A Rovatból

Tömeghalál önként, parancsra – a Népek Templomának szörnyű végítélete

1978 novemberében jeges iszonyatként száguldott végig a hír a világon: egy baljós szekta több mint 900 tagja követett el egyszerre öngyilkosságot Guyanában.


A Népek Temploma nevű gyülekezet tagjai méreggel végeztek magukkal, köztük nők és legalább 300 gyerek. Vajon mennyire volt ez részükről önkéntes halál, és mennyiben voltak egy fanatikus „vallási vezető” hatalmi tébolyának és manipulációjának áldozatai?

Az 1931-es születésű Jim Jones, akit fiatalon a polgárjogi harc és a társadalmi egyenlőség kérdései foglalkoztattak, éppen az utóbbi hirdetésével alapította meg saját „egyházát”. Előtte azonban még, egy független keresztény egyház felszentelt lelkészeként, mint misszionárius tevékenykedett Brazilában és Guayanában, árvaházakban dolgozott.

Jones később jelentős befolyásra tett szert San Franciscóban, abban a városban, amely az 1960-as évek közepétől az új spirituális élményeket keresők fővárosa lett az Egyesült Államokban.

Ez lett a központja az LSD-kísérleteknek, nem utolsó sorban a beat-költőknek (Allen Ginsberg, Gregory Corso) és az olyan rock-együtteseknek köszönhetően, mint a Grateful Dead, amely körül valóságos kommuna épült ki a rajongókból (Deadheads), miként a Krishna-tudatúak is e városban leltek először igazi otthonra az Egyesült Államokban.

Jones is ide hozta át szűkebb pátriájából a Népek Temploma nevű közösséget, amely kezdetben elsősorban humanitárius tevékenységével vált ismertté. Számos szegénysorsú, idős, segélyeken élő embert, afro-amerikait tudott megnyerni utópisztikus világképével, de akadtak köztük olyan jómódú, művelt emberek is, aki hittek egy ideális társadalomban, az emberi testvériségben.

Az "egyház", amiről még a sajtó is áradozott, pedig a vezetője már ekkor őrült volt

A Népek Temploma az 1970-es évek első felében élte virágkorát. Az „egyház”, amely szaporodó hívei és támogatói révén egyre nagyobb vagyonra tett szert, szociális éttermeket nyitott, drogosoknak, fiatalkorú bűnözőknek indított reintegrációs programokat. A sajtó áradozott róluk, Jones pedig egyre befolyásosabb barátokra tett szert. Közéjük tartozott Kalifornia kormányzója, a későbbi elnök Ronald Reagan is.

Jellemző, hogy amikor a hívek adománygyűjtő útra indultak Los Angelesbe és más nagyobb városokba, egy-egy alkalommal akár 30 ezer dollár is összejött.

A gyorsan jött népszerűségtől azonban Jonesnak nemcsak, hogy fejébe szállt a dicsőség, hanem eluralkodott rajta beteges hatalmi mániája is. Egy idő után már azt képzelte, hogy ő Jézus Krisztus és Buddha reinkarnációja, csodás gyógyításokat tulajdonított magának, amelyekről rendre kiderült, hogy közönséges csalások voltak.

Drogok, nemi erőszak, agymosás, fizikai bántalmazás – mindenre fény derült

Jellemző volt őrületére, hogy megkövetelte híveitől, hogy akár egy egész éjszakán át imádkozzanak érte, és jaj volt annak, aki elaludt. A kritikák azonban leperegtek róla, egészen addig, amíg meg nem jelent róla a New West című magazinban egy cikk, amelyben a szektából kilépettek egyebek között nemi erőszakkal, a hívek agymosásával és fizikai bántalmazásával, valamint nem utolsósorban erős drogfogyasztással vádolták őt.

Kiderült az is, hogy az egyház tagjai kezdetben saját fizetésük 25%-át voltak kötelesek átadni neki, később azonban Jones már elvárta, hogy az utolsó fillérük is az „Atyáé” legyen. Előfordult, hogy egy-egy szektatag „váratlanul” meghalt, de egyik ilyen ügyben sem folytattak alapos nyomozást.

Még ez sem lett volna elég, csakhogy az amerikai adóhatóság is rászállt, már pedig tudjuk, hogy e hivatal már nála nagyobb halat is horogra ejtett – gondoljunk csak a chicagói gengszterkirályra, Al Caponéra.

Embertelen körülmények és gyilkosság Guyanában

Jones ekkor döntött úgy, hogy mintegy ezer követőjével Guyanába teszi át a Népek Temploma székhelyét, itt hozta létre Jonestownt 1977 nyarán. Nem hirtelen elhatározás volt ez, mert a szektavezér már négy évvel korábban kinézte jövendő „városának” helyszínét, és a területet meg is vásárolta a guayanai kormánytól, amely – hivatalosan, vagy hallgatólagosan, ez máig rejtély – „autonómiát” adott neki.

Jones-nak a külvilágtól való elszigetelődés csak arra kellett, hogy még inkább terrorizálja „tanítványait.” Hatalmi tébolyában már odáig ment, hogy megtiltotta a családoknak, hogy maguk neveljék gyermekeiket.

A Népek Templomáról ekkor már terjedni kezdtek azok a hírek, hogy tagjait embertelen körülmények között dolgoztatják és kizsákmányolják. Ennek tisztázására utazott Guyanába 1978 novemberében Leo Ryan amerikai demokrata párti kongresszusi képviselő, a sajtó képviselőivel együtt. A tényfeltárási kísérlet az életébe került.

Leo Ryan, miután értesült a lelkész viselt dolgairól, november 15-én érkezett meg Jonestown-ba az NBC tv-csatorna újságíróinak kíséretében. Találkozott Jim Jones-szal és feleségével, de olyanokkal is, akik már a szökést fontolgatták.

Az első kedvező benyomásuk után rádöbbent arra, hogy micsoda elnyomás uralkodik a kommunában és hogyan bánnak azokkal, akik el akarnak onnan menekülni.

Három nappal később egy szektatag késsel támadt rá. Stábja az azonnali távozás mellett döntött. A repülőtéren azonban állig felfegyverzett fanatikusok rohanták meg őket, megölték a képviselőt, három újságírót és egy velük tartó szektatagot.

Az egész közösségnek meg kell halnia

A leleplezéstől való félelem csak tovább fokozta Jones amúgy is elhatalmasodó paranoiáját: néhány órával Ryan megölése után úgy döntött, hogy az egész közösségnek meg kell halnia: a többség önszántából vette be a halálos mérget és adták be gyermekeiknek is, másokat kényszerítettek, néhányukat pedig egyszerűen lelőtték.

Jones a kollektív öngyilkosság részleteit már korábban aprólékosan kidolgozott. Annyira, hogy előzőleg már tartott „főpróbákat”: mérgezettnek mondott italt kellett híveinek magukhoz venniük, hogy „bizonyítsák hitüket.”

Éppen ezért sokan először azt hitték, hogy ezúttal is csak ilyen próbatételről van szó. Jones előbb beszédet intézett követőihez, amelyben azt állította, hogy a Népek Temploma a nemzetközi titkosszolgálatok összeesküvésének áldozata, hogy hamarosan ejtőernyősök ütnek rajta a közösségen, megölik a gyerekeket, mindenkit megkínoznak, és arra kényszerítik őket, hogy megtérjenek a fasizmus eszméjének.

Először gyermekeket itatott meg személyesen a mérgezett itallal, hogy könnyebben rávegye a szülőket az öngyilkosságra. Végül a szektának mindössze 87 tagja tudott elrejtőzni vagy elmenekülni a kollektív halál elől.

Egész családok vették be együtt a mérget, majd lefeküdtek a földre, egymást átölelve, egyesek összekötözve várták végórájukat.

A 914 szektatag holttestét néhány nappal később a helyszínre érkező guayanai katonák és amerikai rendőrök találták meg. Köztük volt Jim Jones is, aki golyóval a fejében feküdt íróasztala mellett. A halottak közelében még ott hevertek a méregpoharak…

A vérfürdőt 40 év után is úgy emlegetik az Egyesült Államokban, mint a legnagyobb számú veszteséget az amerikai civil lakosság körében 9/11 előtt.

Mi történt a túlélőkkel?

A jonestown-i tömegtragédia után néhány héttel a Népek Temploma ellen csődeljárást indítottak, a szekta pénztárosa 1979 márciusában öngyilkos lett. Ugyanakkor az „egyháznak” számos országban maradtak milliós bankszámlái.

A guyanai túlélők, köztük Jones három fogadott fia, akik a kollektív öngyilkosság idején éppen a Népek Temploma kosárlabda-válogatottjának tagjaiként a fővárosban, Georgetown-ban játszottak a guyanai nemzeti csapat ellen, lassan visszaköltöztek az Egyesült Államokba. Az események után 14 hónappal, 1980 februárjában meggyilkolták azt a házaspárt, akik többedmagukkal a New West-nek leleplezték a Népek Templomát. Az öt gyermekes pár egy fillér nélkül hagyta ott Jones-ékat, és bár a nevüket a riportban megváltoztatták, a gyilkosok mégis rájuk találtak. A tetteseket azóta sem találták meg.

A Népek Templomának szörnyű vége után világszerte gyanakvással figyelték a magukat „független egyházként” hirdető közösségeket és a különböző, zavaros ideológiájú szektákat.

A fekete krónikákba azonban csak 17 évvel később került be egy újabb vallási köntösbe burkolt csoport: a japán Aum Sinrikjo világvége-váró szekta, amely 1995. március 20-án ideggázzal hajtott végre több tucat halálos áldozatot követelő terrortámadást a tokiói metróban.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


MÚLT
A Rovatból
300 év után fejtették meg a rejtélyt, hogyan kerültek a kitömött állatok a szűk nyakú üvegekbe
Egy 18. századi francia szerzetes preparátumai évszázadokig tartották lázban a világot. Modern képalkotó módszerekkel jöttek rá a trükkre.


Évszázadokon át izgatta az emberek fantáziáját, hogyan kerültek kitömött állatok szúk nyakú üvegekbe az olaszországi Pármában.

A rejtély főszereplője egy 18. századi francia szerzetes, Jean-Baptiste Fourcault volt.

A minimita rendi szerzetes annak idején a pármai hercegi udvar ornitológusaként dolgozott. Egyébként munkássága a Pármai Egyetem természetrajzi gyűjteményének alapjait is segített lerakni.

A szerzetes különféle állatpreparátumokat helyezett el üvegekben, ám módszerét titokként őrizte.

A gyűjteményt kezelő múzeum pedig egészen a legutóbbi időkig úgy hivatkozott a technikára, mint „megfejthetetlen” rejtélyre.

A Parmai Egyetem kutatói most megfejtették a „szűk nyakú üvegbe zárt kitömött állatok” rejtélyét.

A megoldás nem varázslat, hanem egy rendkívül kifinomult optikai és preparátori trükk, amelyet modern képalkotó eljárások fedtek fel.

A kutatók kiderítették, hogy az üvegek száján eredetileg a bejárat nem akkora volt, mint amekkora most.

A szemlélőt először is az utólag ráillesztett üveg szűkítőgyűrű, egyfajta gallér (olaszul colletto) tévesztette meg, ami optikailag beleolvadt az üveg nyakába.

Ez keltette azt az illúziót, hogy az üvegnek csupán egy rendkívül kicsi nyílása van. A valóságban a nyílás nagyjából háromszor szélesebb volt, így a preparátumok keményebb része, például az állatok koponyája is átfért rajta.

De Jean-Baptiste Fourcault más módszert is alkalmazott a "kompozíciók" elkészítéséhez.

A másik trükkje az volt, hogy az állatok testét úgy preparálta, hogy a behelyezés során összenyomhatók legyen, majd az üveg belsejében visszanyerjék eredeti formájukat.

A kompozíciókban szereplő fa díszletelemeket pedig darabokra szedve juttatta be, és az üveg belsejében állította össze őket.

Az illúzió tökéletességéhez az aprólékos álcázás is hozzájárult.

A gallér és az üveg találkozási vonalát körbetekert zsinórokkal rejtette el, a faelemek illesztéseit pedig ragasztott papírcsíkokkal fedte le, hogy a szemlélő ne jöjjön rá a turpisságra.

Jean-Baptiste Fourcault annyira büszke volt a munkájára, hogy egy 1774-es cédulán egy madár nevében maga üzente meg a kétkedőknek, hogy valóban „az ampulla nyílásán” keresztül került a helyére.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
MÚLT
A Rovatból
Megette a keresztlevelet, nehogy lebukjon, százak életét mentette meg, aztán a nyilasok a Dunába lőtték
A Szociális Testvérek Társaságának tagjaként, Salkaházi Sára oldalán a Bokréta utcai munkásnőotthonból szervezte a segítségnyújtást. A bátor hitoktatóra, a zsidómentőként elhíresült Bernovits Vilmára ma egy Duna-parti vérző seb emlékeztet.


Élt egy magyar nő a 20. században, akinek története sajnos tragikus véget ért, ám Bernovits Vilma bátorsága, embermentő tevékenysége a második világháború alatt sokak számára jelent máig inspirációt. A katolikus hitoktató a vészkorszak legsötétebb napjaiban mentette a budapesti zsidókat, mígnem a nyilasok őt is a jeges Dunába lőtték.

A kassai születésű, 1901-ben világra jött Bernovits Vilma az orsolyita rendnél érettségizett, majd Budapesten, a Ward Kollégiumban szerzett hitoktatónői diplomát. Az Andrássy úti leánygimnázium óraadó tanáraként dolgozott, de amikor a nyilas hatalomátvétel után elszabadult a terror, a hitoktatóból cselekvő embermentő lett. A Szociális Testvérek Társaságának tagjaként, Salkaházi Sára oldalán a Bokréta utcai munkásnőotthonból szervezte a segítségnyújtást. Rendszeresen vitt élelmiszert, ruhát és iratokat a gettóba zárt zsidó üldözötteknek, kereszteléseket szervezett, és sokszor maga lett a keresztszülő. Majd amikor egyre veszélyesebbé vált a csillagos házakba járni, már nem is keresztelt, csak minden formalitás nélkül odaadta a keresztleveleket az ételcsomaggal és sietve távozott.

Munkájáért soha nem fogadott el pénzt, még a kétpengős okmánybélyegek árát is maga állta a kitöltetlen keresztlevelekre, házasságlevelekre. Vakmerősége legendás volt: egy alkalommal, amikor egy razzia során lebukás fenyegette, a nála lévő keresztlevelet a Magyar Kurír szerint „villámgyorsan megette”.

1944. december 27-én a nyilasok a Bokréta utcai otthonból hurcolták el Vilmát Salkaházi Sárával és négy, náluk menedékre lelt személlyel együtt, miután fülest kaptak. Még aznap este a Duna-partra vitték és kivégezték őket - csupán egy fiú úszta meg, szó szerint, ugyanis a lövés előtt a jéghideg Dunába ugrott, és kiúszott élve. A gyilkosság pontos helyszínét illetően a források eltérnek: egyes beszámolók a Fővámház környékét, mások a Szabadság híd pesti hídfőjét jelölik meg. A drámai eseményekről egy szemtanú, egy kifutófiú szavai maradtak fenn: „Azokat még aznap este főbe lőtték. Örüljenek a nővérek, hogy nem látták, hogyan!”.

A gyilkosság után nyolc évtizeddel, a magyar Holokauszt Emléknapján avatták fel Bernovits Vilma emlékművét, amely egy folyamatosan vérző seb a Duna-parti Gizella sétány partfalába illesztve. Hartvig Dániel és Kálna Dávid alkotása a Stigma nevet kapta, koncepciója pedig eléggé rendhagyó: a vastömbből lassan szivárgó rozsda vörös csíkot húz a betonon, miközben a nemesfém betűk egyre élesebben rajzolják ki a nevet, amit a felejtés nem tud elmosni. Az avatáson Ungváry Rudolf író emlékeztetett mindenkit arra, hogy akkoriban mindössze néhány tucat embermentő mintegy ezer zsidónak nyilvánított magyar életét mentette meg. Vilmát posztumusz Ferencváros díszpolgárává is avatták - és mi se feledjük el a nőt, akinél az embermentés ára végül a saját élete lett.

Források: 1,2,3,4,5

 


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

MÚLT
A Rovatból
725 éve halt meg az utolsó Árpád-házi király, és az oligarchák azonnal szétkapták az országot
III. András halála után három trónkövetelő esett egymásnak a hatalomért. A tét nem volt kicsi: a Szent Korona és vele Magyarország sorsa dőlt el a véres küzdelemben.


Január 14-én pontosan 725 éve, hogy a budai várban egy korszak véget ért. Egy kortárs főúr, Ákos nembeli István nádor néhány évvel később egy oklevélben örökítette meg a pillanat drámáját, amikor a hír bejárta az országot.

„Meghalt András, Magyarország jeles királya… az atyai ágon származott utolsó aranyágacska…”

- áll Ákos nembeli István nádor oklevelében. III. András halálával nem csupán egy uralkodó távozott, hanem egy dinasztia háromszáz éves története zárult le. A Szent Istvánnal induló Árpád-ház férfiága kihalt, és az ország a történelem egyik legkaotikusabb évtizedébe zuhant.

Az 1301. január 14-i nap eseményeit egy XIV. századi budai minorita krónika rögzítette. Szavai szerint „… az Úr 1301-ik évében Szent Félix napján András király a budai várban elnyugovék…, és eltemették Szent János evangélista egyházában, a minorita testvéreknél.”

A temetés után azonban nem a gyász, hanem a hatalmi vákuum azonnali és brutális valósága vette át az uralmat.

Az ország lényegében szétesett, a királyi hatalom helyét a tartományurak, vagyis az oligarchák vették át. Csák Máté az északnyugati országrészben, a Kőszegiek a Dunántúlon, Aba Amadé pedig északkeleten épített ki magánállamot. Ebben a helyzetben három trónkövetelő lépett a színre, hogy megszerezze a gazdátlanul maradt koronát: a pápai támogatást élvező Anjou Károly, a magyar urak egy része által preferált cseh Vencel, valamint a bajor Ottó.

A trónért folyó küzdelem tétje nem csupán a katonai erő, hanem a jogi-rituális legitimitás megszerzése volt.

Az Árpád-kor végére kőbe vésett szabállyá vált a „hármas koronázási feltétel”, amely nélkül egyetlen uralkodó sem számíthatott teljes elismerésre.

A királyt Székesfehérváron kellett megkoronázni, az esztergomi érsek közreműködésével, és mindehhez a Szent Koronát kellett használni. Benda Kálmán történész ezt így foglalta össze: „…nálunk a koronázás csak akkor volt érvényes, ha a Szent Koronával történt…”. Az elkövetkező évtized arról szólt, hogy a három jelölt közül ki tudja először teljesíteni ezt a hármas feltételt, miközben a korona kalandos útra kelt az oligarchák kezén.

A versenyfutásban Anjou Károly indult a legkorábban, ő már 1300 nyarán partra szállt Dalmáciában,

ez az aktus minimum megerősíti azokat a véleményeket, hogy III. Andrást valójában megmérgezték.

De Károly első, sebtében végrehajtott koronázása nem felelt meg a követelményeknek. A magyar főurak egy jelentős csoportja eközben a cseh Vencelt hívta meg a trónra, akit 1301 augusztusában Székesfehérváron királlyá is koronáztak, Magyarországon a László nevet használva. A krónikás hagyomány szerint apja úgy adta át fiát a magyar küldöttségnek, mintha egy dinasztikus üzletet kötne: „…fiát átadta a magyaroknak természetes királyukként…” - írja a Székesfehérvár városi portál. A harmadik jelölt, Bajor Ottó is tett egy kísérletet, de rövid uralkodás után Erdélyben fogságba esett, és ezzel végleg kiszállt a harcból. A káosz évei után végül Anjou Károlynak sikerült fokozatosan maga mellé állítania a pápaságot és a hazai erőket, és

1310. augusztus 27-én Székesfehérváron, a Szent Koronával, minden előírásnak megfelelően megkoronáztatta magát, megteremtve az új, Anjou-kori rend alapjait.

De ki volt az az uralkodó, akinek halála ekkora felfordulást okozott? III. András maga is legitimitási viták kereszttüzében találta magát, amikor 1290-ben trónra lépett. Apja, „Utószülött” István herceg volt, akinek törvényes származását sokan kétségbe vonták, ezért Andrásra ráragadt a „Velencei” gúnynév, utalva arra, hogy élete első felét Itáliában töltötte.

Uralkodása alatt folyamatosan küzdött a már akkor is túlzott hatalmú bárókkal, és megpróbálta helyreállítani a központi királyi tekintélyt.

Modernizációs törekvései elsősorban nem gazdasági vagy technológiai értelemben voltak újak, hanem politikai-logikai szinten. Tudatosan próbálta visszaterelni a hatalmat az intézmények felé. Rendszeres országgyűlések összehívását ígérte, megerősítette a rendek szerepét, és kísérletet tett arra, hogy a király és az elit közötti viszony ne kizárólag erőn és személyes hűségen, hanem szabályozott együttműködésen alapuljon. Ez a korabeli Európában már zajló rendi fejlődéshez illeszkedett.

Az 1290-es óbudai és az 1298-as pesti országgyűléseken törvényekkel igyekezett korlátozni az oligarchák hatalmát, de kísérletei csak részleges sikert hoztak. Hirtelen halála kapcsán a kortársak mérgezésről suttogtak, de ezt nem sikerült bizonyítani.

Az Árpád-ház végének oka prózaibb volt: nem született fiúörököse. Első feleségétől, Fenenna hercegnőtől egy lánya született, Erzsébet. Második felesége, Habsburg Ágnes sem szült neki fiút. Az özvegy királyné a férje halála után Bécsbe távozott, és a családi emlékezetet egy kettős kolostor alapításával biztosította.

András egyetlen lányának, Erzsébetnek a svájci Töss domonkos kolostorába kellett vonulnia apácának,

ahol Boldog Tössi Erzsébetként tisztelik. Halálának pontos évét a források eltérően jelölik, a latin sírfelirat 1336-ot említ. Ezzel, hogy a kolostor falai közé kényszerült, elhárult az a veszély a magyar oligarchák feje fölül, hogy az Árpád-ház uralkodása esetleg nőágon folytatódjon.

Amikor 1301-ben kihalt az Árpád-ház, Magyarországon nem egyszerűen trónvita kezdődött, hanem valami mélyebb történt: a hatalom kiszivárgott a központból. A királyi intézmények papíron megmaradtak, de az ország nagy része ténylegesen tartományurak, azaz kiskirályok kezébe került.

Ezek az oligarchák előtti oligarchák nem ideológiákban gondolkodtak, hanem kapacitásokban: kié a vár, az út, a vám, a had, az emberek lojalitása.

Aki ezekkel rendelkezett, az uralkodott – függetlenül attól, mit mondott a királyi oklevél.

Ez a korszak azért érdekes ma is, mert a hatalom működéséről árul el sokat. A kiskirályok világa nem a törvénytelenség világa volt, hanem egy párhuzamos kormányzásé. A mindennapi döntések – adóztatás, bíráskodás, biztonság, gazdasági hozzáférések – helyi hálózatokban dőltek el. A szuverenitás nem eltűnt, hanem feldarabolódott.

Ha innen nézzük, a modern oligarchák és a politikai hatalom összefonódása nem történelmi aberráció, hanem visszatérő minta. A különbség elsősorban technikai. Ma nem várakkal és magánhadseregekkel épül hatalom, hanem szabályozással, közbeszerzésekkel, médiapiaccal, engedélyezési jogkörökkel. A fizikai erőszak helyét az adminisztratív és információs kényszer vette át. Nem karddal, hanem jogszabállyal, hitellel vagy hirdetési pénzzel lehet fegyelmezni.

A párhuzam lényege nem az, hogy „gazdag emberek befolyásolják a politikát” – ez minden korszakban így volt. Hanem az, hogy kialakul egy informális hatalmi réteg, amely a formális intézmények mögött működik.

A törvények megvannak, a piac létezik, de a hozzáférések nem versenyben, hanem lojalitás mentén dőlnek el. Ez a modern állam egyik legnagyobb kockázata: amikor a közhatalom nem közjószágként, hanem hálózati erőforrásként kezd funkcionálni.

A középkori kiskirályok korát végül egy erős központi konszolidáció zárta le. Károly Róbert nemcsak legyőzte a kor oligarcháit, hanem újraszervezte az állam pénzügyi és katonai alapjait. A királyság intézményrendszere és a Szent Korona köré épülő közjogi gondolkodás túlélte a dinasztiaváltás megrázkódtatását. Ahogy Engel Pál történész fogalmazott: „Maga az államiság léte egy percig sem forgott veszélyben.” Az Árpád-ház kihalása valójában egy korszak végét jelentette, de egyben megnyitotta az utat az Anjouk előtt, akik újjászervezték a királyi hatalmat, és egy új, európai léptékű Magyarországot építettek a XIV. században.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
A Rovatból
Hetven évig azt hitték, mamutcsontokat őriznek, de kiderült, hogy valójában valami teljesen más volt a szekrényben
Egy adománygyűjtő program tette lehetővé a modern vizsgálatokat, amik mindent a feje tetejére állítottak.


Hetven évig azt hitték, a valaha talált legfiatalabb mamut maradványait őrzik egy alaszkai múzeumban, most azonban kiderült, hogy a leletek valójában bálnacsontok. A felfedezés egy

szenzáció helyett egy még nagyobb rejtélyt szült: hogyan került két bálna maradványa több száz kilométerre a tengertől?

A történet 1951-ben kezdődött, amikor Otto Geist régész két, hatalmas csigolyának tűnő csontot talált Alaszka belső vidékén, Fairbankstől északra. A méretük és a lelőhely alapján a tudósok biztosak voltak benne, hogy egy gyapjas mamut maradványaira bukkantak, a leletek pedig bekerültek a University of Alaska Museum of the North gyűjteményébe. A fordulatot a múzeum „Fogadj örökbe egy mamutot” programja hozta el, amelynek köszönhetően a kutatók végre elvégezhették a radiokarbonos kormeghatározást.

„Egy késő holocén korból származó mamutfosszília Belső-Alaszkából elképesztő lelet lett volna: a valaha feljegyzett legfiatalabb mamut”

– nyilatkozta Matthew Wooller, a University of Alaska Fairbanks biogeokémikusa.

A vizsgálat azonban kimutatta, hogy a csontok mindössze 2-3 ezer évesek, ami túl fiatal egy mamuthoz, hiszen a faj utolsó populációi is nagyjából négyezer éve haltak ki. „A radiokarbonos adatok és a hozzájuk kapcsolódó stabilizotópos adatok voltak az első jelek, hogy valami nincs rendben” – írták a kutatók. A csontokban a nitrogén-15 és szén-13 izotópok szintje szokatlanul magas volt, ami tengeri étrendre utal, nem pedig egy fűevő szárazföldi állatra.

A végső bizonyosságot a mitokondriális DNS-vizsgálat adta meg, amely kimutatta, hogy a csontok valójában bálnáktól származnak, feltehetően egy észak-csendes-óceáni simabálnától és egy csukabálnától.

Ezzel azonban egy új, még rejtélyesebb kérdés merült fel. „Hogyan kerülhetett két, több mint 1000 éves bálna maradványa Belső-Alaszkába, több mint 400 kilométerre a legközelebbi partvonaltól?” – tették fel a kérdést a kutatók. Több lehetséges magyarázat is létezik. Az egyik, hogy az állatok felúsztak a folyókon, bár ezt a méretük és a táplálékhiány miatt valószínűtlennek tartják. Egy másik elmélet szerint ősi emberek szállíthatták a csontokat a partvidékről, de erre a térségben eddig semmilyen bizonyíték nem utal.

A legvalószínűbb forgatókönyv egy múzeumi adminisztrációs hiba.

Otto Geist ugyanis a partvidéki Norton-öböl környékéről is adott le leleteket a múzeumnak, így elképzelhető, hogy a bálnacsontokat egyszerűen összekeverték a mamutmaradványokkal a leltárazás során. A kutatócsoport sikeresen kizárta, hogy ezek a leletek az utolsó mamutoktól származnának – írta a ScienceAlert.

„Lehet, hogy ezt soha nem fogjuk teljesen felgöngyölíteni. Ez a munka azonban sikeresen kizárta, hogy ezek a példányok az utolsó mamutok trónkövetelői legyenek” – összegezték a kutatók.

Via Journal of Quaternary Science


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk