

- A Tálibán bizonyos tekintetben változott az elmúlt 20 évben. Míg a kilencvenes években kerülték a médiát, ma már aktív használói, a legszembeötlőbb változás ennek köszönhetően a kommunikációjukban és az alkalmazott PR-eszközeikben tapasztalható. Az elmúlt hónapokban, s különösen az elmúlt hetekben a szervezet igyekezett a barátibb oldalát bemutatni, hangsúlyozva ugyanakkor, hogy ugyanazon az ideológiai alapokon állnak, mint a kilencvenes évek Tálibánja.

A kommunikációjuk és tetteik között feszülő ellentmondásnak több oka lehet. Egyrészt a gyors ütemű tálib térnyerés és hatalomátvétel a nemzetközi közösségen túl vélhetően magát a szervezetet is meglepte.

A meghódított területeken bevezetett intézkedések sokféleségéből is látható, hogy a Tálibánnak még nincs egy kidolgozott forgatókönyve a hatalomátvételre és a kormányzásra.

hirdetés

Másrészt a médiában hangzatos ígéretek – miszerint a nőket is engedik dolgozni, a lányokat iskolába járni, és általános amnesztiát kapnak az előző rendszernek dolgozó afgánok – a gyakorlatban már nem mindig és nem mindenhol teljesülnek maradéktalanul.

Kabul elfoglalását követő napokban például még olyan hírek érkeztek az afgán fővárosból, hogy a lányok is folytathatják tanulmányaikat életkori korlátozások nélkül, a médiában is jelen lehettek női riporterek, újságírók, és a közigazgatásban dolgozókat is kérték, hogy folytassák a munkát. Ehhez képest mára már az ország több területéről is érkeztek jelentések, melyek szerint a lányok csak pubertáskorig járhatnak iskolába, a nőket nem engedik dolgozni, sőt nem javasolják a férfi kísérő nélkül az utcára lépésüket sem, mert a „harcosaikat nem képezték ki a nők tiszteletére”.

Ez a dichotómia a szervezet felépítéséből és működésének sajátosságaiból fakad. Habár a Tálibánnak van egy központi vezetése – mely a legfelsőbb (vallási) vezetőből, a politikai és katonai szárny vezetőiből, illetve a különböző bizottságokból áll –, azonban a szervezet az alsóbb szinteken rendkívül decentralizált, hálózat jellegű. Az eltérő intézkedések pedig abból fakadnak, hogy a felsővezetés a kontroll hiánya miatt a meghozott döntéseknek nem tud érvényt szerezni az alsóbb szinteken.

- Majdnem húsz éve annak, hogy az USA megtörte a tálib uralmat. Az persze nem volt titok, hogy később újra megerősödtek, de milyen segítséggel, hogyan jutottak oda, hogy most szinte pillanatok alatt visszavették az ország irányítását?

- A Tálibán sikerének megértéséhez érdemes egy pillantást vetni Afganisztán és a szervezet múltjára. A mozgalom eredete a nyolcvanas évek szovjetekkel szembeni háború időszakába (1979-1989) vezethető vissza. A különböző iszlamista pártok és a szovjetek közötti elhúzódó harcok miatt több millió afgán kényszerült az ország elhagyására és a legtöbben a határ túloldalán, a pakisztáni és az iráni menekülttárborokban telepedtek le. Fiatal afgánok generációi ezekben a táborokban nőttek fel, ahol gyakran szinte kizárólag vallási oktatásra volt lehetőségük. A pakisztáni oldalon az ún. deobandi iskola dominált, ami a szunnita iszlám egy nagyon szigorú ágát képviseli.

A Tálibán mozgalom alapítója, Omár molla, ezektől a tanulóktól (a tálib jelentése tanuló) szerzett támogatást, és ez a mai napig jelentős bázisa a Tálibán utánpótlásának.

A szovjetek kivonulását egy véres polgárháború követte, melyben a különböző pártok, hadurak egymás ellen fordultak, ahogy megszűnt a külső ellenég. A kommunista afgán kormány ugyan még közel három évig működött a közvetlen szovjet támogatás megszűnése után, de nem tudták konszolidálni a helyzetet. Ezen anarchikus viszonyok között jelent meg a Tálibán, ami kezdetben főleg a vidéki afgánok számára egy vonzó lehetőséget jelentett, hiszen az általuk elfoglalt területeken stabilitást hoztak, biztonságot teremtettek és véget vetettek a korrupciónak.

A másik fontos tényező, ami hozzájárult a rendszerük fennmaradásához, az a decentralizált vezetői struktúrájuk. Bár Omár molla volt a szervezet legfőbb vezetője, nagyban támaszkodott a helyi parancsnokaira, akik a szervezet tagjait, harcosait is a helyiek közül toborozta. Továbbá bevonzott olyan szervezeteket, akik hasonló ideológiai alapokon állnak, mint a Tálibán (ilyen például a Hakkáni-hálózat, ami a mai napig jelentős szerepe van a szervezeten belül).

Az elmúlt hetek-hónapok eseményeit megvizsgálva azt lehet látni, hogy a Tálibán ezúttal sem cselekedett másképp; a kormányzat hiányosságaira rámutatva, az idegen megszállókkal szemben pozícionálta magát, ezzel egy olyan alternatívát mutatva, mely a stabilitás és a biztonság megteremtését ígéri. A stratégiájuk középpontját pedig a lokalizmus adja újfent.

A kérdés jelenleg az, hogy a meghódított területeken mennyire tudja megtartani hatalmát a szervezet, és hogy azt milyen módszerekkel teszi majd. Az internet és az okostelefonok világában már nem fogják tudni elrejteni a nemzetközi közösség elől az emberi jogok sárba tiprását, ami pedig a Tálibán alakuló kormányzatának nemzetközi elismerését (és ezzel a nemzetközi segélyekhez való hozzáférést) is veszélyezteti.

Az elmúlt 20 év változásait sem tudják megsemmisíteni; a megszerzett tudás akkor is megmarad, ha a diplomákat elégetik. Ha pedig a társadalom egyes csoportjait elzárják a munkalehetőségektől, nem lesz elég munkaerő, aki tudná működtetni az országot.

Ha az új rendszerben szocializálódott tömegeknek (a 37,5 milliós országból közel 20 millió a 20 év alatti) a megszokott szolgáltatások (oktatáshoz, egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés, telekommunikáció) jelentős részéről le kell mondaniuk, hosszú távon a tálibokkal szembeni ellenálláshoz vezethet.

- Az amerikai kivonulás egy Trump-Biden ciklusokon átívelő történet, ami most elég lehangoló véget mutat. Lehetett volna ezt "jobban" csinálni? Létezett volna olyan lehetőség, ami (akár lassítva a kivonulási folyamatot) meg tudta volna akadályozni a tálibok hatalomátvételét?

- Röviden? Nem. Nem lett volna rá soha „megfelelő” az időpont.

A kivonulás előtti nemzetközi erők létszámával még fenn lehetett volna tartani az eddigi állapotot akár még hosszú évekig, de egy 5 vagy akár 10 év múlva bekövetkező kivonulást ugyanúgy a Tálibán térnyerése követte volna.

A tálibokat a 2001-es intervenció nem szüntette meg, csupán egy ideig háttérbe szorította. A szervezet 2006-tól már komoly problémát jelentett a nemzetközi erőknek és az afgán kormánynak, ettől kezdve pedig fokozatosan nyertek egyre nagyobb és nagyobb teret. Az utóbbi évek legfontosabb Afganisztánnal kapcsolatos térképei azok, amelyeken a Tálibán és a kormányzat által uralt járásokat, illetve azokat a területeket mutatják meg, melyek felett még nem dőlt el hatalmi harc. Ezek remekül bemutatták a trendeket; a Tálibán fokozatosan a „hagyományos” területeiről (Dél-, Délkelet-Afganisztán) kezdett el terjeszkedni az ország nyugati, északi és középső területei felé.

A "jobban csináláson" már el lehet lamentálni. A kivonulás kivitelezése több ponton is problematikus volt; kezdve a szövetségesek közötti kommunikáció, vagy épp az afgán féllel való egyeztetés hiányával (például az egyik legnagyobb katonai légibázisról, Bagramról úgy vonult ki az USA, hogy „elfelejtette” értesíteni az afgánokat róla), egészen az evakuálás lefolytatásáig.

Azt lehetett előre sejteni, hogy a fokozatosan erősödő Tálibán miatt azok az afgánok, akik az elmúlt 20 évben valamilyen módon segítették a nemzetközi erőket, vagy a nemzetközi szervezeteket jogosan féltik az életüket, és az afgán állam összeomlása esetén megpróbálják majd elhagyni az országot. Ennek ellenére sem az Egyesült Államok nem rendezte a direkt erre a célra létrehozott speciális bevándorlási vízum körüli bürokratikus problémákat, sem az újjáépítésben részt vevő többi állam nem készült forgatókönyvvel egy potenciális afgán menekülthelyzetre. Így történhetett meg az, hogy a Tálibán hatalomátvétele után az evakuálás közben születnek meg a különböző felajánlások az afgán menekültek befogadására.

- Lehet most Afganisztánon belül olyan komoly erő, amelyik esetleg eséllyel veszi fel a harcot a talibán ellen? Urambocsá "visszafoglalhatják" az országot kevésbé radikális erők?

– A Tálibán jelenleg Afganisztán 34 tartományából 33-at birtokol. Az egyetlen terület, mely még nem került a fundamentalista szervezet kezére Pándzssír tartomány. A Pándzssír-völgye (az Öt Oroszlán völgye) az elmúlt évtizedekben összefonódott az ellenállással; a szovjetekkel, majd később a tálibokkal szembeni felkelők központi területeként szolgált. A jelenleg megalakult ellenálló csoport vezetője, Ahmad Maszúd pedig a híres afgán hadvezér, Ahmad Sah Maszúd fia, aki már a szovjetekkel és a Tálibánnal szemben is harcolt. Az ellenállás saját bevallása szerint több ezer katonával rendelkezik, többek közt az afgán különleges erők megmaradt részével, Ahmad Sah Maszúd néhány régi parancsnokával, és számos önkéntessel, akik nem hajlandóak a Tálibán Iszlám Emirátusa alatt élni. A pándzssíri ellenállás rendelkezik ugyan fegyverkészletekkel, és némi haditechnikával is, de hosszú távon többre lesz szükségük. (Az interjú óta eltelt időben a völgy sorsa továbbra is tisztázatlan: a tálibok állítják, hogy elfoglalásával 100 százalékban uralják Afganisztánt, ugyanakkor a harcok még mindig folynak, és a lázadók is azt állítják, a terület még a kezükön van - szerk.)

Az ellenállók helyzete már csak azért is kritikus, mert bár a völgy a szűk bejárata miatt jól védhető, miután a környező tartományok mind tálib kézben vannak, az utánpótlás eljuttatása nehézségekbe ütközik. Maszúdék már felvették a kapcsolatot több országgal is, azonban egyelőre "mindenki hallgat", az Egyesült Államok, Európa, Kína és Oroszország is a kivárnak. Habár már történt fegyveres összecsapás a két fél között, a tálibok és az ellenállók is nyitottak a tárgyalásokra és a békés úton való rendezést preferálják. Az ellenállók feltétele, hogy az új kormány átfogó legyen, amiben minden etnikai csoport képviseltetve van, és az új rendszer biztosítsa minden afgán számára az alapvető és emberi jogokat.

Az ellenállás tartóssága és sikeressége nagyban múlik az utánpótlás biztosításán és a külső hatalmak támogatásán. Egyelőre úgy tűnik, hogy csupán az Afganisztánon belüli ellenállás nem lesz elegendő a tálibok elmozdításához.

- Megjósolni nyilván nem lehet semmit, a tálibok fő szándékait talán még kevésbé. De lehet sejteni, hogy mik a távlati céljaik? Megelégszenek afganisztáni uralmukkal, vagy esetleg számítani lehet rá, hogy valamilyen módon megpróbálnak terjeszkedni más államok felé?

A Tálibán eredeti célja csupán Afganisztán területén létrehozni egy iszlám alapokon álló államot. Ezt a kilencvenes években már egyszer megvalósították, az Afganisztáni Iszlám Emirátus neve alatt. A szervezet eddigi nyilatkozatait megvizsgálva pedig azt láthatjuk, hogy újfent csupán az ország határain belül gondolják megvalósítani a sajátos iszlám alapokon álló államukat, megelégszenek az emirátussal, nem gondolkodnak egy globális kalifátus létrehozásában – szemben az Iszlám Állammal.

Ami mégis kétségeket vet fel a nemzetközi közösségben, az az, hogy a szervezet ezúttal hogy fog viszonyulni a különböző terrorszervezetekhez, extrémista és szeparatista csoportokhoz. A Tálibán az al-Káidával rengeteg szálon összefonódik, lényegében a nyolcvanas évek óta szoros együttműködés van a két szervezet között. Habár a terrorizmus elleni háborúval, majd a terrorszervezet vezetőjének, Uszama ibn Ládinnak a 2011-es likvidálásával az al-Káida már koránt sem jelent akkora fenyegetést, mint az azóta létrejött „konkurenciája”, az Iszlám Állam. A tálibok az al-Káidán kívül több, főként regionális fókuszú extrémista szervezetnek is otthon adtak a kilencvenes években, illetve a 2001 utáni időszakban is fenntartották ezekkel a kapcsolatot.

A főként Közép- és Dél-Ázsiát fenyegető csoportok (pl. az Üzbegisztáni Iszlám Mozgalom, a Pakisztáni Tálibán, vagy a Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom) afganisztáni jelenléte miatt a környező államok már felvették a kapcsolatot a Tálibánnal, és tárgyalásaik során az egyik kiemelt elem ezen csoportok megfékezése és kontrol alatt tartása.

- Azt lehet már látni, hogy kire számíthatnak a tálibok külső segítségként? Akár szomszédos, akár távolabbi, nagyobb országtól. (Bár éppenséggel a szomszédban is van egy nagyhatalom.) Lehetséges alternatíva, hogy a Tálibán hosszú távon egy működőképes államot tartson fenn? Mennyi szerepet játszhat ebben az ópium, és mennyire lehetnek képesek kiaknázni a gazdag ásványkincskészletet?

– A Tálibán legfőbb támogatója Afganisztán déli szomszédja, Pakisztán. A szervezet megalakulásától kezdve valamilyen formában mindig támogatta azt, legyen szó a harcosok utánpótlásáról, az anyagi támogatásról, vagy épp a biztonságos hátország biztosításáról. Ezt vélhetőleg a jövőben is meg fogja tartani, hiszen egy baráti afgán állam megadja számára a stratégiai mélységet egy Indiával való potenciális konfliktus esetén.

A nagyhatalmakat illetően sokan vizionálnak kínai/orosz térnyerést az Egyesült Államok kivonulása után keletkezett hatalmi vákuum betöltése érdekében, azonban egyik sem reális elképzelés. Katonailag sem Oroszország sem Kína nem kíván beavatkozni az afganisztáni helyzetbe.

Sokkal inkább egy szorosabb együttműködés képzelhető el a két nagyhatalom és a Tálibán között bizonyos kérdésekben, úgy mint a terrorizmus, szeparatizmus és extrémizmus feltartóztatása, megfékezése. Ezekről a témákról az elmúlt években már több alkalommal is egyeztetett Peking és Moszkva is a tálibokkal. Mindkét nagyhatalom egy viszonylag stabil afgán államban érdekelt, amely képes garantálni, hogy a különböző terrorszervezetek és extrémista csoportok nem érik el a szomszédos országokat, így bárminemű támogatásukat is valószínűleg ettől teszik függővé. Az ISKP kabuli reptéren történő robbantása épp ezért vet rossz fényt a tálibokra, hiszen a nemzetközi közösség megnyugtatására tett egyetlen ígéretüket (miszerint a terrorizmust visszafogják) úgy tűnik nem tudják megtartani.

A Tálibán az elmúlt 20 évben sikeresen fenn tudott tartani és hatékonyan működtetni tudott egy felkelőszervezetet. Az elfoglalt területeken bizonyos mértékben átvette az állam feladatait, a helyi lakosságnak meghatározott kereteken belül képesek voltak szolgáltatásokat nyújtani (pl. egészségügy, oktatás, igazságszolgáltatás), azonban ezek költségeit csupán részben fedezték a szervezet bevételeiből, többségét az afgán állam állta. Mivel a Tálibán az Afgán Központi Bank dollártartalékjainak csupán 0,2%-hoz férhet hozzá, illetve a hatalomátvétel után az IMF és több donorország is zárolta a pénzcsapokat, kérdés, hogy a kieső összeget honnan tudja pótolni a szervezet. A vámokból és adókból befolyó pénzek mellett az ópium exportjából származó bevételekkel számolhat a Tálibán, azonban ez egy egész ország működtetéséhez kevés lesz.

Az ásványkincsek jelentős részének kiaknázásához komoly tudás, bonyolult technológia és kiépített infrastruktúra szükséges, melyekkel nem rendelkezik Afganisztán, a külföldi befektetőkben pedig egyelőre a biztonsági helyzet miatt nem is reménykedhet a Tálibán. De még ha sikerülne is stabilizálniuk az országot, és elindítani a kitermelést nemzetközi know-how-val, az afgán gazdaságon a bányászatból befolyó összegeknek akkor is csak hosszú távon, 10-15 év múlva lehetne érezni a hatását.

Tehát ahhoz, hogy a Tálibán fenn tudjon tartani és hatékonyan működtessen egy államot, szüksége lesz a nemzetközi segélyekre, melyeket csak akkor kap meg, ha valamilyen szinten képes lesz betagozódni a nemzetközi közösségbe, és nem válik újfent pária állammá.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Én Zayosnak hívom Márki-Zayt, ő egy nagyon veszélyes ember, meg kell állítani”

A Békemenet és az ellenzéki nagygyűlés résztvevőit kérdeztük, mit szólnak az előválasztás eredményéhez, és lesz-e szerintük kormányváltás.

Link másolása

hirdetés

Október 23-án a kormány és az ellenzék is utcára vonult: Orbán Viktor hívei Békemeneten vettek részt, melynek végén meghallgatták a miniszterelnök beszédét, a hatpárti összefogás és a civilek pedig a Hősök terén tartottak rendezvényt.

Mindkét helyszínen ott voltunk, hogy megtudjuk, mit szólnak a fideszesek a magát jobboldalinak valló Márki-Zay Péter előválasztási győzelméhez, elhasználódott-e már szerintük a Fidesz-kormány, az ellenzékiektől pedig azt kérdeztük, látnak-e esélyt egy akár kétharmados arányú győzelemre.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

Hegedűs István: „Ha az ellenzék nagy lendülete tovább tart, még a nagy győzelem sem lehetetlen”

Hegedűs István szociológus, 1990-1993 között a Fidesz képviselője volt, most a Magyar Európa Társaság elnöke. Őt kérdeztük az ünnepi nagygyűlés napján Márki-Zay Péter és az ellenzék esélyeiről.

Link másolása

hirdetés

Hegedűs István óvatos optimizmussal tekint a 2022-es választásokon az ellenzékre, szerinte sikerülhet kormányt váltani, de nem mindegy, mekkora többséget szereznek.

Szerinte Márki-Zay Péter, az ellenzék miniszterelnök-jelöltje egy konzervatív-liberális, aki a főáramtól kissé jobbra áll. Karácsony, Momentum és MZP közt nagy különbséget nem lát. Amikor keresztényként aposztrofálja magát, akkor nem kirekesztő, és pláne nem akar keresztény-nemzeti kurzust Magyarországon.

A mai Fidesz hosszú utat tett meg az egykori liberális felfogásától. Nem fasiszta Hegedűs szerint, de nagyon keményen szélsőséges politikai erő, és a szövetségesei is a szélsőséges pártok Európában.

A kétharmad egyelőre nem valószínű, de sok minden változhat még áprilisig. Ha a lendület tovább tart, szerencse is kell, és sokan kiábrándulnak a Fideszből, a nagy győzelem sem elérhetetlen, de a realitás inkább a feles győzelem.

Sok meglepetés volt már a világban, amikor az ellenzék legyőzte a tekintélyelvű uralmat. Európában erre nem nagyon volt példa, mert ilyen rendszer nem nagyon épült ki.

Orbán sokkal szívesebben lett volna Európa új erős embere, ez a terve összeomlott Hegedűs szerint. A radikális és szélsőjobboldali erőkkel még megpróbálhat erős tömböt létrehozni, de eljuthat oda is, hogy megpróbálja kivinni az országot az EU-ból. A politikában racionális alapon történnek a dolgok általában, néha viszont az érzelmek irányítanak, és sodródhat oda Orbán, hogy ezt lépné meg pár év múlva, de nem hiszi, hogy ez a következő lépés.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Rémisztő, hogy egészséges, oltott fiataloknál is lehet életveszélyes szövődmény” – mondja egy háziorvos

Neki már tucatnyi betege lett covidos a negyedik hullámban, és 20-30 év közötti, oltott fiatalok is kórházba kerültek. Azt mondja, kellene a maszk, és tart attól, hogy az október 23-i ünnepségek két hét múlva mennyi áldozatot szedhetnek.

Link másolása

hirdetés

Egy nyugati, határszéli kisváros háziorvosa örül, hogy nyáron volt egy kis covid-mentes időszak és volt lehetőség az elmaradt vizsgálatokra. De azt mondja, volt, akinek már későn.

„Sajnos több daganatos beteg a covid miatt későn fordult hozzánk. Ők a covid láthatatlan áldozatai.”

Azt mondja, igyekeznek mindenkit megnézni, ellátni, akit a lezárások miatt nem lehetett kezelni. Nagyon élvezi, hogy újra lehet személyesen vizsgálni a betegeket, nem csak telefonon.

„Mindenki időpontra jön, telefonos bejelentkezés alapján dolgozunk. Minden betegre jut 10-15 perc, nincs tömeg a váróban.” A körzete 80%-a oltott, sokan háromszor.

„Az oltatlanok azonban hajthatatlanok. Már nem harcolok velük. Mi mindent megtettünk.”

A körülbelül négy hete tartó negyedik hullámban, a 2 ezer fős körzetben hetente átlag 20-25 tesztet végeznek, egyharmadát a háziorvosi rendelőben.

„Azokat hívom be tesztre, akiknél egyébként is elengedhetetlen a személyes vizsgálat, vagy ismert covidosok szoros kontaktjai, vagy mondjuk a munkájuk miatt nagy eséllyel pozitívak lehetnek.”

hirdetés

Utóbbiaknál fontos, hogy gyorsabban kiderüljön a fertőzés. A háziorvos szerint ha tesztelőpontra küldené őket, napokig kellene várni a vizsgálatra. A gyanús betegeket karanténba küldi, de ha kiderül, hogy nem covidosak, akkor mehetnek újra dolgozni.

A háziorvosnál nagyon figyelnek a fertőzés elkerülésére.

„A covid-gyanúsakat a rendelés legvégére hívom be, az utcán várnak, nem találkoznak senkivel, és mindenki után alaposan fertőtlenítünk.”

Négy hét alatt 13-an lettek pozitívak a körzetben. Két tünetmentes embert Ausztriában szűrtek ki, 8 páciensről a rendelőben, 3-ról tesztponton derült ki, hogy beteg.

„A 13 pozitív esetből 8 volt oltott. Egy oltatlan, 75 év feletti beteget elveszítettünk, nagyon gyors lefolyású tüdőgyulladásban.”

„10 beteg enyhe tünetekkel gyógyul vagy gyógyult. Ketten vannak kórházban. 20-30 év közöttiek, teljesen egészségesek, nem túlsúlyosak, nem dohányzók. 6 hónapon belül kétszer kaptak oltást nyugati vakcinával. Ennek ellenére mindketten akut életveszélyben voltak, de valószínűleg meg fognak gyógyulni. A teljes gyógyulásuk sajnos, még kérdéses” - mondja az orvos.

Ez azért is meglepő, mert a korábbi hullámok egyikében sem volt egyetlen 60 év alatti kórházi kezelést igénylő betege sem.

„Lehet, hogy ez most csak egy szerencsétlen véletlen, de rémisztő, hogy egészséges, oltott fiataloknál is lehet életveszélyes szövődmény.”

Mivel a kétszer oltottak is könnyen megbetegednek, de sokan enyhe tünetekkel meggyógyulnak, sok betegnek nem is jut eszébe, hogy covidra gyanakodjon. Csak a komolyabb tüneteseket és az ő szoros kontakjaikat tesztelik. Ezért a háziorvos szerint fogalmunk nincs, hány fertőzött van valójában.

A negyedik hullám eddigi tapasztalatai alapján úgy gondolja, a két oltás önmagában nem képes megállítani a járványt. A vakcina nélkül sosem lesz vége a covidnak, de kellenek a járványügyi intézkedések is. Az emberek azonban belefáradtak a korlátozásokba. Önként már semmire nem hajlandóak.

„Ha nem lesznek újabb korlátozások, attól tartok, minden eddiginél rosszabb helyzet jön. Az emberek hamis biztonságérzetben felelőtlenül viselkednek. ”

A háziorvos úgy gondolja, el kellene rendelni a kötelező maszkviselést és a távolságtartást zárt térben, valamint védettségi igazolványt kellene kérni, ahogy korábban. Nagyon tart attól, hogy a maszk és távolságtartás nélkül megtartott október 23-i ünnepségeknek mennyi áldozata lesz két hét múlva.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés
SZEMPONT
A Rovatból
hirdetés

„Akik nem megrögzöttek, szépen lassan át fognak állni” – Hogyan lehetne felpörgetni az átoltottságot?

Németh Erzsébet pszichológus szerint 80 százalékra mi is fel fogunk menni, mint az olaszok. „Nem mind futóbolond, aki nem akarja az oltást, csak meg kell találni hozzájuk a megfelelő hangot” – mondja Sík Endre szociológus.

Link másolása

hirdetés

Elakadt az oltási program. Sokszor és sokan mondták már ezt. A védekezés hatékonyságát persze nem ez az egy szám méri. Átoltottság tekintetében a jelenlegi 66 százalékunkkal csupán öt százalékkal maradunk le Ausztriától. Csak ez az egy adat nem is annyira tragikus. Más színben tűnik fel a dolog, ha azt is összehasonlítjuk, hogy a sokkal jobb egészségügyi rendszerrel rendelkező nyugati szomszédunknál az egymillió lakosra jutó eddigi halálos áldozatok száma csupán 1258 fő, míg nálunk 3098. Így nézve, ha a túlélés esélyeit a leamortizált kórházaink csaknem harmadára csökkentik, akkor egy reményünk marad mégis: a megelőzés, azaz az oltás. Ebben a korai felfutás után mégiscsak rosszul állunk.

A megtorpanás szociológiai hátteréről Sík Endre szociológust, a pszichológiai, szociálpszichológiai problémákról pedig Németh Erzsébet pszichológust kérdeztem.

Sík Endre

– Itt állunk a negyedik hullám előtt, az oltakozás meg megrekedt. A lakosság egyharmada nem oltatta be magát. Köztük vannak nyilván azok, akik sosem fogják, de sokan lehetnek olyanok, akik elérhetőek lennének. Mi az oka a megtorpanásnak?

– Jelenleg nagyon bizonytalan mindaz a tudás, amivel nemcsak az orvosi, a genetikai, de a szociológiai is, amivel a témában rendelkezünk. De példamutató volt a tudósok gyors reagálása és az a nemzetközi együttműködés, amivel a járványra reagált a világ. Ha ez lesz a járvány egyetlen pozitív hozadéka, azt ne becsüljük le.

Amit látni lehet, az annyi, hogy miközben mi is küzdöttünk a járvány ellen, a magunk módján, s egy darabig erősek is voltak a pozícióink, küzdöttek mások is. Kicsit más eszközökkel. De ha a lemaradásunk okait keressük, annyi történt csupán, hogy a helyünkre kerültünk.

hirdetés
A hatvanas években volt divatos felosztani az országokat központi, félperifériás és perifériás államokra. Nem történt más, mint megérkeztünk a félperifériára. Ebben nincsen semmi különleges. A kérdés, hogy ez szükségszerű-e. Meg lehet-e ezt változtatni. Természetesen bizonyos konkrét esetekben meg lehet, mint például az átoltottság aránya, igen, meg lehetne. Úgy is, hogy előreszaladunk, sokáig győzünk, aztán szép lassan a helyünkre kerülünk, de úgy is, hogy ezt jobban csináljuk, mint az úgynevezett fejlett országok. Az nem szükségképpen van úgy, hogy mindent jobban csinálnak, ezt például lehet jobban csinálni, de nem csináltuk jobban, csak másképp.

A be nem oltottak sokasága egy nagyon összetett csoport. Abban egyetértünk, hogy a bolondokkal nincs mit csinálni. És ebben nem is Magyarország a durva példa, hanem mondjuk az Egyesült Államok, ahol erre intézményesen ráépül a politika. Ez nálunk nincsen meg. Azonban a tudatlanság nagyon is jelen van nálunk. Az iskolázatlanság, a tájékozottság alacsonyabb mértéke. Ezzel együtt a társadalom iránti felelősségvállalás is alacsony szintű. Miközben az a durva individualista mondat, ami Németországban, Franciaországban nagyon erős, és sokakat visszatart az oltakozástól, hogy az én testem, és rendelkezem felette, nálunk nem jellemző, viszont inkább az van, hogy nem törődnek vele. Nekem jó így, kit érdekel, hogy mi lesz. A közérdek semmibevétele. Az bizony Magyarországon, a magyar kultúrában eléggé elterjedt, más vonatkozásban is.

És a harmadik csoport, nemcsak az öregek, de az ország elmaradott, lepusztult részein élő roma és nem roma emberek, akiknek ezermillió egyéb baja van. Rettegni ők is rettegnek, de nincsen intézményes elérésükre mód, nem folyik felvilágosítás, nem fontos senkinek sem, hogy rábeszélje őket, akkor bizony kimaradnak.

– Hogyan érhetnék el őket?

– Sehogy. Nincs meg az az intézményi tudás, az az áttekintés, ami segítségével elérhetik őket, ha bármi baj van. Nemcsak a mostani járvány. Hanem bármi baj. Ha indul a háború, akkor ők nem fogják megtudni, hogy már háború van, csak amikor már ott van az ellenség. Ők sajnos kívül vannak a társadalmon. Alul és kívül. Persze, hogy nem lehet őket elérni. De hát komoly kísérletek nincsenek is erre, hogy elérjék őket. Bár nem vagyok ennek a szakértője, de amennyire ismerem a magyar gazdaság- és társadalompolitikát, az nem a legszegényebbeknek a gyors és hatékony felemelésén dolgozik.

– Mi lehet ennek az oka? Biztos van emögött valami számítás, vagy hagyomány. Vagy ez a félperiféria sajátossága?

– Jó kérdés. Szerintem egyértelműen a félperiféria jellemzője. A periférián egyértelműen nem törődnek vele, pénzük sincs, nem is érdekli őket. Itt azért vannak kísérletek. Ha lassabban is, nem olyan hatékonyan, de azért jutnak olyan javak a közösségi újraelosztásból, melyek valamilyen védelmet biztosítanak a leszakadók számára. Nemcsak járványügyben, egyéb ügyben is. Itt azért ez megtörténik, csak elég esetlegesen, kiszámíthatatlanul. Jó példa erre a sokat vitatott közmunka. Ez biztosan nem egy hatékony dolog, gazdasági értelemben. De másfelől, a semmivel szemben egy minimális megélhetésre mégis jó megoldás, átmenetileg. De ha ez intézményesen kiépül és ez lesz a fő megélhetési mód, ráadásul helyben ennek a gazdasági, sőt politikai hasznát a helyi hatalmasságok kihasználják, akkor ezzel több negatív dolog jár. Ezek igazi félperifériás torzulások. Megvannak a lehetőségek, de azok valahogy elhalnak és torzan működnek.

– Német és angol tudományos körök azt pedzegetik, hogy, amennyiben az átoltottság jól alakul, akkor jövő tavaszra már csak rossz emlék lesz a járvány – náluk. De nálunk, vagy máshol, ahol elakadt az oltási ütem, mi lesz? Lehetséges, hogy a világ kettéválik, egy tiszta, és egy járvánnyal folyamatosan sújtott részre?

– Nem. Ez elképzelhetetlen. Kezdettől fogva azt gondolom, hogy nem lehet “legyőzni” ezt a járványt. Biztos voltam benne, hogy velünk fog maradni, megtanulunk vele együtt élni, ez nem az emberiség vége. Ez morális pánik: “a járvány után már sosem lesz ugyanolyan a világ” – mondják. Hát naná! És akkor mi van?

Egyrészt sosem olyan a világ, mint annak előtte. Egy széleskörű kataklizma után pláne. De azért fog tovább menni az élet. Na ez következik most apránként be. Együtt fogunk élni vele, olyan lesz, mint egy influenza, mindig kapjuk majd az emlékeztető oltásokat, ami fenntartja a védettséget, persze lesznek, akik megtagadják, mert a zsidók csinálják, meg a Bill Gates, és persze lesznek olyan szerencsétlenek is, akik nem jutnak hozzá, mert nem ér el odáig az intézményrendszer.

– Visszatérve a futóbolondokra. Ez sem egy homogén társaság. Vannak a menthetetlenek, a chipekkel, és egyéb hajmeresztő ötletekkel, de vannak olyanok, akik ugyan hajlamosak az összeesküvés-elméletekre, de ezeket a nyilvánvaló sületlenségeket azért nem osztják.

– Ez nagyon így van. Például a New York Timesban egy publicisztikában is szóvá tették, hogy igenis másként kell beszélni azokkal, akik nem oltatják be magukat, de nem is tartoznak az elkötelezett oltásellenes-táborba. Mert az emberekhez sok esetben sem a tudósok, sem a politikusok nem találják meg a megfelelő hangot. Mögöttes érdekeket sejtenek sok esetben az ilyen-olyan magatartások mögött, pedig az egyáltalán nincsen. Nagyon nagy feladat az “átlagemberrel” (ami természetesen nincsen) úgy beszélni, hogy érzékelje, hogy ez az ő problémája, ez róla szól elsősorban. Hogy elhiggye, hogy rá most tényleg figyelnek, tényleg az ő érdeke a fontos az adott politikusnak, tudósnak, és hogy jó lesz ez. Ez nehéz szakma. A kommunikációnak az a könnyű része, amelyik az összeesküvés-elméleteket gyártja. A közösségi média jeleskedik is ebben. De jól beszélni a sokféle “átlagemberhez”, az egy nagyon nehéz feladat.

– Ha lett volna Facebook és internet az ötvenes években, még mindig lenne gyermekbénulás.

– Mondjuk az UFO-hit az internet előtt is szépen elterjedt. De alapvetően igaza van. Lehetett tudni, bár egy ideig nem erről szólt a diskurzus, hogy egy ilyen alapvetően új, a kommunikációt új alapokra helyező technológia kapcsán, hogy annak azért negatív hatásai is vannak. Először mindenki azt ünnepelte, hogy ez demokratizálni fogja a médiát. Hát demokratizálta is. Na de ki mondta, hogy a demokráciát azt csak okos emberek, értelmes dolgokra használják? De a hagyományos médiában is lehet tudni, hogy a nyereségorientált média, az hírt akar. A hír nagyobb eséllyel negatív, mint pozitív. Akkor negatív hírek fognak dominálni a médiában és a média fog maga rossz híreket gyártani. Ezek szükségképpen így vannak. Viszont a példában említett gyermekbénulással kapcsolatban az is igaz, hogy a második világháború után az volt az az időszak világszerte, amikor nagyon megerősödött az állam szerepe,nemcsak a szocialista világban.

Ilyen téren most Kínára érdemes figyelni. Ott ilyen veszély nincsen. Lekapcsolják, megszüntetik ezeket a kommunikációs fórumokat. Vagy ha kell, akkor az embereket zárják be, elhallgattatják esetleg eltüntetik őket.

Arra viszont figyeljünk, hogy ezeket a nagyon negatív dolgokat, amiben egyetértünk, ne próbáljuk úgy orvosolni, hogy az intézkedések okozta károk végül a demokrácia rovására menjenek. Mert lehet, hogy akkor járvány nélkül élnénk de abban a társadalomban, ahol a járványt ilyen módon akadályozzák meg, nem biztos, hogy baromi jó lesz az élet.

Németh Erzsébet

– A szociálpszichológusokat is meglepte ez a dolog. A társadalomnak vannak olyan tagjai, akik ellenségesen viszonyulnak az intézményekhez, a vezetéshez. Alacsony a bizalom az intézményekben. Egy szűkebb csoportnál paranoid jelenségeket is megfigyelhetünk. Ez végképp ritka, voltaképpen ez már kórkép. Tehát, amikor az ember azt gondolja, hogy chipezik, vagy mérgezik, lehallgatják, és még sorolhatnám.

Ami meglepő, hogy egy világjárvány olyan szakaszában, amikor naponta találkoztunk megbetegedésekkel, súlyos esetekkel, sőt halálozással is, és alig vártuk, hogy végre legyen valami védőoltás, majd lett, de az elején még csak szűken állt rendelkezésünkre. És ekkor, ebben a helyzetben kiderült, hogy tömegek nem akarják beoltani magukat.

Azt gondolom, hogy az, amit a szociálpszichológia vizsgált ezzel kapcsolatban, azt újra meg kell vizsgálni, hiszen annyira tömeges ez a jelenség. Mi lehet ennek az oka? Ez a társadalom mentális egészségét mutatja, hogy ez a bizalom akár egymás,akár magunk iránt, a felelősségtudat meggyengült. Miért, és miért vált ennyire tömegessé?

– De azt nyilván nem feltételezhetjük, hogy ilyen nagy arányban vannak komoly pszichológiai problémákkal rendelkező emberek?

– Ezt az egyharmadot, amelyik nem oltatta be magát, most már megrögzött ellenzőnek kell tekintenünk. Sőt, azt kell mondanom, hogy az ezzel kapcsolatos meggyőző kommunikációra immunissá váltak. Ha kaptak volna oltást, a fertőzésre lennének immunisak. Mivel sok rábeszélés, meggyőzés, könyörgés stb. történt a saját környezetükben az orvosok, vagy a kormányzat részéről, olyan erővel álltak ellent mindennek, hogy mára azt kell mondani, ez a rész homogén.

Persze nem mondhatjuk ilyen tömeges jelenség esetén, hogy minden egyén pszichológiai, vagy pszichiátriai betegséggel küzd. Ez nincs így. Finoman fogalmazva, ez a társadalom mentális egészségének a szintjét mutatja. Az, hogy ilyen tömeges, ennek talán azok az okai, hogy az egész nyugati társadalomban a közös értékek vallása, az intézményekben való bizalom csökkent, illetve a kommunikációs csatornákon tömegesen tudnak terjedni olyan nézetek, amelyek a félelmet, bizalmatlanságot növelik, vagy akár összeesküvés elméleteket terjesztenek.

Az emberek az attitűdjüknek megfelelően gyűjtik az információkat, sőt az algoritmusok is a megfigyelt attitűdnek megfelelően szelektálják az egyes egyéneknek. Mindenesetre ez az egyharmad nagyon sok, ez társadalmi szempontból nem egészséges.

– Ha lett volna közösségi média a gyermekbénulás idején, még mindig létezne a betegség?

– Ha megfelelő mennyiségű oltás lett volna, és kötelezővé teszik az oltást, ugyanúgy, mint a gyermekbénulásnál, akkor nem alakult volna ki ez a fajta rendkívüli és immunis ellenállás. Akkor kialakult volna a meg nem változtathatóság pszichológiája. Ha egy ember lehetőséget kap arra, hogy válasszon, hajlamos a félelmei és a bizonytalansága szerint választani. Viszont, hogy ha időben kötelezővé tesszük az oltást, akkor ezt a magatartását kezdi igazolni, a saját önképének a fenntartása érdekében. Ezért van az, hogy a Sabin-cseppekkel utólag is egyetértenek. Hiszen megkapták, a gyerekeik is megkapták. Közben nem is veszik észre, hogy ez kötelező volt. A harmadik hullám letörésének időszaka tette megrögzötté az ellenállást.

– Az oltást ellenzőknél megfigyelhető egy vakság a saját érvrendszerükkel szemben, sokszor egymásnak ellentmondó érveket is képesek hangoztatni, holott valószínűleg más esetben észrevennék az inkoherenciát.

– Az érvek egy része érzelmi indíttatású, ezek állnak szemben a tudományosan alátámasztott kemény tényekkel. Tudni kell, hogy az emberek a lelküket, szívüket, érzelmeiket megmozgató történésekre sokkal inkább reagálnak, illetve a félelem az emberek viselkedését jobban mozgatja, mint a pozitív hír. Például, ha egy híres ember azt mondja: “megkaptam mind a két oltást, most mégis milyen beteg vagyok”, akkor sokkal jobban terjed, mint egy olyan hír, ami arról szól, hogy statisztikailag milyen elhanyagolható az oltás után megbetegedők aránya. Sőt még inkább elenyésző a komolyabban megbetegedők aránya. Ott van ugyanis egy hús-vér ember, akivel azonosulni tudnak. Ezért érzelmi érvelést kellene használni (most már immunis a társaság, persze).

– Ha azt mondom, amióta felvettem az oltást, sokkal nyugodtabban élem az életem, nem elég erős érzelmi érv?

– Az, hogy nyugodtabb vagyok, nem olyan erős érzelmi töltés, mint az, hogy akár egyetlenegy ember meghalt az oltás ellenére. Ráadás, ha mindezt képekkel is illusztrálják. Viszont be lehetne mutatni olyan eseteket, mint például, amit ma hallottam: egy orvost eljárás alá vontak, mert lebeszélt egy kismamát, hogy beoltassa magát, és a kismama a gyermekével együtt meghalt. Itt bizony be lehetne mutatni a síró rokonokat, nagymamát, férjet, árva testvéreket, hogy milyen szörnyű mindez. Amikor a chip beültetéstől rettegnek, nem elég érv az, hogy én megnyugodtam az oltástól. Ráadásul nem biztos, hogy van még tér és idő a nyomásgyakorlásra. Eldönthetjük azt, hogy különböző csoportoknak fokozatosan kötelezővé tesszük az oltást, bár ennyi idő után a kötelezővé tétel is furcsán hangzik.

De működnek a finom célzások is. Én például megkérdeztem a hallgatóimat az egyetemen, hogy ki az, aki nem oltatta be magát. Szégyenlősen kettő-hárman feltették a kezüket, mire én annyit mondtam: azért vagyok most nagyon zavarban, mert ők azok, akiket meg kell védenünk. Ők veszélyhelyzetben vannak. Hogyan tudjuk megvédeni őket? Négy órát leszünk együtt egy kis teremben. És ha csak egyetlen vírushordozó van, akkor azt ők el fogják kapni. Mit csináljunk? Üljenek egymástól távol. Kinyitjuk az ablakot. Nagy zaj van, de elviseljük a zajt, az ő érdekükben. Mit tehetünk még, hogy megvédjük őket, hiszen magunkat mi már megvédtük. Ezen elgondolkodtak, elcsöndesedtek. Erre nem tudtak mit mondani.

Tehát, csak azt kell mondani, “de mit tehetünk az érdeketekben?” Végül annyit mondtam, sokat nem tudunk tenni, de nagyon megnyugtatna minket és őket is, ha mégis beoltatnák magukat, s a következő órán újra meg fogom kérdezni.

– És történt valami változás?

– Persze. Beoltatták magukat.

– Jó történet.

– Az az érdekes, hogy ha nem akarja az ember szidni, bántani őket, hanem csak annyi történik, hogy felteszi néhány ember a kezét, hihetetlen csönd van, mindenki rájuk néz. De senki egy rossz szót nem mondott. Azért hatott, mert nagyon-nagyon más volt, mint amivel korábban próbálkoztam, szintén sikeresen.

Akkor azt mondtam, hogy ez bizony egy potyautas magatartás. Amikor valaki azt mondta, hogy megvárja, hogy azokkal, akik már beoltatták magukat, lesz-e valami. Erre mondtam, hogy potyautas. Hogy én beállok kísérleti nyúlnak, védeni őt is, és én annyira nem örülök ennek a kísérleti nyúl szerepnek.

Illetve később lehetett volna kemény érveket is mondani, hogy most már pár milliárdan beálltunk kísérleti nyúlnak, most már elég. Számított az is, amikor a lezárásoknál volt különbség azok között, akik be voltak oltva, illetve akik nem. Persze ez már nem meggyőzés. Ez már kényszerítő erő.

Furcsa nekem az, hogy a harmadik hullám idején volt kijárási tilalom, bezárták a boltokat, szolgáltatókat, színházakat. Mindenütt kellett maszk. És az államhatalom intézkedései egészen mélyen érintették a mindennapokat, sőt, sokszor a megélhetést is. Ehhez képest az államok tartózkodnak attól, hogy az oltást kötelezővé tegyék. Furcsa dolog ez.

És ahogy múlik az idő, egyre nehezebb azt mondani, hogy “figyelj,van elég oltás, tessék beoltani magadat, mert nem akarom miattad tovább fenntartani a védelmi intézkedéseket. Nem akarom, hogy a fodrászok éhen haljanak. Nem akarom, hogy a gyerekek, akiknek még nincs lehetőségük az oltásra, megfertőződjenek".

Ezt meg lehetett volna csinálni, de ezt nem csinálták meg. Ez is egy betegségtünet, hogy ezt nem merték meglépni. Számos korlátozást bevezetnek, de az igazán hatékony védekezést nem merik meglépni.

– Mi ennek a kifutása?

- Jóslást kér tőlem, szívesen jósolok. Újabb lezárások nem lesznek. Nem is indokolt, hiszen van elegendő oltóanyag, bárki bármikor beoltathatja magát. Az egész társadalmat egy újabb korlátozással sújtani talán nem szükséges. Kivétel, ha az egészségügyi kapacitások az összeomlás felé közelednek, akkor persze be kell avatkozni.

De olyan lehet, hogy újra megkülönböztetjük a védetteket a nem védettektől. Az még bejöhet. Illetve, fel lehet hatalmazni a munkáltatókat, hogy kötelezzék a munkavállalókat, akik munkájuk során emberekkel érintkeznek arra, hogy felvegyék az oltást. Ilyenek elég sokan vannak. Például ne legyen olyan, hogy egy hatalmas gyárcsarnokban olyan emberek vannak, nem is tudjuk hányan, akik nem oltatták be magukat. Nem beszélve a szolgáltatásokban és a kereskedelemben dolgozókról. Ezek az intézkedések, korlátozások, differenciált korlátozások még növelhetik az átoltottságot.

– Akinek meggyőződése, hogy a beoltottak pár éven belül meg fognak halni, ő ennek ellenére sem fogja felvenni az oltást.

– Így van. Mégsem hiszem azt, hogy általánosan kötelezővé teszik. Egyre nehezebb lesz az oltatlan élete. Egyre kevésbé kap munkát. Egyre kevésbé tudja a különböző szolgáltatásokat igénybe venni, nem mehet színházba, moziba. Sok minden miatt el fog gondolkodni ezen, persze nem azok, akik megrögzöttek.

De ők már annyira rettegnek az oltástól, hogy már emiatt sem szabad ennél erősebb kényszert alkalmazni. A saját identitását védi már az oltás elutasításával. Ő az, aki nem. Egy fél évvel ezelőtt még nem így volt.

– Vannak azért “átállók”, akik egy családi, vagy ismeretségi körben történő tragédia hatására meggondolják magukat, de akkor ez csak elszigetelt jelenség marad?

– Nem. Amiket az előbb elmondtam, azok be fognak következni, és

akik nem megrögzöttek, szépen lassan át fognak állni. Egy nyolcvan százalékra mi is fel fogunk menni, mint az olaszok. Ezt igenis el lehet érni azzal, ha nem dolgozhatsz fodrászként, ha nem dolgozhatsz az üzemcsarnokban, nem lehetsz tanár, nem lehetsz újságíró, és így tovább. Ennek hatására szépen fokozatosan át fognak állni.

Most is vannak első oltást felvevők, napi pár ezer körül. Szerintem ezt fel lehet tornászni, ha kicsit összevonjuk a szemöldökünket, akár munkaadóként. Vagy az összes közalkalmazottnál meg lehet tenni. Az nagyon sok ember. De nem is lehet másként: például egy ügyfélszolgálatosnál. Nem lehet, hogy miközben elintézem az igazolványod megújítását, közben veszélyeztetem az életedet. Lehet terhes például az ügyfél. Erre sok jó érvem lenne, hogy elmondjam, érzelmileg, hogy “nem tudod, hogy egy terhes kismama áll előtted, nem tudod, hogy annak az embernek van-e esetleg valamilyen rosszindulatú daganata, életeket veszélyeztetsz, miközben elintézed mondjuk a jogosítványát”. Tehát érzelmekre kell hatni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: