„30 százalékkal több alkoholt adok el a koronavírus óta, és a józanok is összeverekednek a bolt előtt”
Még csak véletlenül sem szeretném bagatellizálni a tényeket. Világjárvány van, egy az emberi szervezet számára ismeretlen vírussal állunk szemben, amelyről már sokat tudunk, és talán még többet nem. Sajnos nagy számban halnak bele emberek, családok gyászolnak, és aki enyhébb tünetekkel esik át a betegségen, a beszámolók szerint az is nagyon komolyan megszenvedi. Nem, ez nem egy "egyszerű" influenza.
Viszont a jelenlegi ismereteink szerint van körülbelül 80 százaléknyi embertömeg, akik ha el is kapják a vírust, semmilyen tünetet nem produkálnak, viszont lelkileg (és anyagilag!) belerekedtek egy olyan patthelyzetbe, amelyben ép ésszel nagyon nehéz sokáig elevickélni.
Szerintem mindannyian tucatjával tudnánk sorolni a személyes példákat, mondok néhányat. Amikor másfél hónapja én is megbetegedtem (egy durvább légcsőhurutnak tűnt, láz nélkül, tehát nem teszteltek, de az antibiotikumnak is ellenállt, és gyanúsan erős, hosszan tartó kimerültséggel járt együtt), az orvosom telefonon megtiltotta, hogy a tüneteim elmúlásáig bárkivel is érintkezzek. Bár otthonról tudtam dolgozni (amikor bírtam), két hét után lelkileg úgy éreztem magam, mint egy sarokba dobott, síró-nyöszörgő ruhakupac. Jártányi erőm alig volt, ha csak kinyitottam a laptopomat, vagy bekapcsoltam a tévét, ömlött rám a "mindmeghalunk" koronapánik.
A szomszéd utcában lakó, 99 éves nagyapám és 68 éves, asztmás anyám könyörögtek nekem a telefonban: "Kislányom, csak egy fél órára gyere át, inkább elkapjuk azt a szart, még az is jobb, mint itt bezárva ülni, nem látni benneteket, és tudni, hogy te beteg vagy." Egy hónap alatt, amíg valamennyire talpra álltam, az egész család kikészült.
Fodrász jóbarátom vidéken lakik, ő is egy hónap után tudott csak visszatérni félig-meddig a munkába, de vállalkozóként anyagilag a padlót kezdi közelíteni. Gyakran van hőemelkedése az idegtől (rajta mindig így jött ki, más baja nincs), és időnként kisebb pánikrohamot kap, amit csak az enyhít, ha kimegy a közeli erdőbe sétálni. Az egyik legrégibb barátom munkahelyén, az ő részlegükön hét embert kirúgtak, ketten maradtak, fele fizetésért. A felesége, aki airbnb-ből élt, egyik napról a másikra elveszítette minden bevételét. Kettejüknek együtt három gyereke van (az előző házasságaikból), és egész pontosan három hónapra való tartalékuk. Ha az elfogy, a lakásbérletüket se tudják kifizetni.
"Idegileg csak úgy bírjuk, hogy átmentünk droid üzemmódba, és várjuk a csodát" – mondta rezignáltan pár napja.
A volt szomszédasszonyom, aki 30 éve egy utazási irodában dolgozik, szintén fele fizetést kap, de még örül, mert körülötte sorra mennek csődbe az irodák. Egy szakács barátom a múlt héten került az utcára, grafikus ismerőseim (elég sokat ismerek) alól szintén kicsúszott a talaj. Van, aki már árufeltöltőnek is jelentkezett egy multihoz, de azt mondja, egy ilyen állásra most több százan (!) pályáznak, alig van esélye.
Ha felmegyek az internetre, bármelyik kommentszekcióba, közösségi oldalra, jórészt tombolnak az emberek. És ezt most szó szerint mondom.
A kommentelők világa amúgy sem egy babazsúr, de most már olyan kontrollálhatatlan indulatokat látok elszabadulni, hogy szörnyű. Van, aki politizál, összeesküvés-elméleteket gyárt, mások az időseknek esnek neki ("miattuk szív mindenki"), az idősek a fiataloknak ("felelőtlen, bulizó banda, szétfertőznek mindent"), a gyerekesek a tanároknak (az otthontanulással küszködő szülő barátaim többsége már teljes apátiába süllyedt, úgy látom, sokan feladták, majd lesz valahogy). A hazaküldött, beteg szeretteik otthonápolására kényszerülők a kórházaknak, a konteósok a "COVID-hívőknek", a járványt komolyan vevők a kétkedőknek ("Covidióták!"), egyszóval mindenki, mindenkinek. És sajnos az is megesik, hogy szó szerint egymás halálát kívánják.
És a sarki kisboltos szerint az emberek döntik magukba a piát, meg már józanul is összeverekednek – egy viszonylag jó hírű, budai lakótelepen. Igen. Az izoláltságba, a teljes bizonytalanságba, az anyagi ellehetetlenülésbe, a sokszor egymásnak gyökeresen ellentmondó információk tömkelegébe, a folyamatos fenyegetettségbe, az eddigi valóságunk elvesztésébe úgy látom, nagyon sokan kezdenek "belekattanni". Bár sok helyen kiburjánzik az emberség és az összefogás is, látom jól, az összkép nekem mégis az:
mintha egy bántalmazó kapcsolatban élnénk egy vírussal, amely egyébként semmi rosszat nem "akar", csak azt, amit mindenki: túlélni.
Míg útban a patikába, a buszmegállóban egy szerencsétlen, maszkos, teljesen részeg hajléktalan asszony némi apróért könyörög ("Nem megyek a közelébe, asszonyom, ne féljen" – mantrázza, úgy látszik, tudja, hogy most mindenki ezt akarja hallani), arra gondolok: hosszú távon vajon mekkora ára lesz ennek az egésznek. Egészségügyileg – még nem tudjuk pontosan. Gazdaságilag – csak sejtéseink vannak. Lelkileg – ezt viszonylagos biztonsággal meg lehet jósolni. Óriási.