Nem tudod, mihez kezdj az életeddel 50 évesen? Derdák András vett egy dél-franciaországi kastélyt
Derdák András több mint 30 éve a magyar kulturális élet fontos alakja, még úgy is, hogy ennek az időnek nagyjából a felét külföldön töltötte. Volt az egykor legendás Banán Klub vezetője, a Millenáris és a Párizsi Magyar Intézet igazgatója, majd a Sziget Fesztivál franciaországi promótere. Utóbbinak a koronavírus-járvány vetett véget, a kényszerszünet idején pedig feltette magának a kérdést, hogy miután visszaáll a világ rendje, biztosan ugyanazt akarja-e csinálni, mint eddig.
Az adásvételt tavaly júliusban bonyolították le, annak apropóján beszélgettünk, mi történt az azóta eltelt fél év során.
– Nehéz döntés volt fejest ugrani valami teljesen újba?
– Járt némi depresszióval és tanácstalansággal, de ezen szerintem sokan átmennek nagyjából ebben az életkorban, 50 éves koruk környékén. A dilemma lényege, hogy akkor is fenntartod-e a jól berendezett életed pusztán azért, mert biztonságos, ha már nem elégít ki. Tágabban nézve ez akár egész népek problémája is lehet, ha az a kérdés, váltsanak-e politikai rendszert, vagy maradjanak inkább a megszokottban.
Nekem sokáig nem volt semmi ötletem azzal kapcsolatban, mihez kezdjek. Közben fogyott a pénzünk, ezért elkezdtem olcsóbb albérleteket keresni Montpellier környékén, ahol akkor laktunk. Sokkal kisebb lakásba viszont nem szerettem volna költözni, hiszen akkor már volt gyerekünk, ahogy a külvárost is rossz kompromisszumnak tartottam.
Viszont felfedeztem, hogy vannak a környéken nagyon helyes kis falvak, amelyek teljesen másfajta életstílust tudnának nyújtani. Addig kizárólag nagyvárosok (Budapest, Párizs és Montpellier) közepén éltem, ehhez képest nyilván óriási változást jelent, de cserébe rengeteg pozitívummal is jár.
– Például?
– Sokan kérdezték, nem félünk-e falura költözni, de a kulcs az, hogy a mostani körülményeinken ne azt kérjük számon, ami a városi életünk volt, hanem egy új, tiszta lapot nyitottunk.
Én ugyanígy vagyok a városi élettel: például nagyon örültem, amikor ott hagytuk Párizst, hiszen egy 10 milliós városról van szó, ahol az állandó nyüzsgés turistaként izgalmas, helyi lakosként viszont rengeteget kivesz belőled. Most van egy hatalmas kertünk, aminek patak folyik a végében, bármelyik ablakon nézek ki, erdőt látok, nincs por és kosz, se zaj. Ha kilépek a házból, bármikor elmehetek sétálni a természetbe. A szomszédokkal szintén sokkal bensőségesebb kapcsolatot lehet kialakítani itt, mint a városokban, bárkivel is találkozunk, alap, hogy váltunk néhány szót.
– Eddig oké, de miért egy ilyen grandiózus projektbe fogtatok ahelyett, hogy egy kis házat vettetek volna?
– Nagyon egyszerű: elfogyott a pénzünk, munkanélküliként, jövedelem hiányában pedig albérletet se kaptunk volna sehol. Valami olyat kellett álmodjak, ami mások számára is átélhető és vonzó annyira, hogy velem tartsanak. Meg kellett találnom, mi az, amit én tudok beletenni, és mi az, amit a többiek. Találtam egy olyan méretű ingatlanformát, ami Magyarországon kevésbé elterjedt: az alapterülete 6-800 négyzetméteres, tehát egy családnak túl nagy, viszont valamilyen vállalkozásra alkalmas lehet.
Elkezdtem ingatlanokat nézni Montpellier-től nagyjából egy órányi autóútra, ahol már alacsonyabbak az árak. Végül majdhogynem az első lett a nyerő azok közül, amik felmerültek: nem beláthatatlanul nagy, de nem is túl kicsi, könnyen megközelíthető, és maga a falu – Val d’Aigoual – is cuki. Tegyük hozzá, hogy nagyon más, mint egy átlagos magyar kis település: van három étterem, két bolt, két pékség, posta, üvegszálas internet, általános iskola, könyvtár. Minden adott, ami a kényelmes élethez kell.
– Hogyan győzted meg a befektetőket?
– Sokat ventilláltam arról a környezetemnek, miben vagyok épp. Ennek hallatán többen maguktól jelentkeztek, hogy érdekelné őket a dolog.
Családonként 50-100 ezer euró (kb. 20-40 millió forint) közötti összegekről beszélünk, amiből már Magyarországon is egyre kevésbé lehet normális méretű ingatlant vásárolni, de egy sikeres vállalkozás beindításához is karcsú. Így viszont kölcsönösen össze tudjuk rakni, amink van: én hoztam a víziót és a helyismeretet, ők pedig meg tudták alapozni a #kastélyprojekt indulását.
– Mi volt ez a vízió?
– Én lényegében 30 éve közösségi helyteremtéssel foglalkozom, ehhez értek. Ezúttal is hasonlót álmodtam meg: csinálok egy helyet, amiben lesz kulturális tartalom, ami a nemzetközi kapcsolatrendszerünkkel nyereséges vállalkozássá válhat. Turizmus, vendéglátás, rendezvényszervezés – nagyjából ezeken a lábakon állhat, ha minden jól alakul, idővel kitermelve a befektetett pénzt. Nem a kulturális részéből akarok hasznot húzni, mert ez a tapasztalataim szerint erősen tud oszcillálni. Inkább a másik két lábon lenne a hangsúly: azok termelnek bevételt, a kultúra pedig kiszolgálja a mindannyiunkban meglévő igényt, hogy közösséget teremtsünk és valami jó ügyben vegyünk részt.
– A feleséged végig partner volt a terveidben?
– Hát nem, elég sokáig tartott meggyőzni, mivel velem együtt ő is a pályaváltás mellett döntött: az addigi újság- és könyvírás, a Sziget Fesztivál teljes frankofón kommunikációja és marketingje helyett szeretett volna színészkarrierbe kezdeni, amit nyilván nem segít annyira a falura költözés. Ebből a szempontból nem is volt baj, hogy több mint két évig tartott, mire megegyeztem a tulajdonos nénivel. Ugyanis bár kint volt a hirdetés egy ingatlanos oldalon, valójában nem akarta eladni. Ezért hosszas alkudozási folyamatra volt szükség, benne teljesen kilátástalan hónapokkal, amikor semmi esélyt nem láttam rá, hogy az egészből lesz valami.
Szerencsére annyira megváltozott a véleménye mindezzel kapcsolatban, hogy végül nem is én javasoltam idén év elején, hogy adjuk fel a montpellier-i lakásunkat, hanem ő. Szóval azóta hivatalosan is itt élünk, Anita pedig bejár a városba, amikor lehetősége van filmben vagy színházban szerepelni, és egy iskolában is tart színházi műhelyeket.
A kulcsok átvétele
– Mi történt a vásárlás óta eltelt fél évben?
– Július közepén vettük át a kulcsokat, azóta több mint 60-an fordultak meg nálunk, a környéken élők, idegenek és magyarországi barátok egyaránt. Még egy Kanadában élő magyar pár is idelátogatott, akik egy korábban megjelent cikket olvastak a projektről, és direkt úgy szervezték az európai nyaralásukat, hogy bennünket is útba tudjanak ejteni. Az tehát már a legelején kiderült, hogy egyedül itt biztosan nem leszünk.
Magával az épülettel volt – illetve van – munka bőven, de rémesnek nem mondanám az állapotát. Jelenleg ugyan még nem alkalmas arra, hogy vendégfogadóként meghirdessük, arra viszont igen, hogy mi lakjunk benne, és olyan embereket fogadjunk, akik értik a helyzetet. Elek Márton barátom készített ágyakat, Anitáék flexeltek és a lányunkkal lefestették őket. Minden szobában vannak ágyak, némelyikben szép ódon szekrény is, mi 1-1 zacskónyi ruhából öltözködünk, székek jelenleg csak a közösségi terekben vannak. A tervem az volt, hogy bankhitelt veszek fel, ebből felújítjuk a belső tereket, és idén nyártól elkezdhetünk szálláshelyként működni. Viszont nem kaptuk meg a hitelt (Franciaországban egyébként több bank is bezárta a hitelezéssel foglalkozó osztályát 2023-ban), a koncepciónak ez a lába így bedőlt.
A felújítással addig ugyan nem tudunk haladni, de legalább nem kopik fel az állunk, és addig is történik valami a helyen.
– A társtulajdonosok hogy fogadták ezt a nem várt fejleményt?
– Úgy tűnik, hogy egyiküket sem érintette nagyon rosszul. Az világos volt számukra, hogy ez nem egy nagyon gyors sikerrel kecsegtető befektetés, szóval aki beszállt, nem várt tőle azonnali megtérülést. A hosszú távú célokat pedig nem veszélyezteti ez a változás, legfeljebb kicsit nehezebbé teszi számomra. Abban is bízom, hogy 1-2 év sikeres működés után visszatérve a bankokhoz talán már sikerül hitelhez jutnunk, így még gyorsabban be tudjuk majd fejezni a munkát.
– Mitől lesz akkora vonzereje a helynek még félkész állapotban is, hogy tömegek látogassák meg?
– Ez jelenleg is egy jelentős turistaforgalmat bonyolító környék, nagyon sokan jönnek ide főleg sétálni és kirándulni.
Egyrészt nagyon jó adottságú a kertünk, végig árnyas, több száz éves fák alatt lehet üldögélni a patakparton. Másrészt csak helyi alapanyagokból készült termékeket fogok árulni, és a gyerekekre is különösen fókuszálunk majd játszóházas és egyéb programokkal.
– Mennyire vagy bizakodó?
– Most már több mint fél éve itt lakom, és annyira jó, hogy egy szikrányi kétség sincs bennem azzal kapcsolatban, megérte-e belevágni. Nem azért, mert nincs jobb ötletem, hanem mert elkezdtem megismerni a falut: az egész életminőség összehasonlíthatatlanul jobban passzol az aktuális igényeimhez, mint bármelyik hely, ahol eddig laktam.
Az itt élők eddig az összes kezdeményezésünkben támogattak, a magyarországi barátaim is sokat segítenek, ötletekből és megoldási kulcsokból nincs hiány. Egyedül kell vennem az akadályokat, de mégsem vagyok egyedül.
