hirdetés

KULT

Az Ördögkatlan visszatért és újra megmutatta, mi teszi az egyik legszerethetőbb fesztivállá

A sok különleges programhelyszín és a felszabadult hangulat mellett a Törőcsik Marira és Cseh Tamásra való emlékezés is jellemezte a kényszerszünet után ismét megtartott fesztivált. Szubjektív beszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 11.


Link másolása

hirdetés

Tavaly a legtöbb fesztiválhoz hasonlóan az Ördögkatlan is elmaradt, nekik ráadásul a Művészetek Völgyével ellentétben a kisebb volumenű őszi pótrendezvény sem jött össze: bár október végére meghirdették a Katlan napokat, az addigra egyre jobban erősödő második hullám miatt végül azt is le kellett mondaniuk. Nem csoda, hogy inkább elengedték a szerencsétlennek bizonyuló 13-as számot, és idénre egy ugrással egyből a 14. fesztivált harangozták be.

„Lesz, mert lennie kell!” – így hangzott a bizakodó mottó, és végül valóban újra megtelt élettel Nagyharsány és környéke. Én negyedjére voltam ott, ezúttal az első három napon, ez alapján foglalom most össze a benyomásaimat.

Az alapélményem a Katlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség volt. Ez idén már a megnyitón megnyilvánult: a társigazgatók, Bérczes László és Kiss Móni arra kértek mindenkit, ölelje meg az egyik mellette állót, hogy együtt örülhessünk felszabadultan a két éve húzódó találkozásnak.

Sőt, még fel is hívták a színpadra az egyik nézőt, akinek – elmondásuk szerint – a tavalyi elmaradt fesztivál idején ígértek meg egy ölelést e-mailben, amit most be is váltottak. Természetesen a már megszokott közös skandálás („Nem vagyunk normálisak!”) sem maradhatott ki.

Ugyancsak a járvány okozta traumák feldolgozását volt hivatott segíteni az a kocka alakú „maszkpersely”, amit Háy János egy novelláját továbbgondolva a nagyharsányi faluközpontban állítottak fel. A koncepció szerint ide a feleslegessé vált maszkokat lehet majd örökre elzárni, amikor az Idő engedi azt, tehát a járvány végén. Addig pedig a gyerekek használhatják a szintén hozzá tartozó csúszdát.

Hasonlóan szép és szerethető gesztus, ahogyan két örökös fővédnökük emlékét kezelik. Cseh Tamás csak a legelső Ördögkatlant érhette meg, idén pedig Törőcsik Mari is követte, akit még néhány évvel ezelőtt is fel tudtak hívni telefonon, hogy legalább ilyen módon részese legyen a megnyitónak. Most már neki is csak az emlékét tudták ápolni, de erre minden adandó alkalmat megragadtak.

hirdetés

A beremendi Megbékélés kápolnánál Mozart Requiemjét játszotta tiszteletére a Pannon Filharmonikusok és a Nemzeti Kórus (ezen sajnos már nem voltam ott, de másoktól csak jót hallottam róla), a Narancsliget kiállítóterében pedig fotókkal idézték fel fiatalkorát.

A másik védnök öröksége még ennél is több programon jelent meg, a nagyharsányi Szoborpark amfiteátrumában például „Másnap” címmel óriási sikerrel játszotta Beck Zoli és Szűcs Krisztián azokat a dalokat, amiket Cseh Tamás és Csengey Dénes írtak a nyolcvanas években.

A szintén a Megbékélés kápolnánál bemutatott Váróterem című előadás színházi környezetbe helyezte az életmű legismertebb darabjait, Bereményi Géza pedig Járai Márkkal tartott közös estet a Narancsligetben, ahol a Halott Pénz énekese bebizonyította, hogy egy jóval mélyebb mondanivalójú produkcióban is megállja a helyét.

Különleges helyszín volt idén az Offlájn Rezervátum az Aralica kertben, amit egy kis hídon át lehetett megközelíteni, emiatt és a borostyánnal benőtt falak miatt is olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra kiszakadtunk volna a fesztivál nyüzsgéséből.

A koncepció is erre erősített rá: csak a telefonok kikapcsolását követően lehetett belépni. A programok mindegyikének az volt a célja, hogy az online tér helyett koncentráljunk inkább a körülöttünk lévő valódi világra.

Napközben különféle elektronikamentes események voltak, meg lehetett nézni a Cseh András Netfüggők, illetve Pintér Gergő Új világok teremtése című könyvéhez kapcsolódó kiállítást, esténként pedig szigorúan unplugged, erősítés nélküli koncerteket tartottak meglepetés előadók.

Az első ilyen Kollár-Klemencz László volt, az ő felvezetésével vonult át a tömeg a kertbe egyből a hivatalos megnyitó után, flashmobnak is beillő performanszt varázsolva a nagyharsányi főutcára.

Fájó fejlemény, hogy Kisharsány idén teljesen kimaradt a programból, pedig az ottani kevésbé zsúfolt helyszínek jól ellenpontozták a Nagyharsányban jellemző tömegjeleneteket. Cserébe idén sehol nem volt túl nagy tömeg, de erről kicsit később. Jó hír, hogy ha minden igaz, csak ideiglenes pihenőről van szó és jövőre visszatérnek.

Az utánozhatatlan hangulatú Vylyan-terasz szerencsére idén is várta a látogatókat, a sok különleges programhelyszín közül ez az egyik kedvencem.

Most épp a Bujdosó Trió játszott, amikor ott jártam, de maguk a fellépők igazából másodlagosak itt: bármit szívesen elhallgat az ember a szőlőtőkék közötti mezőn a fűben ülve, fröccsel a kezében.

Az árak ugyan jócskán nőttek az előző évekhez képest, de vegyük úgy, hogy a kilátást kell megfizetni. A fesztivál többi helyszínén pedig kifejezetten pénztárcabarát árképzés volt az italoknál. Bort ugyebár termelői áron lehetett kapni számos pincészetnél (literenként akár alig 500 forintért), de még a focipályán lévő nagyszínpadnál is, ahol megnézték a táskákat, mindössze 150-200 forint volt egy deci bor, a sörök pedig 400 forintnál kezdődtek. Ez mindenképp szimpatikus hozzáállás.

Váratlan változtatás volt az is, hogy a nagyharsányi faluközpontban található Árokpart bár színpadát körbekerítették, így míg eddig ez egyike volt az ingyenesen látogatható helyszíneknek, ezúttal a belső részre már csak a karszalaggal rendelkezőket engedték be.

A megvalósítás azonban egyáltalán nem volt szerencsés, a színpad előtti terület ugyanis annyira szűk, hogy aki bejutott, gyakorlatilag ketrecben érezte magát. Ráadásul a kerítésen kívül állók és a közelben lévő pultok miatt eleve nagyon nehezen lehetett megközelíteni a bejáratot.

Ennek így nem sok értelme volt, többet rontott az élményen, mint amennyit a jeggyel rendelkezőknek javíthatott. Tegyük hozzá, hogy a szervezők is kényszerhelyzetben voltak, kizárólag így tudtak megfelelni az érvényben lévő járványvédelmi előírásoknak.

Bízzunk benne, hogy jövőre már nemcsak a fentebb említett maszkpersely lesz tele maszkokkal, de a kötelező védettségi igazolványokat is elfelejthetjük, így nem lesz szükség ehhez hasonló megoldásokra, amelyek egyébként a fesztivál szellemiségétől is teljesen idegenek.

Bár az Ördögkatlannak legalább annyira jelentős pillérei a színházi programok, mint a könnyűzene, nekem valahogy sosem ez volt a prioritás: ha választani kellett, mindig inkább egy koncertre mentem el, mint egy színdarabra.

Most viszont végre eljutottam egyre (majdnem kettőre is, de a másikban egy váratlanul lecsapó felhőszakadás megakadályozott), méghozzá az Utazás a koponyám körül című Karinthy-klasszikus színpadi adaptációjára.

A Nézőművészeti Kft. előadásának Scherer Péter a főszereplője, rajta kívül egy házaspár, Marton Róbert és Parti Nóra látható még benne, akik a külön erre a célre íródott zenei betétekért felelnek, illetve egy-egy párbeszédes jelenetben meg is személyesítik a főhős feleségét, vagy éppen orvosát.

A darabról óhatatlanul a Mácsai Pál-féle legendás Azt meséld el, Pista! ugrik be, de ez valahogy még dinamikusabb az időről időre elhangzó daloknak és párbeszédeknek köszönhetően.

Az előadás abból a szempontból speciális volt, hogy a hivatalos bemutató csak ősszel lesz, így most még mindannyian papírról olvasták a szövegeket, az élvezeti értékből azonban ez semmit nem vont le. A közönség reakciói is erre utaltak, a végén percekig tartó vastapssal jutalmazták a szereplőket.

Egy különleges napközbeni programot is meghirdettek a fesztivál idejére: előzetes regisztrációval el lehetett látogatni a Duna-Dráva Cement Kft. beremendi cementgyárába. Magyarországon már csak három ilyen gyár működik, a váci ugyanehhez a céghez tartozik, Királyegyházán pedig francia tulajdonos van.

Beremenden több mint 110 éve kezdődött a cementgyártás, először még a belterületen, majd az egyre növekvő forgalom miatt 1972-ben a Nagyharsányba vezető út mellé költöztek. A gyár ma nagyjából 130 embernek ad munkát, az automatizálás előtti hőskorban ez 1000 felett volt, de közvetve (sofőrökkel és beszállítókkal együtt) most is legalább 3-400 család köszönheti neki a megélhetését.

A cement fő alapanyaga, a mészkő két bányából érkezik, ezek közül a nagyharsányi a nagyobb. A kőtörőben 2-3 percenként követik egymást a teherautók, azzal a megkötéssel, hogy a lakók miatt egy nap maximum 190 forduló engedélyezett, mivel Nagyharsány főutcáját nem tudják megkerülni.

A beremendi bánya ennél nagyságrendekkel kisebb kapacitású, ezért ha csak lehet, a másikat használják, az viszont mellette szól, hogy egy külön magánúton is meg lehet közelíteni. Mindkét bányát a szigorú törvényi előírásoknak megfelelően, a már használaton kívüli területek folyamatos rekultivációjával művelik.

A törést követően a köveket homogenizálják és megőrlik, majd agyag hozzáadása után az így keletkezett nyerslisztet 1500 fokon kiégetik. Ekkor lesz belőle az úgynevezett klinker, amit porrá őrölnek és további ásványokat adagolnak hozzá, mielőtt elnyeri végső formáját az anyag, amelyet már cementnek neveznek.

A közel két és fél órás túra során a gyártási folyamat szinte minden lépcsőfokát megmutatták, laikusok számára is érthetően elmagyarázva, hol mi történik. A gyár legmagasabb pontja mellett a végén még az irányítóterembe is eljutottunk.

Az időjárás ezúttal is elég hektikusan alakult: kedden napközben még kánikula volt, majd este fél 11 körül, a Szabó Balázs Bandája koncertje előtt nem sokkal elkezdett szakadni és rövidebb időszakokat leszámítva órákig abba se hagyta.

Másnap visszatért a csapadékmentes hőség, az azonban már az előrejelzésekből biztos volt, hogy a csütörtököt nem ússzuk meg szárazon. Így is lett, egész nap felváltva zuhogott az eső, rövid idő elteltével már sütött a nap, majd ugyanez újra.

Programokat szerencsére nem kellett lemondani: a már említett Utazás a koponyám körül előadás például a beremendi Kovácsműhelyből a református templomba került át, ahol extra jó fej módon maga Scherer Péter rendezgette a nézőket még kezdés előtt pár perccel is, hogy minél többen beférjenek.

A Totoro zenekar koncertjét pedig a strand helyett a közelben található Veled kerek udvar fedett részén tartották meg. Végső soron nagy kellemetlenséget nem okozott az esős idő, lehetett volna rosszabb is. Cserébe pedig csütörtökön különösen csodás naplementének lehettünk tanúi.

Az Ördögkatlant ezúttal is vétek lett volna kihagyni: bár alig másfél nappal a tíznapos Művészetek Völgye vége után értem oda, ehhez mérten nem túl kipihenten, így is azonnal beszippantott a „de jó végre itt lenni” érzés.

A tömeg ezúttal szemmel láthatóan kisebb volt, a 2019-es csúcsévnek nagyjából a 80%-a lehetett, de mint azt a szervezőktől megtudtam, ők kicsit még örültek is ennek.

Elmondásuk szerint nagyjából ez az ideális szint, amikor még tényleg élhető marad a fesztivál, az elmúlt pár évben kicsit aggódtak is miatta, nehogy túlnője a kényelmes kereteket. Végső soron tehát legalább ennyi haszna volt a járványnak, ha már olyan sok mindent elvett tőlünk.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Megszólaltak az Elk*rtuk producerei – Elárulták, miért nem adták oda senkinek Gyurcsány szerepét

Kálomista Gábor és Helmeczy Dorottya az M5 csatornának adtak interjút a film bemutatója kapcsán csütörtök este.

Link másolása

hirdetés
„Aki csalással hatalmat szerez és erőszakkal megőrzi, az nem demokrata”

– vélekedik Kálomista Gábor, az Elk*rtuk című magyar játékfilm producere. Hozzátette: mi, magyarok szemérmesek vagyunk a történelmünkkel foglalkozni. Szerinte azonban nem baj, ha a társadalom kibeszéli magából ezeket a dolgokat, sőt itt volt az ideje, hogy „el lehessen mondani ezt a történetet végre”. A producer szerint a témaválasztás kavart indulatokat, holott bölcsebb lett volna utóbb véleményt nyilvánítani róla, mint a bemutatót megelőzően egy előzetes alapján – írja az MTI az interjú alapján.

Helmeczy Dorottya, a film másik producere arról beszélt, hogy a 2006-os őszödi beszéd kiszivárogtatását és az azt követő történéseket feldolgozó politikai krimiben az akkori kormányfőt, Gyurcsány Ferencet saját maga játssza el. Ezt részben azzal indokolta, hogy így jelenítik meg a korabeli felvétekkel, hogy az akkori miniszterelnök hogyan kezelte azt a helyzetet.

Emellett morális oka is volt annak, hogy nem akarták odaadni ezt a szerepet senkinek.

Azt, hogy a film körül fennforgás alakult ki, Helmeczy Dorottya azzal a félelemmel indokolta, hogy ha valami egy művészeti eszköz által létrejön, akkor az sokkal jobban bevonul a történelembe és letagadhatatlan részévé válik a múltnak.

„Van, akinek kényelmetlen ezzel szembenézni”

– tette hozzá. Arra a kérdésre, hogy a filmben mennyi a fikció, azt válaszolta: a két főszereplőn kívül semennyi – ennek kapcsán a Titanichoz hasonlította az alkotást.

Kálomista Gábor arról is beszélt, hogy a film első premierje Brüsszelben lesz, amit ő különösen fontosnak tart. Rámutatott: annak idején különböző bizottságok nem vizsgálódtak, a filmmel szerinte esélyt adnak nekik, hogy ezen elgondolkodhassanak. Kifogásolta, hogy "az emberi jogi szervezetek hol voltak", amikor "az embereket halomra lőtték szembe".

hirdetés

Kálomista Gábor azt mondta: rengeteget bántották a film szereplőit és elítélte, hogy egy színészt azért bántanak, mert egy filmben szerepel. Méltatva a külföldi stáb ideológiamentes hozzáállását bírálta, hogy ez Magyarországon nem tud megtörténni.

„Én leteszem a politikai batyumat a színház ajtajában”

– fogalmazott, hozzátéve: nincs jobb- és baloldali mozinéző, csak mozinéző van, nincs jobb- és baloldali színháznéző, hanem színházkedvelő emberek vannak.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Torz kép, gonoszkodó Klárával Gyurcsány helyett – Megnéztük az Elkxrtukat

Hiába sző át mindent a háttérben meghúzódó Gyurcsány-szál, itt Klára rángat mindenkit a politikai színtéren.
Fotók: Megafilm/YouTube - szmo.hu
2021. október 22.


Link másolása

hirdetés

Magam se tudtam, mit veszek nyakamba az Elkxrtuk megtekintésével: már a jegyvásárlás is arcpirító perceket tartogatott. A Gyurcsány-film címe eleve belekényszerít a káromkodásba, hiszen X-es változatban felér egy nyelvtörővel, így kénytelenek vagyunk szó szerint idézni az exminiszterelnök kirohanását.

Ezen a ponton szerencsére a jegypénztáros csaj is velem vihogott, sőt: cinkos kis mosollyal biztosított róla, hogy a teremben ülhetek szinte bárhová. A képernyőn zöld, üres helyek sorai villogtak.

Amikor öt perccel a kezdés előtt a vetítőterembe léptem, meghitt csend ölelt át: magam voltam nyolc sor bársonyszékkel és a köztük világító hangulatlámpákkal. Igaz, ebből az este fél kilences vetítésen még nem érdemes messzemenő következtetést levonni, a célközönség egy része talán már ágyban lehet.

Hamarosan mégis megjelent pár popcornos vödröt egyensúlyozó nyugdíjas, és az angol feliratos vetítésnek hála egy-két külföldi is. Ki tudja, őket talán nem vezérelte más, csak az elfogulatlan kíváncsiság. Ami, lássuk be, nem lett volna alaptalan.

Az Elkxrtuk létjogosultságát ugyanis hiba megkérdőjelezni: teljesen valid igény a szembenézés 2006 eseményeivel, akár egy dokumentum- vagy nagyjátékfilm által is, ami új értelmezési keretbe helyezhetné a tizenöt éve történteket.

hirdetés
Csakhogy a most készült mozi egy teljesen esetleges narratívát állít a valóság helyére. Értsd: mindez talán pont így történt meg, talán (és ez a valószínűbb) azért nem pont így. Itt viszont egyfajta mese- és valósághibriddé áll össze, ami valóban lezajlott azon az emlékezetes őszön, és amit a forgatókönyvíró/a rendező/a propaganda láttatni akar, hogy még jobban feltüzelje az azóta sem csituló indulatokat.

A sokáig csendben csordogáló történet kezdetén máris egy szimpatikus fiatal pár, az újságíró gyakornok Nándi (Mózes András) és a közvéleménykutató intézetnél dolgozó Réka (Bánovits Vivianne) dörgölőzik a szívünkhöz. Megtudjuk, hogy Réka főnöke, Hann Endre (a Medián akkori vezetője) a lány tudtán kívül rábízza az őszödi beszéd kikerülését megelőző felméréseket is, amivel akaratán kívül a cinkosává válik.

Réka emiatt annyit dolgozik, hogy nem vesz részt még a keresztfia szülinapján sem. Ezen a tesója úgy berág, hogy még a Kisvakond-maratonra sem hívja át hozzájuk, sőt a kutyáját, Bélát sem simogathatja meg - hiába, kellett a két órás filmbe egy ilyen fajsúlyos drámával terhelt cselekményszál. Ha a tesó karaktere mégis bárkihez közel kerülne érzelmileg, ezúton jelezzük: ő még komoly összetűzésbe kerül az egyenruhásokkal a film második felében, ezzel is növelve Réka elszántságát, hogy magánakcióba kezdjen.

Miután nagyot robban Gyurcsány beszéde, Réka nyomozni kezd az elvetemült Endre ellen: mégis, kinek az oldalán áll a főnöke? Eközben újságíró pasija az évtized sztoriját szeretné behúzni, bizonyítván: az ostrom idején tudatosan hagyták rendőri erősítés nélkül az MTV-székházat, hogy utólag az utcán randalírozó "fasiszta csőcselék" nyakába varrják az egész balhét.

 Izgalmas elmélet, még akár igaz is lehet, épp csak semmilyen bizonyíték nem támasztja alá, itt meg már kordokumentumok közt bemutatva szerepel.

Hann Endre mellett kétes szerepben és kontextusban bukkan fel többek közt a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter, Szilvásy György, vagy a zöldfülű tanácsadó Karácsony Gergely is.

De hol marad a Feri? Hiába sző át mindent a háttérben meghúzódó Gyurcsány-szál, maga a miniszterelnök csak az eredeti híradó- és riportbevágásokban szerepel.

Annál többet láthatjuk galád feleségét, a Jackie Kennedy-re fazonírozott Klárát, aki bábmesterként rángat mindenkit fel-alá a politikai színtéren. Fekete mikrobuszok hátuljában és kerti partikon gonoszkodik, Réka és Nándi ellen szervezkedik, sőt: egy ízben azt is kijelenti, ha az október 23-i megemlékezésen civilek is odavesznének, hát, az csak járulékos veszteség lenne.

A méregkeverő nőszemély szavait Réka diktafonnal rögzíti a parlament közepén. Pechére lebukik, és óriási hajsza veszi kezdetét, aminek közepette a leleményes partizánnő pizzás robogón hajt a tüntetők közé, magyar zászlóba tekeri a fejét, kuka mögé bújik stb. de mindhiába, mert - és ezt másfél évtizede tanúsíthatjuk - Gyurcsányéktól nem könnyű megszabadulni.

Ez az utolsó negyedóra már-már akciófilm színvonalú, ám a zombibelezős, poszt-apokaliptikus aláfestő zene így sem hagy illúziókat a minőségről. Mivel előző éjjel egyben daráltam le a Squid Game-et a Netflixen, letaglózott a kontraszt: amott pattanásig feszült idegekkel néztem, ahogyan egy játék részvevői formákat vájnak ki mézeskalácsból, itt meg a dörgedelmes zenei betétek dacára is elpilledtem a rendőrterrorba oltott autós üldözésen.

Az Elkxrtuk nem váltja ki azt az instant szekunder szégyent, mint egy Stop Gyurcsány-reklámszpot. Sőt, egy kereskedelmi csatornán sem vitatnám a létjogosultságát a délután hármas műsorsávban, épp csak unottan biggyesztve továbbkapcsolnék.

Annál nagyobb gond, hogy valós, vagy nagyon is valósághű felvételek keverednek itt a fikciós elemekkel. Ember legyen a talpán, aki szétválogatja, mégis mi ebből feltételezés, konteó, netán valódi politikai cselszövés bizonyítéka. Én megtippelni se merném, pedig 16 éves voltam a történtek idején. Azóta már lassan felnőtt egy újabb generáció, nekik végképp fogalmuk sincs az egészről.

Az őszödi beszéd és utóélete éppen attól ilyen szignifikáns eseménysorozat, mert a mai napig magyar családok ezrei üvöltöznek róla a vasárnapi húsleves fölött, hogy a Feriék tényleg elk.rták-e, és ha igen, mennyire. Netán éppen akkor és ott, Őszödön hívták életre azt az óriás csápjaival mindent bekebelező szörnyet, amire ma már NER-ként hivatkozunk.

Fajsúlyos téma ez, millió vetülettel, árnyalattal, megközelítési móddal, okok és okozatok bonyolult láncolatával. Ezek felfejtését az FBI-ra talán rábíznánk, Kálomista Gáborra és Keith English angol rendezőre viszont már kevésbé.

Ha a politikai film nálunk is meghonosodott és létező alműfaj lenne, ha készült volna még két-három ilyen témájú, de más megközelítésű alkotás, akkor az Elxrtuk talán elférne mellettük a palettán. Így azonban torz, sarkított, egydimenziós képet fest a XXI. századi magyar történelem egyik legfontosabb momentumáról, nem mellesleg dögletesen unalmas.

Propagandaalkotásként viszont még a filmbéli Klára asszony is csettintene rá - pláne, ha ezt is ő rendelte meg az ellenség megtévesztése céljából.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

A bolygó neve… – Megnéztük a Dűnét

Az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 rendezője úgy döntött, mozivászonra álmodja minden idők egyik legnagyobb sci-fi-eposzát. Most végre hozzánk is megérkezett a Dűne első fele.

Link másolása

hirdetés

Frank Herbert 1965-ben megjelent science fiction-regénye, a Dűne a műfaj egyik mérföldköveként vonult be az irodalomtörténetbe, és számos meghatározó filmet, könyvet, sorozatot, novellát stb. inspirált az elmúlt 56 évben. A sci-fi mozgóképes előretörése idején, vagyis a ’70-es években A vakond és A szent hegy chilei rendezője, Alejandro Jodorowsky éveken át dolgozott a Dűne nagyszabású filmes feldolgozásán, ám az elképzelése annyira nagyratörő volt (10-14 órában tervezte leforgatni bődületes költségvetésből), hogy a projektből végül nem lett semmi.

Az 1977-es Star Wars IV. rész – Egy új remény utáni sci-fi-hullámot meglovagolva, 1984-re mégis sikerült Hollywoodnak előállnia egy filmadaptációval, méghozzá az akkor épp feltörekvő David Lynch-csel a rendezői székben.

Lynch és csapata viszont felettébb bátor (és botor) módon egyetlen, 137 perces filmbe próbálták beleerőszakolni a sok száz oldalas, kiterjedt univerzummal rendelkező összetett sztorit. Az eredmény: kritikusi és nézői fanyalgás, anyagi bukás.

Ezután 16 évet kell ugrani a következő próbálkozásig, 2000-ben került ugyanis a tévék képernyőire egy háromrészes miniszéria, ami a hosszabb játékidőnek hála már jobban ki tudta bontani a történetet, sőt, két technikai Emmy-díjat is nyert, a regények rajongói mégis kénytelenek voltak tovább várni egy méltó, nagyívű és látványos filmváltozatra.

Ezt hozta most el nekünk Denis Villeneuve, aki sikeresen letette névjegyét a zsánerben az Érkezéssel és a Szárnyas fejvadász 2049-cel, s végre valóra válthatta álmát, filmre vihette hőn szeretett Dűnéjét. A kanadai direktor viszont csak azzal a feltétellel vállalta el a stáb irányítását, ha két epizódban mesélheti el Herbert sivatagi show-ját. És mivel a Warnernél erre azonnal belecsaptak a tenyerébe, így egy évvel az eredetileg kitűzött premier után (a Covid miatt 2020 őszéről csusszant idén szeptemberre – nálunk októberre – a bemutató) hozzánk is befutott az Atreidesek, a Harkonnenek és a fremenek csetepatéjának első fele.

hirdetés

Villenuve Dűnéjét nem véletlenül várták annyian, hiszen a rendező korábban már több ízben bizonyította, hogy ért a sci-fi nyelvén, és odafigyel a narratívára, valamint a karakterekre is, így Herbert regénye aranybánya lehet a számára.

És valóban, az új feldolgozás azonnal beszippant.

Egy ekkora volumenű sci-fi-világ mozgóképes bemutatásánál általában nagy hiba, hogy egyből berántják a dolgok sűrűjébe a nézőt, aki csak kapkodja a fejét a sok furcsa név, lény, gépezet, bolygó és hasonlók közt, a rázúdított és számára ismeretlen információk tömegében pedig inkább már az elején elengedi az egészet, és páff, oda az érzelmi belehelyezkedés. Villeneuve azonban óvatosan, apránként és okosan csepegteti belénk az expozíciót, hogy a Dűne-szűz néző is felfoghassa, hol járunk, kik a felállított sakkbábuk, és mi forog itt kockán.

A forrásanyagban olvasottakat az alkotók természetesen ezúttal sem szóról szóra mondták fel nekünk, így aki netán rongyosra olvasta a regényt, készüljön fel rá, hogy a körülbelül 155 perc hosszúságú első részben hiába keresi IV. Shaddam császárt és a lányát, Irulan hercegnőt (a Lynch-filmben José Ferrer és Virginia Madsen játszották őket), ők ugyanis egyelőre nem tűnnek fel, az uralkodóról viszont sokat beszélnek.

Ráadásul azoknak sincs jó hírem, akik a két mentátot, Thufir Hawatot és Piter De Vriest istenítik a leginkább, mivel eléggé megkurtították a szerepüket a regényhez képest. Sőt, a ’84-es Dűnében Sting által kissé komikusan megjelenített Feyd Rautha Harkonnen sem teszi tiszteletét egyelőre Villeneuve-nél.

Jelentősen kibővített szerepet kapott viszont az Arrakis bolygó őslakosai, a fremenek közt ténykedő planetológus, Dr. Liet Kynes (Lynch-nél Max Von Sydow, itt Sharon Duncan-Brewster), aki fehér férfiból ezúttal fekete nővé vált.

Természetesen a karakter neme nem határozza meg a képességeit és tudását, ráadásul az általa közvetített modern üzenetek, például a bolygó gondozásáról, az erőforrások drágaságáról és okos felhasználásáról vagy a helyi közösségekkel való kapcsolatteremtés szükségességéről ma is aktuálisak, így érthető a hírvivő modernizálása is.

A fentiek tükrében tehát kijelenthető, a film nézése közben pedig érezhető, hogy Villeneuve-nek tényleg fontos volt a Dűne, illetve kétségtelen, hogy a regény méltó és az eddigi legjobb feldolgozásával van dolgunk, ám a rendező filmográfiájában nem ez a bejegyzés lesz a legerősebb. Valami ugyanis hiányzik belőle.

Több mint megkapó felmondása Herbert fejezeteinek, mondatainak és szavainak, épp csupán magát, Villeneuve-öt nem látni, nem érezni benne. Mintha nem lett volna vele igazán mondanivalója, csupán szépen és látványosan le akart volna vezényelni az ismert sztoriból egy monumentális, látványos és itt-ott művészi, ám mindenekfelett epikus sci-fit. Félreértés ne essék, a játékidő teljes hossza alatt

szinte kifogástalan élményt és szórakozást nyújt a film, és ebben nagy szerepe van az eddig leírtakon kívül a csodálatos fényképezésnek, a minden díjra érdemes látványtervezésnek, a parádés vizuális effekteknek és Hans Zimmer eget rengető zenei aláfestésének is,

ám az Érkezés vagy a Szárnyas fejvadász 2049 friss gondolatiságát hiába keressük benne. Ráadásul nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy csupán egy félfilmet látunk, senki ne csalódjon tehát, ha a történet kellős közepén egy vágás és a végefőcím a jussunk. Anyagi siker esetén a folytatás viszont garantált, különösen érdemes tehát betámadni a mozikat.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Az Elk*rtuk producere szerint a filmben annyi a fikció, mint a Titanicban

Kálomista Gábor szerint rengeteget bántották a film szereplőit és elítélte, hogy egy színészt azért bántanak, mert egy filmben szerepel.

Link másolása

hirdetés

Aki csalással hatalmat szerez és erőszakkal megőrzi, az nem demokrata - mondta Kálomista Gábor, az Elk*rtuk című magyar játékfilm producere az M5 csatornának a produkció bemutatója apropóján csütörtökön.

Kálomista Gábor azt mondta: mi, magyarok szemérmesek vagyunk a történelmünkkel foglalkozni. Szerinte azonban nem baj, ha a társadalom kibeszéli magából ezeket a dolgokat.

A mozifilm műfaja szerint széles rétegeket vonz, a mozi régebben is a fiatalok mozgástere volt, most is az, így próbálták elhozni a fiatal közönségnek és azt célozták, hogy a világon bárhol meg lehessen mutatni, "el lehessen mondani ezt a történetet végre".

Példaként említette, hogy míg a környező országokban élők, a szlovákok, a románok vagy épp a csehek így próbálják megőrizni a nemzeti öntudatukat, Magyarországon ilyen esetekben sokan úgy vélik, hogy "jobb arról nem beszélni, hátha baj lesz belőle".

Ez a film azonban feldobja a labdát - tette hozzá a producer, aki szerint a témaválasztás kavart indulatokat, holott bölcsebb lett volna utóbb véleményt nyilvánítani róla, mint a bemutatót megelőzően egy előzetes alapján.

Helmeczy Dorottya, a film másik producere arról beszélt, hogy a 2006-os őszödi beszéd kiszivárogtatását és az azt követő történéseket feldolgozó politikai krimiben az akkori kormányfőt, Gyurcsány Ferencet saját maga játssza el. Ezt részben azzal indokolta, azért jelenítik meg a korabeli felvétekkel, mert így jól látható, hogy az akkori miniszterelnök hogyan kezelte azt a helyzetet. Emellett morális oka is volt annak, hogy nem akarták odaadni ezt a szerepet senkinek - tette hozzá.

hirdetés

Helmeczy Dorottya a film műfaját politikai krimiként határozta meg, amely picit dráma is. Ez egy komplex műfaj, amely a dráma, a szerelem mellett a fikciós vonalat is megjeleníti.

A film körül kialakult fennforgást Helmeczy Dorottya azzal a félelemmel indokolta, hogy ha valami egy művészeti eszköz által létrejön, akkor az sokkal jobban bevonul a történelembe és letagadhatatlan részévé válik a múltnak. Van, akinek kényelmetlen ezzel szembenézni - jegyezte meg.

Ő is azt hangsúlyozta, hogy a társadalomnak fel kell dolgoznia az akkori időszakot. Arra a kérdésre, hogy a filmben mennyi a fikció, azt válaszolta: a két főszereplőn kívül semennyi. Példaként említette a Titanicról forgatott filmet, amelyről ugyancsak tudni lehet, hogy megtörtént események alapján készült, ugyancsak egy férfi és egy nő főszereplésével.

Arra a kérdésre, hogy mit mondhat a film annak, aki 2006-ban például 5 éves volt, most meg 20, a producer úgy felelt: ez a jövő filmje, mert azt is megmutatja, merre van az út.

Kálomista Gábor arról beszélt, hogy a film első premierje Brüsszelben lesz, amit ő különösen fontosnak tart. Rámutatott: annak idején különböző bizottságok nem vizsgálódtak, a filmmel szerinte esélyt adnak nekik, hogy ezen elgondolkodhassanak. Kifogásolta, hogy "az emberi jogi szervezetek hol voltak", amikor "az embereket halomra lőtték szembe".

Helmeczy Dorottya szerint külföldön téves kép alakult ki az akkori eseményekről, nem tudták, hogy ez egy morális történet. A produkció megalkotásában részt vevő Keith English rendezővel és Josep M. Civit operatőrrel összefüggésben azt hangsúlyozta: "jött két külföldi szem", akik miatt az európai piac is könnyebben nyit a film felé.

Kálomista Gábor azt mondta: rengeteget bántották a film szereplőit és elítélte, hogy egy színészt azért bántanak, mert egy filmben szerepel.

Méltatva a külföldi stáb ideológiamentes hozzáállását bírálta, hogy ez Magyarországon nem tud megtörténni.

"Én leteszem a politikai batyumat a színház ajtajában" - fogalmazott, hozzátéve: nincs jobb- és baloldali mozinéző, csak mozinéző van, nincs jobb- és baloldali színháznéző, hanem színházkedvelő emberek vannak.

Helmeczy Dorottya arra a kérdésre, hogy mit jelenthet a véleménybuborékban élőknek ez a film, ők meggyőzhetőek-e, azt válaszolta: legalábbis megingathatja őket. Szerinte aki józan ésszel megnézi az alkotást, átértékeli mindazt, amit az akkor történtekről gondolt.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: