Kilépett a zenekarból és vízvezetékszerelőként folytatja a Punnany Massif dobosa – elárulta, miért döntött így
– Szerinted ennek köze lehetett az említett mókuskerék-érzéshez?
– Igen, valószínűleg ez már egy jel volt arra, hogy nem nekem való a kizárólag egyetlen lábon állás, szükségem van arra, hogy több stílusban is bizonyíthassak. Végül az lett a megoldás, hogy a Punnany mellett beszálltam dobolni Takáts Eszter zenekarába is, akivel már másodjára sodort össze az élet: még a 2000-es évek elején Pécsen is játszottunk együtt. Amint ezt megléptem, pár héten belül úgy elmúlt a pánikbetegség, amilyen hirtelen jött.
Ezután eltelt még pár év, amikor párhuzamosan csináltam a két zenekart, míg végül idén tavasszal, a 40. születésnapom után nem sokkal írtam egy körlevelet Punnany többi tagjának és a menedzsmentnek. Ez arról szólt, hogy rettentően hálás vagyok az elmúlt évekért, és nem is célom felégetni mindent magam mögött, de úgy érzem, most jött el az ideje, hogy továbblépjek.
A zenélés számomra mindig is önmegvalósítás volt, de onnantól, hogy megélhetéssé vált, ez törvényszerűen háttérbe szorult. Nekem annyira felemésztette minden energiámat, hogy amikor a nap végén hazaértem, már csak csendre vágytam, szóba se jött, hogy mondjuk saját ötleteken dolgozzak. Ezen szerettem volna változtatni, tulajdonképpen visszatérni a gyökerekhez.
Fotó: Tatár Péter
– Hogy fogadták a többiek a döntésedet?
– Megdöbbentek és mindannyian nagyon sajnálták, de aztán amikor leültünk beszélgetni a menedzserrel, ő is azt mondta, hogy megérti ezt a mókuskerék-effektust, mert ő is érezte már korábban. Szerintem az emberek többségének életében eljön egy ilyen pillanat, csak az a kérdés, mernek-e az esetleges rizikót is vállalva tenni ellene. Én mertem.
– Egyértelmű volt, hogy ezután a vízvezetékszereléshez térsz vissza?
– Ehhez hozzátartozik, hogy időnként azért eddig is bevállaltam egy-egy melót, de csak nagy ritkán, haveroknak, amikor kétségbeesve mesélték, mennyire nem találnak szakembert. Ilyenkor aztán jól meglepődtek, amikor bevallottam, hogy nekem amúgy ez a szakmám. Az elmúlt pár évben egyre gyakrabban kellett rácsodálkoznom, hogy „jézusom, tényleg ekkora hiány van azon a területen, amihez egyébként értek?”
Arra is volt példa, hogy mások után kellett mennem romokat eltakarítani a szabadidőmben, annyira silány munkát végeztek, mellesleg baromi drágán.
Nem csoda, hiszen akiben volt elég kurázsi, már 15-20 éve kiment külföldre, akiből ez valamiért hiányzott, viszont jó munkát végzett, azt beszippantotta az építőipar. Így aztán az olyan apró-cseprő melókra, mint mondjuk egy csaptelep cseréje, tényleg nem maradt senki.
Ezt felismerve nem volt kérdés, hogy be kell lépnem ebbe az űrbe, hiszen egyrészt szeretek segíteni másokon, másrészt kényelmes megélhetést biztosít, és az önmegvalósító zenélésre is marad időm mellette.
– Mik az eddigi tapasztalataid?
– Még meg sem hirdettem magam nyilvános felületen, csak az ismerőseim körében, de máris hetekre előre be vagyok táblázva. És mindössze néhány melóval már ott tartok bevételek szempontjából, mint korábban. Az a durva, hogy elég volt csak egy kicsit utánaszámolnom, máris olyan eredmény jött ki, amitől szabályosan megijedtem. Nem ez volt a fő motivációm, szerencsére eddig sem volt okom panaszra, de tényleg úgy tűnik, az óriási szakemberhiány erősen jövedelmezővé tette ezt a szakmát.
Ez viszont külön felelősséget is rak rám, hiszen rengetegszer megtapasztaltam, hogy mások kókler munkát végezve gazdagodnak meg ugyanebből, és én nem úgy akarok kiépíteni egy ügyfélkört, hogy rosszul építek be valamit, amit aztán szintén sok pénzért visszamehetek megjavítani.
Bármilyen hihetetlen, de tényleg történnek ilyenek! Lelkiismereti okokból ehhez hasonló dolgot képtelen lennék meglépni. Szerintem az embereknek igenis szükségük van egy normális, becsületes Super Marióra. (nevet)
– Nehéz volt újra belerázódnod?
– Még mindig tart ez a folyamat, hiszen közben azért eltelt 15-20 év, megjelentek új technológiák. Be szoktam menni épületgépész-boltokba, ahol ha épp nem áll nagy sor, készséggel válaszolnak a kérdéseimre, miután elmondom, hogy nemrég tértem vissza a szakmába.
Fotó: Bethlendi Tamás
– És hogyan tovább a zenéléssel?
– Nagyon fontos, hogy egy percig sem merült fel az, hogy abbahagyjam. Változatlanul zenésznek tartom magam, csak épp már nem ebből élek – de szerintem ez sokkal inkább pozitív, mint negatív fejlemény. Takáts Eszterrel továbbra is együtt játszom, és a tavaly alakult Hutchky & Stars nevű zenekaromat is szeretném minél inkább felfuttatni. Egyelőre még a közönségtoborzó fázisban vagyunk, de sokat várok tőle, ilyen zenét nem nagyon játszik senki más itthon.
Emellett régi vágyam, hogy összerakjak egy saját, egyszemélyes produkciót is, és az időhiány most már biztosan nem állhat ennek útjába. Lesz benne minden: gitár, basszusgitár, kütyük, dob, billentyű, looper. Félig improvizatív jellegű, félig előre megírt dalokat tervezek, már a hangszerarzenálom is szépen kialakult hozzá.
Ez persze nem egy arénákat megtöltő műfaj, inkább a mélyebb, pszichedelikus hangzás inspirál – majd meglátjuk, mekkora érdeklődés fogja övezni, én mindenesetre nagyon várom.
Ha valami, ez tényleg tét nélküli önmegvalósítás, amire a leginkább vágyom.
