"A saját elveimet adom fel, ha egy ilyen rendszerben megmaradok"

A börtönpszichológusi szakma nem tartozik a leghétköznapibb foglalkozások közé. Egy fiatal szakemberrel beszélgettünk, aki az elején hatalmas lelkesedéssel vágott neki a pályának, de néhány hónap után úgy érezte, képtelen megmaradni a bebetonozottnak tűnő, alá-fölérendeltségi viszonyokon alapuló rendszerben, amelyben egyrészt szinte csak a krízishelyzetek kezelésére jut kapacitás, másrészt szemet huny a fogvatartottakkal szembeni túlkapásokkal szemben is. Kérésére a nevét megváltoztattuk, az intézménnyel kapcsolatban pedig, ahol dolgozott, nem közlünk olyan adatot, amelyről beazonosítható lenne.

Eszter az egyetemen pszichológiát tanult. Egy idő után elkezdte érdekelni a kriminálpszichológia, ami többek között azt tanulmányozza, mi készteti az embereket bűnözésre, milyen mentális állapotok vezérlik őket. Amikor mesterképzésre került, már főként az foglalkoztatta, hogyan lehet a börtönbe került embereket a társadalom számára úgy visszaadni, hogy ne legyen belőlük visszaeső bűnöző, tehát hogy minél több haszna legyen a társadalomban a börtönbüntetésnek.

Nem sokkal később már a börtönpszichológus állásokat nézegette, és miután lediplomázott, viszonylag hamar sikerült is elhelyezkednie. Hatalmas lelkesedéssel vágott neki a munkának, hiszen évekkel korábban járt ebben az intézményben börtönlátogatáson, és már akkor eldöntötte, hogy ott szeretne dolgozni. Úgy érezte, valóra válhatott az álma.

„A látogatáson főleg a börtön iskolájában jártunk. Nagyon tetszett, hogy foglalkoznak az oktatással, a teremben az ott tanuló fogvatartottak képei voltak kirakva a falon. Úgy tűnt, van lehetőségük a fejlődésre, képzésre. Azt láttam: helye van annak, hogy őket vissza lehessen integrálni a társadalomba.” Rövidesen azonban egyre világosabb lett számára, hogy erre sem kapacitás, sem szándék nincs igazán – de ne szaladjunk ennyire előre.

Az első munkanapján körbevitték az intézményben, megismerkedett az újdonsült kollégákkal és jó néhánnyal az éppen ott dolgozó nevelők, őrök közül.

Ebben az intézményben is, akárcsak a többiben, a fogvatartottak arányához képest nagyon kevés börtönpszichológus dolgozott.

Egy 2011-es adat szerint Magyarországon összesen 50-en voltak állományban, az ő feladatuk a több mint 16 ezer fogvatartott pszichés ellátása. Szabó Máté ombudsman is felhívta a figyelmet, hogy több szakemberre lenne szükség, de hiányoznak hozzá a megfelelő pénzügyi források. Nyilvánosan hozzáférhető, aktuálisabb adatot nem találtunk, de nem valószínű, hogy azóta érdemben változott a helyzet.

Eszternek már rögtön az elején rengeteg hasznos információt elmondtak. Például azt is, hogy alapszabály, hogy a fogvatartottak közül senkinek nem lehet bemutatkozni. „Nem szakmai szempontból helytelen, hanem mert nem annyira szerencsés, ha az embert később a neve alapján telefonkönyvből vagy a közösségi oldalakon megpróbálják megkeresni. Ez inkább az ott dolgozók védelmében történik.

És hát egy kicsit ijesztő lehet, ha az egyik fogvatartott egyszer csak odaszól, hogy boldog névnapot. Kedves gesztus, csak éppen egy ilyen munkahelyi szituációban nem teljesen oké.”

A munka első fázisa ezután kezdődött. Eszter megismerkedett a rendszerrel, amiben minimális adatokkal dokumentálják a beszélgetéseket, de semmi olyan nem szerepelhet benne, amiről beazonosíthatóak a konkrét problémák – főként azért, mert a rendszerhez hozzáfér az ország összes börtönében dolgozó alkalmazott.

Első blikkre borzasztó útvesztőnek tűnt neki maga az épület.

„Az sose jó, ha az ember kóvályog a folyosón és bizonytalannak tűnik. Ha kint vannak a fogvatartottak és azt látják, hogy bárki, de főleg egy fiatal nő kissé céltalanul járkál, támadási felületet adhat, alapot egy-egy beszólásra, ami miatt az ember könnyen veszíthet a respektjéből. Egy börtönben dolgozónak nagyon fontos, hogy legyen tekintélye, másképp nem működik még a segítő kapcsolat sem.”

Az, hogy Eszter fiatal nőként kezdett el foglalkozni a fogvatartottakkal, többnyire inkább segítette a munkáját, mintsem hátráltatta volna. Neméből és életkorából adódóan empatikusságot feltételeztek róla. „Az is bennük volt, hogy

egy ilyen helyzetben nem kell macsó módon viselkedni, mert ezt a beszélgetést egy másik férfi nem hallja.

Persze volt olyan eset, hogy megpróbáltak flörtölni, de ezeket a próbálkozásokat nagyon gyorsan és határozottan lezártuk.”

A börtönpszichológus segítségét a legtöbb esetben fakultatívan igényelhetik a fogvatartottak. Ha szeretnének meghallgatást, ki kell adniuk egy kérelmi lapon, amit felvisznek egy rendszerbe, így jut el a szakemberekhez az információ. Általában maguktól jelzik, ha problémájuk van. Persze előfordul, hogy valaki inkább csak annak reményében jelentkezik, hátha egy-két napig nem kell dolgoznia, de olyan is akadt, aki összekeverte a pszichológust a pszichiáterrel és gyógyszert szeretett volna felíratni nála.

Ha volt olyan aktuális történés, ami akár az egész intézmény életét befolyásolta, egy nap akár húsz kérelmi lappal is találkoztak, de a normál ügymenetben napi négy-öt volt az átlag. Csoportos foglalkozásból kevésre került sor, főleg azért is, mert nem nagyon volt rá kapacitás. Ezeknek alapvetően az lenne a céljuk, hogy az érzelmi intelligenciát és a szociális érzéket fejlesszék.

A falból kitépett mosdókagyló mint konfliktuskezelési forma

Nagyon tipikus, hogy a fogvatartott tudomására jut valamilyen otthoni probléma vagy krízis: meghal valaki a családban, szakít vele a párja és összejön mással, nem tudja, mikor láthatja újra a gyerekeit, vagy ránehezedik a büntetésének években mért súlya (és amennyi még hátra van belőle) és emiatt kerül mélypontra, mondja Eszter. Az is gyakori, hogy úgy érzik, nem tudják értelmesen eltölteni az idejüket.

„A munka odabent már egyfajta kiváltság. Az dolgozhat, akinek az egészségi és a mentális állapota megengedi. Ha valakin azt látják, hogy agresszív hajlamai vannak, nem fogják kiengedni a többiek közé. Nem lehet megengedni, hogy ha kisebb felügyelet alatt vannak, verekedés törjön ki vagy elkezdjenek szervezkedni egymás között. Az, aki dolgozik, bizonyos mértékig szabadon járhat-kelhet a börtönben.”

Akik nem dolgozhattak, azok sétáltak vagy a cellatársakkal töltötték az időt jobb híján.

A fogvatartottak között minden olyan konfliktus előfordul, ami egy nagyobb létszámú kollégiumi szobában is, ahol az emberek egymás mellé vannak kényszerítve. Jelentős különbség viszont, hogy a börtönben kevésbé kifinomult megoldások születnek a vitás helyzetek kezelésére, például egy helyéről kirúgott vécécsésze vagy egy falból kitépett mosdókagyló. És persze verekedés.

A civileknek sokkal több erőforrásuk van a problémák megoldására. Van párkapcsolatuk, talán családjuk is, eljárhatnak közösségbe, helyekre – ezek mind nagyon fontosak a stabilitás megtartása miatt. A börtönben mindez viszont nincs meg. Ott sokkal intenzívebben jelentkeznek a problémák és sokkal nehezebb is kapaszkodókat találni, amelyek akár egy krízisállapotban is megtartják az embert.

Létezik ugyan, de egyáltalán nem gyakori, hogy barátságot kötnek egymással a fogvatartottak. Kialakulhatnak elsősorban együttműködések, főleg valamilyen érdek mentén. A feszültség, a bizalmatlanság, az agresszió minden kapcsolat elmélyítésének ellenében áll, de még egy új cellatárs felbukkanása is felboríthatja az erőviszonyokat. „Volt, aki attól rettegett, hogy valaki meg akarja találni őt, megbosszulni, amit elkövetett – teljesen mindegy, hogy ez egy paranoid vagy valós félelem (sok esetben egyébként van is alapja), ez sem segíti a bizalom kialakulását”, magyarázza Eszter.

Derékba tört az élete

Amikor meghatározó esetekről kérdezem, először egy negatív történetet elevenít fel: egy viszonylag fiatal fiúról mesél, aki azért került be, mert drogot árult az utcán. Középosztálybeli családból származott, tulajdonképpen teljesen átlagosnak tűnt. „Már az első pár nap után lehetett sejteni, hogy mi történt vele. Fizikai agresszió mindenképp érte, és valószínűleg erőszak is, bár ő maga nem mondott el semmit.

Azt volt a legborzasztóbb látni, hogy itt van egy srác, aki ugyan hozott egy nagyon rossz döntést, de alapvetően nem egy erőszakos bűnelkövető, mint a legtöbben, akik az intézményben voltak. Bekerült egy közegbe, ahol őt magát is érték atrocitások; nagy kérdés volt számomra, hogy ha valakivel ez tizenévesen megtörténik, hogyan építi fel az életét? Mennyire fog megtörni, és mi garantálja, hogy nem válik a rabtársaihoz hasonlóvá vagy nem lesz egyáltalán visszaeső?

Az ő esetében világosan látszott, hogy semmilyen pozitív kimenetele nem volt a börtönbüntetésnek, sőt, csak rontott a helyzeten. Derékba tört az élete.”

Talán a nevelők veszik észre legelőször, ha valakivel baj van, akkor is, ha ő maga nem szól, de azért feltűnő, hogy másképp viselkedik, mint korábban.

Ezen a fiún látható sérülések voltak, amit szemlesütve, szégyenkezve verekedésnek titulált, de nyilvánvaló volt, hogy az összeroppanás szélén áll már az első beszélgetésnél is.

„A dominancia rangsorának az első pár napban ki kell alakulnia, ha új fogvatartott érkezik vagy megváltozik a zárka összetétele – ami a fiúval történt, az is a dominanciaharc része. Ilyen esetben meg lehet tenni, hogy áthelyezik a bántalmazottat egy másik zárkába, amiről tudni lehet, hogy nyugodtabb természetűek vannak benne, a pszichológus pedig azzal segíthet, hogy meghallgat mindent, amit abban a pillanatban ki tud mondani az illető, illetve segítsék a trauma feldolgozását az ő narratívájához kötődően.”

Általános tapasztalat, hogy a fiatalkorú fogvatartottakkal jóval nehezebben lehet bánni, mint a felnőttekkel. Többször fordul elő náluk agresszió, az érzelmeiknek is más a hőfoka, fejletlenebb megoldási stratégiáik vannak a problémáikra, sokkal fontosabb nekik a férfias viselkedés (vagyis amit ők annak gondolnak), emiatt a dominancia is, és persze nagyobb mértékű a szexuális túlfűtöttség is. Gyengébb az impulzuskontrolljuk, ha valami kell nekik, akkor azonnal kell - akár a segítség, akár a cellatárs csomagjából egy doboz cigi.

Hallgatnak, de ez nem segít a traumákon

Több oka is lehet annak, ha a bántalmazott nem akarja elmondani, mit tettek vele a cellában a társai. Például nem akarnak vamzerek lenni, tehát „besúgók”, mert a többiek megvetik őket, és utol is érik.

Ha valakit kifejezetten szexuális erőszak ér, az rettentően nehezen beszél róla, mert hatalmas szégyenként éli meg, főleg férfiként – ez még a civil társadalomban sem elfogadott.

Egy harmadik lehetséges ok, ha valaki prostituálódik a börtönben és ezért valamiféle szolgáltatásban részesül. A börtön nyilván erre nem akar teret hagyni, ilyen esetben elkülönítés jár, de könnyen lehet, hogy ki sem derül.

A lelki teherrel, elhallgatással, traumával és frusztrációval azonban nem könnyű együtt élni. „Az még a kisebbik gond, hogy 'lecsúsznak', nem vesznek részt az oktatásban, nem mennek el dolgozni.

Sokkal nagyobb probléma, hogy az érzelmi kapcsolataik teljesen megváltoznak. Simán kialakulhat náluk PTSD (poszttraumás stressz szindróma) is. Az eseményről újra és újra bevillanhatnak képek, legyen bármilyen apróság is, ami emlékezteti arra a bizonyos helyre vagy szituációra.

A feldolgozás nagyon sokáig eltarthat, már ha egyáltalán van ereje ahhoz, hogy eljusson a feldolgozásig.”

Akinek csak az marad, hogy a pszichológussal beszélget hetente egyszer

Talán nem túl meglepő, hogy a fogvatartottak legfontosabb bázisa a család, a kinti kapcsolatok. Hatalmas erőt adhat, ha tudják, hogy várják őket odakint, ha rendszeresen látogatják, írnak nekik. Eszter szerint onnantól, hogy valaki bekerül egy ilyen zárt rendszerbe, sokszorosan felnagyítódnak a kinti kapcsolatok a pozitív és negatív tulajdonságaikkal együtt is, jóval több például a féltékenység is a kint lévő pár felé.

Sokan itt ébrednek rá, hogy kezdenek nagyon egyedül maradni, amikor már a harmadik hónapja nem jön hozzájuk senki beszélőre.

Ez lehet a földrajzi távolság és a szegénység miatt is, hiszen nem mindenki tudja megvenni a vonatjegyet oda-vissza, de az is előfordul, hogy a partner kint mással kezd kapcsolatot és már a gyereket se hozza, ami megint csak egy különösen fájó pont.

„Nagyon durva helyzet, ha valakinek egy olyan krízissorozat következik be az életében, amelynek egy pontján elveszíti az utolsó értékes emberi kapcsolatait is, majd a következőkben már semmilyen kapaszkodót nem lehet neki javasolni. Csak az marad, hogy te beszélgetsz vele hetente egy fél órát.”

Eszter bv-ben töltött ideje alatt történt öngyilkossági kísérlet is, szerencsére azonban nem lett haláleset a vége. Akinél komolyan fennáll a gyanú, hogy önkezével akar véget vetni az életének, azt folyamatosan figyelik, több esetben viszont a falcolás lehet egy utolsó segélykiáltás is.

Túlkapások igenis léteznek

Habár Eszternek a munkavégzéssel egyáltalán nem volt problémája, a kollégák hozzáállásával idővel egyre több. Még a próbaidején belül felmondott, közvetlenül azután, hogy a felé irányuló folyamatos kritizálásnak és megkérdőjelezésnek egészségügyi következményei is lettek. Viszonylag korán felismerte azt is, hogy a rendszer nem nagyon ad teret arra, ami neki az igazi célja volt: a reszocializációra – ezt némileg megmagyarázza, hogy mivel kevés szakembert foglalkoztatnak, inkább a krízisintervenció volt a prioritás.

És mert az ott dolgozók, beleértve a nevelőket és az őröket is, viszonylag kis közösséget alkottak, nagyon hangsúlyos volt az alá-fölérendeltségi rendszer.

Nem egyszer történt meg, hogy túlkapásokat engedtek meg maguknak a fogvatartottakkal szemben, ami persze mindenkinek szemet szúrt, de senki nem szólt érte.

Ilyen túlkapás a fogvatartottak megverése, nagyon durva motozás, több napon keresztül magánzárkában tartás.

„Volt olyan alkalom, amikor egy laza kávézás mellett mesélt valaki arról, hogy pontosan hogyan, az emberi méltóság semmibe vételével motozott meg többeket. Nem fogadta különösebb megütközés, az illető valószínűleg még most is ott dolgozik.”

Nyilvánvaló, hogy érzelmileg nem lehet könnyű helyre tenni, ha valakinek a börtön a munkahelye, többen nem is bírják ezt a fajta terhelést. Azonban mivel tartanak attól, hogy elveszíthetik az állásukat, inkább rejtegetik a gondjaikat, ami persze nem vezet sok jóra. A felgyülemlett feszültséget, frusztrációt leginkább akkor lehetne kezelni, ha elismernék, hogy valós probléma. Léteznek ugyan munkahelyi stresszkezelő-csoportok a börtönben is, önkéntes alapon - oda viszont csak azok mennek, akik fel merik vállalni, hogy egyáltalán érdekli őket a dolog.

Eszter úgy gondolja, a kollégái megtanultak alkalmazkodni a rendszerhez, vagy elengedni, hogy úgysem változhat semmi a struktúrán belül, de ő erre nem tartotta képesnek magát.

„Úgy éreztem volna, hogy a saját elveimet adom fel, ha egy ilyen rendszerben megmaradok.”

Szerinte elsősorban a hierarchia az egyik gócpontja az egésznek. „A felettesedtől nagyon függsz, ezért nem akarod neki elmondani, mit csinált előző nap a kollégád, hiszen akkor 'beköpöd" és emiatt elveszíti az állását. Vagy nem akarod azt mondani, hogy ezt vagy azt rosszul csináltuk, máshogy kellene, mert akkor a főnök nevetségessé tesz a többiek előtt, vagy egyszerűen elesel annak a lehetőségétől is, hogy bármilyen változást elérj.”