Veiszer Alinda: Morálisan csak azzal tudok azonosulni, aki megpróbált ebből szabadulni
A romokból kell újraépíteni a közmédiát a TISZA-kormánynak, amely azt ígéri, lekapcsolják a hírszolgáltatást, amíg fel nem állítják az újat. Miközben Magyar Péterrel még a NER-időszakra emlékeztető hangnemben készült interjú, kifelé menet voltak, akik megtapsolták a leendő miniszterelnököt, az MTI-ben dolgozók nyílt levélben követelték, hogy szabadon dolgozhassanak, az eddig propagandát sugárzó M1 híradóban és a Kossuth Rádióban pedig varázsütésre megjelentek a kiegyensúlyozottnak tűnő hírek.
Hogyan érdemes megítélni azokat, akik riporterként, szerkesztőként eddig a propaganda fellegvárává süllyesztett állami médiában dolgoztak? Hogyan lehetett túlélni az elmúlt 16 évet a szakmában anélkül, hogy az ember feladta volna az elveit? Milyen volt belülről megélni a közmédia átalakítását és a cenzúra megjelenését? Mi a közmédia valódi feladata, és van-e esély az újjáépítésére? Erről beszélgettünk Veiszer Alindával, aki hosszú éveken át volt a közszolgálati tévé legismertebb kulturális és tudományos portréinterjúkat készítő műsorvezetője, majd volt bátorsága felállni, és megcsinálta saját vállalkozását, a teljesen szabadon működő, és a Patreon segítségével üzletileg is fenntartható Alinda Edith-edet.
— Az elmúlt 16 év sok tanulsággal szolgált. Hogyan éli ezt meg egy olyan ember, akinek határozott pályaképe volt, de aztán szembejött vele a politika?
— Jól mondod, én is így szoktam fogalmazni: a politika gyakorlatilag elvette a munkahelyeinket. Az ember rugalmas lesz, és egyszer csak igazodni kezd a körülményekhez, nem ragaszkodik az előre kijelölt vagy kitalált úthoz. Ami nekem nehéz, mert én tervezős és pragmatikus vagyok, de egy ponton felismertem, hogy nem okos dolog olyasmire vágyni, ami nem lehetséges. Ez folyamatos igazságtalanság-érzéssel jár, hogy nekem miért nem adatik meg az a lehetőség, ami, másnak igen. Mert ez nem tehetség alapú diszkrimináció, és nem is tudás alapú, hanem politikai, ami nagyon nehéz és bántó. Hozzá kell szokni, és újságíróként a különös nehézség az, hogy mindezzel együtt ne folyamatosan sértett pozícióból készíts műsorokat.
— Ez azért kényszerpályára löki az embert, és a terveit csak kerülő úton tudja megvalósítani. Talán egy-két évig rendben van, de tizenhat év nagyon sok. Hogyan lehet ezt kitréningezni, hogy az ember ne legyen frusztrált, sértett, rosszkedvű?
— Úgy, hogy egy ponton túl rájössz, vannak olyan listák, amelyeken rajta lenni nem ciki, hanem inkább elismerés. Egy ponton túl rájössz, hogy azokkal az emberekkel vagy egy tömbben, akiket tisztelsz, akiknek elveik vannak. Így már sokkal könnyebb elfogadni a helyzetet. Újságíróként, riporterként, a média munkatársaként a függetlenséged, az autonómiád alapérték. Vannak bizonyos elvek, amikhez tartod magad, például, hogy a cenzúrát semmilyen szinten nem engeded be a saját szakmaiságodba.
Én máshogy nem is látom értelmét csinálni ezt a szakmát. Csak azt akarom mondani, hogy nem lettem volna boldogabb, ha benne maradok, mert akkor önmagamat kellett volna elárulnom.
— Mindig sikerült kizárni a cenzúrát?
— Igen, ez egy nagyon elvi dolog. Nem tudok olyat mondani az életemből, amikor ezt ne sikerült volna megvalósítani. A Magyar Televízióban is, amikor még ott dolgoztam, volt próbálkozás, mert mindig van. De abban az időben még lehetett azt mondani, hogy „figyelj, ilyet nem lehet csinálni, mert ez egy köztévé”. De például meghívom szívesen, akit te szeretnél, de akkor én is meghívom azt, akit én szeretnék. Nem azt mondom, hogy nem volt utasítás, hogy kit hívj meg, de azt állítom, hogy olyan nem volt, hogy kit ne hívj meg.
— Mi volt az a pont, amikor azt érezted, hogy vége?
— Ezt a kormányváltás után, 2010-ben éreztem. Még volt műsorlehetőségünk, és komoly dilemma volt, hogy azonnal fel kell-e állni, vagy kell-e adni esélyt a készülő új közmédiának. Én úgy gondoltam, hogy előre nem dönthetem el, milyen lesz, tehát adni kell lehetőséget. De nagyon gyorsan kiderült, hogy rövid lesz a mi közös pályafutásunk. Emlékszem, amikor a Duna TV-n készítettünk egy közéleti műsort,
Ők ahhoz voltak hozzászokva, hogy egy műsorvezető felolvassa a kérdéseket. Én soha nem dolgoztam így, én témákat szoktam felírni, de magam kérdezek, sosem írok le kérdéseket. Az én adásmenetembe bármit bele lehetett írni, de úgy döntöttem, nem olvasom fel. Nyugodtan ki is lehetett húzni belőle, mert az attól még a fejemben volt. Amikor rájöttek, hogy a papíron keresztül ez nem fog menni, akkor elindultak a tiltások. Emlékszem például olyanra, hogy Kulka Jánost nem lehet meghívni, ettől én még meghívtam. Nyilvánvaló volt, hogy az lesz a vége, hogy egy ponton nem fogok kelleni. Három vagy négy hónapig készíthettük a műsorokat, aztán azonnal megszüntették. Nekem született egy kisgyerekem, és azt remélték, hogy eltűnök három évre. De én nem tűntem el, hanem visszamentem, hogy szeretnék dolgozni az egészen pici gyerek mellől.
Egy hosszú, fegyelmi tárgyalásokkal terhelt időszak végén közös megegyezéssel rúgtak ki. A kirúgás egyértelmű volt, csak az volt a kérdés, hogy hogyan.
— Ez a te történeted, de sokan kerültek hasonló helyzetbe, különböző egzisztenciális háttérrel. Aki most azt mondja például, hogy hatalmas hitele volt, és egy hónapot sem bírt volna ki fizetés nélkül, mert csapdába, adósrabszolgaságba került. Róla mit gondolsz?
— Én nagyon próbálok empatikus lenni, de mi mind a ketten a közmédiában dolgoztunk, és mindkettőnket kirúgtak. Nem állítanám, hogy bárkit is érdekelt, hogy túléljük-e vagy sem. És már volt egy kicsi gyerekünk is. Csak azt mondom, hogy amikor egzisztenciális választásokról beszélünk, mögöttem sem állt egy amerikai nagybácsi, aki finanszírozza a lakáshitelemet. Hirtelen egy nulla bevételű család lettünk. Ehhez képest, aki 16 éve a propagandamédiában csücsül, de a Híradóban nem csinált semmit... persze, ez a spektrum két széle. Én azt gondolom, hogy benne lehet ragadni egy ilyen helyzetben egy időre.
Emlékszem, a Covid alatt sok kollégám elvesztette az állását vagy csak félállása lett, és elmentek mást csinálni. Csak azt állítom, hogy boldogulni lehet, még ha néha nem is kényelmes. Lehet, hogy nem riporterként vagy műsorvezetőként, de boldogulni lehet. A színészek hányszor csaposok, amíg jön egy szerep vagy egy film! Igen, időnként nem kényelmes, áldozatokkal jár, nekem is volt nulla forint a számlámon. De akkor előre kell menekülni valahogy. Nem tudom, kinek mi az útja, szerintem mindenkinek egyedi. Nekem szerencsém volt, mondhatjuk így is, de lehetett volna nem szerencsém is. Ez nem változtatna a döntéseimen.
— Sokan mondták, hogy a Fidesz médiatúlsúlya mindent visz. Aztán láttuk, hogy ez mennyit számított most április 12-én. Nem jutottunk el oda, hogy már nincs is szükségünk közmédiára?
— Ebben nem hiszek. A közmédiának egy csomó feladatot kell ellátnia. Mindenki csak a hírszolgáltatásról beszél, pedig ennél sokkal komplexebb a feladata. A hírszolgáltatásban sok szerkesztőséggel kell versenyeznie, de kulturális fronton elképesztően sok feladata van. Az az alapállásom, hogy a nemzet a kultúrájában él, nem a politikájában.
Szükség van rá egy csomó mindenben. Például be kell szállnia a játékfilmek, dokumentumfilmek, ifjúsági sorozatok gyártásába, a magyar irodalmi művek megfilmesítésébe. Én nagyon sok ifjúsági irodalmat olvasok, mert készítek ilyen műsort a Rádió Cafénak, hamarosan a Telexnek is. Látom, hogy milyen elképesztő mennyiségű ifjúsági irodalom van, amivel semmit nem kezdett a magyar közmédia. Pedig kell a gyerekeknek szóló tartalom. Hogy nincs online lába, hogy nem is próbált meg egy ilyen típusú versenybe beszállni, az óriási hiba. Tehát igen, szükség van a közmédiára.
— A közéleti podcastok és egyéb tartalmak a közmédia hírszolgáltató lábát erősen kinyírták.
— A közmédia maga nyírta ki önmagát, mert egyébként simán lehetne egyeduralkodó is. Csak eladta magát a propagandának,
Csak azt mondom, hogy a közmédia akár az élére is állhatott volna, de nem ezt tette, hanem kicsekkolt a versenyből a stupid propagandával.
— Ahhoz a közszolgálathoz, amiről beszélsz, kultúrával, kortárs művészetek és filmek támogatásával, egy teljesen más médiatörvény kellene. A mostani ezt nem teszi lehetővé.
— Akkor újat kell csinálni. Mindent újra kell gondolni. Az egész közmédia teljes struktúráját újra kell gondolni. Ez nem áll tőlem távol. Nagyon sok olyan gondolat van, amihez most nincs gyakorlat, ami nem működik. Igen, ezeknek meg kell teremteni a törvényi és gyakorlati feltételeit. Szerintem totálisan újra kell gondolni az egészet. Engem az sem ijeszt meg, ha a médiatörvényt kell érte módosítani.
— A lengyel modell, hogy bezárták, elsötétítették és újraépítették az egészet, szimpatikus út lehet?
— Ez nehéz kérdés. Nem tudom, be lehet-e zárni, mert van valamiféle tájékoztatási kötelezettség törvényileg előírva. Hogy így be lehet-e zárni valamit, hogy sötét legyen, azt nem tudom.
Ezt egy nagyon jó megoldásnak tartanám a sötétség helyett. Menjen valami helyette, méghozzá olyasmi, ami eddig nem volt ott elérhető. Legyen ez. És közben újra lehet tervezni az egészet. Őrületesen át kell gondolni a struktúráját és a személyi állományát is, ez nem kérdés. Nagyon nagy és népszerűtlen feladat vár arra, aki a közmédiát vezetni fogja. Népszerűtlen döntéseket kell majd meghoznia, és haragudni fog rá a fél világ, de ezeket meg kell hozni, bárki kerül is oda. Nehéz és kemény időszak jön, és remélem, hogy gyors lesz. Remélem, hamarosan nem a vérengzésről, hanem az építkezésről szólnak majd a hírek. Jó lenne, ha hamar eljutnánk ebbe a fázisba.
— A televíziónak megint lenne ifjúsági főszerkesztősége?
— Például. Tényleg azt gondolom, hogy itt ülünk egy csodálatos kincsen, ami a magyar kultúra. Nem viccelek, iszonyatosan magas színvonalú az ifjúsági irodalom is, de én a magyar kultúra feltétlen híve vagyok, rohadtul régóta foglalkozom vele. A kortárs magyar irodalom, a kortárs magyar színház, a kortárs magyar film – csodálatos dolgok történnek benne, és a közmédia úgy csinál, mintha ez nem létezne. És ilyet nem lehet.
— Ha újraindítanák a közmédiát, te ott szeretnél lenni?
— Igen, határozottan. De ez tőlem nem egy nagy mondás, mert én ezt már 22 évesen is mondtam, hogy egyszer szeretném ezt az intézményt egy kicsit a tetejéről is vezetni.
Nem azt mondom, hogy elnök akarok lenni, csak szeretnék beleszólást az intézmény dolgaiba.
Úgyhogy igen, határozottan ez a válaszom. Érdekes, hogy mióta változás volt az országban, engem mindenki erről kérdez. Azt hiszem, én szabadúszóként is közszolgálatot végeztem. Nem bulvárinterjúkat készítettem, hanem próbáltam a kultúra jeles szereplőit teljesítmény alapon meghívni. Nem véletlenül van egy csomó most kinevezett miniszterrel régebbről interjúm, mert most teljesítmény alapon neveztek ki olyanokat, akiket én korábban a teljesítményük miatt kérdezgettem. Szóval annyira nyilvánvaló a viszonyom a közszolgálathoz, hogy most is, egy rendezvényen minden második ember megkérdezi, hogy mi lesz a közszolgálattal, és te mi leszel a közszolgálatban. Nagyon igen, ez a közszolgálat én is vagyok, és szerintem sokan mások is.
Szeretnék benne lenni a csapatban, akik felépítik ezt, műsorokkal, új struktúrával. Nem titok.
— Mikor volt a magyar televíziózás aranykora?
— Ez nem a mi időnk szerintem. A magyar televíziózásnak a Kádár-rendszer volt az aranykora, amikor nem voltak versenytársai, ellenben minden ott jelent meg, még ha a három T-s kultúrpolitika végtermékeként is. Nem véletlen, hogy a nálunk idősebb generációknak van közös nyelvük: a közmédiában mentek azok a filmek, irodalmi feldolgozások, műsorok, amiket mindannyian láttak, és tudják, miről beszélnek. A mi generációnknak sokkal nehezebb közös nyelvet találni, mert számtalan platformról lehet tájékozódni. De azt gondolom, hogy egyértelműen az volt a fénykor. Olyat már nem lehet csinálni, és nem is kell. Most egy teljesen másik világ van.
ezt gondolom róla. Már nem az a zárt rendszer, hogy „én, a Magyar Televízió, majd közvetítek”. Ez szerintem a múlt. Ennél sokkal-sokkal diverzifikáltabb, többplatformos, izgalmasabb közmédiát kell csinálni.
