Kilépett a zenekarból és vízvezetékszerelőként folytatja a Punnany Massif dobosa – elárulta, miért döntött így
Szeptember közepén lezárult egy korszak a Punnany Massif történetében: szezonzáró Budapest Parkos nagykoncertjük előtt jelentették be, hogy elválnak útjaik dobosukkal.
Czimi – ahogy mindenki ismeri – azonban nem egy másik zenekar kedvéért búcsúzott: közel 20 év kihagyás után visszatért eredeti szakmájához. Azóta vízvezetékszerelőként keresi a kenyerét, mert szerinte az embereknek „szükségük van egy becsületes Super Marióra”.
És egyelőre úgy tűnik, nagyon is bejöttek a számításai. Ennek apropóján ültünk le beszélgetni.
– Hogy lett belőled vízvezetékszerelő? Gondolom, nem előzmény nélkül vágtál bele pont ebbe.
– Az egész családom műszaki beállítottságú, eredetileg én is műszerésznek készültem, de valahogy annyira nem voltam rá fogékony. Végül iskolát váltottam, és mivel édesapám annak idején a műszaki főiskola épületgépész tanszékén dolgozott, adta magát, hogy próbáljam meg ezt.
Nagyjából másfél-két évig dolgoztam a szakmában a ’90-es évek második felében, de ennyi bőven elég volt belőle. Sajnos már akkor is jelen volt az a hozzáállás, amikor a saját mestereid mondják, hogy „szarjál bele, nem a tiéd”. Utána pedig kollektiven vonják le a fizetést mindenkitől, ha hitvány lett a munka. Hamar rájöttem, hogy nekem ez nem fekszik.
Utána egy monitorgyárban dolgoztam három műszakban, azt imádtam, majd egy műszaki multihoz kerültem. Közben, ezzel párhuzamosan bontakozott ki a zenélés: először zongorázni tanultam zeneiskolában, a dobolás és az összes többi hangszer, amihez valamennyire értek, csak ezután jött, autodidakta módon.
– Mikortól került ez túlsúlyba?
– A 2000-es évek közepén kezdett eltolódni az egyensúly, amikor beszálltam a Singas Project nevű pécsi zenekarba. Hamar elkezdtünk elég komoly helyekre járni, külföldi jazzfesztiválokra hívtak bennünket, fél Európát végigturnéztuk.
Itt már jó párszor bajlódnom kellett a főnökeimmel, akik joggal mondták nekem, hogy válasszak a meló és a zene között. Igazuk is volt, hiszen egy hosszabb turné idejére már bajosan lehetett beugrót találni a helyemre.
Akkor viszont még nem hagytam fel az alkalmazotti léttel, mert úgy voltam vele, hogy kell egy stabil alap a zenélés mellé. Megfordultam pár műszaki cégnél és nyomdában is, de közben folyamatosan ment a zenekarozás. A Singas után egy éles váltással beszálltam a Hétköznapi Csalódásokba, de ez csak annak lehet furcsa, aki nem ismer: a hörgős metáltól a bluesig minden műfajba belekóstoltam már.
Végül aztán a Punnany váltotta fel az addigi hétköznapi életemet: velük annyira sokat mentünk, hogy tényleg összeegyeztethetetlen lett volna egy bejárós munkahellyel.
Fotó: Révész Patrik
– Meddig tartott ez az időszak, és miért lett vége?
– Kereken hét évig, ami azért érdekes, mert ahogy egy kapcsolatban is vízválasztónak mondják, úgy én is ennek közeledtével kezdtem érezni, hogy valami másra vágyom. Félreértés ne essék, szakmailag tényleg mindenben részem volt, amiről annak idején, egyszerű szakmunkásként álmodni sem mertem: jobbnál jobb helyeken, egyre nagyobb közönség előtt léphettünk fel, a Sziget nagyszínpadától a teltházas Budapest Parkig.
Mégis, van az a pillanat, amikor egyszer csak úgy érzed, hogy hiába imádod a munkahelyedet (ami az én esetemben a zenekar), az egész kezd egyfajta mókuskerékké válni. És nem feltétlenül a napi rutin, vagyis a próbák és a koncertezés miatt, inkább azért, mert mint az előbb is mondtam, sosem tudtam kizárólag egyetlen dolgot csinálni.
Ennek már korábban is voltak előjelei: két-három éve lehettem a Punnanyban, amikor rám tört egy bő két és fél évig tartó pánikbetegség. Akkor még nem tudtam, hogy erről van szó, csak azt vettem észre, hogy váratlanul az egekbe szökött a pulzusom és a vérnyomásom, miközben épp az ágyban tévéztem.
Ez évekig rányomta a bélyegét minden szabadidős tevékenységemre, nagyon figyelnem kellett rá, hogy ne legyek pluszban depressziós is miatta, vagy ne húzzam le vele a környezetemet.