Önként vonult állami gondozásba, ma sikeres rendező és pedagógus
A 34 éves Kalányos Tamás színházi társulata nemcsak itthon, de külföldön is rendszeresen ad elő. Tamás első nagy rendezése az István, a király volt, amire pedig különösen büszke, az A Pál utcai fiúk. A színház mellett most szociálpedagógiát tanul és jogot olvasgat, mert sosem áll le az önfejlesztéssel. Egy iskolában figyelemzavaros, autista és más rendellenességgel küzdő gyerekekkel foglalkozik. Mindent, amit eddig elért, a puszta szorgalmának és lelkesedésének köszönhet.
Honnan jössz?
Móron születtem, cigány származású vagyok, de édesanyám már egy nem roma férjhez ment hozzá, szóval nem cigányok közt szocializálódtam. Aminek részben örülök, részben nem. Nem örülök, mert így nem ismerem igazán a kultúrájukat, nem beszélem a cigány nyelvet - és örülök, mert amúgy ki tudja, meddig jutottam volna el...
Tizenévesen úgy döntöttél, hogy önként állami gondozásba vonulsz. Ugyanakkor úgy tudom, a mai napig tartod a kapcsolatot édesanyáddal, békében, szeretetben. Mi történt akkor, ami miatt azt érezted, neked jobb az állam gondozásában lenni, mint az övében?
Anyukám engem lányanyaként, tizenhat évesen szült. Mivel nem tarthatott magánál, engem csecsemőotthonba adtak, majd egy dunaújvárosi óvodapedagógus házaspár vett magához. Ők neveltek engem hétéves koromig. A hetedik szülinapomat már anyukámnál töltöttem, aki időközben összejött egy férfivel - ő lett a nevelőapám. Az édesapámat nem ismerem, annyit tudok, hogy ő is Kalányos Tamás.
Móron szenzációs gyerekkorom volt, sok korosztálybelim vett körül, 11-en voltunk. Aztán jött a serdülőkori krízis, anyukám elvált, és hát, mint minden tini, én is őrajta vertem le a balhét. Őt okoltam, vele dacoltam, és ez elburjánzott.
Életem egyik legboldogabb négy éve kezdődött meg. Hagyták, hogy szabad legyek és kreatív, táborból táborba jártunk. Már ott is szerveztem, pörögtem. Az egész Fejér megyei karácsonyi gálát én rendeztem több száz gyereknek.
Mit szólt anyukád, amikor otthagytad a szülői házat?
Ki volt borulva ő is, meg én is. Ugyanakkor volt az egésznek valami szépsége, még a nagy krízis közben is. Képzelj el két embert, akik lehajtott fejjel és könnyes szemekkel, némán elengedik egymást. Ez óriási erőfeszítés volt az ő részéről is. És mostanra jobb vele a kapcsolatom, mint bármikor. Megbeszéltük a dolgokat, és azt gondolom, hogy ez a legfőbb titka mindennek. Idő kell hozzá és megfelelő pillanat, de a kommunikáció az emberiség legfőbb lételeme és gyógyírja.
Biztosan sok pajtásod volt az otthonban. Mit tudsz róluk, merre vitte őket az élet?
Nem tartom a kapcsolatot velük, és igazság szerint azt sem mondhatnám, hogy sok pajtásom lett volna, hiszen én későn kerültem be oda, volt egy korosztálybeli szakadék köztem és köztük. De jó szívvel emlékszem rájuk. Azt tudom, hogy egyikük már anyuka, és ott Fejér megyében ő lett az egyik év ápolónője. Szóval vannak sikertörténetek, de sajnos azt gondolom, hogy ez tízből két eset.
Van bármi vagy bárki, amit vagy akit a gyermekotthontól kaptál, és különösen nagy becsben tartasz?
Volt egy nevelőnk, a házvezető, Takács Árpi bácsi, ma már nyugdíjas. Ő az életem nagyon nagy mankója, terelője volt, meghatározó személy. Meg az, hogy lelkileg ápoltak. Biztattak, hogy ne égessen föl magam mögött a hidat, ami édesanyámhoz köt. Közben mégis rám bízták a döntés szabadságát. Akkor kezdtem újra közeledni anyukámhoz, amikor már nem a lakásotthonban éltem.
Önként is távoztál onnan, vagy valamilyen szabály alapján kellett négy év után továbbmenned?
Van rá szabály. Általában akik kisgyerekként kerülnek be, azok 18 éves korukig maradhatnak a lakásotthonban, de utána sem engedik még el a kezüket, ez az úgynevezett utógondozotti státusz, ilyenkor jellemzően már valahol máshol él az illető. Én nem nagyon voltam utógondozotti állományban, mert mentem Sopronba egyetemre. 24 éves voltam már.
Megváltoztatja az emberek megítélését akár pozitív, akár negatív irányba az, ha egy nevelőotthonban nevelkedett társsal kell együtt mozogniuk?
Nálam nem lett belőle se pozitív, se negatív megkülönböztetés, de egyébként bármelyik előfordulhat.
Persze a támogatás, amit ezek az állami intézmények kapnak, már sok éve nagyon kevés, kormánytól függetlenül.
Mik voltak az első behatások, amelyek arra döbbentettek rá, hogy rendezni akarsz?
Általános iskolában már rendeztem játékokat. Kvízműsorokat, amikbe például bevontam a tanárokat, szülőket is. Bár akkor még színész akartam lenni, de éreztem, hogy van hozzáértésem ehhez az egész szervezéses, rendezéses, kulturális vonalhoz.
Aztán jött a középiskola, ahol asztalos szakmát tanultam. Cseppet sem érdekelt, bár magát a fát és a fával való munkát szeretem. Levizsgáztam belőle, aztán érettségiztem Pápán, majd Sopronba mentem egyetemre. Sopronból pedig egy újságíró képzés kapcsán kerültem fel Budapestre. Miközben az újságírást tanultam, már beadtam a pályázatomat több színházba, és a képzés végét követő ősszel - 2011 vagy 2012 volt ez - már az Operettszínházban kezdtem segédrendezőként. És ott aztán nagyon megtanultam a szakma minden mélységét, bugyrát, kínját, örömét.
Széplaky Gézával
Eredetileg színésznek készültél. Ki vagy mi döbbentett rá arra, hogy a rendezés sokkal inkább az utad?
18 éves koromban szépen elmentem felvételizni Kaposvárra Babarczy Lászlóhoz, aki úgy kivágott, mint annak a rendje, mondván, még zöld alma vagyok. Beláttam, hogy tök igaza volt. Az egyetem alatt beálltam a színjátszó körbe, majd egy amatőr társulatba színészkedni, ami nagyon hasznos volt. Megtanultam a színház alapjait, egyfajta globális színházlátásra tettem szert. Ekkor vettem észre, hogy már színészként is vannak rendezési ötleteim. Rákaptam a dologra, és rögtön létre is hoztam a saját társulatomat. Azt hiszem, három bemutatónk volt a három év alatt. És amikor azok is tapsolnak, akik nem az ismerőseim, hanem idegenek, akiknek tényleg tetszett a darab, az egy jó visszajelzés.
Viszont ezután egy ideig még megmaradtak a színészi feladataim is: játszottunk a Müpában, sőt az Operettszínházban is statisztáltam. Érdekes az élet: a siker akkor jön, amikor az ember nem hajhássza.
Egy laza István a királlyal kezdted a rendezést, de volt Lúdas Matyi és A Pál utcai fiúk is. Ez utóbbira mondtad azt máshol, hogy különösen kiemelkedőnek tartod. Miért?
Ez egy közös produkció volt, profikkal és B-kategóriás színészekkel egyaránt. Szegedi Tamás barátommal rendeztük... hát ő egy csodát csinált. Ez az élmény nagy löketet adott az életemben.
Üveggolyó - jelenetfotó
Melyik darab az, amit különösen szeretnél megrendezni?
Puccinitől a Bohémélet.
Rendeznél mondjuk egy Nórát Ibsentől?
Rendeznék, háromféle verzióban is láttam az elmúlt időszakban. De úgy érzem, még nincs itt az ideje.
Shakespeare-t?
Shakespeare-hez még nem merek nyúlni. Azt gondolom, ő a színház koronázatlan királya, ha mondhatjuk így. Nagyon ügyelek rá, hogy belül mit érzek, és ne csak akkor rendezzek meg valamit, ha a közönségnek igénye van rá, hanem mert nekem is.
Jártál már külföldön színházban? Mit tapasztaltál?
Igen, a turnék során. Szerbiában, Ukrajnában, Romániában... Baromi jó volt, nagyon feldobott. Azt érzem a külhoni magyar színházaknál, hogy nagyon jól lüktetnek a társulatok. Emellett mind a színészek, mind a rendezők is nagyon jók, úgyhogy én a rendezői szakomat is mindenképp Marosvásárhelyen szeretném elvégezni.
Rendezőtársával, Szegedi Tamással
Most szociálpedagógiai területen is képzed magad. Mi a hasonlóság a két terület között?
Mivel mindkét terület emberekkel foglalkozik, különösen a rendezésben lehet nagyon jól alkalmazni azt, amit pedagógiából tanulok meg. Az emberismeretemnek, ha szabad így fogalmazni.
Autista gyerekekkel is foglalkozol. Mesélsz erről?
Alapjában véve egy speciális alapítványi iskola, ahol elvileg csak ADHD-s gyerekekkel foglalkozunk, de aztán a lyukas szociális háló miatt autisták, figyelem-és magatartászavaros, tanulási nehézséggel küzdő, értelmi fogyatékos gyerekek is vannak ott. Az igazgatónő 2 évvel ezelőtt hívott meg, hogy tanítsak itt, miután látta egy korábbi produkciómat.
Te milyennek látod az autizmust?
Nem olyan, mint az Esőember című filmben, az egy szofisztikáltabb, popularizáltabb felfogása, bár egy roppant jó film. Különcök, de nagyon imádnivalóak. Nagyon fontos az életükben a szabályelvűség. Az egész napirendet képes kártyákkal vezetjük föl nekik: most van reggeli, most van tanulás, satöbbi. Ettől eltérni nem igazán érdemes, mert ők azt nagyon nehezen viselik. Mindent megjegyeznek.
Én próbálok humorosan hozzájuk állni, ahogy az élethez is. Nem kell olyan mereven megközelíteni a dolgot, mert úgyse tudok mit csinálni. Itt nem én vagyok nyeregben, hanem ők, és nekem kell közelednem hozzájuk. Egyébként szerintem a jó pedagógusnak normál gyerekeknél is ez az ismérve. Mi csak egy katalizátor vagyunk, ami előhívja, serkenti a tudást, meglát, terelget. Ez a mi tisztünk.
Ifjabb Dvéri Zsolttal
Sokszor jutott már eszembe az a gondolat, hogy az autisták boldogabbak lehetnek, mint mi. Mert nem érzékelnek annyi keserűséget a világból. Te nem szoktad így érezni?
Nem hinném, hogy boldogabbak. Nagyon kettős az énjük: az egyik ott van előttünk, a másik pedig néha, a függöny mögül kandikál elő, és borzasztóan megdöbbentő tud lenni!
Mi volt a legfőbb erényed, aminek köszönheted azt, amit elértél? Kitartás, szorgalom, kedvesség, kreativitás...?
Azt hiszem, a Jóisten kézfogása. Szentimentálisnak hangzik, de tényleg.
Tehát nincs olyan erősséged, amit kifejezetten fontos eszközödnek tartasz?
Hmmm... Tudok az emberekkel bánni. Látom, hogy egy produkció során kit mikor kell megmasszírozni, már persze lelkileg, vagy épp letörni a szarvacskáját, majd utána újra felépíteni. Mert egy pedagógusnak fontos, hogy dorgálhat, de utána kötelessége újra felépíteni az illetőt. Ezt sokan elfelejtik. A színházi szakmában is.
Szóval, próbálok emberközpontúan dolgozni, érdekelnek mások.
Ifjabb Dvéri Zsolttal és Kós Mátyással instruálás közben
Ifjabb Dvéri Zsolttal
Ha az élet nem engedte volna, hogy a színháznál helyezkedj el, akkor mi lennél most?
Jogász. Az utóbbi időben az a perverzióm, hogy kellemes hobbiként jogot tanulok. Államjog, büntetőjog, polgári törvénykönyv...
Na de mégis, ez honnan jött?
Onnan, hogy érdekel a világ. Észrevettem, hogy akik nem ismerik a jogszabályokat, azokat kihasználhatják. Szóval ez valószínűleg egyfajta védekezési mechanizmus is.
Hol képzeled el magad három év múlva?
Nem tudom. Ahova a Jóisten vet. De itt Budapesten nagyon szeretek lenni. Itt tényleg mindenre van lehetőség. Ha hajnali négykor műdelfinen víziszörfözni támad kedvem, azt is meg tudom tenni. Megtörtént eset.
És harminc év múlva hol leszel?
Hatvannégy évesen? Hmmm... nem tudom. Biztosan valami passzív házban. Fontos számomra a környezettudatosság, most az egyik beadandómat is passzív házakból írtam. Nagyon szeretnék egy nap egy passzív házba költözni valamelyik Budapesthez közeli településen.
Balogh Levente és Keserű Balázs, Az álommeló 1. évadának győztese. Fotó: RTL
Fotó: Ujvári Sándor
