14 milliárd forint EU-s pályázati pénzből nyitottak országszerte Család- és karrierpontokat, hogy segítsék a kisgyerekes nők munkavállalását. A projekt három évig tart, ebből egy letelt, ezért kiválasztottunk közülük hármat, és megnéztük őket közelebbről. Kiderült, hogy az irodák csak pár hónapja nyitottak meg, eddig főleg Csernus doktorral, Pál Feri atyával, önismereti tréningekkel és tanácsadással próbálkoztak. Aki komolyan veszi, nehéz fába vágja a fejszéjét, aki nem, papíron az is jól teljesíthet.

Az elmúlt hónapokban 71 Család- és karrierpont lepte el az országot Szombathelytől Baján át Mátészalkáig. Ezeket egy 14 milliárd forintos, “Nők a családban és a munkahelyen” című EU-s pályázat keretében nyitották, hogy segítsék a kisgyerekes anyák munkavállalását, és ezen keresztül ösztönözzék a gyerekvállalást.

A kiírásban látványosan a fejletlenebb régiókat célozták meg. Közép-Magyarországról egyáltalán nem lehetett pályázni, nyertek viszont egészen apró településeken is, például a Baranya megyei Kisharsányban és a szabolcsi Kállósemjénben is. Ezek az irodák elvileg arra jók, hogy három éven át népszerűsítsék az atipikus foglalkoztatást, vagyis mindent, ami túl van a hagyományos, reggel nyolctól délután négyig tartó munkavégzésen. Ilyen például a részmunkaidő, a rugalmas munkaidő vagy a távmunka is.

Ezek a megoldások nem túl elterjedtek Magyarországon, az összes foglalkoztatott alig négy százaléka dolgozik részmunkaidőben, ellentétben a nyugat-európai országok 30-40 százalékos arányával. Pedig tényleg megkönnyítené a kisgyerekes anyák (ne adj Isten, apák!) dolgát, ha elszaladhatnának délután az óvodába, vagy időnként otthonról dolgozhatnának. (Ez persze nem azt jelenti, hogy az atipikus foglalkoztatásnak kizárólag előnyei vannak. Sokszor csak rövid távra lehet tervezni velük, kevesebbet lehet keresni, és adott esetben a főnöknek is kiszolgáltatottabb az ember. Ugyanígy az sem magától értetődő, hogy azonnal meghozzák a kedvet a gyerekvállaláshoz. Erről a részmunkaidő kapcsán itt írtunk bővebben).

A kormány családpolitikájában egyre fontosabb szerepet kap a nők munkavállalása, amire szükség is van, hiszen a gyerekvállalás óriási hátrányba sodorja őket a munkaerőpiacon. Szülés után szinte esélyük sincs utolérni a férfiak fizetését, már ha a főnök nem dönt eleve úgy, hogy inkább megszabadul tőlük. Ebben a cikkben három nőt mutattunk be, akik a terhességük elején széles mosolyokat és gratulációkat kaptak, aztán hirtelen mégsem volt hová visszamenniük dolgozni. Nem beszélve arról, hogy ha egy gyerekes nő próbál munkát találni, az interjúkon előszeretettel faggatják a családi életéről.

Ha minden jól megy, 2020 végéig ezek a – fejenként nagyjából 200 millió forintba kerülő – Család- és karrierpontok meggyőznek néhány munkáltatót arról, hogy alkalmazzanak gyerekes anyákat. Közben utóbbiaknak szintén segítenek a munkalehetőségek felkutatásában, a család és a karrier összehangolásában. Ezen kívül közösségi programokat szerveznek és gyerekmegőrzést is vállalnak, ha valakinek éppen arra van szüksége.

Ez így remekül hangzik, de vajon a gyakorlatban is van értelme? Ellátogattunk három településre, a harmincezer lakosú Salgótarjánba és Gyöngyösre, valamint a tízezres Pásztóra, amelyek mind hátrányos helyzetű térségekben vannak. Kíváncsiak voltunk, mihez kezdenek a pénzzel, milyen eredményeik vannak eddig, és egyáltalán mit gondolnak a magyar nők helyzetéről.

Pál Feri atya segít!

"Könnyű azt mondani, hogy szüljél három gyereket. Ez nem egyszerű vállalás sem a férfi, sem a nő számára. Fontos, hogy ez egy harmonikus dolog legyen, a nő ne csak azt érezze, hogy be van zárva a négy fal közé. Nehéz összeegyeztetni a családot, a munkát és az önmegvalósítást."

Huczekné Rétvári Mónika régóta aktív a pásztói közéletben. Tizenegy éve vezeti a Nők Civilben Egyesületet, amely eddig főleg közösségi eseményeket szervezett, az első nagyobb rendezvényük a 2007-es rockfesztivál volt. Ezen kívül az elmúlt években tartottak retro bulisorozatot, városi gyereknapokat, kirándulásokat, filmvetítéseket, családi napokat és jótékonysági ruhaosztásokat is, társszervezői minden nagyobb városi ünnepségnek.

Amikor tavaly februárban kiderült, hogy 200 millió forintot nyertek a pásztói Család- és karrierközpontra, a sajtóban azért is kritizálták őket, mert korábban sosem foglalkoztak a nők munkaerőpiaci problémáival.

Huczekné Rétvári Mónika szerint viszont ez egyáltalán nem baj, nagy hasznát veszik, annak hogy az évek alatt mélyen beágyazódtak a helyi közösségbe, és nagy kapcsolati tőkével rendelkeznek. Jórészt a meglevő tapasztalataikra építenek a projektben is, vagyis sok közösségi programot és előadást szerveznek, olykor híres emberekkel, legközelebb például Csernus doktort várják. “Ezek szemléletformáló események” – mondta. Huczekné Rétvári Mónika / Fotó: Végh László / Forrás: abcúg

“Olyan előadókat próbálunk hívni, akik sok embert vonzanak. A ‘Nők a vidékfejlesztésben’ című programunkon helyi vállalkozók mutatták be, hogyan lehet egy jó ötlettel sikert elérni akár a mezőgazdaságban, akár a turizmusban. Voltak köztük férfiak, de nők is, hiszen sokszor a feleség is része a vállalkozásnak. Ezzel jó példát mutatunk, önbizalmat, perspektívát adunk annak, aki toporog, és nem tudja, mihez kezdjen az életével. Ennek a programnak az volt a csúcspontja, amikor meghívtuk Stahl Juditot. Ő ugye a gasztronómián keresztül kapcsolódik a vidékfejlesztéshez, és egy talkshow keretében elmondta, az ő élete sem indult rögtön csillogással”.

Az “Anya akadémia, apa akadémia” című programra Pál Feri atyát hívták. “Ennek is az a lényege, hogy pozitív energiát, erőt sugározzunk a hallgatóságnak. Pál Feri atyánál kevés pozitívabb ember van, rengeteg könyvet írt, csodálatos személyiség. Másfél nap alatt teltházat biztosítottunk, szerintem ez országos rekord”.

A “Köztünk élő sikeres nők” programon pedig Pásztón élő vagy onnan elköltözött nőket mutattak be, köztük egy modellt, egy festőművészt és egy ruhatervezőt. “A magyar társadalomra nagyon jellemző a depresszió, ilyenkor viszont mindenki szembesülhet vele, hogy a szomszéd utcából is ki lehet törni. Ezek az előadások nagyon sikeresek, ahogy egyre több az olyan könyv is, amely a pozitív gondolatokat erősíti. Nem véletlenül”.

Huczekné Rétvári Mónika szerint ezek az események azért is hatékonyak, mert minden alkalommal megismertetik a Pásztói Család- és Karrierpont céljait és feladtait is. “A pályázatban előírt indikátorokat a nyertes megvalósítók a szakmai tervükben meghatározott tevékenységek által érik el. Mi szemléletformáló rendezvényeken, workshopokon, képzéseken, segítő szolgáltatások keretében érjük el a célcsoportokat. A projektnek köszönhetően hatékonyabban el tudjuk érni az embereket egy nagyobb rendezvénnyel. Ha a projekt költségvetése megengedi, miért ne hívjunk színvonalas előadókat? Jobb eredményeket érünk el, ha egy hiteles ember, mint Pál Feri atya elmondja, mennyire más emberek lehetnénk, ha rendbetennénk a fejünkben levő gátlásokat”.

Elsőre nehezen érthető, hogy egy híres előadó, akire nyilván sokan kíváncsiak, mitől fogja megoldani a nógrádi nők munkaerőpiaci gondjait. Huczekné Rétvári Mónika szerint “itt kapcsolódnak be a hamarosan induló képzések. Szándékosan nem OKJ-s tanfolyamokat kínálunk, hanem csupa olyat, amelyek önismeretről, stresszkezelésről, kommunikációról, együttműködésről, személyiségfejlesztésről szólnak. Ahhoz, hogy valaki el tudjon helyezkedni, muszáj, hogy megfelelő önismerettel bírjon. Szüksége van egy biztató közegre, látnia kell a pozitív példákat”.

A központban ingyenes mentálhigiéniás tanácsadást is kínálnak heti két órában. “Ezt szeptemberben kezdtük, de eleinte hiába hirdettük, nem jöttek az emberek. Mostanra már olyan teltház van, hogy márciusig nincs szabad időpont” – mondta Huczekné Rétvári Mónika, aki szerint ez a nagy rendezvényeknek köszönhető. “A HR-es munkatársunk is egyéni szinten foglalkozik az emberekkel. Segít önéletrajzot írni, felkészülni az állásinterjúra”.

Cserepes virág, terítő, pelenkázó megvan?

A Család- és karrierpontokat eredetileg Nőközpontoknak nevezték volna. Így szerepelt a pályázati felhívásban és abban a kézikönyvben is, amelyben a Családbarát Ország Nonprofit Közhasznú Kft. pontról pontra leírta, hogyan kell kinéznie egy ilyen irodának. A névváltásról hónapokkal a projekt hivatalos indítása után, 2018-ban értesítették a nyertes pályázókat.

Bár az eredményhirdetés 2017 őszén volt, a nyertesek csak 2018 tavaszán kapták meg az említett kézikönyvet, amely végigvette, milyen feltételeknek kell megfelelniük a központoknak ahhoz, hogy engedélyt kapjanak. Kikötötték, hogy a központok nem lehetnek hivatalszerűek, viszont muszáj volt kitenni cserepes növényt, terítőt és képeket a falra. Kötelező volt gyereksarkot és pelenkázót is létrehozni, elsősorban persze a gyerekeknek, de ugyanígy “fontos, hogy a betérő ügyfelek megtapasztalják a családbarát szemléletet akkor is, ha nem gyermekkel jönnek” – írták. A salgótarjáni Család- és karrierpont / Fotó: Végh László / Forrás: abcúg

Ezek érthető szempontok, ha egyszer a kisgyerekes anyák bizalmát próbálják megnyerni, maga az eljárás mégis sokat elárul az EU-s pályázatok nehézkességéről és a töménytelen papírgyártásról. “Amikor megérkezett a kézikönyv, összehasonlítottuk a tartalmát a saját szakmai tervünkkel. Nem volt hatalmas eltérés, de mivel már volt egy elfogadott költségvetésünk, minden új dologról változásbejelentő lapot kellett beadnunk. Pedig az elején még azt kommunikálták, hogy azt kell megvalósítanunk, amit leírtunk, és elfogadtak a szakmai tervünkben” – mondta Kiss Katalin, a salgótarjáni Család- és karrierpont projektmenedzsere. “Emellett megértem az ő törekvéseiket is, hiszen azt akarták, hogy ne úgy nézzen ki, mint egy hivatal”. A salgótarjáni irodát végül augusztusban auditálták, a gyöngyösit pedig októberben.

Vagyis bár papíron három éven át, 2018 és 2020 közt zajlik a projekt, ebből akár 8-10 hónapot is levonhatunk.

Sőt, a kétezer fős, szintén nógrádi Nagyorosziban csak novemberben kaptak engedélyt, és a bútorokra idén év elejéig kellett várni. Gál Zsuzsanna Éva, a főpályázó Nyugat-Nógrád Gyermekjóléti és Családsegítő Szolgálat munkatársa telefonon azt mondta, a szakemberhiány miatt késlekedtek ennyit.

“Sokáig nem tudtuk felállítani a stábot, mert volt, aki előzetesen megígérte, aztán mégsem tudott jönni. Vannak olyan települések, ahol külön embereket tudtak felvenni, nálunk munka mellett kell csinálni”. Gál szerint idén márciusban már biztosan lesznek nőket segítő programjaik, de baba-mama klubot például addig is tartanak a gyesen levő anyáknak. Tervben van az is, hogy a környék aprófalvaiban házhoz viszik a szolgáltatásokat.

A nagyoroszi konzorciumba bevonták az Együtt Európáért Alapítványt és a Magyar Női Uniót (MNU) is, utóbbi a kalocsai konzorciumnak is tagja. A nagyoroszi projekt leírásában az MNU azt állítja magáról, “hisz a nők és férfiak egységében, elutasítja a feminista mozgalmak szélsőségeit”, és “A HAGYOMÁNYOS CSALÁDI ÉRTÉKEK, TRADÍCIÓK MEGŐRZÉSE, a jövő generációinak való átadásában meghatározó szerep jut a nőknek, úgyis mint családanyáknak, ezzel összhangban számunkra kiemelten fontos összehangolni a munka és magánélet világát”. (Kiemelés az eredetiben).

Bármi lehet a számok mögött

Az EU-s pályázatok sikerességét különöző indikátorokkal mérik. Ebben a projektben ilyen például, hogy

• 2018. december 31-ig vonjanak be 150 hátrányos helyzetű embert, vagy

• összesen vonjanak be legalább húsz munkáltatót.

A nagyobb, régóta működő szervezetek könnyen teljesítik ezeket a számokat, hiszen más, hasonló projekteken keresztül már megismerték a célcsoportjukat. Kérdés, hogy ezek a számok pontosan milyen minőségű munkát takarnak, hiszen egy ember bevonásának számít az is, ha már egyszer bement az irodába, és aláírt egy papírt arról, hogy tájékoztathatják a programokról. Ez még nem jelenti azt, hogy a következő két évben bármiben részt vesz majd. Előírás az is, hogy a harmadik év végére legalább 20 embert juttassanak munkához vagy más munkaerőpiaci programba. Ezt úgy is lehet teljesíteni, hogy valakit tényleg rugalmas beosztású munkásba juttatnak, és úgy is, hogy mondjuk elirányítják a munkaügyi központ pék képzésére.

A kettő között óriási különbség van, és az ilyen jellegű projektek ellenőrzésekor általában nem derül ki, mi van a számok mögött. “Húsz éve vagyok a szakmában, és a tapasztalataim szerint a pályázón múlik, hogyan valósít meg egy projektet. Az ellenőrzéskor 99 százalékban azt nézik, hogy minden dokumentum a helyén van-e. Nagyon fontos, hogy pénzügyileg az utolsó fillérig minden alátámasztott legyen, a szakmai rész viszont sokszor a pályázó saját lelkiismeretére van bízva” – mondta Kiss Katalin, a salgótarjáni projekt menedzsere. Kiss Katalin / Fotó: Végh László / Forrás: abcúg

Szerinte ennek a projektnek “semmiképp sem szabad abban kimerülnie, hogy szabadidős központot csinálunk, ahová bejöhetnek az anyukák, rajzolhatnak a gyerekek, jól érezzük magunkat, és mézeskalácsot sütünk. Mi is tartunk családi napot, ez jó arra, hogy bevonzzuk az anyukákat, de a fókuszban mégis a munka és a magánélet összehangolásának kell lennie”.

Bele lehet állni a cipőmbe!

A gyöngyösi győztes konzorciumot a Gyöngyösi Kolping Család nevű szervezet vezeti. A Wikipedia szerint a Kolping mozgalom tagjai a “katolikus egyház tanítását vallva fő feladatuknak tekintik a szociális problémák megoldását a keresztény szellemiségű nevelés által”. Gyöngyösön eddig jórészt vallásos programokat szerveztek (“Mit jelent kereszténynek lenni?” előadások), szakközépiskolát és szállót üzemeltettek.

A Család- és karrierpont körüli szakmai munka nagy részét azonban nem ők, hanem a Gyöngyösi Oktatásért és Kultúráért Alapítvány, vagyis a GYOKA végzi (a harmadik tag a Heves Megyei Térségfejlesztési Nonprofit Kft). Az alapítványt vezető Fülöp Henrik szerint a Kolping elsősorban az iskolája miatt került szóba ennél a pályázatnál, hiszen sok hátrányos helyzetű gyerek jár hozzájuk, akiken keresztül a családot is könnyebb megérinteni. “Ugyanakkor mi találkozunk az ügyfelekkel, mi foglalkozunk velük egyénileg, és mi szervezzük a képzéseket is” – mondta Fülöp. Fülöp. A Kolping a gazdasági, gazdálkodási feladatokért, a Heves Megyei Térségfejlesztési Nonprofit Kft pedig a munkáltatókkal való kapcsolattartásért felel. Fülöp Henrik / Fotó: Hajdú D. András / Forrás: abcúg

Fülöp korábban Fidesz-közeli, felnőttképzéssel foglalkozó vállalkozóként került be a sajtóba. A róla megjelent cikkekből kiderül, hogy

• IOSZIA Kft nevű cége évekkel ezelőtt tarolt egy EU-s nyelvoktatási pályázaton, korábban pedig dolgozott a miskolci önkormányzatnak,

• szívesen fotózkodik fideszes politikusokkal,

• a cége jól járt a “Vállalkozz itthon, fiatal!” programmal is.

Ezzel kapcsolatban az Abcúgnak azt mondta, kapcsolatainak semmi köze a pályázati sikereihez. Szerinte ez bárkire könnyen rásüthető, pedig ő sem csak állami szerveknek dolgozik. “Tizenöt éve ezt a szakmát csinálom, nem mást. Nem arról van szó, hogy tegnap asztalos voltam, holnap meg matematikus leszek. Órákig beszélhetnék róla, min mentem keresztül, hogy ilyen tudásom, tapasztalatom és gyakorlatom legyen. De szívesen leteszem ide a cipőmet, bele lehet állni, és el lehet látni a feladatomat!”

Az itteni projektben két Család- és karrierpontot is nyitottak. Az egyiket annak az egykori lovardának a földszintjén, ahol az IOSZIA Kft. is működik, a másikat pedig néhány sarokkal odébb, a Kolping család székhelyén. Itt nemcsak gyereksarkot, de egész gyerekszobát is kialakítottak. “Azért vágtunk bele, mert az utóbbi években több új cég is megjelent Gyöngyösön, akik a munkaerőhiány miatt kénytelenek lesznek nyitni azokra, akik még nem jelentek meg az elsődleges munkaerőpiacon, így a gyerekes anyákra is” – mondta Fülöp.

A dajka nem attól dajka, hogy a gyereket dédelgeti

Sersztnyev Aida, a gyöngyösi projekt HR-tanácsadója saját bőrén is megtapasztalta, milyen nehéz visszatérni a gyerekek után a munkába. “Négy gyerekem van, nyolc-kilenc évig otthon voltam velük, utána kikerültem a munkaerőpiacra az orosz-testnevelés szakos végzettségemmel. Senki sem akart már oroszt tanulni, úgyhogy maradt a tesi. Újra kellett gondolnom, mit kellene tanulnom ahhoz, hogy elhelyezkedjek. Ez egy nagyon nehéz feladat, sokan belesüppednek a helyzetükbe, ragaszkodnak a meglevő végzettségükhöz, és nem tudnak előrelépni”. Kása Fatime, Sersztnyev Aida, Fülöp Bertalanné és Fülöp Henrik / Fotó: Hajdú D. András / Forrás: abcúg

Ő egyéni szinten foglalkozik a Család- és karrierpontba betérőkkel, eddig nagyjából 100-150 emberrel. Hasonló munkát végez a projektben Fülöp Bertalanné, Fülöp Henrik édesanyja is, aki nyugdíjba vonulása előtt idősek nappali ellátásával foglalkozott.

“A napokban bejött egy diplomás hölgy, akinek megszűnt a munkahelye. A neten annyiféle információt talált, hogy már teljesen meg volt kavarodva, emberi hangra volt szüksége. A végére annyira jól érezte magát, hogy haza se akart menni. Valaki más egy szórólapon látta a nevünket. Kiderült, hogy nemrég került a városba, nincsenek itt rokonai, és a fodrászhoz se tud elmenni, mert nem tudja hová tenni a gyereket. Elmondtam, hogy mi tudunk vigyázni a gyerekre, és még az állásinterjúhoz is kapott néhány tanácsot” – mondta Fülöpné.

Sersztnyev szerint “az első találkozás egy feltárás arról, hogy mit szeretne csinálni, mit tanult eddig. Szép dolog, ha valaki dajka akar lenni, de vajon tudja-e, mi lesz ott a feladata? Mert az nemcsak abból áll, hogy dédelgeted a gyereket az oviban, hanem takarítani, mosni is kell. Sok ilyen tévhitet el kell oszlatni, mielőtt eldöntjük, milyen tanfolyam lenne megfelelő”.

Kihelyezett munkaügyi központ?

Salgótarjánban a 25 éves Seagull Alapítvány vezeti a projektet. Korábban szaképző iskolát is működtettek, a megyei szakképzési centrumok létrejöttekor pedig felnőttképzési központot hoztak létre.

Kiss Katalin projektmenedzser eredetileg mérnökként és szociálpedagógusként végzett, 15 éve foglalkozik felnőttképzéssel, jórészt erre koncentrálnak most is. “Vállalkozóvá válás segítése, kommunikációs készségfejlesztés, digitális kompetenciák, angol, német… Amire igény lesz.” – sorolta, milyen tanfolyamokat terveznek. “Vannak, akik munkahelykeresésben, önéletrajzírásban kérnek segítséget, és kis létszámban volt már mentálhigiénés tanácsadás is”.

A projektek lebonyolítóival beszélgetve annyiszor kerültek szóba a tanfolyamok, hogy egy idő után úgy tűnt: ezek az irodák valójában olyasmire vállalkoztak, amit egy jól működő munkaügyi központnak kellene ellátnia. Kiss szerint mégis van különbség, hiszen “itt személyes tanácsadásra is van lehetőség. A hivatali keretek közt működő foglalkoztatási főosztályon nem biztos, hogy könnyen megnyílnak az emberek. Mi próbálunk személyes kapcsolatokat kialakítani, komplexebben segíteni”.

Kása Fatime, a gyöngyösi projekt munkatársa szerint az ő munkájuk annyiban több, hogy “rendet tehetnek az emberek lelkében is. Amikor valakit 22 év után kirúgnak az állásából, felmerül benne, hogy miért nem elég jó. Aztán amikor munkát keres, azzal szembesül, hogy sehová sem kell, mert nincs megfelelő végzettsége, túlkoros, vagy éppen gyereke van. Először vissza kell adni az önbizalmát, hogy van értelme csinálni. Az embereknek figyelemre és törődésre van szükségük”.

Sersztnyev Aida is úgy látja, hogy a munkaügyi központ nem erről szól, ott inkább “szalagon fut az ügyintézés, nem azért, mert annyira rosszul csinálják, hanem mert annyira leterheltek”. Ráadásul Fülöp szerint lehetetlen lenne ezt a projektet annyi emberre kiterjeszteni, ahánnyal a munkaügyi központokban foglalkoznak, hiszen Gyöngyös vonzáskörzetében kapásból “van nagyjából 15 mentálhigiénés szakember, nem több”.

Hol vannak ebben a nők?

Egy ilyen központban tehát több idő és lehetőség juthat személyes tanácsadásra, akár pszichés segítségre is. Ez viszont minden nehéz helyzetben levő embernek jót tenne, nemcsak a nőknek. Így felmerül a kérdés, mitől szól ez az egész speciálisan a nőknek.

Gyöngyösön úgy látják, a projekt kezdetben tényleg inkább a nőkre fókuszált, de ez időközben megváltozott, és kiterjedt az egész családra. Ezért is változhatott a nevük Család- és karrierpontra. “Ha bejön egy apuka, aki egyedül neveli a gyerekét, nem fogjuk elküldeni” – mondták.

Néhány éve a Család-és karrierpontokhoz hasonló kezdeményezéssel állt elő az anyaság és a munka összehangolásával foglalkozó Jól-Lét Alapítvány is. 2013 és 2015 között egy norvég alapos pályázat keretében működtették a Nóra-pontokat, ahol a nőknek tanácsadást és elhelyezkedési segítséget nyújtottak, a munkáltatóknak pedig érzékenyítést kínáltak.

“Az ideális szakmai tartalom a pályaújrakezdő személyes adottságaira, énképének, önérvényesítő képességének állapotára épül. Például pályaorientációs tanácsadás segítségével érdemes feltárni, hogy mi lenne az egyén számára a benne rejlő potenciálnak leginkább megfelelő munka és munkakörnyezet, mi szükséges a beilleszkedés megkönnyítéséhez. A hosszú ideig inaktív nők esetében szükséges lehet egy ismeretfelújító vagy éppen új szakmát adó képzés. Nagyon fontos a munkáltatók befogadó, rugalmas szemléletének kialakítása, megerősítése, a döntéshozók érzékenyítése, a családi élettel összeegyeztethető munkakörök kialakítása iránti igény felkeltése, és az erre vonatkozó gyakorlati tudás átadása. Mindez ugyancsak egy hosszabb folyamat” – foglalta össze Keveházi Kata, az alapítvány vezetője a Nóra-pontok szakmai szemléletének lényegét. A gyöngyösi Család- és karrierpont / Fotó: Hajdú D. András / Forrás: abcúg

Mindez szinte szóról szóra visszaköszön a Család és Karrierpontok pályázat céljainak leírásánál is, az alapstruktúrát leszámítva ugyanakkor Keveházi sok különbséget lát a két koncepció között. Ez már első látásra feltűnik, hiszen a Nóra-hálót “gendertudatos munkaerő-piaci és anti-diszkiminációs tanácsadó hálózatnak” nevezték.

“Úgy látom, az EU-s projektben nem kap hangsúlyt családon belüli egyenlő munkamegosztás előmozdítása, és még kevésbé a nőket érő diszkrimináció felszámolása” – mondta.

Keveházi szerint a nők munkaerőpiaci hátrányai abból is táplálkoznak, hogy a közbeszéd a hagyományos szerepet támogatja, ismeri el, ami mintegy elvárásként jelentős nyomást helyez a kisgyermekesekre. Mivel az otthoni teendők ellátása a nőkre hárul, a munkahelyek sem tekintik teljes értékű munkavállalónak őket. A magánélet esélyegyenlősége alapvető a munkaerőpiaci hátrányok felszámolásához. Ezekben a projektekben is foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, hiszen a szemlélet változása nélkül az új családok ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek majd. Salgótarjáni, pásztói és gyöngyösi látogatásaink során úgy tűnt, ez a téma legfeljebb az egyéni mentálhigiéniás tanácsadásokon szokott előjönni, ha felhozza valaki.

A Jól-Lét Alapítvány nem pályázott, Keveházi azt mondta, “genderszervezetként úgysem nyertünk volna”.

“A Nóra-háló fenntarthatóságát a Norvég Civil Alap által támogatott szervezetek elleni politikai támadások ellehetetlenítették, a Nóra-pontokat működtető szervezetek helyi szinten nehéz helyzetbe kerültek. A témával összefüggő EU-s pályázatoknak már 2011 óta követelménye volt, hogy az önkormányzatok képviselőtestületeinek hozzájárulása kellett a pályázat benyújtásához is” – mondta.

Sok múlik a munkáltatókon

A projekt egyik fő célja elvileg, hogy rábírja a munkáltatókat, érdemes alkalmazni valakit annak ellenére, hogy gyereket nevel, vagy otthon ápol valakit. Salgótarjánban január végén tartják az első tréninget munkáltatóknak és HR-vezetőknek, ahol az atipikus foglalkoztatás előnyeit fogják bemutatni.

Huczekné Rétvári Mónika szerint Pásztó környékén sok munkáltató nem is tudja, milyen lehetőségeik lennének ezen a területen. “A helyi varroda például megtehetné, hogy odaadja a dolgozóknak a varrógépeket, hadd dolgozzanak otthon. Így megspórolná a rezsiköltséget, a dolgozó pedig úgy oszthatná be az idejét, ahogy akarja”. Ebben a varrodában eddig még csak a dolgozókkal léptek kapcsolatba, de szeretnék a munkáltatónak is bemutatni az ötletet.

“Igyekszünk nagyobb munkáltatókkal felvenni a kapcsolatot. Tudjuk, hogy ez nem megy egyik napról a másikra, a mi dolgunk, hogy figyelemmel kövessük, mennyire nyitottak, és esetleg vesznek-e fel olyan HR-eseket, akik más szemléletet hoznak a cégbe”.

Keveházi Kata szerint is ez az egyik legnehezebb feladat. “Számomra logikátlan, hogy ha ekkora munkaerőhiány van, miért nem változtatnak a cégek a munkszervezési gyakorlataikon, miért nem rugalmasabbak, miért nem csinálnak beilleszkedési programokat. Egy Család- és karrierpont ezt nagyon jól elő tudná mozdítani”.

Szerinte egy ilyen projekt sikerét leginkább az alapján érdemes mérni, hogy képes-e szemléletbeli változást elérni a környezetében. “Természetesen komoly siker, ha sikerül konkrét emberek elhelyezkedési nehézségein enyhíteni, de mindez nem elég a tartós megoldáshoz. A pályázati rendszer jelentős hibája, hogy finanszírozás lejártát követően két év után úgy szűnnek meg a projektek, hogy épp hogy csak elkezdődtek”.

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.

Egész Amerikát megrázta, hogy a Legfelsőbb Bíróság pénteken hatályon kívül helyezte az abortuszjog mérföldkövének számító Roe kontra Wade-ügyet. De vajon hogyan reagált a hírre a lakosság? Kollégánk az Egyesült Államokban faggatta az átlagembereket.

Épp sétálni indulnánk a belvárosba, amikor robban a hír: a kaliforniai városokat is elözönlötték a tüntetők, akik a Roe kontra Wade-ügy hatályon kívül helyezése ellen tiltakoznak.

A jelenetek, persze, ismerősek. Csakhogy most magam is San Diegóban, egy kertvárosi házban meredek az óriás képernyős tévére. Talán ma mégis hanyagolni kéne a belvárost, amíg nem látjuk, hogy az események átgyűrűznek-e ide is - gondolom végül.

Huszonnégy órába sem telik, hogy a Facebookot elárasszák a feliratos pólókat és baseballsapkákat kínáló árusok, lecsapva a hirtelen keletkezett piaci résre. Eközben a házigazdáim bosszankodnak:

“Oké, mindenkinek demokratikus joga a tüntetés, de a tömeg nagy része általában igazi söpredék. Lopnak, gyújtogatnak, feldúlják a várost. Nincs az a rendőri jelenlét, ami ezt teljesen megakadályozná” - mondja a 34 éves Jason.

De mi is ez az egész ügy, és miért lett hirtelen ilyen forró a helyzet?

És hogy miért éppen most helyeznek hatályon kívül egy közel ötvenéves döntést?

“A legtöbb amerikai támogatja az abortuszhoz fűződő jogot. Ne feledjük, hogy nem politikusok, hanem a Legfelsőbb Bíróság hozta meg a döntést. Sokrétű problémával van dolgunk, hiszen épp úgy van gendervetülete, mint vallási jelentősége” - teszi hozzá.

Ezzel egyetért a 42 éves, grafikusként dolgozó Scott is:

“Muszáj feltennem a kérdést: vajon ha férfiakat érintene a Roe kontra Wade-ügy, akkor is hatályon kívül helyezték volna?” - kérdezi a kétgyermekes apuka a kaliforniai Pasadenából.

"Biztos vagyok benne, hogy a döntés hátterében vallási okok húzódnak meg. Már csak ezért sem értek egyet vele, hiszen az ő vallásuk nem feltétlenül az enyém is. Olyan, mintha a döntéseket nem a logika, hanem a hit és az érzelem vezérelné. Szomorú időket élünk, amikor mintha véget ért volna a fejlődés, és ehelyett visszafelé haladnánk."

Daniel elmondja, a lakosság nagy része nemcsak New Yorkban, hanem Kaliforniában is abortuszpárti - természetesen azok, akik a Demokrata Párt szavazói. Hozzáteszi: San Diego ez alól kivételt jelenthet, hiszen az erős katonai jelenlét (így például a tengerészet) miatt itt több a republikánus szavazó.

“Ha el kell vetetni egy babát, ne az én pénzemből történjen!”

Ez történetesen elmondható a házigazdáimról is: az édesanya, a 65 éves, nyugdíjas Jane három fia közül kettő a tengerészetnél szolgál. Ez az egyébként filippínó család is a republikánusok táborát erősíti. Pedig, mint mondják, nem mindig volt ez így. Először Obamára szavaztak, később viszont Trump-követők lettek, még a család kutyája, Donnie is az exelnökről kapta a nevét.

Ezzel a fentebb már idézett fia, az autókereskedő Jason is egyetért:

“Senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ez egy nőellenes döntés! A felelősség közös, ugyanis Amerikában az apát a gyerek 18 éves koráig terheli a gyerektartás kötelezettsége. Mégis mit csinálna? Elrejtőzne a hatóságok elől? Utólag akkor is behajtanák rajta a pénzt. Éppen ezért a védekezés a nők és a férfiak számára is kulcskérdés. Mindenkinek oda kellene figyelnie, és felelősen élni nemi életet.”

Jason szerint ez érvényes a kisebbségekre és a hátrányosabb szociális helyzetben lévőkre is: lekezelő lenne róluk feltételezni, hogy nem rendelkeznek ugyanolyan telefonnal, internetkapcsolattal és az információkhoz való hozzáférési lehetőséggel, mint a középosztálybeliek.

A Los Angeles-i, 27 éves Donaldának azonban erről merőben eltérő véleménye van: