Egyre több a tiny house itthon – bejött a Cápák között 2021-es évadában bemutatott ötlet

A Cápák nem értettek egyet a Connectini termékével kapcsolatban. Balogh Levente először tett egy fél ajánlatot a vállalkozóknak, arra várva, hogy valamelyik cápatársa is ráharap a lehetőségre, végül azonban egyedül vitte az üzletet, egy elég komoly kikötéssel.

A termék értékesítésének felépítéséhez most 60 millió forintra lenne szükségük 29%-os tulajdonrészért cserébe.

Tavaly decemberben egy kommunikációs szakember (Anna) és egy újságíró (Tamás) alkotta házaspár – nulla vállalkozói és vendéglátós tapasztalattal, viszont óriási lelkesedéssel és több száz csésze elfogyasztott kávéval – megvette a kedvenc kávézóját. A hely abban az utcában van, ahol laknak, ide jártak minden nap: Anna egy lattéra, Tamás egy eszpresszóra.

„Amikor szülési szabadságra mentem, biztos voltam benne, hogy gyerek mellett nem akarok egy multinál reggeltől estig dolgozni. Vártam, hogy jöjjön a nagy ötlet, amivel legalább részben kiválthatnám az addigi munkámat, de sokáig hiába” – meséli Anna.

Közös ötleteléseik során került szóba a Kresz Géza utca 38. szám alatti, akkor még Bean my Lover névre hallgató apró kávézó is, ahol törzsvendégek voltak. Eleinte még csak viccelődtek vele, mi lenne, ha megvennék: mit csinálnának másképp, mire változtatnák meg a nevét és így tovább. Aztán megtudták az előző baristától, hogy a tulaj valóban árulja a helyet.

„Ekkor kicsit meg is ijedtünk, hogy ez most tényleg valósággá válik? Addig csak álmodoztunk és kreatívkodtunk tét nélkül, onnantól viszont elkezdtünk utánanézni a praktikus dolgoknak is” – idézik fel.

Tamás szemei előtt az álmodozós szakaszban inkább egy cseh söröző vagy egy rockklub lebegett, ezek azonban jóval komolyabb projektek lettek volna, arányosan nagyobb kockázattal.

„A másik oldalon viszont erős érv volt, hogy a hely megnyitása után néhány nappal kitört a Covid, így az előző tulajdonosoknak gyakorlatilag azonnal be kellett zárniuk, mégis átvészelték a karantént. Úgy voltunk vele, hogy ha ilyen kezdet után talpon tudott maradni a kávézó, ennél rosszabb csak nem lehet…” – mondják nevetve.

Mint amikor a boroskólától eljutsz a száraz vörösborig

Anna régebben nem is ivott kávét egyáltalán, de amikor a felmondási idejét töltötte korábbi munkahelyén, nagyon sok kollégája hívta el egy kávéra, hogy mesélje el, miért döntött így és mik a további tervei. Innen indult számára a dolog, először lattéval és cappuccinóval, majd fokozatosan formálódott az ízlése.

Tamás ugyan korábban is kávézott, de inkább a klasszikus vonal híve volt. „Amikor először kóstoltam újhullámos kávét, még gondolkodtam is rajta, odamenjek-e szólni, hogy ez megromlott, annyira furcsa volt a savanyú, citrusos ízvilág. Utána megkóstoltam még egyszer, és rájöttem, hogy ez direkt van. Szép lassan pedig azt vettem észre, hogy már csak ilyet iszom. Kicsit olyan ez, mint ahogy az ember a boroskólától eljut a minőségi, száraz vörösborig.”

„Szerettünk volna kipróbálni valami olyasmit, amit még soha nem csináltunk. Ez kicsit olyan volt, mint amikor elkezdesz síelni, és először a legkönnyebb pályát választod: kiszámoltuk, hogy ilyen adottságokkal bíró helynél túl nagy veszteség akkor sem érhet bennünket, ha esetleg mégse jönne össze” – mondja Anna, hozzátéve: mivel van két gyerekük, nem is vállaltak volna be olyasmit, ami veszélybe sodorhatja a családi kasszát.

Mindketten maradtak a meglévő munkahelyükön, ezért kényszer sem volt, hogy egyik napról a másikra ebből tartsák el a családjukat. Tamás szerint első körben mindössze annyit tűztek ki célul, hogy legyen egy hely, ahova szívesen térnek be az emberek, mert jó zenék szólnak, és a kávé is finom.

Anna ma is azt tartja a fő kihívásnak, hogyan tudnának még feljebb lépni, és mi a maximum, amit ki lehet hozni ebből a helyből úgy, hogy ne sérüljön az eredeti koncepció. Vagyis maradjon közvetlen és családias, tudjanak beszélgetni a vendégekkel.

Mivel ő csak részmunkaidőben dolgozik, napi szinten ott van, szükség esetén akár beugrik az állandó barista helyett. Tamás pedig általában a saját munkája végeztével, vagy ebédszünetben néz be egy-egy kávéra.

Felkerült a falra a törzsvendég kedvenc mondása

A specialty kávézókat általában már a cégérükről is meg lehet ismerni, a tipikus megkülönböztető jegyek innen viszont korábban hiányoztak, inkább egy olasz kávézó benyomását keltette a hely. Szerettek volna változtatni ezen, így már a legelején eldöntötték, hogy új nevet adnak neki.

Erre végül júliusban került sor, egy alapos átalakítást követően a hónap végén nyitottak újra, immár EARLY Specialty Coffee Bar néven. Kívül-belül mindent a saját képükre formáltak, ekkor került fel a falra neon betűkkel egy külföldi törzsvendégük mottója is, aki mindennap bejár, és mindig azt mondogatta, this is my happy place.

Vendégkörük főleg a környéken található irodaházak dolgozói közül kerül ki, de a home office-ban lévőket is szívesen látják, mivel szerintük mindenkire ráfér, hogy a munkaideje alatt is legalább egyszer-kétszer 15 percre emberek között lehessen és feltöltődhessen.

A választékuk folyamatosan változik, a cél az, hogy minél több országot és tájegységet bemutassanak. Előfordult, hogy utazás során bukkantak rá egy olyan fajtára, amit utána berendeltek a kávézóba, sőt arra is volt precedens, hogy egy törzsvendég kívánsága alapján alakították a kínálatot: például valaki szeretett volna guatemalai kávét, és a következő rendelésbe be is került.

Vendéglátós játék a fürdőkádban

A házaspár főleg esténként foglalkozik a kávézó ügyeivel, a rendelésért és a többi operatív teendőért Anna felel, a kommunikációt pedig Tamás viszi.

Ami az anyagiakat illeti, pontos összeg említése nélkül annyit árulnak el, hogy nagyjából egy középkategóriás használt autó árát költötték eddig a projektre. Minden hónapban van rajta nyereségük, de mostanáig az egészet visszaforgatták a átalakításba.

„Azt szokták mondani, hogy amikor új üzletbe kezdesz, az első 2-3 év biztosan bukó, akkor csak rakod bele a pénzt. Mi ugyan eléggé biztonsági játékot játszottunk azzal, hogy egy létező helyet vittünk tovább (egyik nap az előző tulajok zártak, másnap már mi nyitottunk), de ezzel együtt is időbe fog telni, mire megtérülnek a költségeink” – fogalmaz Anna.

Mindketten türelmesen állnak hozzá, szerelemprojektként tekintenek az egészre: nem állítják, hogy nem fárasztó, de inkább a kreatív energiáikat fordítják rá. Azt is nagy előnynek tartják, hogy bele tudják tenni a személyiségüket, a gyerekeikre szánt időből viszont tudatosan nem vesznek el miatta.

És hogy mit hozhat a jövő? A kínálattal már elégedettek, amit beterveztek, meg tudták valósítani, sőt talán még felül is múlták a saját várakozásaikat.

„Fontos cél, hogy hónapról hónapra jobb legyél, de nem szabad azonnali profitmaximalizálásra törekedni. Nem akarunk futószalaggá válni, ahol a törzsvendégek leülni se tudnak. Tök jó érzés beszélgetni a betérőkkel, én nagyon élvezem” – mondja Anna.

Azokat pedig, akik hasonló vállalkozásba fognának, azzal bátorítja: „ha nekünk sikerült előzetes szakmai ismeretek nélkül, másnak is sikerülhet, mindössze elég lelkesnek és tanulékonynak kell lenni hozzá.”

Első helyezést ért el korosztályában Emmert Olivér "Én így képzelem..." című munkája a dél-afrikai Fokvárosban megrendezett ICA Térképrajz-verseny nemzetközi döntőjén, amelyen 32 ország 176 versenyzője vett részt.

Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Informatikatudományi Intézet (ELTE IK PR) hétfői közleménye szerint a Nemzetközi Térképészeti Társulás (International Cartographic Association, ICA) 1993 óta kétévente rendezi a Barbara Petchenik emlékére alapított gyermek-térképrajzversenyt, amelyet minden alkalommal az ICA soros nemzetközi konferenciáján tartanak.

- írták a közleményben.

A szavazásban 19 ország és a José Jesús Reyes Nunez (ELTE Térképtudományi és Geoinformatikai Intézet docense) által vezetett nemzetköz zsűri vett részt.

A verseny elsődleges célja a gyerekek világról alkotott képének ábrázolása és értelmezésének elősegítése. Az idei verseny témájának címe: "A jövő világom térképe" volt. A megmérettetésen négy korcsoportban 6 és 15 év közöttiek vehettek részt. Magyarországot hat térképrajz képviselte.

A nyertes rajzot itt lehet megnézni:

A díjazott műveket elismert nemzetközi szervezetek jelentethetik meg képeslap vagy poszter formájában.

Magyarország eddig mind a tizennyolc nemzetközi versenyen képviseltette magát és több magyar térképrajz díjat is kapott.

Az utolsó nagy gyermekbénulásos járványok olyan régen voltak, hogy sokak számára nem sokat mond az a szó, hogy vastüdő. Holott, amíg nem létezett hatásos oltás a járványos gyermekbénulás ellen (poliomyelitis anterior acuta), a legsúlyosabb esetekben csak ez a szerkezet jelenthetett túlélést a betegséget elszenvedőknek.

A „Polio Paul” névre keresztelt férfi hét évtizede él egy 727 kilós vastüdőben, amit nem hajlandó modern gépre frissíteni. Azt mondta,

Pault márciusban a Guinness Világrekordok Könyve minden idők leghosszabb vastüdős betegének nyilvánította.

A 77 éves Paul Alexander 1952-ben, 6 éves korában kapta el a gyermekbénulást.

Röviddel a diagnózis után a texasi sürgősségi gégemetszésen esett át, és vastüdőbe helyezték, hogy segítsen testének leküzdeni a halálos betegséget. Azóta is a nyaktól talpig lélegeztetőgépre van szüksége, hogy túléljen.

Azt a típust, melyben Alexander éli az életét hetven éve, 1928-ban találták fel, de már a 60-as évek vége óta nem gyártották, mivel a technológia fejlődött. Ez tulajdonképpen egy légmentesen záródó kapszula, amely a fej kivételével mindent lefed, és a kapszulában létrehozott negatív nyomás arra kényszeríti a tüdőt, hogy kitáguljon, hogy a beteg lélegezhessen.

A modernebb gépek feltalálása ellenére Alexander inkább továbbra is vastüdejében él, mivel nem hajlandó újabb lyukat ütni a torkán, amire az újabb eszközökhöz lett volna szükség.

Alexander megtanult rövid ideig lélegezni a vastüdőn kívül.

Paul amellett, hogy megtanulta, hogyan kell önállóan lélegezni hacsak rövid ideig is, folytatta karrierálmait és másokat is inspirált. Befejezte a középiskolát, elvégezte a főiskolát, jogi diplomát szerzett, több évtizeden át gyakorolta a jogot és írt egy memoárt – mindezt úgy, hogy mindvégig a vastüdőben élt.

„Soha nem adtam fel, és nem is fogom feladni” – mondta Alexander egy 2021-es videóinterjúban.