Mindenre kész polgármestere rázná fel az 59 lakosú, magába zárkózott zsákfalut, ahol még bolt sincs
Bő két és fél óra autózás után érkezünk meg Bürüsre, az utolsó kis bekötőúton már szinte több a kátyú, mint az aszfalt. Igaz, épp munkagépek dolgoznak rajta, szóval látszik a fény az alagút végén, de egyelőre erősen próbára teszi a kerekek strapabíróságát.
Alsó utca és Felső utca – ennyiből áll a falu, lehetetlen eltévedni. Se bolt, se iskola, templom ugyan van, de az is zárva. Ritkán kerít így hatalmába az „isten háta mögött” érzés. Adódik a kérdés: hogy kerülünk ide?
Néhány hete mi számoltunk be elsőként az Adjkirály adománygyűjtő oldalon megjelent felhívásról, amelyben a Szigetvártól 13 kilométerre délre fekvő kistelepülés számára kért támogatást egy helyi lakos.
Cikkünk nyomán több másik portál is hírt adott a drámainak és szívszorítónak titulált kezdeményezésről, mondván a falu „annyira lecsúszott, hogy adományok nélkül nem tudnak tovább működni.”
Elmentünk, hogy megnézzük, mi igaz ebből a valóságban, de nem pont azt találtuk, amire előzetesen számítottunk.
„Olyan itt az élet, mint a langyos víz”
Az rögtön érkezés után szembeötlött, mennyire kihalt minden. Csak néhány közmunkás mozgolódott az árokparton, és a falugondnok járt körbe időnként, rajtuk kívül egy lelket sem lehetett látni.
Igaz, eleve nincs sok lakos, hivatalosan 87 ember él itt, de a valós szám még ennél is több mint két tucattal kevesebb. És ők is csak elvétve jönnek ki a házaikból.
„Gyerekkoromban még egészen más képet mutatott a falu: a házak többségénél volt állattenyésztés és növénytermesztés, az emberek művelték a kiskertjeiket és kölcsönösen segítettek a másiknak. Ma inkább csak gyanakodva figyelik egymást”
– festi le a helyzetet a polgármester, Kolat Irén.
Fotók: Mervai Márk
Kolat Irén
Édesanyja volt idevalósi, nagybátyja most is itt lakik, ő maga viszont Pécsett él, de majdnem mindennap átjár. Mint mondja, szüksége is van arra a nagyjából háromnegyed órás autóútra, hogy átálljon fejben, hiszen más itt a tempó mint egy városban
„Azt látom, hogy olyan itt az élet, mint a langyos víz. Se hideg, se meleg, de a többségnek pont megfelel így. Ha ebbe hirtelen elkezdünk beleönteni egy nagy adag forró vizet, nyilván sokan felszisszennek. Nekem viszont igen is ez volt a szándékom.”
Június óta dolgozik főállású polgármesterként, előtte rendőrségi alkalmazott volt, emellett vezette a falut másodállásban. Három és fél év után került annyira egyenesbe a költségvetés, hogy ki tudta gazdálkodni a saját fizetését.
Nagy szükség is volt rá, hiszen ez a munka teljes embert kíván: folyamatosan figyeli a pályázatokat, igyekszik minden lehetőségre lecsapni, hogy forrásokat szerezzen. Legutóbb egy traktorhoz sikerült jutniuk két környékbeli faluval közösen. „A kulcs az összefogás – mondja. – Ha annyifelé húzunk, ahányan vagyunk, soha nem lesz fejlődés.”
„Egy ekkora település élén úgy kell gondolkodnom, mintha a saját kis vállalkozásomat vezetném”
– árulja el filozófiáját. Egyébként 19 éves korában alapított egy céget, ami máig működik, szóval tudja, miről beszél.
A képviselőtestület vele együtt háromtagú, de egyikük külföldön dolgozik, általában évente egyszer látják. Ez pont arra elég, hogy a szabályok szerint ne veszítse el a mandátumát – csak ő tudná megmondani, mi értelme ennek így, mégse mond le. Így lényegében minden testületi döntést ketten hoznak az alpolgármesterrel.
A templomot csak a kedvünkért nyitották ki, egyébként évente egyszer, a Kelt Tészta Fesztivál napján tartanak itt istentiszteletet
Fesztivál, dísztó, hűtőkamra a semmiből
Irén elképesztő vehemenciával látott munkához egyből megválasztása után. Kezdettől fogva kész vízió volt a fejében: szerinte a turizmus az egyetlen út a vidéki kilátástalanságból való kitörésre, ezért szinte minden fejlesztést ennek rendelt alá.
A főtéren, a templom mellett építtetett egy látványtavat, a partján padokkal, nem messze tőle szalonnasütő hellyel. Felhúztak egy hűtőkamrát is, ahol a helyben megtermelt élelmiszert lehetne tárolni – ez egyelőre majdhogynem üresen árválkodik.
„Nem azt mondom, hogy ezért a lakók a felelősek – árnyalja a képet a polgármester. – Ők csak próbálnak alkalmazkodni a körülményekhez, amibe belekerültek. Például sokkal többe kerül egy csirkét felnevelni, mint feldolgozva megvenni a boltban, és azt elkészíteni. Kertet is hasonló okból nem művelnek, ráadásul sokan betegek, még ha akarnak, se tudnának.
A fiatalok szinte teljesen elszivárogtak, Irén egy gyors fejszámolással név szerint fel tudja sorolni őket: a 14 év alattiak mindössze heten vannak.
Ők a szomszéd településre járnak általános iskolába, a középiskolások pedig Pécsre és Szigetvárra, de kollégistaként: valószínűleg már nem költöznek vissza, hiszen megtapasztalták, milyen a városi lét. Vagy ha mégis, sosem fogják annyira otthon érezni magukat, mint előtte.
A házakat szinte lehetetlen eladni, miután idős tulajdonosaik meghalnak: 4-5 millió forint a maximum ár, amit bárki hajlandó kifizetni értük, de ahhoz is nagy szerencse kell. Pedig ezért az összegért itt olyan házat lehetne kapni, ami Pécsett négyszer-ötször ennyit érne.
A számos elhagyott ház egyike – mintha megállt volna az idő
„Mivel Bürüs zsákfalu, ide tényleg csak az jön, akinek ez a célállomása” – magyarázza a polgármester. Ezért is találta ki a Kelt Tészta Fesztivált, amit szeptember közepén már negyedjére rendeztek meg, és nem kevesebb, mint 600 látogatót vonzott.
Az ötletet az adta, hogy az országban egyedül ezen a környéken sütnek sós túrós batyut. Ide mindenki elhozhatja a saját süteményét (ami akár édes is lehet), a legjobbakat zsűri díjazza. Mellé nyílt tűzi babfőző verseny és gyerekprogramok is társulnak. A fő fellépő tavaly Beleznay Endre, idén Gergely Róbert volt – mindketten Irén régi ismerősei, örömmel vállalták a felkérést.
„A cél az, hogy minél több embernek megmutassuk magunkat, és ha megtetszik nekik a csend, vagy a szarvasbőgés, amiben nálunk részük lehet, itt tudjuk tartani őket néhány éjszakára”
– fejti ki. Ehhez persze szükség van egy vendégházra, ami az aktuális nagy terve. Ha összejön, egy csapásra munkahelyeket is teremtene, hiszen ott fogadni kell az embereket, mosni, főzni, takarítani rájuk.
„Ez egy fekete fejezet a falu életében” – meséli Irén arról a bizonyos kezdeményezésről, ami miatt országszerte felfigyeltek rájuk.
Mint mondja, elképesztő negatív felhangja volt az egész ügynek, napokig mindenki erről beszélt helyben, nem titkolt felháborodással. Elharapóztak az indulatok, a fő bűnbak pedig az a fiatal nő lett, aki az egészet jó szándékkal elindította.
Beszéltünk vele is: Klaudia sajnálja, hogy a média ennyire rossz irányba vitte az ötletét, de így is bízik benne, hogy a végső kicsengés pozitív lesz. Ilyen hozadék is volt már, az Age of Hope nevű szervezet jelentkezett be náluk, hogy segítenének.
„Van szegénység, felesleges tagadni – mondja a polgármester. De az, hogy az egész falu lecsúszott, nagyon meredek túlzás: például szó sincs arról, hogy ne tudnánk befizetni a számlákat. Ha bárki idejön, a saját szemével is meggyőződhet róla, hogy a nehéz körülmények ellenére tényleg épül-szépül Bürüs.”
A dísztó
A többségnek túl gyors a tempó
Fejlődés ide vagy oda, a fentebb említett langyos víz-effektus Irén szerint hamar megmutatkozott a faluban – egyszerűen túl gyors volt nekik a tempó.
A fesztivál mellett más kulturális programokat is a szívügyének tekint: 2014 óta minden évben kétszer mennek színházba, egyszer moziba, illetve kirándulni is. A bürüsiek túlnyomó része se külföldön, se az ország távolabbi pontján nem járt még, de aki akart, az elmúlt években már Szabadkára és a Balatonhoz is eljuthatott.
Az ingyenes lehetőség minden helyi lakos számára adott, mégis alig élnek vele, legtöbbször simán beférnek a 9 személyes falubuszba.
Irén nem tagadja, kicsit rosszul esik neki, hogy míg a szomszéd falvakban már-már irigységgel néznek rájuk, mondván „Bürüsnek van fesztiválja, járnak színházba, voltak a Balatonnál”, itt leginkább csak értetlenséget hall vissza: „Minek ez, mi értelme van?”
Ugyanakkor belátja azt is: „Igen, néha sok vagyok, amit érthetően nehezen fogadnak. Nem vette ki jól magát, hogy egyre csak döntöttem rájuk az újdonságokat. Hatalmas elánnal álltam neki, és továbbra is rengeteg ötletem van, most viszont már próbálom kicsit visszafogni magam.”
Csoportképek a szervezett kirándulásokról
De nem adja fel tervét, hogy felrázza a lakosságot:
„A tó és a szalonnasütőhely sem öncélú dolog volt, a megélhetésüket szeretném elősegíteni vele. Ezt vállaltam, amikor megválasztottak, és azóta is ezt tartom.”
Ha pedig látják, hogy működik, szerinte akár a saját portájukon is kialakíthatnak majd egy szobát kiadásra, így önálló bevételre is szert tehetnek. Mindez persze egyelőre a jövő zenéje.
Irénnek mindenesetre feltett szándéka, hogy jövő ősszel ismét ringbe száll a polgármesterségért, és ha újabb öt évre bizalmat szavaznak neki, hasonló szellemiségben folytatja a munkáját.
