Magamtól féltettem mindenkit - így dolgoztam koronavírusos betegek között Angliában
Egy dél-kelet angliai kisvárosban élek, ez a terület volt a legfertőzöttebb London után az elmúlt hetekben. Hirtelen jött döntés vitt a kórházba. Akkoriban egy barátnőm miatt néztem rá az állásajánlatokra. Az első, amit megláttam, hogy sürgősen takarítót keresnek a covid osztályokra.
így szinte már döntöttem, hogy jelentkezem, csak még nem árultam el a mellettem ülő férjemnek, mire készülök. Ekkor ő átküldött egy FB-posztot egy szíriai menekült fiúról, aki azért állt be takarítani kórházba, hogy megköszönje, hogy befogadták.
Ez egyszerre tűnt hihetetlennek és egyben egyértelmű megerősítésnek, hogy nekem is mennem kell.
A döntéseim az enyémek, a férjem mindig támogatja a terveimet, de most nehezen tudta palástolni nemtetszését. Bár egyszer túléltem a fertőzést - és én úgy érzem, nem vagyok veszélyeztetett -, ő azt mondta, nem lehetek ilyen magabiztos, a vírus kiszámíthatatlan és a sztrók is. Ráadásul, szerinte engem a szívinfarktus is fenyeget, ha meglátom a kórházi pazarlást (bármilyen nagy cégnél hasonló a helyzet velem). Nyugtattam, hogy ez a helyzet más, biztosan ideges leszek a rossz szemétkezeléstől és annak látványától, hogy úszik a pénz a csatornába, de ez az én keresztem, cipelem.
Önéletrajzot kértek, féltem, hogy az újságírás miatt kiesem. Ugyan! Egyetlen kérdés volt, van-e erkölcsi bizonyítványom. Arra vártunk egy bő hetet. Később sem merült fel, esetleg veszélyeztetett vagyok-e betegség miatt.
Bár határozottan döntöttem, hogy koronavírusos betegek mellett akarok dolgozni, igen bátortalanul indultam.
Az első napon a személyzeti kávézó egyesével elszeparált részei is azt mutatták, hogy itt bárki, bármi lehet fertőzött. A kórházban viszont akkora élet van, amit nem is gondoltam. Rengeteg ember dolgozik ott folyamatosan. Igen, ők aztán tömegközlekednek, boltba mennek és összefutnak a szomszéddal, meg otthon az egész családdal. Ezeket elkerülni szinte lehetetetlen. Így normális, csak hónapokig egy elszeparált világban éltem.
Az első napon egy videóból megtanulhattuk a kórterem takarítás alapjait, kaptunk egy tűzvédelmi tesztet és megnéztük, hogy
Maszk, arcpajzs, kötény és kesztyű a védőfelszerelés
Az első napokban a régi kollégák mellett dolgoztunk. Olyan fegyelmezetten tanultam, mit hogyan fertőtlenítünk, hogy napokig nem tűnt fel, hol vagyok. A szaturációk kiírása, pár ember köhögése és néhányuk oxigénmaszkja jelezhette volna, hogy azonnal a covid-pozitivak között kezdtem, de csak akkor jöttem rá, amikor a nővérek értekezletén folyamatosan sorolták, hogy mindenki fertőzött.
Minden 8 ágyas kórterembe csak műanyag kötényben, kesztyűben, maszkban és arcpajzsban léphettem be. Kifelé a kötényt, a kesztyűt még bent le kellett dobni.
A logika kínzott. Bemegyek a saját utcai cipőmben és a nadrágomban, de dobjam ki a felmosófejet, és ha már megteszem, akkor miért nem ágyanként? Na és a betegek ágyneműjét is kidobják? Dehogyis, központi mosással, tökéletesre fertőtlenítve kapja minden beteg minden nap az újat. Ugyanitt mossák a nem eldobható felmosófejeket is. Érzésem szerint ez hipószerű fertőtlenítővel átitatva tökéletes a szappannal pusztítható vírus ellen.
Csak én egyedül napi egy doboznyi kesztyűt használtam (én, aki 48 év alatt nem használtam eddig egy doboznyit) és láttam közben, hogyan lehet „kicsempészni a vírust”.
Amikor bent összecsomagoltam a szemetet, akkor azt ki kellett vinnem, de a kesztyűt le kellett vennem. Tehát vagy megfogom puszta kézzel a fertőzött területről származó zsákot, vagy nem veszem le a kesztyűt és azzal megyek ki, de közben ne érjen se a zsák, se a kezem az ajtóhoz és a ruhámhoz. Vagy például: beviszem a vödör vizet és a felmosót, de azt nem fertőtlenítjük, visszük tovább a fertőzött területről a tisztára. És ezek csak az én cuccaim, nyilván a nővérnél sokkal több ilyen van.
A fehér eldobható, a csíkos mosható
És a legnagyobb kérdés: a beteget kiviszik időnként vizsgálatokra az ággyal együtt, amit ugye igyekszünk körbesuvickolni alaposan, de persze benne van a beteg, így nem férünk hozzá minden részhez.
Egy 8 ágyas kórteremben olyan másfél órát töltöttem. Igyekeztünk a faltól a csavarokig mindent átmosni, de a délelőtti nyolc órás műszakom alatt ez egyszeri fertőtlenítés, a beteg aztán is köhög, tüsszent, köpköd, hány, eszik.
A vécé nem hozzám tartozott, de az ott dolgozók is 8 óra alatt kétszer jártak ott, bár a covidosoknak csak töredéke ment kinti vécére.
Sok apró dologból – és több beteg elmondásából – megértettem, hogy
A kezdetek óta azt kérdeztem mindenhol, hogy hova teszik a koronagyanús embereket? A koronásokhoz? Akkor ő is megkaphatja, ha eddig mégsem volt fertőzött. A nem koronásokhoz? Akkor ő fertőzhet meg másokat, ha ő már az volt. Nincs az a hely a világon, ahol nagyszámú betegnél egyesével lehetne embereket tartani, amíg kiderül, hogy fertőzött vagy nem.
Én a saját védőfelszerelésem elégnek tartottam. Emlékeztem a Walesben dolgozó, kitüntetett magyar orvos, Szakmány Tamás szavaira, hogy a legfontosabb a száj és szem, illetve a kéz védelme. Ez nekem megvolt, úgy gondoltam, ez elég. Megkerestem a doktor urat újra, de szerinte az uniformisra azért szükségem lenne. Én azonban a helyet sem láttam, ahol tényleg steril körülmények között öltözhetnék át. Nem láttam értelmét a kórházi nadrágnak, amit a vécében vehetnék át és egy iszonyú szűk helyen, az utcai kabátok között, a fogason tárolhatnám, vagy elmehetnék a zuhanyzós öltözőbe is, de ott szintén egy helyen lennének az utcai dolgok a kórházival.
Nem láttam, hol lehetne tökéletesen sterilen átöltözni, bár gondolom, megoldották az első hullámban valahogy. Akkor itt is csak tökéletesen beöltözve lehetett bemenni a betegekhez. Az ételeket is eldobható edényekben, eszközökkel kapták. Itt is voltak segítők, akik tiszta területről adtak be minden szükségeset a fertőzött területre. Ősszel lazítottak.
Tömeges oltás a szomszéd városban. A fekete ruhás hölgy adminisztrált, aztán jöttek és oltottak Pfizerrel
Az oltásom csak február közepétől adott nagyobb biztonságot. Akadt olyan munkatársam is, aki nem hisz a koronában. A lengyel középkorú férfi covid-pozitív volt, de állítja, hogy az csak influenza lehetett. Egy másik – nem kórházi dolgozó - lengyel lány tőlem is megkérdezte, amikor én koronás voltam, hogy hiszek-e a tesztnek. Tekintve, hogy én nem a pozitív teszt miatt éreztem magam rosszul és semmi máshoz nem tudom hasonlítani a betegséget, érthetetlen a kérdés.
A kórházban 200 körül volt a covid-fertőzöttek száma hetekig. Három egymás melletti osztályon dolgoztam felváltva, mindegyiken 25 beteg volt.
Egy másik osztály és az intenzív a kórház másik végében volt, ott nem tudom, mi történt.
a betegek sokszor kértek tőlem segítséget, mert nővér nem volt a közelben. Hetekkel később kezdett helyreállni a rend, akkor értettem meg, hogy alapvetően külön kórteremben vannak a férfiak és nők, mindenhol van minimum két ápoló bent, csak amikor én elkezdtem dolgozni, akkor igyekeztek a legjobbat kihozni az adott helyzetből. Itt is sok volt az ápoló-áthelyezés más városokból.
A cikk folytatásából kiderül majd, hogy nem a megfertőződéstől való félelem volt a legrosszabb. A lelkem bírta a legnehezebben.
