Majdnem meghalt a születésekor, a felesége ápolása miatt vonult vissza, és elárulta a kedvenc Chuck Norris-vicceit – Chuck Norris 85 éves

Megérkezett Herendi Gábor új, Karácsonyra megjövök című vígjátékának első előzetese, a film pedig december 3-án kerül országszerte a mozikba.

A történet egy háromgyerekes házaspár életét követi nyomon, amelyben az anya, Míra egy hétre Balira utazik, miután a férje magabiztosan állítja, hogy egyedül is megbirkózik a családi teendőkkel. A férfi a filmben egyszerre próbálja kézben tartani a gyereknevelést és egy fontos céges karácsonyi rendezvény megszervezését, ami gyorsan káoszba torkollik – írta a Forbes a filmről.

A főszerepeket Csányi Sándor és Lovas Rozi alakítják, mellettük pedig feltűnik többek között Csuja Imre, Hernádi Judit, Mészáros Piroska és Pálmai Anna is.

A film egy nagysikerű argentin alapmű feldolgozása, amelyből korábban már francia és olasz változat is készült.

Herendi Gábor számára nem újszerű a piaci alapú filmkészítés, legutóbbi, Futni mentem című filmje éppen ezzel a modellel ért el jelentős nézettséget. Az a produkció szintén állami támogatás nélkül készült, és a premier utáni hetekben többen váltottak rá jegyet, mint a jelentős állami forrásból megvalósult Most vagy soha! című Petőfi-filmre.

Keanu Reeves egykori rendezője, Carl Erik Rinsch ügye a célegyenesbe fordult, miután a bíróság tavaly több vádpontban is bűnösnek találta, amiért 11 millió dollárral (közel 4 milliárd forinttal) károsította meg a Netflixet. Az ítélethirdetés előtt azonban a színész a bírósághoz fordult, és méltányosságot kért a filmes számára – írja a Variety.

Az ügyészség várhatóan június 16-ig nyújtja be a büntetési tételre vonatkozó indítványát, a végső döntés pedig június 29-én születhet meg.

Reeves a bíróhoz eljuttatott levelében Rinscht tehetséges alkotónak nevezte, akivel a 47 Ronin forgatásán dolgozott együtt. A színész szerint Rinsch szakmai problémáinak gyökere egyfajta önpusztító hajlam, amely a kreatív elképzeléseinek túlzott felnagyításából fakad.

A színész hangsúlyozta, hogy nem a rendező felelősségét akarja megkérdőjelezni.

A vád középpontjában a White Horse című sci-fi sorozat áll, amelyre a Netflix eredetileg is több tízmillió dollárt biztosított. Amikor Rinsch 2020 márciusában további 11 millió dollárt kért a produkció befejezéséhez, a stúdió átutalta az összeget. Az ügyészek szerint azonban a pénz jelentős részét a rendező saját céljaira fordította: luxusautókat, drága bútorokat vásárolt, és kockázatos kriptovaluta-befektetésekbe kezdett belőle. A sorozat végül nem valósult meg.

Rinsch karrierjét már korábban is beárnyékolták a problémás produkciók. Legismertebb munkája, a 2013-as 47 Ronin forgatása során a költségvetés jelentősen megemelkedett, a stúdió többször is újraforgatásokat rendelt el, a bemutatót pedig elhalasztották. A több mint 175 millió dollárból készült film végül a 2010-es évek egyik legnagyobb hollywoodi bukásaként vonult be a filmtörténetbe.

A rendezőt végül 2025 márciusában vették őrizetbe, az esküdtszék pedig 2025 decemberében mondta ki bűnösnek csalás, pénzmosás és illegális pénzügyi tranzakciók vádjában.

Reeves az elmúlt hónapokban sokat tartózkodott Magyarországon, egy filmforgatás miatt Budapestre költözött, ahol a stábtagok szerint rendkívül közvetlen volt mindenkivel. Személyiségét sokak szerint azok a tragédiák formálták, amelyeket élete során átélt. Zenei karrierje is érinti a fővárost: Dogstar nevű zenekarával 2026. július 18-án az Akvárium Klubban ad koncertet.

Via The Independent

Curry Barker 2017 óta készít filmeket. Ezek többségében amatőr rövidfilmek, főként horrorok és vígjátékok. Általában ő maga játszotta el a főszerepeket is jó barátjával, Cooper Tomlinsonnal együtt. Az eddigi legnagyobb volumenű projektje a 2024-es Milk & Serial című egyórás horror volt, de az is csupán 800 dollárból készült, és a YouTube-on volt a premierje. Ennek köszönhetően viszont most leforgatott csupán 20 nap alatt, és kevesebb mint egymillió dollárból egy filmet, amiért aztán több független stúdió (A24, NEON, Focus Featuers) is licitháborút folytatott, s végül az utóbbi lett a győztes, 15 millió dollárért vásárolták meg a forgalmazási jogokat.

Megismételjük, kevesebb mint egymilliót kóstált a leforgatása, avagy máris minden idők egyik legkifizetődőbb filmje a Megszállottság, amely olyan címek mellé csatlakozhat be ezzel, mint a Mad Max, a Rocky, Az élőhalottak éjszakája, a Paranormal Activity, az Ideglelés, a Nevetséges Napóleon, az American Graffiti, a Péntek 13, a Super Size Me, a Halloween – A rémület éjszakája vagy az 1974-es A texasi láncfűrészes mészárlás, vagyis azok a filmek, amelyek a büdzséjük több mint százszorosát megkeresték a mozikban. Ja, és még nem említettünk valamit. Curry Barker 1999-ben született...

A pofátlanul fiatal, mindössze 27 éves filmes tehát rendesen belevéste a nevét a Los Angeles-i Mount Lee-n található Hollywood-feliratba, biztosan sokat fogjuk még hallani a nevét.

S hogy mi is ez a Megszállottság, és miért generál ekkora nézettséget és beszédtémát szerte a világon, ráadásul úgy, hogy nincs benne egyetlen ismert színész, sem pedig nagyszabású látványos jelenet sem?

Adott ugyanis egy hangszerboltban dolgozó, gátlásos, már-már lúzer srác, Bear (Michael Johnston), aki reménytelenül szerelmes az egyik kollégájába, Nikkibe (Inde Navarrette), pedig már régóta a barátságzónában van. Egy kissé kínosan sikerült hazavitel után Bear kétségbeesésében egy boltban vásárolt kívánságteljesítő bigyó használatához folyamodik: „Azt kívánom, hogy Nikki mindenkinél jobban szeressen!” – mondja, majd eltöri a mellékelt „fűzfaágat”, s csodák csodája, az óhaj valóra válik. Nikki tényleg őrülten beleszeret Bearbe, a hangsúly pedig az „őrültön” van…

A korábban aranyos és közvetlen lány egyre furábban és egyre ijesztőbben viselkedik: éjjelente a szoba sarkából figyeli Beart, nyilvánvalóan hazudik dolgokról, hogy közelebb férkőzzön hozzá, érzelmileg is zsarolja, plusz a semmiből jövő hirtelen dühkitörései és lenyugvásai sem túl bizalomgerjesztőek. A fiú pedig képtelen szabadulni a fizikailag, érzelmileg és lelkileg is durván rátelepőd lánytól, aki egyre aberráltabb dolgokat művel.

„Vigyázz, mit (vagy kit) kívánsz!” – hirdeti fennen első blikkre a Megszállottság, amely nyilván a természetfeletti behozatalával (mintha Nikkit megszállta volna valami), erősen túltolva mutatja be, hogy amúgy mennyire toxikus a beteges ragaszkodás. Persze ennél sokkal többről is szól az emberi kapcsolatok tematikáján belül, a film elsődleges célja azonban természetesen a félelemkeltés. Csak itt gy kb. „vasággyal együtt 40 kilós” és kb. 160 centi magas fiatal és csinos lánytól kellene parázni…

Bár Michael Johnston (Teen Wolf – Farkasbőrben) is kiváló (noha sokak számára lesz nehéz azonosulni a karakterével), sőt, Curry Barker még állandó alkotótársának, Cooper Tomlinsonnak is adott egy nagy mellékszerepet (Ian), a film sztárja egyértelműen Navarrette, aki elképesztő alakítást nyújt, és sosem vagy maximum nehezen fogjuk elfelejteni mindazt, amit ebben a filmben művel.

A Megszállottság abszolút minimalista eszközökkel operál, és úgy vált ki hihetetlen hatást.

A nyugtalanító zenehasználat (Rock Burwell első filmzenéje), a fényekkel játszó operatőri munka (Taylor Clemonsnak is kábé az első egész estése), illetve a hihetetlenül nyomasztó és sok esetben vicces atmoszférát megteremtő biztos kezű rendezés együtt szegezik az ülésbe a nézőt, akin úgy száguld át az egyébként egyáltalán nem pörgős cselekmény, mint egy benitrózott úthenger. Mindemellé ráadásul meglepő brutalitást is kapunk, a kamera nem fordul el a legkeményebb részeknél sem, amelyek igencsak megszaporodnak a film második felére.

A Megszállottság az év nagy horrorfilmes meglepetése, egy instant örökbecsű darab, amely abszolút megérdemli a sikert és a dicséretcunamit, mivel csont nélkül bizonyítja, hogy az elevenünkbe vágó mozógképes hatáshoz nem kell a világ minden pénze, elég a lelkesedéssel kevert hozzáértés is.

A Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz netflixes sorozat első évada pontosan azt nyújtotta, amit egy könnyed, mégis okosan felépített tinikrimitől várhatunk. Nem akart többnek látszani annál, ami: egy remek ritmusú, fordulatos „baby’s first whodunnitnak”, amely ügyesen vegyítette a fiatalos hangulatot a klasszikus nyomozós történetmeséléssel.

Meglepő módon ez a kombináció szinte végig hibátlanul működött az első évadban. Ügyes zeneválasztás, remek vágás, jó színészválasztás és bumm, az első évad nézette magát.

Az egyik legnagyobb erőssége mégis az volt, hogy mennyire biztos kézzel vezette a nézőt. Feszes történetvezetés, a fordulatokat kellően ügyesen adagolták, a félrevezetések pedig pont annyira működtek, hogy a néző végig játékban maradjon. Emellett a kisvárosi környezet is rengeteget hozzáadott az atmoszférához: mindenki ismer mindenkit, az összes család rejteget valamit, és a látszólag idilli közeg alatt folyamatosan ott lappangott a feszültség.

Emma Myers különösen kellemes meglepetésként hatott Pip szerepében. A Wednesdayből megismert hiperaktív, ultraharsány szerepét ügyesen levetkőzte. Még a brit akcentusát is könnyen elhittem, pedig amerikai színésznőről beszélünk.

A második évad viszont már eleve nehezebb helyzetből indul. Tipikus példája annak, amikor egy sikeres első könyv után kötelezővé válik a folytatás. Ez önmagában még nem probléma, hiszen rengeteg sorozat tudott már magasabb szintre lépni a második évadával. A kérdés inkább az, hogy van-e még mondanivaló, és tud-e új rétegeket hozzáadni a történethez. A nyitány alapján úgy tűnhet igen. A sokkoló cold open rögtön berántja a nézőt, majd a történet visszaugrik két héttel korábbra, amikor a kisváros még mindig az első szezonos Andie Bell-ügy következményeivel küzd.

Ez egyszerre érdekes és kissé problematikus alapfelvetés. A modern true crime kultúra nyilvánvaló inspirációként lebeg a háttérben, és a sorozat próbál reflektálni arra, hogyan válik egy tragédia szórakoztató tartalommá. Csakhogy az új ügyben időnként nehéz komolyan venni azt, hogy Pip gyakorlatilag élőben osztja meg a nyomozását a hallgatóival. Egy ponton már szinte komikus, hogy a potenciális tettes is ugyanúgy követheti az eseményeket, mint bárki más. Ebben az ötletben lenne kreatív lehetőség, de a sorozat csak részben használja ki.

Jó érzés újra látni a régi szereplőgárdát, mert az első évad egyik legjobb eleme éppen a karakterek közötti dinamika volt. Pip és társai továbbra is tökéletesek együtt a képernyőn, még akkor is, ha néha már túlságosan hibátlannak érződnek. Van egy jelenet például a golfpályán, ami szinte tökéletesen összefoglalja a sorozat problémáját: a főszereplők mindig okosak, erkölcsösek, mindig a helyes döntést akarják meghozni. Emiatt néha nehéz valódi emberként tekinteni rájuk és nem egy mindent tudó Poirotra, vagy Miss Marple-re.

Bizonyos döntések egyszerűen logikátlanok, és csak azért történnek meg, hogy újabb konfliktus vagy veszélyhelyzet alakulhasson ki. Ez különösen a harmadik felvonásban válik zavaróvá, ahol a nagy drámai összeomlás már inkább frusztráló, mint feszült. A szereplők viselkedése több ponton teljesen irracionális, mintha a forgatókönyv hirtelen elfelejtené, hogyan építette fel őket korábban. Pedig addig a sorozat egész ügyesen működteti a klasszikus nyomozós formulát: Pip újra szimatolni kezd, ezúttal egy eltűnt szemtanú után, aki az első évad következményében tanúskodik és a történet szépen, lineárisan bontja ki az eseményeket.

A nagy rejtély önmagában nem rossz, sőt, vannak kifejezetten erős momentumai. A probléma inkább az, hogy a végső csavar egyszerre érződik kiszámíthatónak és hirtelennek. A sorozat próbál meglepni, de közben nem fektet elég hangsúlyt arra, hogy a lezárás valóban organikusan következzen a korábbi eseményekből. Emiatt a finálé nem üt akkorát, mint kellene. Az előző évad egyértelműen erősebb ezen a téren. Ám amiben zseniális továbbra is az a vágás. Ennyire kreatív vágást régen láttam Netflix sorozatnál.

Egyszerűen nem tud kilépni az első évad árnyékából, hiába tűnhet elsőre pozitívnak minden, de az új seprű nem seper annyira jól. Mindenből kapunk még egy kicsit: még több titkot, még több drámát, még nagyobb téteket, csak éppen az a frissesség hiányzik, ami az első részeket igazán különlegessé tette. Ettől függetlenül Poppy Cogan készítő tudta hogyan nyúljon Holly Jackson könyvsorozatához úgy, hogy megmaradjon az eredeti hangulata. Továbbra is egy kifejezetten szórakoztató, könnyen fogyasztható krimisorozat. Nem váltja meg a műfajt, és nem is lesz belőle generációs klasszikus, de egy közös esti nyomozgatásra tökéletes választás. Természetesen úgy hagyják abba, hogy bőséggel lehet folytatni. Sőt bedobnak egy nagy kérdőjelet a végére. Egy biztos, már most több zenét lementettem a Spotify listámba, amik a sorozat folyamán elhangzottak, pont úgy ahogy az első évad esetében is.