SIKERSZTORIK
A Rovatból

Kiút a cigánytelepről – Oktató videóként nézik gazdag gyerekek, amiről Orsós Lajos beszél

Mélyszegénységből jutott be az RTL-be, négy stroke-on van túl, videósorozatot indított, mert úgy érezte, van üzenete a mélyszegénységről és a cigányság helyzetéről. És valóban: amit mesél, rengeteg embert inspirál.

Link másolása

Tizennyolc éve dolgoztam vele, amikor még gyakornok volt. Csöndes, kedves, minden feladatra kész fiúként ismertem meg Orsós Lajost. A Somogy megyei cigánytelepről érkezett fiatalember akkor még megszeppenten ismerkedett a médiával a fővárosban. Az RTL-nél gyorsan fejlődött, a hírigazgatóságra került gyártási munkatársként. Másfél éve elkezdett beszélni magáról, a tapasztalatairól, a mélyszegénységről, a cigányok helyzetéről. A Kiút a cigánytelepről című sorozatban elmondja például, hogy sokáig nem merte a valódi nevén rendelni a pizzát, nehogy beleköpjenek, és hogy a kocsijában mindig van egy gumicsizma, ahogy fogalmaz: szériatartozékként. Örül, hogy végre van. Gyerekként soha nem tellett rá, pedig sokszor lett volna rá szükség.

Történet a csizmáról és a zokniról

A videókból és a korábbi interjúnkból megtudhattuk, hogyan került a cigánytelepről a versenyszférába. Nemrég arról is mesélt, ami megmérgezte az életét, és ami miatt pszichológusra is szüksége volt.

– A mostanában készült Padlót fogtam című videódban megemlítetted, hogy sztrókod volt, nem is egy, hanem négy. Hogy vagy?

– Nagyon jól, most már jól. 2021 őszén történt. Aznap felkelés után nem tudtam rendesen beszélni, de nem gondoltam igazából semmire. Induláskor kiesett egy papír a kezemből, és nem tudtam felvenni. Aztán úgy vezettem be kocsival az RTL-be, hogy a bal kezem már nem éreztem. Automata váltóval fél kézzel is ment. Pont bent forgatott egy főzőműsorban Schobert Norbi, akinek hasonló problémája volt.

Volt ott egy egészségügyi dolgozó is, aki azt mondta, ez stroke, azonnal kórház! Bevittek, és nem engedtek ki egy darabig.

Sok vizsgálatra mentem, és egy fizikoterapeuta minden nap kétszer segített életet lehelni a bal kezembe. Kiderült, hogy négy stroke-om volt, az első három azért nem tűnt fel, mert enyhék voltak.

– Miért csak most hoztad nyilvánosságra, másfél évvel később? Az RTL-t azért hagytad ott, mert a stroke figyelmeztetett, túl sokat dolgozol?

– A stroke-ról a kollégáim tudtak, meg a családom. Videót meg akkor csinálok, ha van mit mondanom, és van időm felvenni. Egy évvel a stroke után hagytam el az RTL-t, ahogy a videómban is mondtam: ott nőttem fel, és mint az otthonát elhagyó fiatal, új utakon akartam járni. 18 évet dolgoztam ott, mint ahogy otthon is annyit voltam, most pedig elkezdtem a harmadik 18 évemet. A változást azzal kezdtem, hogy hónapokig intenziv nyelviskolába jártam, heti hatszor, nem volt időm videókat gyártani. Az RTL-nél egyébként már a stroke előtt csökkentettem a beteges munkamennyiséget, többet aludtam, igyekeztem egészségesebben élni, de úgy tűnik, későn. A szervezetem benyújtotta a számlát, miután évekig sanyargattam.

A stroke-ról, és ami mögötte volt

– Szóval akkor a stroke után az eddigiek ellentétét kell mondanod, hogy ne tanulj olyan sokat, és ne dolgozz olyan sokat, mert belehalhatsz az álmaidba?

– Nem, én úgy látom, nem azzal van a baj, hogy hülyére tanulod magad, és hogy éjszakázol, hanem azzal van a baj, ami miatt csinálod ezt.

Ez a megfelelési kényszer. A mélyszegénységben ez egy óriási probléma, hogy sem idő, sem energia, sem észlelés nincs arra, hogy azzal kezdjünk el foglalkozni, hogy kik vagyunk mi.

Rengeteg nehéz puttonyt kell cipelni az alapvető gondok miatt, hogy mit eszel, van-e fűtés, van-e munka. A saját magunk feszültségeire, gátlásaira nem tudunk figyelni, és ez az, ami mérgezi a testet. Én az imposztor szindrómát látom a stroke-om mögött.

– Hogy áll a megfelelési kényszered?

– Évekig jártam terápiára, ami sokat segített. Két énem működött sokáig. A cigányfiú és a másik, aki mint az állat teljesíteni, előremenni, bizonyítani akar, élményeket, sikereket halmozni. A cigánygyerek nem tud felgyorsulni, a másik énemnek kellett lelassulnia, hogy találkozzanak, és megbeszéljék a különbözőségeket, és a kettőből legyen egy valaki, akit el tudtam fogadni. Azután jött a valódi problémakezelés, a puttonyok lerakása, az önismereti kérdések megválaszolása. Most már kezdem érteni és ismerni, ki vagyok. Ez szerintem irdatlan fontos mindenkinek, és nem is kell hozzá feltétlenül drága terápia. Lehet olvasni akár ingyen is önismereti és minden egyéb könyvet, ami fejleszt. Öngyógyítás tulajdonképpen a videós sorozatom is. Másfél éve indítottam el a Youtube-on a Kiút a cigánytelepről csatornámat. Akkor még nem tudtam, hogy magamért is készítem. Csak úgy éreztem, van mondanivalóm, üzenetem a mélyszegénységről, a cigányság helyzetéről. Azt reméltem, sokaknak segíthet azonosulni vagy csak megérteni ezt a világot. Ma már látom, nekem is jót tesz beszélni, beszélgetni.

– Másoktól milyen visszajelzést kapsz? Kik nézik a videóidat?

– Százak találtak már meg eddig Európa különböző pontjairól, sőt Amerikából is. Hasonló élményeket, állapotokat éltek meg, és nekik is gyógyító folyamat hallani engem. Volt, aki azt írta: tök jó, hogy belefutottam a videódba, mert már azon gondolkoztam, hogy elhagyom ezt az életet. Rájöttem, óriási felelősség van ebben. Megtaláltak olyanok, akik azért hagyták el az országot, mert cigányként nem kaphattak munkát vagy kiutálták őket. Rengeteg élettörténettel találkozom, de ezek privát beszélgetések, nem akarom kiadni, nem akarok ezekkel kérkedni, öncélú lenni. Arra jók ezek a visszajelzések, hogy lássam, van valami haszna, hogy ebbe belevágtam. Jó lenne kialakítani velük egy ventillációs közösséget, és együtt beszélgetni. Volt, hogy megpróbáltam, de nem volt rá nyitottság, így nem erőltettem. Azt látom, hogy egyelőre a szégyen, és talán a jelentéktelenség érzése erősebb annál, hogy felvállalják magukat ezek az emberek. Egyesével tudunk beszélgetni. Ha nekik így is jó, akkor nekem is.

A legnagyobb kritikusaim a cigányok. Azt mondják, hogy én degradálom a cigányokat, hogy egy-egy mondatommal rossz fényben tüntetem fel őket, és ez szerintük káros. A válaszom egy kérdés: Hazudjak?

Én csupán a saját tapasztalataimról beszélek. Arról, amit láttam, amit megéltem, amiben felnőttem. Ha azt mondanám, hogy csakis jó dolgok vannak a cigányok körül, és mi cigányok áldozatok vagyunk, akkor hazudnék. Igyekszem azt is kommunikálni, hogy én a mélyszegénységről beszélek, amiben bármilyen nemzetiségű emberre vonatkozhatnak az általam emlegetett problémák, mint a lopás, csalás, verekedés, alkohol, drog és utcán nevelt gyerekek.

Ugyanakkor egyre több visszajelzést kapok nem cigány, nem szegény emberektől, hogy ők edukatív jelleggel mutatják a videóimat a gyerekeiknek. Azért, mert ők a Rózsadombon laknak, magániskolába járnak, nem találkoznak ezzel a közösséggel, ezzel a közeggel, de a szülők fontosnak tartják, hogy érzékenyek legyenek a társadalmukra, és lássák, hogy sokkal több rétege van ennek a világnak, mint amelyikben ők élnek. Kézzel írt levelet kapok nagymamáktól meg fotókat, hogy a videóimat nézik. Hihetetlen! Van egy gyűjteményem gyerekektől kapott rajzokból. Az emögötti sorstörténeteket majd elmondom talán a leendő gyermekemnek.

Tudod, Bea, én nem vagyok se cigány, se fehér. Én elsősorban én vagyok. Egy olyan ember, aki folyton változik, aki folyton érdeklődik az ismeretlen iránt, és már nem félek.

A legtöbben félnek attól, amit nem ismernek. Ez egyetemes, de nyitottsággal, tanulással ez az érzés leküzdhető. A kisebbségekkel is az a baj, hogy a többségnek nincs információja, ezért fél. Én a videóimmal szeretnék hidat építeni köztük, megértést, nyitottságot és elfogadást a két csoport között, de senkit nem akarok áttuszkolni e hídon.

– Fontosak a lájkok és megosztások a videóidnál? 

– Nincs több ezres követőtáborom, de nem bánom. Néhány nagyon fontos direktívát szögeztem le magamnak induláskor. Biztosan nem akarok egy profin felépített kommunikációs stratégiát. Megtehetném, hiszen ez a szakmám, közel húsz évig tanultam. Biztosan nem akarom profi technikával megcsinálni, és patikamérlegen kiszámolni a szögeket, a fényeket, az üzeneteket és a többit. Az volt a fejemben, hogy elkezdek 3-4 gondolat mentén kommunikálni, telefonnal felveszem, aztán majd meglátom, mi lesz belőle. Mindenféle kényszer nélkül születnek ezek a videók, akkor amikor ráérek, általában olyankor, ha elutazom valahová.

– Azt mondtad a Padlót fogtam videódban, félsz, hogy lebuksz, nem is vagy olyan jó, mint amilyennek tartanak. Félsz még?

– Nem. Már tudom azt mondani, hogy bocsánat, nem ismerem ezt szót, segíts megérteni. Sokkal jobban látom a korlátaimat, viszont azt is tudom, hogy miben vagyok jó. Elfogadtam, hogy mindenben nem lehetek jó. Nincs ezzel semmi baj, pont elég, annyi kell, amennyitől jól érzem magam.

– Félsz-e még attól, hogy a cigányságod miatt kerülsz kellemetlen helyzetbe?

– Nem. Már a saját nevemet mondom, ha asztalt foglalok egy étteremben, nem gondolom, hogy Orsós névre a legrosszabb helyet fogom megkapni. Másképp gondolkozom már magamról. Máshogy működöm, más az előjelem, más a kisugárzásom. Ennek köszönhetően sikeresebb, hatékonyabb vagyok és jobban szeretem magam.

A változásom miatt édesanyámtól meg a nővéremtől kaptam a legnagyobb kritikákat. Azt mondták, hogy ez nem te vagy, megváltoztál, nem így beszéltél. De már eljutottunk arra a pontra, amikor azt tudom mondani, hogy én nem fekete bárány vagyok a családban, csak más.

Mindannyian változunk. Az édesanyámtól és a nővéremtől elfogadok bármilyen kritikát, bármikor elmondhatják, mi nem tetszik, de már tudják, ez nem jelenti, hogy úgy fogok működni, ahogy kérik. Évekbe telt, mire szinkronba kerültünk egymással. Mindenki magáért felelős. Viszont, ha bárki elbotlik, akkor mind ott leszünk mögötte.

– Anyukád és a testvéred alapköveknek tűnnek az életedben. Apukádról viszont nem beszélsz. Miért?

– Nem véletlenül. Amikor én gyerek voltam, édesapám olyan dolgokat tett, amelyek nem a család szentségét erősítették. Tizenakárhány éve megszakítottam vele a kapcsolatot. Megértettem közben, hogy ő nem rossz ember, csak úgy működött, ahogy tudott. Úgy nevelt gyereket, úgy volt férj, ahogy tudott. Nekem kellett sok idő ennek feldolgozásához. Én megbocsátottam neki, az édesanyám viszont valószínűleg sosem fog. Emiatt van is egy kis feszültség közöttünk, hogy én újra beszélek az édesapámmal, de szerintem érti, hogy más viszonyrendszerekben létezünk, más a házastársi és más a szülői kapcsolat. Én igazából hálás vagyok azért, hogy Ötvöskónyiban születtem és azok között az emberek között nőttem fel, ideértve az édesapámat is, mert ha ez nem lett volna, akkor én nem lennék, nem ilyen lennék.

– Párkapcsolatodról sem beszéltél, belefér egyáltalán az életedbe a magánélet?

– Megismerkedtem három évvel ezelőtt egy fantasztikus lánnyal. Mariann hihetetlen jó tükör nekem. Ő a lelkiismeretem. Sokszor nagyon jó iránytűm az életben. Nemcsak egyenértékű, de sok mindenben jobb, ügyesebb, hatékonyabb és körültekintőbb, mint én.

Nehéz volt ezt elfogadni egy olyan csávónak, aki egy patriarchális rendszerből jött, ahol a férfi diktál, ő megy elől az utcán.

Mariann hihetetlenül intelligens és nagyon türelmes nő. Amikor összejöttünk, akkor szerintem ő tisztán látta, hogy én társadalmilag, gondolatiság szempontjából nem azokat az értékeket vallom, amiket ő. De ő nagyon jól tudta, hogy akkor tudunk jól működni, ha közelítjük egymás érdekeit, meg értékeit. Mi rengeteg időt és energiát dobtunk arra, hogy megértsük a másik működését.

- Mi a munkád most?

- A Betone podcast médiacégben dolgozom showrunnerként. A showrunner olyan, mint a gyártásvezető és a főszerkesztő szerelemgyereke. Jelenleg tizenvalahány kollégával dolgozom együtt. Ők rám számítanak, mind tőlem várják az iránymutatást bizonyos helyzetekben. Ez nekem egy nagy kihívás, sokat tanulok, hiszen minden kollégám más személyiség. Sokuk bizonyos területeken jobbak nálam, ami egyáltalán nem zavar. Sőt! Kifejezetten örülök ennek.

- Hogyan akarsz élni öt év múlva?

- Valószínűleg akkor is fontos, értékes, izgalmas podcasteket fogok gyártani, mint most, csak nem a stúdióban, hanem mondjuk a spanyol tengerparton dolgozom majd. Egy stabil csapattal, erős szakmai közösséggel képzelem el a jövőt. Videók addig lesznek, amíg van mit mondanom. Nem akarok megtéríteni senkit, nem akarom megmondani senkinek, hogyan élje az életét, csak bemutatom az életemet a maga sikereivel, és a fájó, tudatos vagy tudattalan nehézségeivel együtt. Amikor azt érzem, mindent elmondtam, akkor nem csinálok többet. Akkor megmarad a háttérben az a sok jó ember, akiket a videók kapcsán ismertem meg.

Jól vagyok. Örülök, hogy cigány gyerek vagyok. Örülök, hogy a mélyszegénységben nőttem fel, és annak, aki lettem.orsós lajos

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Cápák között: 60 milliót adott Balogh Levente, de volt egy nagy kikötése
A többi Cápa nem nagyon akart ráharapni a Connectini vállalkozóinak termékére, így aztán szorult helyzetbe kerültek.

Link másolása

A Cápák nem értettek egyet a Connectini termékével kapcsolatban. Balogh Levente először tett egy fél ajánlatot a vállalkozóknak, arra várva, hogy valamelyik cápatársa is ráharap a lehetőségre, végül azonban egyedül vitte az üzletet, egy elég komoly kikötéssel.

Kálmán Gábor, villamosmérnök és Horváth Oszkár, közgazdász és programozó legújabb termékükkel érkeztek a Cápák elé. A Connectini vállalkozóinak az a célja, hogy találmányukkal csökkentsék a használt autók fenntartási és javítási költségeit, és hogy egy adásvétel utáni vitás helyzetben a fizetési kötelezettség ne a vétlen félre háruljon.

A termék értékesítésének felépítéséhez most 60 millió forintra lenne szükségük 29%-os tulajdonrészért cserébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Anna és Tamás megvették a kedvenc kávézójukat, nehogy szolárium vagy ingatlaniroda legyen belőle
A budapesti házaspárnak semmilyen vendéglátós múltja nem volt, de amikor megtudták, hogy eladó a hely, nem sokáig hezitáltak. Azóta teljesen a saját képükre formálták, törzsvendégeik száma pedig egyre csak nő.

Link másolása

Tavaly decemberben egy kommunikációs szakember (Anna) és egy újságíró (Tamás) alkotta házaspár – nulla vállalkozói és vendéglátós tapasztalattal, viszont óriási lelkesedéssel és több száz csésze elfogyasztott kávéval – megvette a kedvenc kávézóját. A hely abban az utcában van, ahol laknak, ide jártak minden nap: Anna egy lattéra, Tamás egy eszpresszóra.

Nem tervezték korábban, hogy lesz saját kávézójuk, hirtelen és némileg még számukra is váratlanul jött az ötlet. Merthogy nem az volt a cél, hogy vállalkozók legyenek, egyszerűen csak imádták a helyet, és sajnálták volna, ha valaki más tulajdonába kerül, aki esetleg kozmetikát, ingatlanirodát, vagy valami ehhez hasonlót csinál belőle.

„Amikor szülési szabadságra mentem, biztos voltam benne, hogy gyerek mellett nem akarok egy multinál reggeltől estig dolgozni. Vártam, hogy jöjjön a nagy ötlet, amivel legalább részben kiválthatnám az addigi munkámat, de sokáig hiába” – meséli Anna.

Közös ötleteléseik során került szóba a Kresz Géza utca 38. szám alatti, akkor még Bean my Lover névre hallgató apró kávézó is, ahol törzsvendégek voltak. Eleinte még csak viccelődtek vele, mi lenne, ha megvennék: mit csinálnának másképp, mire változtatnák meg a nevét és így tovább. Aztán megtudták az előző baristától, hogy a tulaj valóban árulja a helyet.

„Ekkor kicsit meg is ijedtünk, hogy ez most tényleg valósággá válik? Addig csak álmodoztunk és kreatívkodtunk tét nélkül, onnantól viszont elkezdtünk utánanézni a praktikus dolgoknak is” – idézik fel.

Tamás szemei előtt az álmodozós szakaszban inkább egy cseh söröző vagy egy rockklub lebegett, ezek azonban jóval komolyabb projektek lettek volna, arányosan nagyobb kockázattal.

Persze így sem volt rizikó nélküli a dolog. Amikor megkérdezték a legjobb barátaikat, szerintük érdemes-e belevágni, mindannyian próbálták lebeszélni őket. Nem csoda, hiszen nem sokkal azelőtt kezdődött a háború, ami magával hozta a szankciókat, az elszabaduló inflációt és a forint gyengülését is.

„A másik oldalon viszont erős érv volt, hogy a hely megnyitása után néhány nappal kitört a Covid, így az előző tulajdonosoknak gyakorlatilag azonnal be kellett zárniuk, mégis átvészelték a karantént. Úgy voltunk vele, hogy ha ilyen kezdet után talpon tudott maradni a kávézó, ennél rosszabb csak nem lehet…” – mondják nevetve.

Mint amikor a boroskólától eljutsz a száraz vörösborig

Anna régebben nem is ivott kávét egyáltalán, de amikor a felmondási idejét töltötte korábbi munkahelyén, nagyon sok kollégája hívta el egy kávéra, hogy mesélje el, miért döntött így és mik a további tervei. Innen indult számára a dolog, először lattéval és cappuccinóval, majd fokozatosan formálódott az ízlése.

Tamás ugyan korábban is kávézott, de inkább a klasszikus vonal híve volt. „Amikor először kóstoltam újhullámos kávét, még gondolkodtam is rajta, odamenjek-e szólni, hogy ez megromlott, annyira furcsa volt a savanyú, citrusos ízvilág. Utána megkóstoltam még egyszer, és rájöttem, hogy ez direkt van. Szép lassan pedig azt vettem észre, hogy már csak ilyet iszom. Kicsit olyan ez, mint ahogy az ember a boroskólától eljut a minőségi, száraz vörösborig.”

A tervezésbe teljesen laikusként vágtak bele, se gazdasági, se vállalkozási, sőt még kávékészítő ismereteik sem voltak. Utána persze igyekeztek pótolni a mulasztást, Anna elvégzett egy barista tanfolyamot is, de a döntést még ezelőtt hozták meg.

„Szerettünk volna kipróbálni valami olyasmit, amit még soha nem csináltunk. Ez kicsit olyan volt, mint amikor elkezdesz síelni, és először a legkönnyebb pályát választod: kiszámoltuk, hogy ilyen adottságokkal bíró helynél túl nagy veszteség akkor sem érhet bennünket, ha esetleg mégse jönne össze” – mondja Anna, hozzátéve: mivel van két gyerekük, nem is vállaltak volna be olyasmit, ami veszélybe sodorhatja a családi kasszát.

Mindketten maradtak a meglévő munkahelyükön, ezért kényszer sem volt, hogy egyik napról a másikra ebből tartsák el a családjukat. Tamás szerint első körben mindössze annyit tűztek ki célul, hogy legyen egy hely, ahova szívesen térnek be az emberek, mert jó zenék szólnak, és a kávé is finom.

Anna ma is azt tartja a fő kihívásnak, hogyan tudnának még feljebb lépni, és mi a maximum, amit ki lehet hozni ebből a helyből úgy, hogy ne sérüljön az eredeti koncepció. Vagyis maradjon közvetlen és családias, tudjanak beszélgetni a vendégekkel.

Mivel ő csak részmunkaidőben dolgozik, napi szinten ott van, szükség esetén akár beugrik az állandó barista helyett. Tamás pedig általában a saját munkája végeztével, vagy ebédszünetben néz be egy-egy kávéra.

Felkerült a falra a törzsvendég kedvenc mondása

A specialty kávézókat általában már a cégérükről is meg lehet ismerni, a tipikus megkülönböztető jegyek innen viszont korábban hiányoztak, inkább egy olasz kávézó benyomását keltette a hely. Szerettek volna változtatni ezen, így már a legelején eldöntötték, hogy új nevet adnak neki.

Erre végül júliusban került sor, egy alapos átalakítást követően a hónap végén nyitottak újra, immár EARLY Specialty Coffee Bar néven. Kívül-belül mindent a saját képükre formáltak, ekkor került fel a falra neon betűkkel egy külföldi törzsvendégük mottója is, aki mindennap bejár, és mindig azt mondogatta, this is my happy place.

Közvetlenül alatta Banksy hintázó kislányt ábrázoló képe kapott helyet, az utcafronton a bejárat mellett pedig egy Mona Lisát ábrázoló mém, Neményi Márton munkája: a világhírű festményalak balra a reggeli első kávéja előtt látható igencsak gyűrött arccal, jobbra pedig már azután, kisimulva. Ez gyakran még olyanokat is megállít egy szelfire, akik csak épp arra jártak.

Vendégkörük főleg a környéken található irodaházak dolgozói közül kerül ki, de a home office-ban lévőket is szívesen látják, mivel szerintük mindenkire ráfér, hogy a munkaideje alatt is legalább egyszer-kétszer 15 percre emberek között lehessen és feltöltődhessen.

A választékuk folyamatosan változik, a cél az, hogy minél több országot és tájegységet bemutassanak. Előfordult, hogy utazás során bukkantak rá egy olyan fajtára, amit utána berendeltek a kávézóba, sőt arra is volt precedens, hogy egy törzsvendég kívánsága alapján alakították a kínálatot: például valaki szeretett volna guatemalai kávét, és a következő rendelésbe be is került.

Vendéglátós játék a fürdőkádban

A házaspár főleg esténként foglalkozik a kávézó ügyeivel, a rendelésért és a többi operatív teendőért Anna felel, a kommunikációt pedig Tamás viszi.

Ami az anyagiakat illeti, pontos összeg említése nélkül annyit árulnak el, hogy nagyjából egy középkategóriás használt autó árát költötték eddig a projektre. Minden hónapban van rajta nyereségük, de mostanáig az egészet visszaforgatták a átalakításba.

„Azt szokták mondani, hogy amikor új üzletbe kezdesz, az első 2-3 év biztosan bukó, akkor csak rakod bele a pénzt. Mi ugyan eléggé biztonsági játékot játszottunk azzal, hogy egy létező helyet vittünk tovább (egyik nap az előző tulajok zártak, másnap már mi nyitottunk), de ezzel együtt is időbe fog telni, mire megtérülnek a költségeink” – fogalmaz Anna.

Mindketten türelmesen állnak hozzá, szerelemprojektként tekintenek az egészre: nem állítják, hogy nem fárasztó, de inkább a kreatív energiáikat fordítják rá. Azt is nagy előnynek tartják, hogy bele tudják tenni a személyiségüket, a gyerekeikre szánt időből viszont tudatosan nem vesznek el miatta.

Apropó gyerekek: nem nyomasztják őket azzal, hogy majd nekik kell továbbvinniük a családi vállalkozást, vagy épp ott állni a pult mögött az iskolai szünetekben. Azt viszont észrevették, hogy a kisfiuk a kádban gyakran vendéglátóst játszik, miközben a vizet töltögeti egyik pohárból a másikba.

És hogy mit hozhat a jövő? A kínálattal már elégedettek, amit beterveztek, meg tudták valósítani, sőt talán még felül is múlták a saját várakozásaikat.

„Fontos cél, hogy hónapról hónapra jobb legyél, de nem szabad azonnali profitmaximalizálásra törekedni. Nem akarunk futószalaggá válni, ahol a törzsvendégek leülni se tudnak. Tök jó érzés beszélgetni a betérőkkel, én nagyon élvezem” – mondja Anna.

Azokat pedig, akik hasonló vállalkozásba fognának, azzal bátorítja: „ha nekünk sikerült előzetes szakmai ismeretek nélkül, másnak is sikerülhet, mindössze elég lelkesnek és tanulékonynak kell lenni hozzá.”

Link másolása
KÖVESS MINKET:


SIKERSZTORIK
A Rovatból
Megnyerte egy magyar diák a Térképrajz világversenyt
Emmert Olivér mohácsi diák rajza a 9-12 éves korcsoportban ért el első helyezést, 62 pályamunka közül: Olivér 40 pontot kapott, őt követte egy kanadai grafika 13 ponttal, a harmadik helyezett pedig egy indiai térképrajz lett 12 ponttal.

Link másolása

Első helyezést ért el korosztályában Emmert Olivér "Én így képzelem..." című munkája a dél-afrikai Fokvárosban megrendezett ICA Térképrajz-verseny nemzetközi döntőjén, amelyen 32 ország 176 versenyzője vett részt.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Informatikatudományi Intézet (ELTE IK PR) hétfői közleménye szerint a Nemzetközi Térképészeti Társulás (International Cartographic Association, ICA) 1993 óta kétévente rendezi a Barbara Petchenik emlékére alapított gyermek-térképrajzversenyt, amelyet minden alkalommal az ICA soros nemzetközi konferenciáján tartanak.

Emmert Olivér mohácsi diák (felkészítő tanára: Bosnyák Mihály) rajza a 9-12 éves korcsoportban ért el első helyezést, 62 pályamunka közül: Olivér 40 pontot kapott, őt követte egy kanadai grafika 13 ponttal, a harmadik helyezett pedig egy indiai térképrajz lett 12 ponttal

- írták a közleményben.

A szavazásban 19 ország és a José Jesús Reyes Nunez (ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet docense) által vezetett nemzetköz zsűri vett részt.

A verseny elsődleges célja a gyerekek világról alkotott képének ábrázolása és értelmezésének elősegítése. Az idei verseny témájának címe: "A jövő világom térképe" volt. A megmérettetésen négy korcsoportban 6 és 15 év közöttiek vehettek részt. Magyarországot hat térképrajz képviselte.

A nyertes rajzot itt lehet megnézni:

A díjazott műveket elismert nemzetközi szervezetek jelentethetik meg képeslap vagy poszter formájában.

Magyarország eddig mind a tizennyolc nemzetközi versenyen képviseltette magát és több magyar térképrajz díjat is kapott.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

SIKERSZTORIK
A Rovatból
Hetven éve él vastüdőben, de nem adja fel a 77 éves férfi
Az acélkapszulában élte le életét, de elvégezte a jogot, évtizedeken át praktizált, és még egy memoárt is írt. Azonban mindvégig hűvéges maradt „régi vaslovához” az ódon vastüdőhöz, aminél ma már létezik fejlettebb technológia is.

Link másolása

Az utolsó nagy gyermekbénulásos járványok olyan régen voltak, hogy sokak számára nem sokat mond az a szó, hogy vastüdő. Holott, amíg nem létezett hatásos oltás a járványos gyermekbénulás ellen (poliomyelitis anterior acuta), a legsúlyosabb esetekben csak ez a szerkezet jelenthetett túlélést a betegséget elszenvedőknek.

A „Polio Paul” névre keresztelt férfi hét évtizede él egy 727 kilós vastüdőben, amit nem hajlandó modern gépre frissíteni. Azt mondta,

mire újabb gépeket fejlesztettek ki, megszokta „régi vaslovát”.

Pault márciusban a Guinness Világrekordok Könyve minden idők leghosszabb vastüdős betegének nyilvánította.

A 77 éves Paul Alexander 1952-ben, 6 éves korában kapta el a gyermekbénulást.

Röviddel a diagnózis után a texasi sürgősségi gégemetszésen esett át, és vastüdőbe helyezték, hogy segítsen testének leküzdeni a halálos betegséget. Azóta is a nyaktól talpig lélegeztetőgépre van szüksége, hogy túléljen.

Azt a típust, melyben Alexander éli az életét hetven éve, 1928-ban találták fel, de már a 60-as évek vége óta nem gyártották, mivel a technológia fejlődött. Ez tulajdonképpen egy légmentesen záródó kapszula, amely a fej kivételével mindent lefed, és a kapszulában létrehozott negatív nyomás arra kényszeríti a tüdőt, hogy kitáguljon, hogy a beteg lélegezhessen.

A modernebb gépek feltalálása ellenére Alexander inkább továbbra is vastüdejében él, mivel nem hajlandó újabb lyukat ütni a torkán, amire az újabb eszközökhöz lett volna szükség.

Alexander megtanult rövid ideig lélegezni a vastüdőn kívül.

A „béka légzésnek” nevezett technika a torokizmokat használja arra, hogy levegőt kényszerítsen a hangszálakon keresztül, lehetővé téve a beteg számára, hogy egyszerre egy falatnyi oxigén a torkán keresztül a tüdejébe jusson.

Paul amellett, hogy megtanulta, hogyan kell önállóan lélegezni hacsak rövid ideig is, folytatta karrierálmait és másokat is inspirált. Befejezte a középiskolát, elvégezte a főiskolát, jogi diplomát szerzett, több évtizeden át gyakorolta a jogot és írt egy memoárt – mindezt úgy, hogy mindvégig a vastüdőben élt.

„Soha nem adtam fel, és nem is fogom feladni” – mondta Alexander egy 2021-es videóinterjúban.

Link másolása
KÖVESS MINKET: