Azért találta ki, hogy vándorköszörűs lesz belőle, mert többet szeretett volna a gyerekével lenni. Annyira bejött, hogy ma már nemzetközi terjeszkedésben gondolkodik, India a következő célpont.
Zoltán, a vándorköszörűs nevét az egész Cronwall ismeri. Sőt, most már nem csak a műhelykocsijának oldalán látható a logója, de saját késcsaládot is tervezett, ami szintén nagy sikernek örvend kuncsaftjai körében. Mondhatnánk, hogy Sipos Zoltánnak bejött az élet. Pedig amikor a korábban pesti étteremvezetőként dolgozó férfi 2006-ban elindult Magyarországról, csak annyit tudott, hogy Dél-Nyugat Angliában csodálatosan szép a táj, és ő szeretne tengerpart közelében élni.
Ismerkedjenek meg Zoltánnal, aki 18 éve kezdett szakácsként dolgozni a szigetországban, és mostanra egy menő vállalkozás vezetője.
– Ahol élsz, Cornwall, elég eldugott csücske az Egyesült Királyságnak. Hogyan találtál rá, miért pont ide költöztél, amikor elhagytad Magyarországot?
– Még otthon, mielőtt kijöttem volna, nézegettem az interneten, hogy hol szeretnék élni, és valahogy feljöttek képek Devonról. Nagyon megtetszett a táj, a sok zöld, a tenger, a házak, azt éreztem, hogy ott biztosan szívesebben élnék, mint a világ más részein. Végül aztán akkor indultam útnak, amikor az unokahúgomék családostól kiköltöztek az angliai Boltonba. Ekkor, hogy könnyebb legyen a start, odaköltöztem hozzájuk egy hónapra. Onnan küldtem szét az önéletrajzomat – szakács a szakmám – Bournemouth-tól Cornwallig rengeteg helyre. Olyan hoteleket választottam az álláshirdetésekből, ahol szállást is biztosítottak a munka mellé.
Ha jól emlékszem, tíz helyet pályáztam meg, ezek közül egy hívott vissza, hogy engem választottak,
enyém a munkalehetőség. Az történetesen egy cornwalli hotel volt.
– Örültél, hogy egy ilyen népszerű nyaralóövezetbe költözhetsz?
– Akkor még nem tudtam semmit erről a részéről az országnak, a szomszédos Devonról azért jóval többet. De aztán megszerettem és ittragadtam.
– Mennyi idős voltál, amikor kiköltöztél?
– Akkor már 38 éves, nem voltam annyira fiatal.
– Mitől érzeted azt, hogy menned kell?
– Sok mindentől. Kalandvágy is volt benne, de inkább egyfajta csalódás dolgozott a háttérben. Nem nagyon láttam magam előtt a jövőt, hogy hová, mire építsek, pedig akkor már
16 évet lehúztam Budapesten, egy étterem üzletvezetője voltam, jól kerestem az átlaghoz képest, ez 2005-2006 tájékán volt. Azzal együtt sem láttam a jövőmet.
Persze mindig volt bennem egy vágy, kíváncsiság, hogy milyen lehet az élet Angliában. Abban az időben, az Uniós csatlakozás után pár évvel még csak az angol és az ír munkaerőpiac volt nyitva a magyarok előtt. A németek, franciák, szóval a többiek még nem engedtek munkavállalói vízum nélkül be senkit. Aztán az unokahúgom kiköltözött, a segítségével valami biztosba indulhatta el, szóval így kerültem ide.
– Hogy lett a szállodai szakácsból vándorköszörűs?
– Öt évig dolgoztam itt egy kis hotelben, ott találkoztam egy szlovák lánnyal, letelepedtünk, és megszületett a fiunk. Nagyon szerencsések voltunk mindenféle szempontból. Csakhogy szakácsként olyan volt a munkabeosztás, hogy reggel 9-től vagy 10-től dolgoztunk 2-ig vagy 3-ig, aztán hazamentünk néhány órára, és 6-ra mentünk vissza és dolgoztunk estig, amíg be nem zárt a konyha. Ez független emberként nem olyan rossz, de én szerettem volna többet lenni a gyerekemmel. Gondolkoztam a megoldáson, álmodoztam, aztán az egyik novemberi éjszakán, amikor nem tudtam aludni, beugrott az ötlet: a késélezés. Ismertem már itt egy késélezőt, aki rendszeresen járt a hotelbe a séfek késeit élezni, de nem volt túl megbízható. Hol 3 hetente jött, hol 3 havonta, és a munkája sem volt precíz, többször előfordult, hogy tönkretette az eszközöket. Pedig egy konyhán nagyon fontos, hogy mindig élesek legyenek a kések, ezeket a profi eszközöket mi, szakácsok nem tudtuk rendesen megélezni. Errefelé nagyon sok hotel, étterem és pub van, ahol konyha is működik. Cornwall akkora, hogy egy nap alatt kényelmesen bejárható az egész.
Arra gondoltam azon a novemberi éjszakán, hogy ha össze tudok szedni 100 éttermet, és havonta 30 fontot hajlandó kifizetni mindegyik a késélezésért, az már 3000 font.
Azért az már elég jó pénz.
– Ennyi volt az üzleti terv?
– Igen, persze tudtam, hogy ha a fele összejön, abból már kijövök valahogy.
– Hogyan, hol tanultad ki a szakmát?
– Bristol környékén találtam valakit, aki élezést tanít, így elmentem hozzá és megtanultam, hogyan is kell ezt csinálni. Hogyan dolgozzak vizes köszörűkővel, megtanított kerti szerszámokat, fodrászollókat élezni, így kicsit nagyobb lett a merítés. De azért elsősorban a késekre fókuszáltam, a szakmám miatt az állt közelebb hozzám. Így indultam el, egy Nissan Almira hátuljából az utcára kipakolt élezővel.
A kisteherautót Zoltán maga alakította át guruló műhellyé
– Azóta már sokat fejlődött a vállalkozásod, én úgy tudtam meg, hogy a világon vagy, hogy egy kisteherautó oldalán virított a logód és a neved: Zoltan, the sharpener - azaz Zoltán, a köszörűs. Akkor jöttem rá, hogy él itt egy magyar férfi, aki vándorköszörűsként járja Cornwallt. Regénybe illő a dolog.
– Szakácsként 30 évig be voltam zárva a négy fal közé, és amúgy is egy introvertált ember vagyok, szóval ez egy óriási váltás volt számomra. Járni a világot, beszélni idegen emberekkel, eladni magam és a szolgáltatásomat...
Az a kisteherautó, amit te láttál, azért jóval később érkezett, eleinte szó nem volt ilyen luxusról.
Azt tudni kell, hogy itt sokat esik az eső. Azt nem lehetett túl sokáig csinálni, hogy a kocsim hátuljából kipakolom a cuccaimat, és a szabad ég alatt dolgozom, mert elég gyakran megáztam. Évek után cseréltem a személyautót a kisteherautóra, azt alakítottam át műhellyé, és azzal már tudtam és a mai napig tudok bármilyen időjárásban dolgozni.
– Szeretsz még főzni?
– Szeretek, de nem mindig.
– Megmaradt a szakmádból egyfajta flow érzés, hogy főzni jó, vagy inkább azt érzed, hogy túl sokat főztél életedben, főzzön otthon a párod.
– Nem. Én főzök otthon. Nekem a gyakorlatom miatt 30 perc elkészíteni valamit, neki másfél óra. Amikor barátok jönnek hozzánk, akkor persze örömmel főzök, a többi inkább rutinból megy.
– Hiányoznak a magyar ízek?
– Mohácsi vagyok, és Baja környékén vannak kialakult kapcsolataim, akiktől szoktam igazi magyar pirospaprikát hozni. Múltkor csináltunk itt kolbászt. Megfüstöltettem valakivel, mi meg kilógattuk, amikor megérett, akkor megettük. Azért nem volt olyan jó, mint az otthoni, de első próbálkozásnak nem rossz.
– mondtad, óriási váltás volt a konyha után állandóan változó helyen és emberek között dolgoznod. Mennyiben más az angol fogyasztó, mint a magyar?
– Nagyon más itt a közeg. A kiköltözésem után volt egy meghökkentő tapasztalatom: valaki vásárolt egy rekesz sört az egyik üzletben, és miután kifizette, a kijárat felé menet elejtette és összetört mind. Erre fogták, és kicserélték neki az egész rekeszt. Nem azt méregették, hogy a pénztártól távozva ejtett el, nem nézték, hogy kinek a hibája volt, hogy elejtette, hanem hoztak egy másikat, és az üzlet lenyelte a a kárt. Magyarországon ez nem divat.
Ez azért nekem otthon egy fájdalom. Miért nem tudunk hozzáállni egymáshoz ugyanígy?
Itt érzed, hogy figyelnek rád, foglalkoznak veled. És nekem is természetes, hogy figyelek a vevőimre. Amikor elkezdtem mondani minden egyes vásárlómnak, hogy ha nem elégedett a munkámmal, nyugodtan jöjjön vissza, vagy visszafizetem a pénzt, vagy újra megcsinálom, akkor azok arcán, akik még nem ismertek, lehetett látni, hogy megkönnyebbültek.
– Több, mint 10 éve építed a márkádat…
– Tizenhárom.
– Mikor gondoltad, hogy ideje tovább fejlődni, és nem egyszerűen élezni mások késeit, hanem sajátot dobni a piacra?
– Már a legelején eszembe jutott, mert az üzlet azért nem indult be olyan gyorsan, mint számítottam rá.
– Nem lett meg egyből a 3000 font?
– Arra még elég sokat kellett várni. Mindig szerettem volna továbblépni, és hát mit tudsz hozzákapcsolni a késélezéshez? Az eszközt magát. De sokáig nem találtam senkit, aki elérhető áron jó minőségű késeket gyártott volna az útmutatásom alapján. A Covid alatt aztán újra elkezdtem foglalkozni a dologgal, és szép lassan valósággá vált az álmom, a saját márkás kés is, aminek szerencsére nagy sikere lett.
– Ezzel meg is állsz a fejlesztésben?
– Természetesen nem, tervben van egy szép készlet is, az még nem készült el. A weboldalamon meg lehet rendelni a késeket, és erősen gondolkodom a magyarországi forgalmazáson, de ott még nem találtam meg a partnert.
A késeket Zoltán tervezte és magas minőséget képviselnek - elérhető áron
De a nemzetközi terjeszkedésben is akad még izgalmas lehetőség: októberben voltam Amerikában, a munka miatt mentem elsősorban. Ott a konferencián összegyűltek az élezők, és megmutatták, mik az új dolgok az iparágban, egyfajta tréning is volt. Utána egy kicsit utazgattam, megnéztem, hogy néznek ki azok a helyek, amikről az indiános könyveimben olvastam gyerekként. Ezen az utazáson ugyanakkor megismerkedtem egy indiai családdal, akiknek üzleteik vannak Indiában, a családfő olyan 70 körüli, és azon gondolkodik épp, hogyan tudna minőségi szervizt vinni a szülőhazájába.
Indiában ugyanis ma is úgy járnak a vándorköszörűsök, mint nálunk 60-70 évvel ezelőtt: biciklivel. Meghajtják a biciklit, azon van egy köszörűkő, és így dolgoznak.
Az indiai ismerősöm ezt szeretné modernizálni. Most úgy néz ki, hogy március végén utazom ki hozzájuk, és meglátjuk, milyen együttműködést tudunk a továbbiakban kialakítani.
– Az egész vállalkozásba azért kezdtél bele, hogy több időt tölthess a fiaddal. Sikerült?
– Olyannyira, hogy mára együtt dolgozunk. 15 éves múlt, az itteni oktatási rendszer szerint még egy éve van a záróvizsgákig. Az utolsó évben megbeszéltük az iskolával, hogy a heti 5 nap helyett 4 napot jár csak be, és egy napot velem dolgozik a vállalkozásban. Kitanulja ezt a szakmát is. Ez egyébként nem különlegesség errefelé, Angliában mások is így csinálják, az iskola utolsó két évében van lehetősége a gyerekeknek ismerkedni egyes szakmákkal. Így a fiamnak, amikor végez, már lesz munkatapasztalata is. De ami a legfontosabb, hogy jó együtt lenni. Másfajta kapcsolatunk kezd kialakulni a rendszeres közös munka során.
– Vesz át tőled munkafolyamatokat?
– Igen, és komoly segítség, ha a megélezett kést már nem nekem kell még kipolíroznom és megtisztítanom, ráadásul ő szépen dolgozik. Azt látom, hogy talán ő is élvezi, hogy így együtt vagyunk, együtt dolgozunk. Remélem.
