Both Zoltán, a magyar Ace Ventura
Vadállatbefogó – érdemes ízlelgetni kicsit ezt a szót, hiszen közel sem mindennapi foglalkozást takar. Ha beütitek a Google keresőjébe, az összes találat ugyanarra a személyre mutat: Both Zolira, aki lassan másfél évtizede foglalkozik hivatásszerűen az elkóborolt skorpiók, óriáskígyók, madárpókok, aligátorteknősök és hasonló egzotikus állatok kézre kerítésével. A magyar Ace Venturával (ahogy gyakran nevezik őt) szakmájának mibenlétéről és a felelős állattartás fontosságáról beszélgettünk.
- Hogy kezdődött az egzotikus állatok iránti érdeklődésed?
- Hatéves korom környékén indult a dolog: a gyerekek többségéhez hasonlóan engem is gyakran vittek játszóterekre a szüleim, de én a
Később kaptam édesanyámtól egy hörcsögöt, majd egy ékszerteknőst, mondván hátha ezek segítenek leszokni a hóbortomról, de mindhiába: sosem volt kérdés, hogy az egzotikus állatokhoz vonzódom. Édesapámmal állandó hétvégi programunk volt, hogy ebéd után kimentünk az Állatkert pálmaházába. Célirányosan csak oda, más nem érdekelt. Emlékszem, állandóan rángattam a kezét az anakondák és krokodilok láttán, hogy nekem egyszer lesz ilyenem. Ő erre csak legyintett, hogy persze-persze, majd kinövöm. De nem nőttem ki.
- Milyen végzettség szükséges a munkádhoz, lehet-e ezt egyáltalán tanulni?
- Olyan szakma, hogy vadállatbefogó, nem létezik. Ezt a média ragasztotta rám, mert mégiscsak kellett egy könnyen megfogható elnevezés. Eredetileg kisállattenyésztő szakon végeztem, de ettől függetlenül, hobbiból is gyűjtöttem a különféle egzotikus állatokat. Tizennyolc éves koromra már olyan jelentős gyűjteményem volt, hogy elkezdtem velük kiállításokra járni. Később egyre több művelődési ház és hasonló hely hívott vissza, hogy ha már ekkora sikerem volt, szervezzek önálló kígyósimogatókat is. Ilyen rendezvények keretében nagyon sok vidéki városba ellátogattam.
Ezzel párhuzamosan a tévében is egyre többet szerepeltem, pont ekkortájt indultak a kereskedelmi csatornák és persze nekik is érdekes volt, hogy valaki óriáskígyókat tart Magyarországon. A lényeg, hogy szép lassan megismerték a nevemet. Valószínűleg ennek eredményeképp keresett meg 2000-ben az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság, és ajánlottak egy lehetőséget, miszerint eseti megbízási szerződéssel foglalkoztatnának. Tehát ha valaki felhívja a 112-es segélyhívót egy tevékenységi körömbe tartozó ügyben, azonnal értesítenek, megadják az adott helyszín adatait, én pedig odamegyek és megoldom a problémát.
- Mennyi megbízásod szokott lenni?
- Télen gyakorlatilag semmi nincsen, olyankor az európai hüllők téli álmot alszanak, a többiek közül pedig amelyik megszökik valahogyan, rögtön megfagy odakint. Május közepétől nagyjából szeptember közepéig, vagy a jó idő végéig tart a szezon, ez alatt naponta egyszer-kétszer mindig szoktak hívni. Az esetek úgy 80 százaléka téves riasztás, amikor mondjuk vízi- vagy erdei siklót néznek mérges kígyónak. De a maradék 20 százalék még mindig sok, ha azt nézzük, milyen, tényleg veszélyes állatokat engednek szabadon. Ha kikerül közterületre egy anakonda, egy skorpió, vagy egy madárpók, azt nem szabad félvállról venni. Nem is beszélve az egzotikus teknősökről, például az aligátor- vagy keselyűteknősről, amelyek sokkal agresszívabbak, mint azt elsőre gondolni lehetne.
Zoli néhány tévészereplése:
- Hogy zajlik egy befogás?
- A könnyebb eset az, amikor nagyjából tudható az állat helye, mert például bezárták egy szobába – nyilván azt egyszerűbb átkutatni, mint egy egész kertet. Ha viszont szabadtéren van, jóval nehezebb az ügy: gyakorlatilag bárhol lehet, akár már árkon-bokron túl is, hiába érek ki percek alatt szirénázó rendőrautóval. Ilyenkor tüzetesen megvizsgálom a terepet, farakásokat és más olyan helyeket keresek, ahová esetleg elbújhatott. A keresés nagyon hosszú ideig is eltarthat, ha viszont előkerült, maga a befogás már csak pár másodperc. Viszek magammal egy zsákot, amibe betehetem, illetve egy kígyófogó kampót, de a kisebb példányokat most már általában puszta kézzel fogom be.
Magyarország nem egy egzotikusállat-paradicsom, bár annyira azért nem egyértelmű a helyzet. A ’90-es évek végén lett nagyon nagy divat az ilyen állatok tartása, a szabályozáson is lazítottak akkoriban, így rengetegen nem mérték fel a várható következményeket. Megvették a kis cuki kígyókat és teknősbékákat, amelyek nagyjából mostanra érték-érik el azt a kort, mikor már nem annyira cukik.
A fiatalon 70 centis kígyó ugyanis több méteresre, a tenyérben elférő teknős pedig akár 6-7 kilósra is megnőhet. Az emberek többsége ezért inkább megszabadul tőlük, pláne hogy ha nincs engedélye és valaki feldobja az önkormányzatnál, nemcsak az állatot kobozzák el, de még bírságot is kap.
- Mivel lehetne ösztönözni szerinted a felelős állattartást? A büntetést kéne emelni? Vagy inkább az előzetes felvilágosítást, ismeretterjesztést hangsúlyozni?
- Az ismeretterjesztés teljesen jó út, én már tíz éve járkálok különféle iskolákba előadásokat tartani gyerekeknek, illetve felhívni a figyelmüket az egzotikus állatok veszélyeire. De egyben arra is, hogy
Ezzel együtt persze megvannak a veszélyeik, ha nem hozzáértő ember tartja őket, például nem megfelelő terráriumban, ahonnan simán kiosonhatnak.
Változtatni kéne a törvényen is, mert nemrég több olyan fajt is kivettek az engedélykötelesek közül, amelyek szerintem igenis veszélyesek lehetnek. Ilyen például a vörösfarkú boa, pedig akár 220 centisre megnőhet, ami azért már meg tudna szorongatni mondjuk egy csecsemőt. Ugyanakkor több olyan állatot meg engedélyhez kötöttek, amelyeket én biztos nem tettem volna fel a listára.
- Mivel töltöd az idődet a téli hónapokban?
- Télen abból a pénzből kell élnem, amit nyáron összegyűjtöttem, illetve vannak az említett előadások, szerencsére ezekből is minden hétre jut egy-kettő. Azért is szeretek ilyesmivel foglalkozni, mert a gyerekek még sokkal inkább fogékonyak a jó szóra – valószínűleg az ő generációjuk fogja megmenteni ezt a haldokló bolygót. Ne szépítsük a dolgot, mi csak tönkretettük, ezért őket kell arra nevelni, hogy helyrehozzák a hibáinkat. Tehát ne dobálják el az üres konzervdobozokat az erdőben, ne bántsák az állatokat, és még sorolhatnám. Erre az egészre jóval inkább odafigyelnek, ha én mondom, mert mindig viszek állatokat is magammal. A többségük életében először akkor találkozik kígyóval, így nyilván tele vannak előítéletekkel. De ezeket remekül fel lehet oldani, ha ott a lehetőség, hogy meggyőződjenek róla: egyáltalán nem nyálkás, és ha nem bántják, nem is támad vissza.
- Milyen kategóriájú vadállatok tartoznak a profilodba? Elboldogulnál adott esetben mondjuk egy tigrissel vagy oroszlánnal is?
- Nem, én csak hüllőkkel és rovarokkal foglalkozom. Ezért is rossz, hogy rám ragasztották a vadállatbefogó jelzőt, mert félrevezető. A névjegykártyámon is az szerepel, hogy méreggel ölő egzotikus állatok befogása. Tehát csörgőkígyó, kobra, skorpió, madárpók és más ehhez hasonlók. Darazsakkal például nem foglalkozom, mert nem egzotikus állatok. A tigris ugyan az, viszont nem hüllő, így szintén kiesik.
A hatályos törvények szerint a veszélyesállat-tartáshoz egyrészt betöltött 18. életév, másrészt szakirányú végzettség kell, tehát hogy az adott személy tudjon igazolni legalább három évet, amíg ilyen állatokkal foglalkozott. Ez lehet akár állatkertben gondozóként, akár cirkuszban, vagy más hasonló helyen. A mérges kígyók esetén még bonyolultabb a helyzet, ugyanis legális tartásukhoz rendelkezni kell érvényes szavatossági idejű ellenszérummal is.
Egy ilyen szérum két évig jó, utána cserélni kell, akár fel lett használva, akár nem. Ami pedig az árakat illeti: nemzetközi börzéken egy kisebb csörgőkígyót már 60-70 euróért (vagyis nagyságrendileg 20 ezer forintért) be lehet szerezni. Ennek az ellenszéruma 1 millió 600 ezer forint, amit két év után nagy eséllyel lehet kidobni a kukába. Végül, de nem utolsósorban pedig a szomszédok beleegyezésére is szükség van az engedélyhez. Mindezek fényében nem meglepő, hogy gyakorlatilag senki nem választja a törvényes utat.
- Mekkora adrenalinlökettel járnak az akciók? Szoktál félni egy-egy állat befogásakor, nehogy rosszul jöjj ki belőle?
- Közben sosem foglalkozom ezzel, nem is érnék rá, hiszen nem szabad, hogy bármi elvonja a figyelmemet. Ha eluralkodna rajtam a félelem, sokkal nagyobb eséllyel csinálnék hülyeséget: elég egy rossz mozdulat, és máris kész a baj. Ha viszont sikerült megfognom az állatot, rögtön utána szinte mindig kiszakad belőlem a hatalmas adrenalinlöket.
Mi volt az eddigi legkeményebb helyzet, amibe kerültél?
- Eddig huszonháromszor mart meg kígyó, ebből a legdurvább egy egyiptomi kobra volt 2004-ben, ami a harmadik helyet foglalja el a világ legveszélyesebb hüllői között. Egy nagyon fiatal példány harapott meg, sőt nem is harapott, éppen csak megkarcolt a sípcsontomnál az egyik fogával.
De ennyi is elég volt ahhoz, hogy félig lebénuljak: leállt a vesém és a májam, sőt egy időre a szívem is, újra kellett éleszteni. Nyolc ampulla ellenszérumot toltak belém és napokig lélegeztetőgépen voltam.
Szerencsére hamar kiértek a mentők, illetve az is fontos, hogy autodidakta módon elsajátítottam a toxikológia alapjait, így egy hasonló helyzetben mindig tudom magam megfelelő elsősegélyben részesíteni.
- A családod, rokonaid hogy viselik a munkáddal járó veszélyt és az állandó készenlétet?
- A szüleim már nem élnek, ami pedig a feleségemet illeti, egy éve házasodtam és mostanra őt is sikerült megfertőznöm a hüllők szeretetével. Tulajdonképpen nem erőltettem rá semmit, magától kezdett el foglalkozni az állataimmal és azóta rendszeresen besegít az etetésükbe, gondozásukba. Szerencsére ő egyébként is nagyon pozitívan áll a munkámhoz, tisztában van vele, hogy tudok magamra vigyázni, és a váratlan helyzeteket is megérti. Többször volt már például olyan, hogy nyaralásból kellett visszajönnöm, vagy éppen
- Meddig lehet ezt csinálni, el tudod képzelni, hogy egyszer majd belefáradsz?
Amerikában, ahol profi állatrendőrség működik, sokan 60-70 éves korukig is folytatják. Nálunk nyilván nem ugyanaz a helyzet – elég csak azt nézni, hogy ők rendes havi fizetést kapnak –, de ettől függetlenül ameddig az egészségem engedi, és megvan a megfelelő fizikai erőnlétem, nem szeretném abbahagyni.
