Karikó Katalin kapja az idei William B. Coley-díjat

A magyarok sokféle munkát vállalnak a világban, de az, hogy valaki rendőrnek áll, viszonylag ritka. Menyhárt Zsolt 15 éve szolgál az angliai Ipswichben, méghozzá egy nálunk teljesen ismeretlen formában: önkéntes rendőrként. Ezt azt jelenti, hogy civil munkája mellett, a szabadidejében ölti fel az egyenruhát, utána viszont pontosan olyan feladatok várják, mint a hivatásos kollégáit.

Mi visz rá valakit, hogy teljesen ingyen kockáztassa az éltetét nap mint nap idegenekért? És mennyiben más a rendőri munka Nagy-Britanniában, mint Magyarországon? Miért fegyvertelenek az angol rendőrök? És fegyver nélkül hogyan oldják meg a legrizikósabb szituációkat? Ezekről beszélgettünk.

- Hogyan kerültél Angliába?

- Korábban Prágában éltem és telekommunikációs mérnökként dolgoztam. Akkoriban kaptam egy nagyon jó munkaajánlatot Angliából, amit elfogadtam és ideköltöztem. Megtetszett minden, és nagyon hamar elszaladtak az évek. Jó volt a munkahely, és a kollégák is nagyon befogadóak voltak. Ugyan nem terveztem hosszú távra maradni, csak pár évre, de végül itt ragadtam, így lett Anglia az otthonom tizenhét éve.

- Honnan a rendőri motivációd?

- Gyerekkoromban nagyon vonzott a rendőri és a katonai pálya, valószínűleg, mert édesapám rendőr volt. Ő persze lebeszélt arról, hogy ezt válasszam, mert az akkori viszonyok teljesen mások voltak, mint mostanában. Viszont nekem megmaradt a motivációm, mivel rengeteg érdekes feladatot látott el a munkája során: volt közlekedési- és kutyásrendőr, dolgozott nyomozó alosztályon, és körzeti megbízott is volt. Szóval

Álmomban nem gondoltam volna, hogy végül itt, Angliában leszek majd önkéntes rendőr.

- Hol hallottál az önkéntes rendőri szolgálatról?

- Egy érdekes véletlen miatt került elém ez a lehetőség, amiről egyébként nagyon kevesen tudnak Angliában. Egy helyi magyar összejövetelen találkoztam két magyar rendőrtiszti főiskolás sráccal, akik akkoriban éppen egy program keretében voltak itt a helyi rendőrségnél, három hónapig. Meséltek rólam a szolgálatvezetőjüknek, aki meghívta a helyi magyarokat egy találkozóra. Tőle hallottam, hogy van egy ilyen lehetőség.

Hatalmas és igazán intenzív élmény volt belátni a színfalak mögé, hogy milyen a bűnüldözés az ártatlannak kinéző városban. Ezután eldöntöttem, hogy belevágok.

- Mit jelent az önkéntesség?

- Angliában nagyon gyakori, hogy az emberek önkéntes feladatokat vállalnak, nagyon sok lehetőség van erre. Ez annyit jelent, hogy, a főállású munkájuk után végeznek valami teljesen más tevékenységet, akár mint én, a rendőrit, teljesen ingyen, fizetés nélkül, de ugyanakkora felelősséggel. A rendőrségen belül az önkénteseknek is van egy minimum óraszám-követelményük. Maximum óraszám nincsen szabályozva, tehát akár minden nap lehet önkéntesen dolgozni.

Ez számomra is meglepő volt. Emellett havonta kötelező tréningek vannak, amiken részt kell venni. A speciális tréningek témája például az ajtóbetöréses behatolás, a gyorsforgalmi utakon intézkedés, a megkülönböztetett hang- és fényjelzéssel ellátott jármű vezetése, valamint a forgalmi rendőröknek a nagy sebességű üldözés és az elfogás. Drogtúladagolásnál az életmentő gyógyszeres beavatkozásra is csak arra külön képzett rendőr jogosult. Ha nincs szolgálatban ilyen kolléga, akkor mindenképpen meg kell várni a kiérkező mentőt. Emellett lehet még szakosodni akár a nyomozókhoz is, és azon a csoporton belül is lehet gyűjtögetni a tréningeket és a tapasztalatokat. Némelyik tréning annyira speciális, hogy ha valaki vállalja a továbbképzéseket, attól jóval magasabb munkaóraszámot is várnak el, mert ezek a továbbképzések nagyon drágák, és csak akkor támogatják, ha ezzel a gyakorlatban, rendszeresen fogja majd segíteni a rendőrség munkáját.

- Te hogyan élted meg az alapképzési tréninget?

- Már elég jól beszéltem angolul, mégis a jogi szaknyelvet, szakszavakat nem ismertem kellően. Akkor az nekem egy erős gyorstalpaló volt, megtanulni a különböző törvényeket és a kifejezéseket, hogy hivatali folyamatokban, jelentések írásában a megfelelő szaknyelvet használjam. Segített, hogy a törvényi környezet le van egyszerűsítve Angliában, nagyon sok olyan törvény van, ami egyszerűen alkalmazható és áttekinthető. Ugyanakkor meglepetés volt, hogy mennyi régi törvény van még mindig használatban, ami néha azért kusza tud lenni. Ha viszont valaki valamiben elakad, rádión felhívhatja a felettesét és információt kérhet, ez itt általában bevett dolognak számít.

- Mik azok a dolgok, amik a leginkább megleptek?

- Itt nincs egyetemes személyes azonosító okmány, ami nekem elképesztő volt eleinte. Amikor intézkedünk, és megkérünk valakit, hogy igazolja magát, a legtöbb a bűnöző mégis általában valós nevet és címet ad meg. A rendőrre van bízva, hogy mit hisz el, vagy mit nem, hacsak nem szolgál az illető elegendő bizonyítékkal valós kilétére. Onnantól kezdve, ha valaki ad nekem egy nevet és címet, és azt a központtal leellenőrizve nem vagyok teljesen biztos az illető kilétében, akár őrizetbe is vehetem, élve a gyanúval, hogy hamis adatokat adott meg.

Itt a jogosítványnak sem kell nálunk lennie a járművezetéshez, igazoltatás után is bemutatható hét napon belül. A rendőrök ugyanakkor abszolút nagy mozgástérrel rendelkeznek. A tréningeken is elmondták, ha bárki a rendőrségen belül utasít, hogy valakit tartóztassak le, megtagadhatom, mert ez a saját döntésem, mint ahogyan az is, hogy hogyan járok el az elkövetővel szemben. Tehát azt sem mondhatja meg egyik feljebbvalóm sem, hogy valakinek adjak-e helyszíni bírságot, vagy engedjem el egy szóbeli figyelmeztetéssel. Ez nagyon pozitív, hogy a rendőr tudására, gyakorlatára és értékítéletére van bízva, hogy ő mit lát és tapasztal az eset során.

Angliában teljesen más a törvényi környezet is, a közlekedésben például az irányjelző használatának elmulasztása, vagy a piroson átszaladás nem szabálysértés. A kézben tartott traffipax nem fényképez, nem rögzít, csak jelzi a sebességet a kijelzőn, amikor belenéz a rendőr. Sőt, nem is pásztázható ezzel a kamerával a forgalom, leengedett kamerával kell várakozni, és csak amikor azt érzem, hogy szemmel láthatólag gyorsabban jön egy autó, akkor mérhetem meg. Tehát nem lehet „vadászni” a gyorshajtókra. Amikor félreállítom az autóst, és azt mondom neki, a kamera ezt a sebességet írta ki, ennyivel haladt, adhatok neki egy bírságot, ott vitának a továbbiakban helye nincs, nem kell további bizonyíték, mert láttam a kamera által mért adatot. Ha mégsem hiszi el és vita támadna, akkor bíróságra kerül az ügye, de akkor is a rendőr szava lesz a döntő, amennyiben dokumentálva van az egész és a kamera hitelesítve volt.

- A rendőröknek adott döntési szabadadság mellett más is meglepett?

- Itt nagy figyelmet fordítanak arra, hogy amikor egy rendőr kimegy egy adott incidensre, van hogy a sértett, de van, hogy az elkövető épít ki egy olyan kimondatlan rokonszenvet, kapcsolatot a kiérkező rendőrrel, ami után elképzelhető, hogy csak azzal a rendőrrel akar majd beszélni a továbbiakban, senki mással. Az ilyen esetek miatt az egész rendszer úgy van felépítve, hogy támogatják, hogy az a rendőr is benne maradhasson az ügy folyamatában, mert ez a legtöbbször gördülékenyebbé tesz minden kommunikációt a továbbiakban. Ez már velem is többször előfordult, amikor valaki csak velem akart beszélni, megbízott bennem, még elkövetőként is. Ez egy igazi felnőtt tanmese, soha az életemben nem gondoltam volna, hogy így is működhetnek kapcsolatok emberek között.

- Miért nincs fegyvere az angliai rendőröknek?

- Az alaprendőrnek nincsen lőfegyvere, csak a fegyveres egységeknek, akik erre speciálisan ki vannak képezve. Természetesen van eszköztárunk, de főleg a kommunikáció a fontos.

Meg is kérdeztem, hogy ez miért van így. Azt mondta a kiképző, hogy egyrészt statisztikailag nincs olyan nagy számú szituáció, ami indokolttá tenné a lőfegyver viselését, másrészt a magánkézben tartott lőfegyverek törvényi szabályozása talán Angliában az egyik legszigorúbb a világon. Mivel ez egy sziget, valamelyest jobban tudják ellenőrizni a kikötőiket, így az ország méretéhez és a populációhoz képest kvázi kevés a bűnözői körök kezén forgó lőfegyver. Angliában nagyon komolyan veszik, hogy az átlag állampolgárnak ne legyen fenyegetettség érzése. Hogyha mi, akár csak megelőzésképpen is elővesszük a paprika sprayt, vagy a viperánkat egy intézkedés során, arról már egy formanyomtatványt kell kitölteni, dokumentálni kell, hogy mi volt az oka. Nem kelthetünk félelmet az állampolgárokban, ez itt nagyon fontos.

- Mennyire tisztelik a rendőröket?

- Nagyon nehéz felmérni, vegyesen reagálnak az emberek. Amikor rendőrként kint vagyok az utcán, többnyire elkövetőkkel foglalkozom, és elfogadom, hogy ők nem is kell, hogy feltétlen szeressenek vagy tiszteljenek minket. Nem tudhatjuk, kinek milyen tapasztalatai vannak a rendőrségről.

Nem szabad elfelejtenem, hogy nem azért döntöttem úgy, hogy esetleg bírságot adok valakinek, amilyen stílusban velem beszél, hanem azért, amit elkövetett. Ha ez nem így lenne, akkor az egy személyes, hangulatalapú döntés lenne, ami szakmaiatlan és rossz. Mondok erre egy nagyon leegyszerűsített példát, kint üvöltözik valaki az utcán félelmet keltve a többi járókelőben. Amikor rendőrként, szolgálatban megközelítem és velem is ordibál, nem vehetem csak ezért őrizetbe, mert bennem is félelmet keltett. A rendőrtől elvárják a jóval magasabb tolerancia szintet minden ilyen esetben. Van aki amúgy egész jól, barátságosan kezel minket, annak ellenére, hogy elkaptuk, de van, aki utálja a rendőröket, dacára annak, hogy szerintem a rendőrség mindent megtesz azért, hogy mindenki biztonságban, és megfelelően kezelve érezze magát egy intézkedés során.

És az sem ritka, hogy a fogdáig tartó autós utazás során elnevetgélünk az elkövetővel. Ami bevallom talán - magyar viszonylatban - hihetetlenül is hangzik, de igaz. Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy barátkozunk. Viszont onnantól kezdve jóval kisebb a veszélye, hogy bármi rossz dolog fog történni, és alapból is mindenkit megillet az emberi bánásmód, nincs előítéletességnek helye. Én mindenkivel próbálok pozitív, fair és jó fej lenni, mert ez a legfontosabb talán az elkövető és saját biztonságunk miatt is, hogy mindenképpen, még egy letartóztatás után is stresszmentesen, jó hangulatban jussunk el a fogdáig. Abban a pillanatban, ahogy őrizetbe vettünk valakit, annak a testi épségéért mi felelünk.

- Tanítják a bánásmódot is?

- Rengeteg tréningünk van a helyes helyzetek pszichológiai alkalmazásához. Meg kellett tanulni, hogy másokat ne a saját élményszintünkön skatulyázzunk be, ezeket a beidegződéseket el kell engedni, amikor intézkedünk.

- Átalakultál ebben a munkában?

- Száz százalékig. Abszolút megértőbb, nyitottabb, elfogadóbb, türelmesebb lettem. Nehezen lehet kihozni már a sodromból, jobban a dolgok mögé tudok látni, és az empátiám is sokat fejlődött. Gyakran megkapom másoktól, hogy „de te nem is kapsz fizetést, miért csinálod?”. Ilyenkor nehéz azt elmagyarázni, hogy ettől a munkától valójában mennyi mindent is kapok. Úgy érzem, az életem és a személyiségem is jobb lett, mert ebből voltaképpen nagyon sokat profitálok.

- Volt olyan eset, ami nagyon megviselt?

- Nem beszélhetek sok mindenről, de volt olyan, amikor találtam egy elhunytat, aki már két hete halott volt, és amikor bementem a lakásába, ott megdöbbentő körülmények fogadtak. Ott úgy elgondolkodtam, hogy az emberek a zárt ajtók mögött milyen életet is élnek, és mennyi mindenről nem tudunk. Szívszorító az is, amikor gyerekekkel kapcsolatos esetünk van, elhanyagolás vagy gyilkosság, ezek mindig nagyon megráznak. Volt egy furcsa esetem, amikor riasztás jött, mert egy rendőr vészhívást indított. Megtámadták, és az én egységem volt a legközelebb hozzá. Egy öngyilkoshoz küldték ki, de a helyszínen többen is voltak, és rátámadtak, emiatt a rádióján vészjelzést indított.

Én érkeztem elsőként a helyszínre, és azonnal elkezdtem lerángatni a férfiakat a kollégáról. Egy rövid dulakodás után mindkét elkövető bilincsben volt. Az egyik még hátrabilincselt kézzel is próbálta a karján lévő, saját magának okozott vágott sebeket körömmel mélyíteni. Ez az egész jelenet annyira groteszk volt, nagyon sokáig bennem maradt.

- Angliában miért van annyi késes támadás?

- Valóban Angliában nagy problémát okoznak a késelések, és ez egy öngerjesztő probléma, mert

Emiatt különböző kampányok vannak, mint a Bin the Blade, amikor amnesztia keretében a kihelyezett konténerekbe összegyűjtik a kidobott késeket. 2019-ben szigorítottak a törvényi jogszabályon, most már otthon sem lehet szamuráj kard, még dísz sem, valamint 50 centinél hosszabb, ívelt pengéjű kard tartása is illegális. A késes támadások nagy része a bandaháborúk miatt van, de mindenfajta más bántalmazásnál és a nézeteltérések rendezésénél is előfordulnak késelések.

- 15 éve vagy rendőr, minden nap kiteszed az életedet a veszélynek...

- Próbálok erre nem így gondolni. Ez nem fordulhat meg a fejemben, nem rágódok ezen, és nem izgulok. Hála istennek nem lépten-nyomon történnek tragédiák, de azért sajnos halnak meg szolgálat közben rendőrök. Bár átlagemberként látjuk a rendőröket intézkedni, de ez semmiképpen sem egy hétköznapi munka.

Mi odafigyelünk a társainkra, egymásra minden szituációban, és bár irtó közhelyes, de mindig résen kell lenni. A hívószámokról tudjuk, hogy ki az egyedül lévő rendőr, így ha halljuk, hogy rizikósabb riasztást kap, akkor azonnal többen ugranak, hogy menjenek támogatásként, ha van rá lehetőség. A trénereink folyamatosan oktatnak, tanítanak minket, hogy mindenfajta szituációt a lehető legjobban ki tudjunk védeni. Ez egy nem veszélytelen állás, voltaképpen rossz emberekkel foglalkozunk, akik ártanak másoknak, maguknak és nekünk.

Nagyon fontos az, ahogyan kommunikálunk, ahogyan beszélünk a másikkal, mert a helyzetek nagyon rossz irányba fordulhatnak pillanatok alatt, ha esetleg nem megfelelő a hangnem, és nem a megfelelő szavakat használjuk, vagy éppen nincsen empátiánk. Potenciálisan a szolgálatban minden helyzet veszélyes lehet, nyilván amikor itthon dolgozom főállásban az íróasztal mögött, kevesebb veszélyes incidens érhet.

- Sérültél már meg?

- Lekopogom, nem volt sérülésem, szeretném azt mondani, hogy ez a fellépésemnek is nagyban köszönhető. Próbálok mindig mindenre odafigyelni, még ha érzem is, hogy fáradt vagyok, akkor is minden intézkedésnél óvatos vagyok és gyanakvó, emellett nyitott és barátságos, ami bár elég ellentmondásosan hangzik, de kivitelezhető. Azt szoktam még mondani, hogy magas vagyok, és emiatt már önmagában a jelenlétem is lejjebb viszi az indulatokat sok esetben.

- Mit jelent, hogy szolgálatba helyezheted magad?

- Önkéntes rendőrként én is teljes jogkörrel rendelkezem, nemcsak akkor, amikor szolgálatban és egyenruhában vagyok, hanem szolgálaton kívül is.

Ebben az is érdekes, hogyha ilyenkor segítségre szorulok, és megkérek egy másik civil embert, hogy segítsen nekem és ő megteszi, abban a helyzetben ugyanolyan törvényi védelmet élvez, mint egy intézkedő rendőr. Ilyenkor természetesen senki nem kér vagy kötelez arra, hogy veszélynek tegyük ki magunkat, hiszen felszerelés nélkül vagyunk, civilben. Azt szokták mondani, hogy ha úgy ítéljük meg a testi épségünkre veszélyes lenne beleavatkozni, akkor csak annyival segítsünk, hogy hívjuk a rendőrséget és adjunk információt. Állampolgárok is intézkedhetnek bűncselekmény megakadályozása érdekében, és indokolt esetben erővel is visszatarthatják az elkövetőt a rendőrség kiérkezéséig. Ennek természetesen arányosnak és indokoltnak kell lennie. Alapvetően igaz, hogy Angliában az emberek ha látnak valami furcsaságot betelefonálnak a rendőrségre, figyelnek egymásra, ami nagyon jól jön, hiszen a rendőrség önmagában nem tud mindenhol ott lenni.

- Mindebből úgy tűnik, nagyon szereted, hogy épp Angliában lehetsz rendőr.

- Mindig is csodáltam az angol rendőröket, mert praktikusnak és szervezettnek tűnnek, mégis közvetlenek. Nemcsak jól képzettek, de barátságos fellépésükkel hozzáférhetőek és elérhetőek az emberek számára; az utcán gyakran szelfiznek velük, mert bizalmat sugároznak. Itt az átlagember a segítséget látja meg bennük, még ha az utóbbi időben a rendőrség renoméját meg is tépázta egy-két eset. Ettől függetlenül, azt kell mondjam, büszke vagyok, hogy közéjük tartozom.

Garaczi János azok közé tartozik, akiknek magyarként sikerült megvalósítani az amerikai álmot, igaz ehhez elképesztően rögös út vezetett. Már gyerekként kimagaslóan jó volt matematikából és számítástechnikából, nyolcéves kora óta programozott. Informatikával akart foglalkozni, a legjobbak között került be a Budapesti Műszaki Egyetemre, de - ahogyan ő fogalmazott - elkallódott, így végül úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet, és kiköltözik az édesanyjához az Egyesült Államokba. A nulláról indult, többször is felért a csúcsra, de sokszor kellett újrakezdenie. Ma pedig egy olyan céget vezet, ami titánium alkatrészeket gyárt többek között az F35-ös és F22-es vadászrepülőkhöz, katonai drónokhoz és a Starliner rakétáihoz. Most arról mesélt a Szeretlek Magyarországnak, hogyan jutott el idáig.

– Magyarországon születtél, itt nőttél fel, itt jártál iskolába is. Egy korábbi interjúdban arról beszéltél, hogy nagyon hálás vagy a magyar oktatásnak. Milyenek voltak az iskolás éveid?

– Kecskeméten születtem, ott is jártam iskolába. A tanulmányaimat a Zrínyi Ilona Általános Iskolában kezdtem. Akkoriban indult el a számítástechnikai oktatás. Harmadikos voltam, amikor csináltattak velünk egy tesztet. Hamar kiderült, hogy van érzékem a számítástechnikához, és matekból is nagyon jó voltam, így bekerültem az informatikai tagozatra. Már nyolcéves koromban elkezdtem programozni, otthon is mindig ezt csináltam, nagyon beleszerettem. Aztán a Kecskeméti Református Gimnáziumnak indult egy hatéves tagozata, ahova felvételizni kellett. Matekból az én felvételim lett a legjobb, így amikor bekerültem az iskolába, nekem kötelező lett a matektagozat. De ezt egyáltalán nem bántam, mert szerettem csinálni.

– Tehát akkor igazi jó tanuló voltál.

– Nagyon jó tanuló voltam, a szabadidőmben is matek meg fizika feladatokat oldottam meg. Igaz, a magatartásom nem volt valami fényes. Sokat verekedtem. Apám akkor beíratott karatéra, de attól csak rosszabb lett. Aztán mindenféle sportot kipróbáltam: birkóztam, teniszeztem, pingpongoztam, sőt, mivel apa az NB I-ben focizott, így nekem is kötelező volt a foci. De azt nem szerettem, mert mindig beállítottak kapusnak.

– Mi szerettél volna lenni akkoriban?

– A gimnáziumban plasztikai sebész szerettem volna lenni. Igazából emögött az állt, hogy szerettem a biológiát, és megtudtam, hogy a plasztikai sebészek nagyon jól keresnek. Elmentem megnézni egy plasztikai műtétet, majdnem elhánytam magam. Úgyhogy rájöttem, hogy ez mégse nekem való. Aztán jött, hogy fogorvos leszek. A szüleim egyéves koromban elváltak, apám új párjának pedig volt egy fogorvosi praxisa Kecskeméten. Jól menő fogorvos volt, és mondta, hogy miért nem megyek el fogorvosnak, és veszem majd át a praxisát. Én viszont nem akartam mások szájában turkálni. Akkor kezdett beindulni az informatika, és azt hallottam, hogy azzal is jól lehet majd keresni. Én programoztam, és jó is voltam benne, versenyekre jártam, így maradt ez az irány. 16 évesen eldöntöttem, hogy a Műszaki Egyetemre megyek, informatika szakra. Megnéztem, hogy milyen tárgyakból kell jól teljesíteni, ráfeküdtem a matekra, a fizikára és a programozásra. Ráadásul németből és angolból is jó voltam, megcsináltam a nyelvvizsgát is, így végül sikerült bekerülnöm a Budapesti Műszaki Egyetemre.

– Gondolom ott is nagyon jól teljesítettél.

– Amikor kiderült, hogy felvettek, és Budapestre költözöm, az egyik tanárom azt mondta nekem, hogy velem az lesz a baj, hogy nem lesz, aki kordában tart. Igaza lett. Bekerültem egy olyan kollégiumba, ami eredetileg egy lánykolesz volt. Na, hát nem sokat jártam be az egyetemre, eléggé elkallódtam. Ráadásul az édesanyám kiment Amerikába 1997-ben, mi pedig a testvéremmel meglátogattuk az egyetem első nyarán. Az öcsém vele maradt, én visszajöttem Magyarországra.

A tandíj viszont elképesztően drága volt, így dolgoznom is kellett mellette.

– Amerikában tudtál számítástechnikával foglalkozni? Vagy hol tudtál elhelyezkedni?

– Próbáltam több számítástechnikai céghez is bekerülni, de akkor még nem voltak papírjaim, így sehova sem akartak felvenni.

Akkor úgy volt, hogy ha a campuson belül dolgoztál valahol, akkor kaptál egy társadalombiztosítási számot, amivel például letehettem a jogosítványt. Ezzel a kettővel pedig már azért el lehetett helyezkedni zöldkártya nélkül is. Azt egyébként úgy kaptuk meg, hogy az édesanyám hozzáment egy amerikai állampolgárhoz, és mivel 21 év alatti voltam még, én és az öcsém is automatikusan megkaptuk a zöldkártyát.

– Ez úgy hangzik, mintha innen egyenes út vezetett volna a sikerhez.

– Rengeteget dolgoztam, több kávézóban is megfordultam addigra, és mellette tanultam is.

Van Los Angelesben egy magyar ház, ahol a kint élő magyarok szoktak összegyűlni. Elmentünk ide az öcsémmel. Édesanyám sokat járt hozzájuk, segítette a közösséget, így felajánlották, hogy a padlást rendbe tehetjük magunknak, és odaköltözhetünk átmenetileg. Szépen kitakarítottuk, megcsináltuk, erre kitalálták, hogy fizessünk érte. Én meg mondtam, hogy az kizárt.

– Tehát kilakoltattak, majd a magyar közösség által segítségként felajánlott helyre se tudtatok beköltözni. Azért ez egy kemény helyzet lehetett. Mihez kezdtél?

– Szerencsém volt, mert az akkori barátnőm egyik ismerőse kiköltözött Japánba, és megengedte, hogy addig az ő lakásában lakjunk. Egy nagyon pici lakás volt, de legalább volt fedél a fejünk fölött, és addigra meglett a zöldkártyám is. Azonnal elkezdtem munkát keresni, telefonálgattam, egy csomó céget felhívtam, végül egy padlós vállalathoz vettek fel. Eredetileg a számítástechnikai háttérrel kellett volna foglalkozom, én csináltam például weboldalt nekik. Aztán volt, hogy be kellett segítenem az árukiadásnál. Észrevették, hogy jól bánok az emberekkel. Egy idő után vezető lettem, majd megkértek, hogy építsek ki a kapcsolatokat kínai gyártókkal, ahonnan be lehet hozni az árut. Nagyon élveztem ezt a fajta munkát, és nagyon jól is ment, de aztán, amikor fizetésemelést kértem, a tulaj közölte, hogy nincs pénz. Én pedig pontosan tudtam, hogy ez nem igaz.

Én tartottam a kapcsolatot a kínai gyártókkal, az ügyfelekkel is, így könnyű volt felépíteni egy saját céget. Akkor nagyon jól ment, végre sok pénzem lett, költöttem kocsikra, nőkre, mindenre, amit csak el tudsz képzelni. És akkor betoppant a válság 2008-ban. Egyik napról a másikra dőlt be az üzlet. Én pedig ismét az utcára kerültem, tartoztam egy csomó embernek, vittem vissza a flakonokat a boltokba, hogy egyáltalán kenyeret tudjak venni magamnak. Végül az egyik ismerősöm azt mondta, hogy elmegy egy CNC gépekkel foglalkozó céghez. Ez engem is érdekelt, ezért gondoltam, megpróbálom én is.

– Ez a Delta Machine, ami mára a te céged. Hogyan kezdted ott a munkát?

– A céget egy magyar férfi, Bacsa Béla alapította, aki még a ’70-es években jött ki Amerikába. A Delta szerszám- és alkatrészgyártással foglalkozik. Korábban még sosem láttam olyan gépeket, amikkel ott dolgoztak, de kértem, hogy mutassák meg, hogyan működnek. Elvégeztem egy esti tanfolyamot, és hamar elkezdtem programozni a gépeket. Béla egy nagyon jó szakember volt, sokat tanultam tőle. Később új programokat is írtam a gépekhez, így sokkal gyorsabb lett a munka. Végre megtaláltam azt, amiben jól éreztem magam, amiben jó vagyok, boldoggá tesz és még jó pénzt is kereshetek vele.

– Hogyan kerültél te a cég élére?

– 2015-ben Béla eldöntötte, hogy nyugdíjba vonul, én pedig átvettem tőle a cég vezetését. Rengeteg dolgon változtattam. Rájöttem, hogy rengeteget dolgozunk, de pénzt alig keresünk vele. Nekem volt üzleti érzékem, amit tudtam a cég szamara kamatoztatni. Kerestem új partnereket, és modernebb gépeket vásároltam. Két év alatt több millió dollár értékben bővítettem a gépparkot. Időközben annyi munkánk lett, hogy nekiláttam automatizálni mindent. A gépekhez olyan programokat írtam, amiknek a segítségével ellenőrizni tudják, hogy például egy szerszám eltört-e.

Ez pedig azért fontos, mert titániumot használnak többek között a hadiiparban is.

– Mi a fő profilotok most?

– Jelenleg leginkább a hadiiparban mozgunk:

Mivel az állami szektorral is együttdolgozunk, nemrég el kellett költöztetnem a gyárat egy új helyre, hogy minden biztonsági intézkedésnek eleget tegyünk. De jelenleg egyébként a Starliner rakétáihoz is gyárunk kritikus alkatrészeket.

– Gondolkodtál esetleg azon, hogy Magyarországon is terjeszkedj, vagy, hogy elhozd ide azt a technológiát, tudást, ami alapján ekkora sikereket könyvelhetsz el?

– A mai napig büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és, hogy otthon tanultam. Sokat köszönhetek az otthoni oktatási rendszernek. Éppen ezért szerettem volna a magyar egyetemekkel együttműködve átadni azt a tudást, amit megszereztem az évek során. A részletekbe most nem mennék bele, de ez különböző okok miatt végül nem valósulhatott meg. Ezzel kapcsolatos az is, hogy egyelőre nem tervezek üzletileg sem terjeszkedni Magyarországon.

– Sokszor kellett újrakezdened a nulláról és végül megvalósítottad az amerikai álmot, igazán sikeres lettél. Mire vagy a legbüszkébb?

– Az üzlet szempontjából elképesztően büszke vagyok arra, ahová eljutottam. Számomra ez azért is nagyon különleges, mert

Hiszek abba, hogy ha van akarat, akkor van megoldás is. Nagyon fontos, hogy nem szabad feladni! Ez egy nagyon fontos lecke. Csak azok lesznek sikeresek az életben, akik nem adják fel. Annyiszor feladhattam volna, annyiszor mondhattam volna, hogy ez nekem nem megy. És mindenki ellenem volt, mindenki csak azt mondta, hogy nincs elég pénzed, túl fiatal vagy, nincs tapasztalatod, nem tudod megcsinálni, lehetetlen, másnak se sikerült. És én mégis megcsináltam. Erre nagyon büszke vagyok, és arra is, hogy szellemileg hova jutottam el. Emlékszem, hogy 18 évesen, a gimiben megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni. A legtöbben azt válaszolták, hogy orvosok, rendőrök, ügyvédek, vagy építészek. Én azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit fogok csinálni, de sok pénzt fogok keresni. És ezt meg is tudtam valósítani, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy mindeközben élvezem azt, amit csinálok.

Minya Viktória különleges magyar híresség, aki illatkreációival meghódította a világot. Nemzetközi sikereivel kivívta szakmája tiszteletét, ma pedig már ő taníthatja a következő parfümőr generációkat. Az útja azonban kicsit sem volt egyszerű ebben a köztudottan tradicionálisan férfiszakmában. Álma megvalósításához meg kellett küzdenie minden pillanatban.

Most mesélt arról, milyen hosszú út vezetett ahhoz, hogy parfümőr lehessen, de beavatott minket abba is, hogyan és mennyi idő alatt áll össze egy saját illata.

– Hogyan kezdődött a parfümökhöz való vonzódásod?

– Gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekeltek az illatok. Egyszer, úgy öt-hat éves koromban, emlékszem, a telkünkön voltunk, amikor apu szokás szerint füvet nyírt, és a frissen vágott fű szaga egyszerűen rabul ejtett, ahogyan keveredett a tavasz illataival. Akkor arra gondoltam ezt valahogy tartósítani kellene, hogy máskor is érezhessem, és hogy másokkal is megoszthassam. Ezen felbátorodva elkezdtem összegyűjteni és kipréselni a friss füvet, majd apró gyógyszeres üvegcsébe töltöttem – persze pár nap alatt megromlott.

Mindenesetre ráébredtem arra, hogy az illatok milyen elementális erővel hatnak rám, és valószínűleg másokra is. Onnantól elkezdtem gyűjteni a pici parfümmintákat, minden zsebpénzemet azokra költöttem.

Ez lett a mániám, ez köztudott volt a családomban, így az egyik karácsonyra már parfümmel kapcsolatos könyveket kaptam ajándékba.

– Már gyerekként is parfümőr akartál lenni?

– Gyerekként még nem terveztem el, mert rengeteg területen kipróbáltam magamat, amiben csak lehetett. Éreztem, hogy van bennem egy jó adag kreativitás: táncoltam, énekeltem, színészkedtem. Szüleim aggódtak a művészlét bizonytalansága miatt, ezért közgazdasági tanulmányok irányába tereltek.

Ahogy meglett a diplomám teljesen tudatosan elkezdtem kutatni, hogy mihez van érzékem, mi az, ami örömmel tölt el, milyen irányt válasszak, mert közgazdász nem akartam lenni.

Sokáig a divattervezésben gondolkodtam, de egyszer csak belém hasított a gondolat, hogy igazából az egész életemben a parfümök és az illatok, a szagok vonzásában éltem. Ez a felismerés telibe talált, és azonnal elkezdtem kutatni, hogyan fogom ezt megvalósítani. Ekkor éppen Párizsban voltam mint cserediák, mert az egyetem utolsó évét ott töltöttem. A lehető legjobb helyen voltam, a parfümök hazájában, ahol az álmaimat elkezdhettem megvalósítani.

– Mi kellett ehhez, hogy elindulhass ezen a különleges úton?

– Nagyszerűen kitaláltam, hogy beiratkozom a legjobb francia parfümiskolába, csak éppen pénzem nem volt rá. Egy ilyen parfümiskola nagyon drága, így elhelyezkedtem, és még négy évet lehúztam HR-esként ahhoz, hogy félretegyek annyi pénzt, amivel elkezdhettem a tanulmányaimat.

Az iskola a francia Riviérán volt, ahol ma is élek. Akkoriban ez eléggé megterhelő volt anyagilag, mert nemcsak a tandíjat kellett összeszednem, de egy évig szállást és megélhetést is kellett biztosítanom az iskola mellett, ráadásul ez az egyik legdrágább régió Franciaországban. Cserébe ez volt életem egyik legjobb éve! Mindig teli szájjal mosolygok, ha erről beszélek, annyira imádtam, és minden egyes percét élveztem az iskolának.

Nem volt könnyű, a nehézségek megedzettek, meg kellett küzdenem a sikerért minden pillanatban. Abban is biztos vagyok, hogy nem bírtam volna ki ezt a nyomást, ha nincs bennem ekkora szerelem az illatok iránt. Ez az ami átsegített, hogy kitartsak.

– Hogyan alakult ki a karriered?

- Az iskola elvégzése után különböző parfümvállalatoknak dolgoztam, mert mindenféle rutint akartam szerezni. De egyszer csak azt éreztem, hogy szeretném a kreatív elképzeléseimet minden megkötés nélkül megvalósítani, ezért elkezdtem a saját vállalkozásomat. Egy amerikai ékszercég sajátmárkás parfümöt rendelt tőlem, hirtelen minden sürgős lett, fejest ugrottam a vállalkozói világ sűrűjébe.

Már a szakmám legelején elkezdtem összevásárolni az illatorgonámhoz a dolgaimat, akkoriban még nem volt erre külön helyem. Emiatt a konyhában vagy főztem és ettünk, vagy az illatokat kreáltam, tipikus garázscég volt.

– Hogyan készül egy parfüm?

– Egy parfüm megalkotása nem feltétlenül csak képesség és érzék kérdése, mert az iskolában megtanuljuk ennek az alapjait. Az inspiráció úgy érkezik hozzám, mint amikor a föld alatt mocorogni kezd a tavasz. Miután ez az érzés már eléggé konkrét elképzelés lesz a fejemben, akkor leülök és leírom az alap receptúrát egy papírra.

Utána kezdődik az idegtépő része a munkának, mert nagyon ritkán sikerül valami elsőre.

A saját illatsorozatom majdnem minden tagja átlag három év alatt készült el, mert nagyon sok próbálgatásból áll. 450 nyersanyagból válogatok, abból választom ki az adott illathoz, ami a legjobban illik. Egy parfüm átlagosan 30-150 összetevőből áll. Nekem a kedvencem a barack illata, ami a nyári lekvár elkészítéséhez kapcsolódik, ez az illat emlékezetes nekem, mert minden évben segítettem a nagymamámnak vagy anyukámnak befőzni.

Amikor készen lett a saját parfümöm, a Hedonist, a végleges verziójából adtam a barátnőimnek, hogy teszteljék le nekem. Mindenki visszajelzett saját ízlése szerint, de

Ez azóta is visszatérő elem a vásárlók visszajelzésében: sőt kaptam egyszer egy levelet, amiben egy hölgy elmesélte, hogy ez a parfüm mentette meg a házasságát!

– Hogyan vívtad ki a helyed a szakmában?

– A vállakozás építése, mondhatom hogy nem a kedvenc területem. Könyvelés, megrendelés, kiszállítás ezek a feladatok, apró-cseprő dolgok sok időt elvisznek az alkotástól.

A legnehezebb mégis az volt, hogy itt Franciaországban, magyarként, nőként bekerüljek, részt vehessek ebben a főként férfiakból álló szakmában.

Ez talán sok mindent elmond az erőviszonyokról. Mára megtanultam ezt elfogadni és kezelni, de ez nem volt könnyű és időbe telt mire befogadtak.

Mostanra megismertek, része lettem a szakmának, és nagyon sok helyre meghívnak a világban az illatok miatt. Jártam már Moszkvában egy luxusbolt megnyitóján, ahová én is készítettem parfümöket. Voltam a Karib-térségben is, ahol egy barátnőmmel van egy közös munkánk. Aztán jártam Nigériában, ahol az első afrikai parfümtanfolyam megtartásásra kértek fel, de tartottam már workshopot Dubaiban is.

Sokszor vagyok Magyaroszágon, hiszen otthon is rengeteg a dolgom. Az utcán egyébként felismerem a parfümjeim illatát, ennél nincs is jobb érzés, ilyenkor növök pár centit a büszkeségtől.

– Milyen különleges feladataid voltak?

– Minden nap dolgozom, alkotok, és már kezd kinőni engem is a cégem. Van egy állandó segítségem a laborban, akivel összehangoltan tudunk együtt dolgozni, és kiválóan inspiráljuk egymást. Franciaországban lubickolok a lehetőségekben, fantasztikus ötletek születnek itt. Számtalan kreatív emberrel vagyok kapcsolatban, mindenkinek tonnányi ötlete van, ami megvalósításra vár.

Hasonlóan készítettem egy különleges levendulakompozíciót is, de olyan felkérésem is volt, amikor magyar desszertekhez készítettem parfümöt. Szeretem a kihívásos projekteket, mert a mai napig megszállottja vagyok a munkámnak.

– Hogyan jött a tanítás az életedbe?

– Párizsban éltem hosszú évekig, de visszaköltöztem a nyugodtabb riviérára, Grasse-ba, ahol a parfümiskolába is jártam. A véletlen úgy hozta, hogy felhívtak a volt iskolámból, mikor megtudták, hogy újra itt vagyok, és felkértek, hogy legyek az egyik tanáruk. Nagy örömmel fogadtam el, mert erre nem is gondoltam, de nagyon megtisztelő kihívást jelent számomra. Azóta egy másik neves parfümiskolában is tanítok. Két ilyen patinás akadémián órákat adni, nagyon kevés Orr kiváltsága.

Természetesen nincs mindenkinek lehetősége egy évig Franciaországban élni a képzés miatt, ezért tartok egyhetes intenzív tanfolyamot is, azon érdeklődők számára, akiket nagyon vonz ez a szakma, de még nem döntötték el, hogy fejest ugorjanak-e ebbe a mágikus világba.

– Mi kell ahhoz, hogy valakiből parfümőr lehessen?

– Igazából ebben nincsen alapkikötés, de nyilván tipikusan azok szoktak jelentkezni erre a képzésre, akiket érdekel ez a világ, illetve hogyha valakinek jó a képessége a szagláshoz, akkor az nyilván előny. Azok is jöhetnek, akik nem vették észre magukon, hogy kifejezetten különleges orral születtek, vagy nagyon élesen éreznek szagokat.

Az se baj, hogyha valaki nem érzi, ha ez a képessége kifejezetten fejlett lenne, mert

– Szeretsz tanítani?

– Az elmúlt 15 évemet tulajdonképpen végig alkotással, szagolgatással töltöttem, természetesen rengeteget fejlődtem, ami sok ajtót megnyitott előttem és elismernek a szakmában. Ebben a munkában benne van a szívem-lelkem, azt mondják ez érződik is a parfümjeimen, és talán ezért is állják ki az idő próbáját. Az, hogy ezt a tudást továbbadhatom, számomra megtiszteltetés.

Hadházi Renáta sok könyv között nőtt fel Polgáron. Bár őt magát nem érte diszkrimináció, az, hogy egy szegregált, romák lakta környezettben nőtt fel a mai napig hatással van az életútjára. Renáta ma már háromdiplomás pedagógus és leendő kutató, egy tiszaújvárosi általános iskolában tanít. Szívügye a hátrányos helyzetűek felzárkóztatása és a tehetséggondozás. Szabadidejében is a hivatása teszi ki az élete jó részét,  hiszen a diákjai inspirációjára elindított egy TikTok-csatornát, ahol módszertani ajánlásokat oszt meg, és a célja, hogy bemutassa egy átlagos tanár életét. Mindemellett egy felnőtt férfit tanít írni és olvasni. A hozzáállását és a tudományos munkáját idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így ő lett az év hétköznapi roma hőse.

A Szeretlek Magyarországnak most mesélt a gyerekkoráról, a tanulmányairól, a tanári pálya nehézségeiről, és arról is, hogy mi a legfontosabb dolog, amit át szeretne adni a diákjainak.

– Azt már korábban olvastam rólad, hogy egy kis, szegregált utcában nőttél fel, ami bizonyos szinten meghatározta aztán a felnőtt életedet is. Mesélj egy picit erről, milyen gyerekkorod volt, mit hozol magaddal otthonról?

– Így van, Polgáron, egy kis utcában nőttem fel. Ez egy szegregált utca volt. Nem a város cigánysora, de mégis szegregátumnak számított, mert többségében romák laktak itt, ráadásul nagyon fejletlen volt az infrastruktúra. Például nem volt aszfalt, ezért gyerekként sokszor úgy mentem iskolába, hogy zacskót kellett húzni a cipőmre, amikor elindultam otthonról, hogy ne legyen annyira sáros, mire beérek. Ettől függetlenül nagyon jó, tartalmas, aktív gyerekkorom volt. Mindig szívesen gondolok rá vissza. Az édesanyám jelenleg háztartásbeli, de sokáig Polgár Városgondnokságán dolgozott. Mindig szeretettel mentem végig az utcán, mert a város tele volt virágokkal, és tudtam, hogy ebben az ő keze munkája is benne van. Édesapám pedig vasipari munkás. Mindig nagyon sokat vállalt és vállal a mai napig. Nem egy pihenős fajta, neki mindig kell csinálni valamit. Azt gondolom, hogy a szorgalmat, a munka iránti szeretetet, a pontosságot, a precizitást tőle hozom.

– Már gyerekként is tudtad, hogy tanár szeretnél lenni?

– Kiskoromban az édesanyukám rengeteg könyvet vett nekem, így a könyvek iránti szeretet már ekkor kialakult bennem. Polgáron jártam általános iskolába, ahol volt egy nagyon jó magyartanárom. Ő volt a példaképem: ahogyan kiállt elénk, ahogyan beszélt, amit kisugárzott, a szeretete, kedvessége, motiváltsága nagy hatással volt rám. Aztán fel is karolt engem, versmondó versenyekre jártunk, műsorokra készültünk. Nagyon megszerettem a magyar nyelv és irodalmat, ekkor alakult ki bennem, hogy tanár szeretnék lenni, és olyanná szerettem volna válni, mint ő. Viszont az érettségi után tanítónak jelentkeztem, de sajnos elbuktam az alkalmasságit.

– Mit jelent, hogy elbuktad az alkalmasságit, miben nem feleltél meg?


– Nagyon készültem! Emlékszem, hogy énekből is vizsgázni kellett, népdalokat, gyerekdalokat kellett tanulni, és rengeteget énekeltem. A testneveléstől féltem a legjobban, de az hál' Istennek sikerült. Aztán jött az ének. Az “Által mennék én a Tiszán ladikon...” című dalt kellett elénekelnem, a tanár azt mondta, hogy oké.

Innentől kezdve már hiába mentem tovább, hiába mondta a pszichológus, hogy alkalmas vagyok, elbuktam az egész felvételimet.

– Hogy élted ezt meg?

– Akkor nagyon összetörtem, de tudtam, hogy újra kell terveznem. Végül arra jutottam, hogy a következő évben megpróbálom az egyetemet újra, és még több energiát fogok belefektetni, majd a felvételibe. Addig pedig úgy döntöttem, hogy elmegyek technikumra, és ez volt életem legjobb döntése! A Szerencsi Szakképzési Centrum Tiszaújvárosi Brassai Sámuel Technikum és Szakképző Iskolájába jelentkeztem Tiszaújvárosba, ügyviteli titkárnak. Közben eldöntöttem, hogy nem tanító, hanem magyar szakos tanár szeretnék lenni, ezért megcsináltam az emelt magyar érettségit, hogy most már tutira bekerüljek az egyetemre, és ez így is lett.

– Milyen volt először kiállni a diákok elé a gyakorlaton?



– Nagyon izgultam, de először nem is a tanítás miatt, hanem azért, mert szerettem volna abba az iskolába kerülni, ahol a technikumot elvégeztem. Számomra a Brassai volt az az iskola, ami a legtöbbet adott. Jó érzés lett volna oda visszamenni. És végül addig szervezkedtem, amíg sikerült bekerülnöm, így ott végezhettem a gyakorló tanításomat. Az pedig külön öröm volt, hogy a mentorom az a tanár lett, aki egykor engem is tanított.

10. osztályban kezdtem, ők ügyviteles lányok voltak, és kaptam egy szabad órát, ahol megismerkedhettem a gyerekekkel. Emlékszem, hogy kommunikációs gyakorlatokat csináltunk, ismerkedős feladatokat, egy körben ültünk, és olyan meghitt volt ez a környezet. Erre a mai napig emlékeznek a gyerekek is. Minden órámra nagyon sokat készültem, és olyan jó volt látni rajtuk, hogy érdekli őket, amit csinálok. Amit még szintén nagyon pozitívan éltem meg, az az volt, hogy folyamatosan visszajeleztek nekem. De egyébként mindig azt kérték tőlem, hogy legyek szigorúbb.

– Azért egy fiatal tanárnak nagyon nehéz megtanulni a szigort, nem? Végtére is nemrég még te is azokban a padokban ültél, ahol a diákjaid.

– Igen, ezt valóban nagyon nehéz megtanulni. De képzeld el, azt mondták: azért kértek, hogy szigorúbb legyek, mert egyszer vissza fognak vele élni. Szóval magukból kiindulva adtak tanácsot. De egyébként azóta sem mondanám magam szigorú tanárnak, viszont következetes vagyok.

– Mi volt számodra a legnehezebb kezdő tanárként?


– Szerencsére sikerült a Brassaiban elhelyezkednem, ebből fakadóan a legnagyobb nehézség az volt, hogy ez egy szakképző iskola is. Itt a hegesztők, csőszerelők, villanyszerelők mellett olyanok is vannak, akiket érettségire is fel kell készíteni. Ebben rögtön volt egy nagy kontraszt, hiszen amit megtehetek technikumban, azt nem tehetem meg a szakmás gyerekek esetében. De egyébként nekem a szakmunkás gyerekekhez nagyobb kötődésem van, mert nekik többségében nem a tananyagra volt szükségük, hanem rám, a személyemre, a segítségemre, a támogatásomra. És ez sokkal jobban erősítette bennem azt a hivatástudatot, ami miatt tanár szerettem volna lenni. Ráadásul az egyik legjobb élményem is ehhez köthető.

Úgy éreztem, hogy leküzdöttük a sztereotípiákat, mert nemcsak gimnáziumi tanulók érhetnek el eredményeket, hanem egy országos versenyen kiemelkedően teljesíthet egy hegesztő is, aki bár vasakkal dolgozik, pálcákkal forraszt, de attól függetlenül kinyitja a verseskötetet és olvas.

– Mi a legfontosabb számodra, amit át szeretnél adni a diákjaidnak?

– Azt, hogy nem a jegyek határoznak meg minket.

Mindig bíztatom őket arra, hogy ne így mérjék magukat, és rengetegszer elmondtam nekik, hogy az élet mindenkit igazol. A másik, hogy próbáljanak úgy élni, hogy szeretettel és tisztelettel forduljanak az embertársaik felé. Most egy általános iskolában dolgozom, de a Brassaiban tapasztaltam, hogy a szakmunkás gyerekeket nagyon lenézik. Többségében azért, mert roma származásúak, hátrányos helyzetű településekről kerülnek ki, sokszor nagyon nehéz családi körülmények között élnek, összességében más szociokulturális környezetből jönnek, amely sokszor ellentéteket szült. Éppen ezért próbálom átadni minden diákomnak azt, hogy ne lenézzük egymást, hanem fogadjuk el, és támogassuk a másikat. De nagy hangsúlyt fektetek a szabad gondolkodásra, és arra tanítom őket, hogy legyenek bátrak, hogy próbálják meg a gátlásaikat leküzdeni, feszegetni a határaikat.

– Milyen ma Magyarországon tanárnak lenni? Nagyon sokat hallunk arról, hogy a pedagógusokon nagy a terhelés, kevés a fizetésük. Te mit gondolsz erről, hogy látod ezt?


– Tanárnak lenni ott, ahol én dolgozom, nagyon jó. Azért, mert a gyerekek motiváltak. Velük rengetegféle módszert ki lehet próbálni, sok projektet tudunk megcsinálni.

Ha van olyan téma, ami nagyon tetszik a gyerekeknek, vagy közel áll hozzájuk, akkor nagyon sajnálom, hogy nem tudunk rá több időt szánni. Nem tudunk benne elmélyülni, mert sajnos menni kell tovább, haladnunk kell, mert lemaradni sajnos nem szabad. Mindemellett ott van, hogy a tanárok rengeteg olyan munkát végeznek, ami kívülről nem látszik. Például rendszeresen programokat szervezünk a gyerekeknek, készülni kell az órákra, versenyekre készíteni a tanulókat, és akkor még ott a sok adminisztráció. De mindenért kárpótol az, amikor a gyerekek visszajeleznek, hogy de jó volt ez az óra, vagy odajönnek, megölelnek, megkérdezik, hogy vagyok. Ezt tényleg csak hivatástudattal, szeretettel lehet csinálni.

– Ráadásul te még a szabdidődben is rengeteget foglalkozol a szakmáddal. Van egy TikTok-csatornád, ahol oktatásról készítesz tartalmakat. Mesélnél erről egy kicsit?


– Még a Brassaiban dolgoztam, amikor a gyerekek motiválására elindítottam a TikTok-oldalamat. Szerettem volna ezt a felületet hasznosan, tartalmasan, értékeket teremtve használni. Ezért olyan tartalmakat próbálok feltölteni, ami betekintést ad egy hétköznapi tanár életébe, illetve más pedagógus számára inspirációt adni egy-egy feladat megoldásához, tananyag feldolgozásához. Vannak a videóim között módszertani ajánlások, ötletek, de nagyon sokat osztom meg a gyerekek munkáit, mert szeretném, ha betekintést nyernének abba is, hogy a gyerekek igenis okosak, gondolkodnak, ki lehet belőlük hozni a legtöbbet, és lehet őket motiválni.

– A Tiktok-oldaladon láttam azt is, hogy van egy felnőtt diákod, egy férfi, aki most tanul meg írni és olvasni. Azért ez nem mindennapi kihívás. Őt hogy kezdted el tanítani?


– Ez úgy indult, hogy az édesanyjától kaptam egy levelet arról, hogy szeretné, ha a gyermekét korrepetálnám. De mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy személyesen találkozzunk. Meg is beszéltük a személyes találkozót, és elmentem hozzájuk.

Már akkor is úgy éreztem, hogy én ezt a feladatot meg akarom oldani, segíteni szeretnék, viszont középiskolai magyartanár vagyok, nem pedig tanító, így a módszertanomat nem képezik azok az ismeretek, amelyekkel őt meg tudom tanítani írni és olvasni. Mondtam nekik, hogy elvállalom, de időt kértem. Beszéltem a kollégáimmal, elkezdtem utánanézni, kutatni, hogy hogyan tudom őt jól tanítani. Aztán januárban elkezdtük az órákat. Hetente jön hozzám, én ilyenkor átalakítok egy szobát a házban, mintha egy tanterem lenne és tanulunk. Nagyon motivált, nagyon szorgalmas, és ez engem is tanít, sokat beszélgetünk a családról, az életről, mindenről.

Nemrég be is tudott iratkozni a polgári Dobbantó műhelybe, ahol megszerezheti majd a 8 osztályt. Ha ezt elvégzi, megtanul írni, olvasni, az az ő életminőségén is javítani fog.

– A hozzáállásodat, a szakmai munkádat idén Aranypánt-díjjal ismerték el, így te lettél az év hétköznapi roma hőse. Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy a közönség neked ítélte a díjat?


– A jelölésemet egy volt kollégám, Hágen Zsolt adta be, aki nyomon követte a pályámat. Úgy gondolta, hogy a tudományos munkásságom és az aktivitásom megérdemelné, hogy jelölt legyek. Egyébként mindig nyomon követtem az Aranypánt-díjat, de álmomban nem gondoltam volna, hogy egyszer én is megkapom ezt az elismerést. Én nem díjakért tanítok, a kutatói munkámat sem ezért végzem, hanem azért, mert engem foglalkoztat, ezt szeretem csinálni, ez a hivatásom, nem várok érte cserébe semmit. Az Aranypánt-díjat pedig az önkéntes munkámért és a tudományos munkáimért kaptam.

Dr. Gréczi-Zsoldos Enikő mentorommal számos versenyen elindultunk, többek között a Tudományos Diákköri Konferencián, ahol háromszor értünk el első helyezést, a közös tudományos munkánkért a Miskolci Egyetem is díjazott minket. Ezért is érzem fontosnak, hogy foglalkozzunk a hátrányos helyzetű, azon belül is leginkább a hátrányos nyelvi helyzetű emberekkel.