KULT
A Rovatból

„Szerintem Orbán nagyon ideges a Sziget miatt” – Külföldi szigetlakókat kérdeztünk a magyar miniszterelnökről

Aki tudta, kiről van szó, nem volt a legjobb véleménnyel róla. Annyira azonban senkit nem zavart a személye, hogy emiatt ne jöjjön Magyarországra.


Hétfőn véget ért az idei Sziget Fesztivál. Mielőtt azonban elbontották volna a színpadokat és a fesztiválozók összepakolták volna sátraikat, gyorsan végigszaladtunk a helyszínen, hogy megkérdezzük: mennyit tudnak a külföldi szigetlakók a magyar miniszterelnökről és a hazai politikáról?

„Szart se tudok róla” – hangzott az egyik osztrák fesztiválozó sommás válasza, de a többség azért pontosan tudta, hogy ki vezeti az országot, ahol a kedvenc rendezvényük zajlik.

Az átlagos külföldi szigetlakóról elmondható, hogy nem rajong Orbán Viktorért, a politikai palettán a középtől jelentősebben jobbra helyezi, ugyanakkor személye nem zavarja annyira, hogy ne jöjjön bulizni Magyarországra.

Egy török lány párhuzamot vont Karácsony Gergely és Isztambul közismerten liberálisabb főpolgármestere között, míg egy másikuk úgy vélte:

Orbán Viktor sem a Szigetet, sem őket, a fesztiválon bulizókat nem szeretheti túlzottan.

Külföldiek a Szigeten Orbán Viktorról

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Külföldieket kérdeztünk a Szigeten, hogy felismernek-e híres magyarokat
Hamar kiderült, hogy aki nálunk híresnek számít, az korántsem biztos, hogy külföldön is ismert. Orbán Viktorról például egy kevéssé közismert fotót mutattunk nekik.


Viszonylag ritka, hogy ennyi külföldi verődik össze nagy tömegben Magyarországon, így hát kihasználtuk az alkalmat, hogy megkérdezzünk néhány résztvevőt a Szigeten, hogy ismernek-e híres vagy híresnek vélt magyar személyiségeket. Orbán Viktortól Karikó Katalinig terjedt a sor, volt, akiről szokatlan, másokról közismertebb képet mutattunk. Frenetikus válaszok születtek, mert ugyan a legtöbben nem tudták, ki van a képen, tippelni azonban akartak, és elég változatos megoldásokat hallottunk.

De mindennél többet mond ez a videó, ahol összevágtuk a legjobb válaszokat:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Jézusom, anya, ez tényleg nagyon durva!” - 8 évessel is élmény a Sziget
A cirkusztól a kerekesszékes akadálypályáig számos délutáni programban bővelkedik a Sziget fesztivál, mi 9 órát töltöttünk el önfeledten szórakozva, kulturált körülmények közt. Mókás beszámoló egy önfeledt anyja-lánya napról, képgalériával.
Tóth Noémi - szmo.hu
2024. augusztus 12.



Hatalmas mérföldkő egy szülő életében, amikor először megy a gyerekével kettesben egy olyan ikonikus fesztiválra, mint a Sziget – jómagam 16 éves koromtól egészen a terhességemig, egy évtizeden keresztül jártam ki oda minden évben, de a gyerekem születése óta, immár 9 éve nem voltam a Szigeten (ennek oka főleg a megszűnt metálsátor volt, úgyhogy átszoktam más fesztiválokra). Az nyilván Murphy, hogy a hónapok óta várt esemény napján a nyolcéves nagylányom valamiért jó ötletnek gondolta, hogy egy körömvágó ollóval trimmelje meg egy plüssállatát. A manőver közben megvágta magát, de a vérzés után az indulatok is csillapodtak, és indulhattunk a Szigetre.

A gördülékeny beengedés után (pluszpont a szervezőknek az arcképellenőrzés fényképes igazolvánnyal, fő a biztonság) a lányom megjegyezte, hogy azért igazán felújíthatnák ezt a K-hidat, mert mindjárt összeesik a látogatók alatt.

Az első élményünk pont jól modellezte a Szigetes random őrültségek-élményt: az Old Spice sátorában egy félbevágott kádba ültünk be, hogy egy autómosónak álcázott habpartiba kerüljünk a mini vasúton.

Aztán elhaladva egy csapat boldogan – élő cigányzenére – táncoló külföldi előtt, megnéztünk egy jurtát belülről, amelyben a magyar hagyományokat, híres feltalálókat és hungarikumokat mutatták be autentikusan: klassz lenne egy állandó tárlat ebből a belvárosban is.

Betértünk a fogyatékkal élők udvarába is, ahol kipróbáltuk mindketten, hogy milyen érzés végigmenni kerekesszékkel egy akadálypályán (nem könnyű ám kinyitni egy befelé nyíló ajtót!), és azt is, hogy szemtakaróval hogyan tudunk kitalálni fehér bottal egy labirintusból. Megindító volt látni, hogy ezek a próbatételek folyamatos teltházzal futottak egész nap, akkora volt rájuk az érdeklődés.

A művésznegyedben voltak álmodozva festegetők, ukulelét pengetők és leharcolt orgonát festegetők is – mi tam-tam doboltunk kicsit, és egy kilinccsel működtethető ajtó-installációt próbáltunk ki, amelyen különféle tárgyak más-más hangot adtak ki. A társasjáték-sátorban pedig gumicsirkét és gumi-hotdogot dobáltunk, hogy a talpára álljon – ebben én jeleskedtem –, de aztán a gyerek kíméletlenül elvert Dobble-ban.

Mindig kellemes meglepetés volt, amikor a főutcákon feltűntek a szürreális installációk és formációk a sárkányszerű óriáslényektől a steampunk rezesbandáig, de az élőszobrok is kifejezetten szórakoztatóak és látványosak voltak. Folyamatosan csodáltuk a flúgos és merész jelmezeket a fesztiválozókon, és önfeledten ordítottuk lentről, hogy ’ugorj máááár’, ahogy néztük a darun vacilláló bungee jumpingozót.

Aztán kedvet is kaptunk a Sziget vidámparkjához, és felültettem kedvenc játékomra, a BreakDance-re a kislányomat, figyelmeztetve őt arra, hogy ez azért durva lesz. Ő flegmán nagylányoskodva konstatálta, hogy sima ügy lesz, majd amikor beindult a masina, fülig érő szájjal kiáltotta: „Jézusom anya, ez tényleg nagyon durva!”

A nap visszatérő slágere volt nálunk a Cirque du Sziget, ahol tényleg csodás előadásokat láttuk, méghozzá hármat is. Az elsőnél, amely a The donkey & the carrot címet kapta, a fellépő külföldi artista kapásból az elején az egész felépített székvárat lerombolta véletlenül egy rossz mozdulattal, leesve a kompozíció tetejéről – a lányom nézett is rám döbbenten, hogy na, ebből most mi lesz –, de a pasi utána olyan remek show-t csinált, hogy tapsvihar fogadta. Például nyolc szék tetején állva elkapott egy óriáscsúzlival kilőtt kilencedik széket, hogy maga alá tegye azt is.

A második összművészeti előadást később kissé elvontnak találtuk, amely egy gigantikus futószalagon játszódott, a harmadik pedig, amit késő este néztünk meg, egy fergeteges pirotechnikai látványműsor volt, vagány tűzzsonglőrökkel.

Az egyik abszolút kedvencnek egy árnyjátékos brit férfi, Drew Colby bizonyult a Vándorvurstli udvarban, aki az ujjaival és egy fényforrással kacagtató és őrületesen kreatív produkciót kanyarított. Öröm volt hallani a lányom gyöngyöző kacaját, de rengeteg felnőtt poént is beiktatott.

Az udvar egyébként is rengeteg klassz tematikus játékot kínált, mi például teljesen elmélyültünk egy műanyag halakkal teli kádban, amelyből kihorgásztunk mindent 1-9 arányban, és sajnos nem az én fogásomból laktunk jól a képzeletbeli halvacsorán.

Egyedüli negatívumként az árakat tudnám felróni a fesztiválon: amikor hős anyaként megígéred, hogy bármilyen desszertet választhat szemed fénye az eleve horribilis árú gyros tál után, onnan már nincs kibúvó: úgyhogy kissé remegő kézzel nyújtottam a kártyám, hogy lehúzzák róla a 4010 Ft-ot a kimérős joghurtfagyiért, de a majdnem ugyanannyiba kerülő buborék-gofri után is szinte hallottam sírni a pénztárcámat.

A tavaly felújított, szappannal és wc-papírral folyamatosan felszerelt vizesblokkoknak azonban nagyon örültünk: leírhatatlanul kulturált érzés végre nem egy toi-toiban levitálni, hogy nehogy hozzáérj bármihez, hanem a higiénikus, gyakran takarított, hagyományos vécéket használni.

Késő este dupla bókot is bezsebelhettem egy különösen extravagáns, egyedi magyar ruha- és ékszerkollekciót kínáló butik-kocsiban: először az ott dolgozó lány nézte a gyerekemet a húgomnak, aztán a lányom közölte velem ruhapróba előtt, hogy „anya, rajtad minden ruha jól áll”, mire a GBA-style feltűnően dekoratív munkatársa meghatottan érdeklődött, hogyan kell ilyen gyereket csinálni.

A nap sztárfellépője Martin Garrix volt, aki finoman szólva nem tartozik a zenei ízlésem holdudvarába, de meg akartam mutatni a gyereknek, milyen egy gigaműsor a nagyszínpadon, ezért bevittem zajvédő fülessel a tömegbe, ahol egy random holland srác rögtön fel is vette a nyakába a lányomat (a beleegyezésemet kikérve előtte), hogy jól láthassa a konfettiesőt, a lángcsóvákat és a lézershow-t. Az az igazság, hogy meglepően jól szórakoztam a DJ műsora alatt, önfeledten eltáncikáltam az említett holland srác szívélyes társaságával, miközben a kislányom is élvezte a hangulatot. Az egész Sziget közönsége egyébként egész nap kedvesen, figyelmesen állt a kislányomhoz, amiért nagyon hálás vagyok, hiszen az első élmények mindig maradandóak és egy életre szólóak.

Az este utolsó programjaként a Linkin Park tribute-ot, a Piknik Parkot néztük meg, mert mindketten szeretjük (én láttam kétszer is élőben az eredetit), de sajnos az énekesnek népmesei volt a hangja, azaz hol volt, hol nem. Nem is vártuk ki a végét, mert éjfélhez közeledve a gyerek is fáradni kezdett, úgyhogy Hamupipőke-módra inkább hazafelé vettük az irányt. Hazaúton a HÉV-en még vagánykodott a frissen felavatott kis fesztiválozóm, aztán végül kidőlt, mint egy krumpliszsák a Combinón, végül kézben vittem haza a megállóból. De azt már most lefixáltuk, hogy mostantól minden évben csapunk egy anya-lánya napot a Szigeten!

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az Ördögkatlan a legjobb példa rá, hogy a kevesebb néha több
Bár a résztvevő falvak száma az évek során egyre csökkent, a programválaszték talán még színesebb is lett, és továbbra is ez az egyik legszerethetőbb fesztivál. Szubjektív beszámoló.


Az Ördögkatlan már évek óta a kedvenc fesztiválom a Művészetek Völgye mellett, ugyanannyira alapvetéssé vált, hogy itt is eltöltsek néhány napot (általában az ötből hármat), mint az, hogy a Völgyben végig ott vagyok.

Bár folyamatosan a levegőben lóg, hogy akár a pénzhiány, akár a kulturális szektort sújtó más nehézségek miatt nem tudják megrendezni, a balszerencsés 2020-as évet leszámítva végül mindig megtelt élettel Nagyharsány és környéke. És ennek rajtam kívül még nagyon sok „katlanos” örül, akik mindannyian a szívükbe zárták a fesztivált.

Ez egyébként nem nehéz, hiszen tényleg rengeteg dolog teszi szerethetővé. Ilyen például a szó jó legjobb értelmében vett közvetlen, „mezítlábas” hangulat, ami az alapítók, Bérczes László és Kiss Móni személyiségéből is következik.

A két főszervezőt az öt nap során bárhol és bármikor ki lehet szúrni jellegzetes ruházatukról – Bérczesnél a csíkos póló, Kissnél pedig a fejkendő –, szó szerint együtt lélegeznek a rendezvénnyel. Péntek este még szakadó esőben is legalább negyed óráig figyelték az éppen koncertező Besh o Dromot ernyő nélkül, mielőtt fedezék után néztek.

Hasonlóan szerethető gesztus az is, hogy bár ez egyáltalán nem volna elvárás, több helyszínen (például a Vylyan Teraszon, az Árokpart Bárnál, vagy Both Miklós udvarában) nem ellenőrzik a karszalagokat, így a kultúrát azok számára is hozzáférhetővé teszik, akiknek valamilyen okból kifolyólag nem fér bele, hogy jegyet vásároljanak.

Bérczes László és Kiss Móni

Vylyan Terasz

Faluturisták a beremendi Megbékélés kápolnánál

És a táskákat se nézik meg sehol – tavaly óta már a fő helyszínen, a nagyharsányi focipályánál sem –, így aki azt szeretné, a környékbeli pincészeteknél jóformán fillérekért kapható villányi borokat is fogyaszthatja a koncerteken.

Az árak egyébként vegyesek voltak, több szempontból az Ördögkatlan is elkezdett felzárkózni a mindenhol tapasztalható általános dráguláshoz (pl. pizzaszelet 1600, korsó sör 900 forint, tömények 1500 felett), ugyanakkor volt pár üdítő kivétel is: a focipályára kitelepült egyik pincészetnél például az amúgy jellemző 7-800 forintos decinkénti árak mellett két 300 forintos bort is kínáltak, ami egészen baráti.

A feltörekvő zenekarok felkarolása szintén a Katlan egyik nagy erénye. Általában a nagyszínpad első fellépője is ebből a körből szokott kikerülni, idén viszont ez az ötből csak egy napon volt így, amikor a Carson Coma előtt a sepsiszentgyörgyi Raklap kapott lehetőséget (ők játszottak tavaly a Budapest Parkban a Kispál és a Borz előtt, azóta pedig egyre többet lehet hallani róluk, teljes joggal).

Az Árokpart Bár viszont csúcsra járatta a fiatal tehetségek szerepeltetését: naponta 5, összesen tehát 25 csapat kapott itt lehetőséget, nagyrészt olyanok, akik – egyelőre – nem sok másik fesztiválra kapnak meghívást, pedig a többségük abszolút megérdemelné.

Tavaly írtam először arról, hogy a fesztivál az évek során egyre koncentráltabbá vált. Kisharsány után Villánykövesd is kikerült a résztvevő falvak közül, így három csatolt helyszín (Vylyan Terasz, Mokos Pincészet, Szoborpark) mellett már csak Nagyharsányban és Beremenden vannak programok.

A kanadai Cirque Les Dudes társulat előadása Beremenden

Kern András

Benin International Musical

Kisharsány hiánya a mai napig fájó pont, az viszont örömteli, hogy Beremend gyakorlatilag felnőtt Nagyharsány mellé. A Magyar Zene Háza jóvoltából tavaly óta már nagyszínpad is van itt, ahol olyan előadók koncerteztek, mint Kern András, a Bohemian Betyars, vagy az egészen különleges hangulatot teremtő Benin International Musical. Sajnos rájuk méltatlanul kevesen voltak kíváncsiak, pedig az egyik legjobb bulit csinálták.

Szintén második éve itt kap helyet az Offlájn Rezervátum, ami a kétszeri költözés után a jelek szerint megtalálta az otthonát a faluközpontban. Maradt a tavalyi koncepció is az 5 külön tematika köré szerveződő indián sátorral (vagyis tipivel): a Szerelem sátrában például Offlájn Tinderre is volt lehetőség, kifüggesztett, kézzel írt A/4-es lapokon kereshettek társat maguknak a vállalkozó szelleműek. De fel lehetett keresni a T.I. (Természtetes Intelligencia), a Belső képalkotás, az Érzékelés és az Emlékezés sátrát is.

A tábortűz körül pedig Cseh Tamás dalait énekelték a legendás zenész fia, Cseh András vezetésével, minden este más meghívott előadó, például Nóvé Soma és Víg Mihály társaságában. Ezek voltak talán a fesztivál legmeghittebb pillanatai, bár a kezdést tehették volna valamivel későbbre, mivel 7 órakor még javában sütött a nap.

A közös éneklés péntek éjjel a nagyharsányi Narancsligetbe költözött, a nappali fénnyel itt nem volt probléma, a tábortűz viszont hiányzott, kezdés után nem sokkal pedig az eső is eleredt. Igaz, ez eleinte még nem befolyásolta a résztvevőket: a technikát ugyan elpakolták, de hangosítás nélkül csak még bensőségesebb lett a hangulat.

Közös éneklés a Narancsligetben (fent) és az Offlájn Rezervátumban (lent)

A fentiekkel egy időben egy másik fontos program is zajlott: a nagyszínpadon a Wombo Orchestra tragikusan fiatalon elhunyt énekesnőjére, Julie-re emlékeztek egy maratoni hosszúságú, összesen 4 és fél órás esten.

Igaz, ez nem olyan volt, mint amikor Baksa-Soós Jánost idézték meg két éve: akkor folyamatosan váltakozó felállásban adtak elő Kex-dalokat, most viszont egymás után lépett színpadra a Psycho Mutants és a Besh o Drom a saját repertoárjukkal, végül pedig a Wombo következett, akik önállóan is egy legalább kétórás koncertet nyomtak le, aztán a fináléra természetesen mindenki más is csatlakozott hozzájuk. Külön szép pillanat volt (lásd a fenti videót), amikor az énekesnő két lánya adta elő az egyik, hozzájuk legközelebb álló dalt.

Szombaton a fesztivált hagyományosan záró 30Y koncertjének végén szokás szerint a teljes stáb feljött a színpadra, ahol – miután jól megérdemelten megtapsolták őket – a közönséggel együtt kiabálták a fesztivál Törőcsik Mari által kitalált jelmondatát: „Nem vagyunk normálisak!” Így foglalták keretbe az 5 napot, hiszen a megnyitók is mindig ezzel végződnek.

Jövőre már a 18. Ördögkatlant rendezik, ami azt jelenti, hogy a számozás alapján nagykorúvá válik a fesztivál. Innen már csak egy ugrás a jubileumi 20. alkalom, de remélhetőleg ennél jóval magasabb kort is meg fog élni – sokkal szegényebbek lennének a nyarak enélkül az 5 nap nélkül.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Glóriától a dominaszettig, a szivárványtól a hibátlan éneklésig – volt minden a Sziget Fesztivál ötödik napján
Vasárnap először érkeztem úgy a Szigetre, hogyha nem vigyázok, talán minden órában erősen rágnom kell a körmömet, hogy vajon mikor kit és hol nézzek meg, mert annyi jó lehetőség van, a voksomat végül a két legnagyobb színpad mellett tettem le.


Mire beértem, Becky Hill már a koncertje harmadánál jár, nem is siettem igazán, számomra Becky Hill “nem egy valós személy”, csupán egy jelenség, aminek valamelyik permutációja felbukkan a nap bármelyik szakában a Rádió 1-en, ezen kívül a világmindenség másik szegletében nincs térbeli fogalma. Tévedni nem is tévedhettem volna nagyobbat, ugyanis a brit The Voice első évadának egykori elődöntőse nem úgy tűnt, mint aki döntetlenre játszik.

“Ezt is ismerem” - hangzik mellettem a bennem is megfogalmazódott mondat, és valóban, Becky Hill tele van slágerrel, méghozzá olyannal, ami nagyon nagy színpadokon is tele van élettel, na meg olyan énekléssel, hogy rendesen kapaszkodni kellett a közönségnek is, hogy hogy lehet mindezt bírni már délután 5 magasságában levegővel.

“A világ legnagyobb fesztiválja” - mondta két dallal a vége előtt az énekesnő, majd rézfúvós társaival úgy bekezdte a napot, hogy aggódni kezdtem, mások hoznak-e ehhez hasonló szintet.

Az Editors legnagyobb baja az, hogy nálánál is királyabb bandákkal egyidőben született, mert a Kasabian bizony Kasabian, de ezt a hasonlatot még 15 másik zenekarig lehetne sorolni. Ez viszont a Szigeten mit sem számított, Tom Smith és a zenekara hozta a kötelezőt, a klasszikusok szépen működtek, de a koncert első felében nagyon nagyon jót tettek a bulinak olyan sújtások is, mint a Sugar.

Az est számomra legjobban várt bandája a dublini Fontaines DC volt. A zenekar 11 nap múlva hozza ki a Romance névre hallgató új lemezét, ezt pedig a közönség azon részét, akik a klasszikusokra vártak, teljes pofátlansággal hagyta figyelmen kívül. Egyből a címadó (még meg sem jelent) dallal kezdés, utána pedig több ponton előkerült a szemérmetlen újvonalasítás. Grian Chatten pedig egy valódi poszt punk szupersztár, aki azon kevesek egyike, akinek még jobban is áll, hogy körülbelül 9 szót mond összesen a teljes koncert alatt a mikrofonba, konferálás gyanánt.

A Fontaines úgy nőtte ki magát megkerülhetetlen tényezővé, hogy közben önazonos tudott maradni, az a pofátlanság, hogy a legjobb számokat pedig nem a végére hagyják, az pedig egy csillagos ötös a részemről. Ugyanis az utolsó két szám a Favourite, na meg a Starbuster, amivel ki is jelentették, hogy szinte biztosak abban, hogy a Romance a banda következő monstruma lesz.

“Mert ki, majd a Sam Smith”? - szintén egy elcsípett beszélgetés még a Liam Gallagher koncert végéről, ahol a fantáziámra bízott kontextus a színpad előtti terület megtöltését latolgatja. És valóban, szemmérték alapján Sam Smithen voltak az talán a legtöbben az idei Szigeten, akinek a jó 80 percében pedig minden megtörtént. A világ összes vetkőzése, twerkelő nők, még többet seggrázó férfiak, minden szám ezredmásodpercig tervezve mindenki részéről, illetve maga a frontember, akinek a hangjára valóban semmi panasz: tisztességgel a magasak, a mélyek, minden sikerült az énekesnek, aki inkább egy nagy egész része volt, mintsem az, hogy egy one-man-showt láttunk volna.

Egy olyan produkciót láthattunk, ahol egy percig sem állt le az élet: a legtöbb blokk és a legtöbb szám egymásból fakadt, levegővételt nem hagyva senkinek, néha olyan váltásokkal, amiért 1980-ban Balatonon a Helka diszkóban már megverték volna a lemezlovast, de mit sem számított ez.

Amennyire szkeptikusan érkeztem, annyira be is bizonyította Sam Smith és a csapata, hogy ők bizony headlinerek, és abból is a csúcskategóriás verzió, akit a világon most azonnal bármelyik színpadra felrakva sem tűnnének kisebbnek.

Az énekes pedig öltözött, fura rendőrcsávóból szivárványos “akármibe”, a mellényből dominaszettbe, volt itt estélyi, a végére pedig egy teljesen sátáni, ördögszarvas szőrmés hacukában díszelgett az énekes. “Hú b*meg az Origónak lesz dolga” - hallatszik a távolból egy ismét feljegyzést érő mondat, ami annyiban takarhatja is a valóságot, hogy ez a produkció minden pillanatában élvezhető volt, és semmilyen formában nem lehet róla azt mondani, hogy visszafogott lett volna. Sam Smith pedig megmutatta minden headlinernek, hogyan is kell kiállni több tízezer ember elé.

Minden évben találkozunk olyan kommentekkel, ahol a rockzenét hiányolják, ugyanakkor az Editors és a Fontaines mellé ma még a nagyérdemű kaphatott a Dead Poet Societyből is, akik 4 hónapja jártak Budapesten, fura is a gyors visszatérés, amit meg is említenek. Pedig sokkal-sokkal többen vannak az akkori koncertjükhöz viszonyítva, pogótól kezdve crowdsurfig minden megtörténik, aminek egy ilyen bulin elő kell fordulnia.

Jack Underkofler egyébként a modern rockzenélés legeslegalulértékeltebb hangja, akinek minden kijön egy koncerten, valahogy az áttörő siker többedjére nem jön el nekik, pedig mind dalok, mind élő produktum tekintetében jó szívvel ajánlanánk mindenkinek.

Ez egy tökéletesen olyan nap volt, ahol egyetlen rossz dolgot nem tudnék mondani egyetlen fellépőről sem, ezt pedig a Sziget booking-mesterei valószínűleg ugyanígy érezhetik nyugovóra térve. Főleg abban a tudatban, hogy az utolsó napon érkezik Fred Again, Skrillex és még Four Tet is, akik az elektronikus zene történelmét egyik percről a másikra rúgták fel tavaly a Coachellán. Mindhárman külön időpontban lesznek, még akár arra is van esély, hogy a valóban jelentős, önmagát mémből OMG TBA-nak nevező (To Be Announced - a Coachella törölt headlinere után már szándékosan nem is jelentették be magukat, hanem felléptek TBA néven) triumvirátus önfeledten, több órán át együtt zenéljen, több színpadon is.

Link másolása
KÖVESS MINKET: