Amikor 26 éves lettem, mint minden egészséges, világmegváltásra készülő fiatalra, rám tört a rosszkedv. Huszonhat éves vagyok, és még semmi olyasmit nem csináltam, amivel nyomot hagyok a világban. És eszembe jutottak azok, akik ebben a korukban már megalkották legnagyobb remekműveiket, köztük olyanok is, akiknek már életüknek is vége szakadt: Arthur Rimbaud, Szergej Eisenstein, Orson Welles, John Keats, Jimi Hendrix – és nem utolsósorban Petőfi Sándor. Akitől a magyar nyelv, a költészet szeretetét kaptam, és akinek írástudóvá válásomat köszönhettem.

a tanulást, a katonáskodást, a vándorszínészetet, az országjárást, a sok-sok szerelmet, mire megtalálta az igazit, a forradalmat, a szabadságharcot, a hősi halált (sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett vele, de nincs is jelentősége ma már, hiszen akár túlélte Segesvárt, akár nem, nincs nyoma annak, hogy írt volna), és közben hatalmas életművet hagyott hátra: csak költői alkotásai több mint ezer oldalt tesznek ki, és még csak ezután jönnek naplói, úti jegyzetei, műfordításai Heinétől Shakespeare-ig és irodalmi igényű levelezése. Lehet, hogy az Egy gondolat bánt engemet, vagy a Szeptember végén, amelyekben saját korai halálát vizionálja, nem csupán a romantikus kor szüleménye, hanem, mint sok hozzá hasonló zseni, megérezte, hogy rövid idő adatik neki, és ezt igyekezett minél jobban kihasználni?

De a Falu végén kurta kocsmát már végig tudtam, talán azért, mert Nagyanyám olyan őszinte dühvel tudta mondani, hogy „Ördög bújjék az uradba, Te pedig menj a pokolba”. Megismertem a Csámpás legény történetét is, akit kiszuperáltak a katonaságtól, és most körül dongják az őt korábban kinevető lányok, mert nem maradt más férfi a faluban.

Arra is emlékszem, hogy sokszor elmesélte: Petőfi elesett a harctéren és később, valahányszor ez szóba került, minden alkalommal megsiratta, néha még imádkozott is érte, pedig nem volt mélyen vallásos asszony. Aztán jött irodalmi alapélményem, a János vitéz, amelynek köszönhetően már bőven iskola előtt tudtam írni-olvasni. Először Nagyanyám olvasta nekem, és miután a sors elég erős képzelőerővel áldott meg, a szemem előtt meg is jelent Kukorica Jancsi története a juhászbojtárságtól Tündérországig, később már volt egy szép illusztrált könyvem, sőt, diafilmen is megkaptam – vajon hová lettek? – közben leckét kaptam emberi jóságból és gonoszságból, bátorságból és hűségből, a szerelem erejének megértéséhez persze még idő kellett. A János vitéz sorai viszont annyira megragadtak bennem, hogy szinte kívülről tudtam az egészet, és vannak sorok, versszakok, amelyeket ma is tudok, ha álmomból keltenek fel, akkor is. Lehet, hogy azért is barátkoztam meg nehezen Jankovics Marcell rajzfilmjével, mert egyáltalán nem olyan volt, mint a bennem élő János vitéz-kép…

Még A helység kalapácsának első tv-s változata is Nagyanyámat juttatja eszembe, hogy mekkorákat kacagott a pórult járt Lágyszívű Kántoron, sőt, még évekkel később is, valahányszor meglátta a Kántort alakító Garas Dezsőt….

Petőfi Sándor versei búvópatak-szerűen törnek fel az életemben azóta is. Talán másodikos lehettem, amikor Anyák napján nekem jutott, hogy „Egész úton hazafelé azon gondolkodám”. Gimnazistaként egy szavalóversenyen, némi túlzott magabiztossággal Az őrültet választottam: „Ha holnap sem lesz a végítélet: beások a föld közepéig, Lőport viszek le/És a világot a levegőbe röpítem… ha-ha…ha!” Ugyanabban az évben, amikor Petőfi születésének 150. évfordulóját ünnepeltük, neves művészek látogattak hozzánk a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor gimnáziumba. A legmélyebb benyomást Sinkovits Imre tette, aki igazi férfias gyengédséggel mondta, hogy „Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik/kis feleségem szépen, csendesen”, majd előadta a papucsférjet: „Ezrivel terem a fán a meggy, Feleségem van nekem csak egy…” De bennem maradt a város szülötte, Bessenyei Ferenc által dalolt sor is: „Cserebogár, sárga cserebogár…”

Édesapámnak ez volt az egyik kedvence, és a Vándorlegény. „S holnap újra nap lesz, akkor/Ehetem majd…ha lesz mit/Addig reménység-anyámnak/Szívom édes emleit” – idézte, nyilván, mert gyerekkorában ő is sokat éhezett. „Szörnyű idő, szörnyű idő, s a szörnyűség egyre nő” – mondta Édesanyám, ha már egy hete zuhogott az eső. Néhai Apósomnál az volt a belépő, hogy egy-két pohár bor mellett Petőfi és Arany-versekből idéztünk.

„Alant röpül a nap, mint a fáradt madár” – mondjuk egyszerre Életem Párjával, ha fehérlő téli napot látunk, ha pedig ősszel az olyankor legszebb színekben pompázó Margitszigeten sétálunk, hallgatjuk „a fák lehulló levelének lágy neszét”. És ha nem is Erzsikének hívják és nem is négy ökrös szekér ballagott velünk az országúton végig, azért szerelmünk hajnalán „választottunk magunknak csillagot.” Ha viszont a Szeretlek, Kedvesem-et hallom, nem tudom elválasztani a Szerelmesfilmtől, amelyben a súgása miatt az osztály előtt megszégyenített Jancsi ezzel vall szerelmet Katának…

És A XIX. század költőire reflektált kortársunk, Utassy József: „A jognak asztalánál lopnak” – de sokszor hallottam ezt (sajnos szintén múltidőben) Dinnyés Jóska énekével. A Dicsőséges nagyurakat alighanem most már életem végéig Mácsai Pál hangján fogom hallani. És hányszor mondhattuk, a rendszerváltás előtt és azóta is: „Megint csak beszélünk és beszélünk…”

Európa csendes, újra csendes, elzúgtak forradalmai” – hangzott fel többértelműen 1973-ban, azon a már említett 150. évfordulón a Petőfi ’73 című film végén Szörényi Levente előadásában, miután 1968-tól sokan ugyanolyan mindent elsöprő forradalmat vártak, mint a Költő 1848-tól, de a világszabadság érdeklődés hiányában azóta is késik. Nem mellesleg akkor énekelte Koncz Zsuzsa Illés Lajos és Bródy János Egy fiatal költő emlékére című dalát, és akkor zenésítette meg Tolcsvay László a Nemzeti dalt, amíg be nem tiltották mind a kettőt.

De amikor Petőfi azt írta 1849 márciusában, hogy „Előrerontok én,/ha élek/ha halok!/Utánam, katonák,/Utánam, magyarok!” , nem szájhősködött, hanem ezt szó szerint így gondolta és így is cselekedett…

Generációnként sokféle kép élhet bennünk róla, a sokat látott szobortól az első fényképfelvételen és kortárs festményeken át a régi tízforintosig. Ma, amikor már szinte a 20 évvel ezelőtt történtek is régmúltnak számítanak, 200 év időtlen időnek tűnhet. Pedig elég levenni a könyvespolcról egy Petőfi-kötetet, és találomra felütni valahol ahhoz, hogy ez a két évszázad jelenidő legyen.