News here
hirdetés

SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés

A Maty-éri kajak-kenu versenyek „hangja” az olimpián bíráskodik

Weixl Mónika élete a sportág, bíróként Tokióban érhetett fel a csúcsra.
Gallai Péter interjúja a www.duol.hu oldalon, Címkép: Szabóné Zsedrovits Enikő/Dunaújvárosi Hírlap - szmo.hu
2021. augusztus 04.


Link másolása

hirdetés

A dunaújvárosi sportolókon és edzőn felül van még egy helyi résztvevője a tokiói olimpiának. Ugyanúgy öt év munkája van benne, mint az előbbieknek, hogy Magyarországot képviselve ott lehet Japánban. Ő a dunaújvárosi, jelenleg Kulcson élő Weixl Mónika, aki rövid kitérőtől eltekintve csak a kajak-kenu sportágban és sportért dolgozik évtizedek óta.

A versenybíró az ötkarikás játékokon a nemzetközi szövetség delegáltjaként tevékenykedik a hétfőn kezdődött versenyeken.

A világ legnagyobb sport­eseményével kapcsolatban rendre csak a sportolók, edzők kerülnek rivaldafénybe, holott nagyon sokak munkája kell ahhoz, hogy a „show” tökéletesen és zökkenőmentesen menjen végig. Egyrészt a helyi szervezőké és önkénteseké, másrészt a szintén a világ minden pontjáról érkező további közreműködőké, akik a különböző sportágak delegáltjaiként vesznek részt a lebonyolításban. Kajak-kenuban is van egy magyar résztvevő, aki szerényen ezt nem verte nagy dobra.

– Menjünk vissza kicsit a kezdetekhez, milyen út vezetett odáig, hogy most ott van az olimpián?

– Gyerekként cseppentem bele Dunaújvárosban a sportágba, de aztán a tanulás lett a hangsúlyosabb, ezért ifjúsági korosztály után abbahagytam a versenyzést. Az ezt követő évben, húszévesen már le is tettem a hazai versenybírói vizsgát, majd 2005-ben a nemzetközit, azóta veszek részt világversenyeken is. Mellette 2003-tól 2011 végéig a Magyar Kajak-Kenu Szövetség irodavezetője és szakmai titkára voltam, de közben volt két év szünet 2004–2006 között. 2012-től 2018-ig pedig a Dunaferrben edző – ekkor csak nemzetközi színtéren bíráskodhattam –, s idén március elsejétől lettem a sukorói Kovács Katalin Nemzeti Kajak-Kenu Akadémia alapítványi titkára. Most ha összeadom, több mint harminc éve vagyok a sportágban.

– Ez azt jelenti, hogy nem akart, tudott elszakadni a közegtől, miután a versenyzést abbahagyta?

hirdetés

– Ez abszolút szerelem, kétszer próbáltam meg rövid ideig más területen dolgozni, de mindig rájöttem, nekem másutt nem jó, itt vagyok otthon.

– Miért pont versenybíró akart lenni?

– Hubikné Éva néni vetette fel, amikor indult egy tanfolyam, hogy vegyek részt rajta, mert szerinte alkalmas lennék rá. Letettem a vizsgát, ez volt a kezdete mindennek.

– Aztán egyszer csak tréner is lett, emlékszem, a Dunaferr évzáróin rendre meghatódva értékelte kis tanítványai munkáját. Azt is szívvel és lélekkel csinálta, ám mégis abbahagyta.

– A szövetségnél rettentő megterhelő volt a napi szintű ingázás 2010-ig Újvárosból, majd utána Kulcsról. Amikor például a 2011-es vb-t rendeztük, aludni sem jöttem haza, szóval már tudtam, váltani szeretnék, de elszakadni nem a sportágtól. Az akkori vezetőedző, Hubik András hívott a klubhoz, és ugyan már nem dolgozom itt, de mind a mai napig imádom a gyerekeimet, akik nekem azok maradtak. S látja, három éve nem edzem őket, de most, hogy szóba hozta, megint elérzékenyülök… Mégis,

úgy éreztem, nem az én utam az edzői munka, volt, ami rajtam múlt, volt, ami nem, de tudtam, hosszú távon nem csinálom, ám a gyerekek, a víz és a sportág iránti szeretetem töretlen.

– Ennek részeként folytatta versenybíróként, ami elég tág fogalom.

– Egy versenyhez, még egy kicsihez is alapból tizennégy ember kell, hogy rendben és szabályosan lemenjen. Számos pozíció van, amikor valaki levizsgázik, képesnek kell lennie az összes feladat ellátására, de a magyar és külföldi gyakorlat szerint mondjuk, ha valaki beválik indítóként, és szeretik a versenyzők, az bele tud ragadni a szerepébe.

– A hazai versenyeken többször az „égből” ismertem meg és fel a hangját, mint a szegedi pálya műsorközlője.

– 1999 óta vagyok tájékoztató, egyszerűbben műsorközlő, ebben a két évtizedben ritkán tudtam Magyarországon kiszállni abból a székből. Szokták is mondani, én vagyok a Maty-ér hangja.

Ám a 2011-es vb-n például hozzám tartozott a dopping, a szövetség részéről ezért voltam felelős. Idén már változott a helyzet, mert voltam elnök, vagy éppen célbíró is, ebből a szempontból változatosabb lett az év.

– Miként választották ki, az olimpián éppen milyen csapat vesz részt, s ebbe hogyan került bele?

– Nemzetközi versenyen értelemszerűen nemzetközi versenybíró működhet, és a japánoknak nincs ennyi és ilyen képesítésű emberük. Nálunk is számos országból érkeztek bírók, a csapat a nemzetközi kajak-kenu szövetség égisze alá tartozik.

Ami pedig a kiválasztást illeti, ez úgy néz ki, mint a sportolók esetében, hogy egy olimpiai ciklust kell teljesíteni. Magyarul azok kapnak meghívást, akik ezen idő alatt minden világversenyen ott voltak, dolgoztak, ez egy íratlan szabály. Így próbálják meg ugyanazt a gárdát együtt tartani arra a négy, azaz most öt esztendőre. Azokból az emberekből választanak, akiket a nemzeti, így a magyar szövetség is delegál minden év végéig a következő esztendőre. Ezeket összesítik, a húsz helyre mondjuk van százhúsz jelentkező, s közülük választanak.

Ebben a ciklusban a felnőtt vb-kre mindig engem delegáltak Magyarországról, és mindig be is kerültem a csapatba, aminek eredményeként ez a megtiszteltetés ért. Most előindító vagyok, nem választhattam, ezt a szerepet kaptam, ami az angol megfelelő nem pontos fordítása, de ebben a pozícióban dolgoztam a tesztversenyen is, amit két éve ugyanitt rendeztek. Egyébként nem mindenki jön a sportágból, sokan civilben teljesen mást csinálnak – ügyvéd, légiutas-kísérő, tanár –, de abban az időben csak és kizárólag a kajak-kenu sportért tevékenykednek.

– Mi a feladata Tokióban?

– Egy katamaránból a rajtvonal előtti százméteres területért felelünk a kollégámmal.

Ide a futam előtt három perccel még nem evezhetnek be a versenyzők, hogy a vízfelület hullámmentes maradjon. Ügyelünk arra, hogy mindenki betartsa a szabályokat, aztán, hogy szépen egyvonalban felsorakozzanak a hajók a rajt előtt, és persze, amikor a rajtgépbe beállnak a versenyzők, mindenki a megfelelő módon a csizmába illessze a hajó orrát. Ellenőrizzük, mindenki a megfelelő helyen van a hajóban és a megadott ember ül, térdel-e ott, a rajtszámokat, a felszerelést. Amíg ez a procedúra tart, piros zászlót emelünk a magasba, ha minden rendben, jöhet a fehér és az indítóbíró startjele.

– Akkor hasonló sikerként élte meg, hogy elért a csúcsra, kijutott az olimpiára, mint egy versenyző?

– Minket is mindig megfigyelnek, értékelnek, tehát meg kell felelni az elvárásoknak. Igen, mondhatjuk, megdolgoztam érte, persze nem annyit, mint egy sportoló, korántsem akkora az érdemem, de nagyon boldog vagyok, hogy elértem ezt. A versenybíráskodásban ennél följebb már nincs. Azért nekem pici előnyöm lehetett abból, hogy a magyar kajak-kenu sport nagyon sikeres, és ezt a jelölésnél igyekeznek figyelembe venni. Persze, ha nem teljesítem az elvárásokat, akkor a magyarságom ehhez kevés lett volna.

– Magyar és külföldi sztárok sokasága veszi körül ilyenkor önöket, ami azért nem újdonság.

– Általánosságban mindig azt szoktam mondani, ami mindenre érthető, hogy engem, remélem, érthető amit mondok, nem az érdekel, valaki hányszoros olimpiai bajnok, hanem egyébként milyen ember. Nem tudok automatikusan fejet hajtani valaki előtt, mert elért valamit, szerintem például egy orvos előtt is ugyanúgy meg kell hajolni, pedig nem lett aranyérmes.

Természetesen minden tiszteletem azoknak, akik egyáltalán kijutnak, a győzteseknek meg pláne. Mondjuk azok sem dolgoztak kevesebbet, akik másodikak lettek, vagy az utolsók, főleg, hogy nélkülük nincsenek elsők sem.

Egyébként nagyon kedvelem a sportolókat és az edzőket, persze, itt is van sokféle típus, kedvesebb vagy éppen morcosabb, zárkózottabb.

– A katamaránban ülve, amikor a magyarok érkeznek a rajthoz, akkor lehet, szabad mondani nekik pár biztató szót?

– Alapvetően, mint előindító nem kommunikálok a versenyzőkkel, annyit mondhatok: fordulj meg, rossz pályán vagy, kérlek, menj arrébb.

Egy olimpián annyira fókuszáltak a versenyzők, ha én valami olyasmit mondok, ami nem szorosan kötődik a futamhoz, akkor lehet meg sem hallja, vagy éppen kizökkentem a koncentrálásból.

Ebből a szempontból abszolút tisztelem őket, legyen szó bárkiről, ezért semmilyen módon nem szeretném megzavarni. Voltam a ciklusban a vízreszállásnál is ellenőr, ott aztán tényleg közvetlen kontaktusban vagy mindenkivel, de nagyon kevés az, akivel lehet beszélni, akár csak az előfutamban is. Mindenkinek megvan a saját dolga, arra figyel.

– Azért én elég nehezen tudnám megállni, hogy akkor legalább a start után ne kiabáljak és szurkoljak honfitársaimnak.

– Nekünk ezt nem szabad,

tiltott minden megnyilvánulás, maximum magamban izgulok és elmorzsolhatok két könnycseppet, miközben szorítok lányainkért és fiainkért.

Olyan szinten vagyok minden porcikámmal a sportágban, leginkább a lelkemmel, hogy nem tudnám kivonni magam ez alól, de én most nem egy magyar, hanem egy nemzetközi bíró vagyok. Meg azért elég vicces lenne, ha azt mutatná a kamera, hogy ott ugrálok a hajóban.

– És a futamok után?

– Korábbi versenyeken volt rá példa, hogy ebédszünetben kimentem a magyar csapathoz, és akikkel szorosabb kapcsolatban vagyok, beszélgettem. Ám itt olyan szigorú biztonsági előírások vannak, hogy ez képtelenség. Teljes karantén van, a saját szobáinkat csak akkor hagyhatjuk el, amikor enni megyünk, és egyedül étkezés közben nem kell maszkot viselni. Napi tesztelés van, leadjuk az egészségügyi állapotunkról a kérdőívet, ugyanazok a követelmények vannak velünk szemben is, mint a sportolókkal. Így is nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, s mivel az a szokás a magyar versenybírói testületnél, hogy egy ember egy olimpián szerepelhet, megpróbálom ennek minden pillanatát hasonlóan megélni.

Ha érdekel, mit tippel egy versenybíró a magyarok szereplésével kapcsolatban és mitől lesz tökéletes a munkája, az eredeti cikk végén ELOLVASHATOD!


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés
„Potyogtak a könnyeim, amikor megláttam a nagymamámat és benne magamat” – Espi útja Ózdról Afrikába
A Magyarországon született lány húszévesen, Afrikában tudta meg, ki ő igazán. Azóta úgy érzi, ő képviseli azokat, akik apja szülőföldjéről származnak. Mindent megtesz, hogy adhasson valami jót. 
Belicza Bea - szmo.hu
2022. június 12.


Link másolása

hirdetés

Nsosso Espérance Ózdon nőtt fel. Apja kongói, anyja magyar. Mindketten orvosok. A debreceni egyetem után ebben a borsodi városban kaptak munkát, így ott alapítottak családot.

„Láttam, hogy a lányoknak milyen szép hosszú hajuk van, be lehet fonni, meg van frufrujuk, az enyém meg égnek áll” – emlékezik nevetve a most harminc éves Espi.

Gyerekként tudta, hogy apja messziről jött, hallgattak afrikai zenéket, ettek afrikai ételeket, de alapvetően nem játszott szerepet az életében, hogy ő egy másik kontinensről származik.

„Szerencsés vagyok, engem soha nem bántottak a bőrszínem miatt. Nem esik rosszul, ha jobban megnéznek. Én is megnézem a fekete embereket. Egyszerűen azért, mert fehér emberek között élek. Amikor egy számunkra nem megszokott alakot látunk, megnézzük. Én próbálom nem sokáig, nem feltűnően nézni, és ha észreveszi, akkor rámosolygok inkább.”

Szerinte mások sem azért nézik meg például őt, mert rosszat akarnak, egyszerűen érdekes, más, mint amit megszoktak.

hirdetés

Sokan mondják neki, milyen szépen beszél magyarul.

„Azt szoktam válaszolni, hogy köszönöm, de nem az én érdemem, egyszerűen én is itt születtem.”

Úgy éli meg, hogy ő az afrikaiak egy képviselője. Szívesen elmondja a családja történetét és mindent, amit Afrikáról tud.

„Ezáltal terhet veszek le magamról és nem arra gondolok, hogy ne nézzél, hagyjál békén, miért utálsz.”

Espi szerint az a legfontosabb, hogy foglalkozzunk az identitás kérdésével. Ismer olyan félvéreket, akik Magyarországon születtek, azt mondják, magyarok. Más a bőrszínük, de lélekben magyarok.

„Ez is rendben van, mindenki maga dönti el. Van olyan felfogás is, hogy félig ez vagyok, félig az vagyok. Ha valaki fejében nincsenek elrendezve ezek a kérdések, akkor tudnak igazán zavaróak lenni a kíváncsi tekintetek, hiszen maga az ember sem tudja, hogy mit gondoljon magáról. Ami viszont nincs rendben az az, ha sértő szavak hangzanak el és tettekben is megnyilvánul a diszkrimináció. Sajnos többektől hallottam szomorú történeteket, amelyek azt mutatják, hogy az elfogadás terén még van mit fejlődnie a társadalomnak.”

Az Aspirinről kapta a becenevét apja

Édesapjára nagyon büszke. Nsosso Michel egy nagyon apró faluban született, és pici kora óta segíteni akart, gyógyítani. Ötévesen egy iskola előtt üldögélt mindig, és ott kezdődött - ahogy a lánya mondja – a szárnyalása.

„Egy tanár behívta, hogy inkább bent üldögéljen. És ő ott mindent magába szívott, a tudást, a szeretet, a törődést, a gondoskodást” – meséli Espi elcsukló hangon.

Az egykori iskola, ahonnan a kis Michel szárnyalni kezdett

Jól tanuló apja fiatal felnőttként ösztöndíjjal jött Magyarországra. Bukarestbe vagy Budapestre mehetett, a hangzás alapján döntött, utóbbi jobban tetszett neki.

Espi nagyapja nagyon akarta, hogy fia egyetemre járjon, és akkor talán még mélyebben hitték, hogy Európa egy álom, megváltoztatja az életüket.

Megszerezte a diplomát, az egyetemen pedig szerelmes lett és megházasodott. Ő nőgyógyászként, felesége gyermekorvosként dolgozik azóta is.

„Apának nagyon cuki beceneve volt: Aspro az Aspirinből. Ő tényleg kiskorától tudta, hogy orvos lesz.”

Az afrikaiak rendszerint sok nyelvet beszélnek, a törzsi nyelvek mellett a hivatalosakat is, nem volt gond a magyar.

„Pikk-pakk rájuk ragad, apa nagyon-nagyon szépen beszél magyarul. Két évig csak a nyelvet tanulta, utána vágott neki az egyetemnek.”

Apja ma már Franciaországban él. Michael azt mondja, mindig is érdekelte, milyen. Amikor megismerte, kiderült, ott a magyarnál felszereltebb, modernebb kórházak vannak, ráadásul nincs hálapénz.

"Egy beteg egyszer azt mondta, hogy azért nem foglalkoztam vele komolyan, mert kevés borravalót adott. Ez mélyen érintett, hiszen felesküdtem a beteggyógyításra. Olyan helyen szerettem volna dolgozni, ahol a munkáltató fizet a munkámért" - meséli Espi apja.

Amikor a gyerekei nagyobbak lettek, váltott. Immár 13 éve egy francia kisváros kórházában dolgozik. Kéthavonta jön Magyarországra, vagy a felesége látogatja meg kint.

Espi nagyon tiszteli apját azért, amin keresztülment a mostani életükért. "A több órás, mezítlábas gyaloglás az iskolába, az utcai közvilágításnál való tanulás, illetve a korgó gyomorral kelés és fekvés igen nagy kihívás elé állították. Kitartó és szorgalmas volt, ezért vallja, hogy a boldogulásához a tanuláson át vezet az út, Afrika felemelkedéséhez az oktatás a kulcs."

"Szeretem Magyaroszágot, ami diplomát, családot és otthont adott. Hálás vagyok" - mondja Michel. Szerinte érdemes minden nehézséget vállalni azért, hogy ma a lánya így meséljen róla.

Espi édesanyja sem látta évtizedekig, honnan jött a férje

Espi 20 évesen kapta élete legfontosabb ajándékát. Akkor vitte el apja a Kongói Köztársaságba, és szülőfalujába, Brazzavillebe.

„Onnantól megváltozott az életem. Felfedezhettem a másik részemet, az afrikai énemet. Ott éreztem meg, milyen fontos nekem a közösség.”

„Gyerekekkel, felnőttekkel táncolni, énekelni, folyton pezsegni, pörögni. Azt gondolom, hogy ez a véremben lehet valahol. Van egy kis depresszív vonalam, ami valószínűleg azért is jött elő, mert nem volt meg az életemben ez a rész.”

Afrika sok könnyet hozott. A reptéren még nem érzékenyült el a sok rokon láttán sem, később jött a zokogás, amikor egy furcsa tükörbe nézett.

„Potyogtam a könnyeim, amikor megláttam a nagymamámat és benne magamat. A szeme, a kisugárzása, a szelleme én voltam. Nagyon-nagyon sírtam. 8000 kilométert utaztam, és megláttam egy embert, akiben magamra ismerek. Csodálatos volt.”

A nagynénje szobájában rengeteg képet talált saját magáról.

„Kicsi koromtól követte, mi van velem. Most is libabőrös vagyok ettől.

Nem is ismertem személyesen, nem játszottunk együtt soha, és ő végig tudott rólam. Nagyon megható volt.”

Rántott húst és krumplipürét készített frissen megismert rokonainak

Szerinte azért várt az apja a nagy utazással, mert ehhez komoly lelki felkészülés kell.

„Kell egy nagy levegővétel, hogy most olyan helyre megyünk, ahol nem lehetnek elvárásaink. Különben nagyon sokkoló tud lenni, azt látni, hogy a rokonaim nyomorognak.”

Ő a szegénységet is máshogy látja már. Egy barátja, aki Burundiban is élt, azt mesélte, hogy neki ugyan voltak Afrikában pénzügyi problémái, de sokkal rosszabb, ahogy az emberek elszigetelődnek egymástól Európában, nem számíthatnak egymásra érzelmileg.

„Nem kell sajnálni az afrikaiakat. Nekik bizonyos szempontból rossz, de bizonyos szempontból nekünk is rossz.”

Espi szerint tanulhatunk az afrikaiaktól. Amerre ő járt, ott az emberek nem tévét néznek, hanem beszélgetnek egymással, és sokkal gyakrabban megérintik egymást, előfordul, hogy még a férfiak is kézen fogva járnak, és ebben nincs semmi furcsa.

Egy darabig szeretett volna kiköltözni, de aztán végiggondolta, hogy nehéz lenne hosszú távon távol lenni Magyarországtól, ahol a közvetlen családja, a barátai és kialakult élete van.

„Mivel orvos családból származom, egy darabig orvos akartam lenni, aztán tanár, de nem tudtam eldönteni, melyik legyen, így teljesen másik irányba mentem, nemzetközi igazgatást tanultam az egyetemen.”

- meséli.

21 évesen  kezdett el dolgozni a főként Kongóval foglalkozó Afrikáért Alapítványnál.

„Sokkal több afrikaival találkozhattam, tehettem az ottani gyerekekért, a fejlődésükért, oktatásukért. A rendezvényeken én vártam a legjobban, hogy végre táncolhassak, meg hallhassam a dobokat” – mondja nevetve.

Az alapítvánnyal eljutott a nagy Kongóba is, a Kongói Demokratikus Köztársaságba, sőt Tanzániába és Kenyába is. Ezért nagyon hálás.

Pár éve több helyen is kipróbálta magát, dolgozott már közösségi házban, kávézóban, iskolában, gyerekotthonban is. A gyerekek különösen közel állnak hozzá, de minden korosztállyal szívesen foglalkozik.

„Az idősektől nagyon sokat tanulhatunk. Rengeteget ad a bölcsességük, a nyugalmuk. Ők még odafigyelnek egymásra, és ez a mostani rohanó életből hiányzik. Az egyik kedves barátnőm játékeseteket szervez fiataloknak, abban is segítek. Nagyon szeretem, hogy  nem muszáj elmenni bulizni, meg leinni magunkat ahhoz, hogy kellemes esténk legyen.”

A hivatását még keresi. Csak az biztos, hogy ahhoz szeretne hozzájárulni, hogy az emberek jobban érezzék magukat. Nem olyan régen a Közel Afrikához Alapítványnál dolgozhatott, most pedig újra az Afrikáért Alapítványnál van rendezvényszervezőként és önkéntes koordinátorként.

Az egész családjának fontos, hogy másokon segíthessenek. Az apja elsősorban a munkájával ment életeket, de már Kongóban is aktívan segít.

„Ő egy nagyon ambiciózus ember, nagyon-nagyon sok mindent szeretett volna megteremteni nekünk. Először felépítette a család életét, meg a biztonságát, és csak ezután ment vissza Kongóba. Olyan 15 évig egyáltalán nem ment haza, de ma már évente két-háromszor utazik ki, sokat önkénteskedik” - mondja Espi.

A nagybátyja, tanár, ő egy kis iskolát épített Brazzavillében. „Titokban csinálta, nem is kért segítséget, amíg nem volt igazán nagy szüksége rá.”

„Amikor mondta, hogy nincsenek padok, az én kis szívem megdobbant és elkezdtem gyűjteni. 140 ezer forint jött össze magyar támogatásokból, ebből egy tantermet sikerült berendezni. Reményt adhattunk az iskola befejezésére.”

A munka befejezését apja és nagynénje finanszírozta.

Espi mindig is szociálisan érzékeny volt. Gyerekként társait korrepetálta angolból és magyarból. Fellépések, színdarabok szervezésével vette ki a részét a közösségépítésből. Pár éve egy barátjának nem volt pénze, Espi ekkor azt javasolta, tanítson neki franciát, mert annak a nyelvnek a megtanulását úgyis el akarta kezdeni. Később mások is csatlakoztak.

„Nem az volt a célom, hogy reményt adjak, de szerintem valamilyen szinten ez történt.”

Azt mondja, ez azért fontos neki, mert a neve kötelezi.

„Egészen kicsi koromtól mondogatta apa, hogy a nevem franciául reménységet jelent. Ez nagy felelősség. Úgy nőttem fel, hogy gyakorlatilag minden nap szembesítettek azzal, hogy reményt kell adjak. Mindegy, mit értettek ezalatt, akár azt, hogy viselkedjek jól vagy legyek sikeres. Én vidámságot és a változás, fejlődés lehetőségét szeretném elhozni az emberek életébe, szerintem erre vagyok én valamilyen remény.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés
Megint egy magyar csapat kápráztatta el a zsűrit a Britain’s Got Talentben
Emlékeztek még az Attraction sikerére? Most az akkori csapatkapitány fia indult el a versenyen a saját társulatával.

Link másolása

hirdetés

Az Attraction nevű árnyékszínházi társulat 2013-ban indult el a Britain’s Got Talent tehetségkutatóban. A Szűcs Zoltán vezette csapat óriási sikert aratott a közönség körében, és meg is nyerték a műsort.

Közel tíz évvel az Attraction sikere után idén újra feltűnt az árnyékszínház a műsorban:

Szűcs fia, Martin ugyanis most Attraction Junior nevű csapatával nevezett

- adta hírül a 24.hu.

A Metro beszámolója szerint a zsűri már előre le volt nyűgözve, Amanda Holden például szóhoz sem jutott. Simon Cowell megkérdezte tőlük, hogy szerintük ki a jobb, ők vagy az eredeti Attraction, amire Martin azt mondta, hogy ők, de a legjobbaktól tanultak.

A produkciójukban az iskolai zaklatás veszélyeire hívták fel a figyelmet.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés
Videó: Teljesen odáig volt a hollókői kutyatáncoltatótól az America’s Got Talent zsűrije
Berczes Christine Elisabeth és Meredith nevű kutyája négy igennel jutott tovább a tehetségkutató válogatóján.

Link másolása

hirdetés

Magyarország többszörösen díjnyertes dog dancer-e (kutyatáncoltatója) 4 igennel jutott tovább az America’s Got Talent válogatóján.

A Szépség és a Szörnyeteg kűr egyik részletét vitte a zsűri elé Magyarország leghíresebb dog dancer-e, akit Heidi Klum, Sofia Vergara és Howie Mandel is a közönséggel együtt állva tapsolt meg.

Berczes Christine Elisabeth Meredith nevű ausztrál juhászkutyájával ámulatba ejtette a zsűrit, akik az előadás során nem győztek csodálkozni, míg a közönség a könnyeit törölgette az élménytől.

Heidi Klum szerint a sztori az, ami megkülönböztette ezt más kutyás előadásoktól, míg Sofia Vergara a boldogsággal táncoló Meredith-t imádta legjobban.

hirdetés
„A kutyám nagyon élvezte a show-t, a közönség pedig nem akarta elengedni őt: sorba állva várták, hogy megsimogathassák. Örülünk a sikernek, de számomra az az igazi elismerés, ha még többen megismerik, elismerik ezt a sportot és kipróbálják a dog dancinget”

– mondta a Hollókőn élő kutyatenyésztő, aki nemcsak otthoni termében tart oktatást, hanem online is ad órákat, többek között Amerikában, Szlovéniában, Ausztriában élő gazdiknak és kutyusoknak.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SIKERSZTORIK
Az ukrajnai frontról küldött videójában köszönte meg az MTA-tól kapott díját a kárpátaljai matematikus
Traski Viktor az ukrán hadsereg katonájaként harcol, ezért nem tudott jelen lenni az akadémiai ünnepségen.

Link másolása

hirdetés

Kelet-Ukrajnából, a frontról küldött videóban köszönte meg az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Arany János Fiatal Kutatói Díját a kitüntetett matematikus - számolt be róla az MTA.

Traski Viktor kárpátaljai magyar matematikus, az Ungvári Nemzeti Egyetem díjnyertes kutatója és oktatója az ukrán hadsereg katonájaként harcol, ezért nem tudott jelen lenni az MTA 195. közgyűlésén tartott Külső Tagok Fórumán, amelyet kedden tartottak.

Küldött viszont egy rövid videót, amelyben – miközben távoli robbanások zaja hallatszik – röviden ismertette kutatásait, majd reményét fejezte ki, hogy a járvánnyal és háborúval sújtott időszakot követően személyesen is be tud majd számolni eredményeiről az Akadémián.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: