KULT
A Rovatból

„Egy nyomorult hangbeállásért odaadnám a fél karom” – egy éve tiltották be a koncertezést


Link másolása

Ivan & The Parazol (Vitáris Iván)

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

Nekünk egy évben nagyjából 70 koncertünk van, ezek kisebb része külföldi, nagyobb része pedig itthoni. Külfölddel kapcsolatban annyi volt talán rossz, hogy 2020 lett volna az első év, amikor több komoly nyugati fesztiválon is szerepeltünk volna, például a Colours Of Ostraván. De itthon is rengeteg buli maradt el. A zenekarnak konkrétan az egész 10 éves jubileuma, de valahogy azt annyira nem is sajnálom...

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok? / Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Korábban is foglalkoztunk más dolgokkal, ettől függetlenül komoly érvágás volt.

Ha csak egy picit félretesszük az anyagi részét, szerintem nekünk alkotó embereknek az, hogy nincs színpad és közönség, olyan mintha elvennék a levegőt. Kicsit morbid példával élve a tavaly megtartott 7, maximum 10 koncert olyan volt, mint lélegeztetőgépen lenni.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Szerencsére ilyen szempontból nem panaszkodhatunk, mert sikerült befejezni az első magyar nyelvű albumunkat, ami "Budai Pop" címmel fog majd érkezni, remélhetőleg még 2021-ben. De jó pár kislemezes dal kijött róla és abszolút úgy érezzük, hogy új perspektívát fog adni a zenekarnak. Egyfajta tabula rasa volt nekünk ez a tavalyi év, minden téren.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

A logika azt diktálja, hogy nyáron valamilyen formában talán már lehet koncerteket tartani, de nem több ezres tömegrendezvényeket. Ezen felül nem mernék találgatni, mert teljesen kiszámíthatatlan a helyzet.

Pál Utcai Fiúk, Kiscsillag (Leskovics Gábor "Lecsó")

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

A PUF-fal nagyjából 30, a Kiscsillaggal pedig 50.

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok?

Mindenkinek nagy érvágás, ez nem is kérdés, hiszen a bevételeink 80-90 százaléka ment el. Van olyan a zenekarban, aki már korábban több lábon állt, másoknak viszont a mostani helyzet miatt kellett újratervezniük. Én a tartalékaimat élem fel, de már nem sok maradt, és egyelőre fogalmam sincs, mihez kezdek majd utána.

– Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Engem nagyon. Észrevétlenül alakult úgy az életem, hogy az elmúlt 30-35 évben alig telt el hét anélkül, hogy ne álltam volna legalább kétszer-háromszor színpadon.

Ez a kényszerszünet úgy az első hónapig még jó volt, legalább pihenhettünk kicsit, azóta viszont átfordult és egyre inkább depressziós lesz tőle az ember. Az utóbbi hetekben elkezdtem egy szál gitáros online koncerteket adni, de ezeket is inkább a közönség kedvéért csinálom, hátha legalább nekik javít valamit a hangulatukon. Rajtam viszont sajnos nem segít, ahhoz az kellene, hogy személyesen is ott legyenek és lássam, halljam őket.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Nem igazán. A legelején még itt is volt egy fellendülés, de ez elég hamar kifulladt, egyszerűen nincs olyan élmény vagy inger, ami inspirálna. A Kiscsillaggal a december végi online koncert idején több próbát tartottunk, de azóta velük is leálltunk. Bandi a szólólemezével foglalkozik, közös munka jelenleg nincs.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

Csak azért vagyunk bizakodóak, mert muszáj annak lenni. A szívem azt mondja, hogy most már történnie kell valaminek, az agyam viszont idén nagyon kevés esélyt ad rá. A fesztiválszezon mindenképpen ugrott, legfeljebb nyár végén látok rá némi esélyt, a Fishing on Orfű a pótidőpontban talán megvalósulhat. A kisebb szabadtéri koncertekben is reménykedem, létszámkorláttal nincs kizárva, hogy működhetnek, ha jó ütemben halad az oltás.

Péterfy Bori & Love Band (Péterfy Bori)

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

Pontos számot nem tudok, 60-80 közötti koncertünk szokott lenni egy évben. Ezek nagy része elmaradt, illetve nekem még nagyjából ugyanennyi színházi előadásom is.

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok?

Több lábon álltunk, de iszonyatosan nagy érvágás, hiszen a zenészeknek jó ideje a koncertezés a fő bevételi forrásuk. Ráadásul nekem ugyebár a másik láb is kiesett. Próbálni azért szerencsére lehetett, már két előadásom is be van próbálva és várja, hogy be lehessen mutatni. Kaptam egy filmszerepet is, tehát nem teljesen kilátástalan a helyzetem.

– Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Pszichésen nagyon nehéz, hiszen 30 éve majdnem minden este színpadon álltam, ez a hirtelen jött teljes megvonás elképesztően abszurd.

Ha az ember nem tud rugalmasan változni, tényleg felemészti a helyzet. Szerintem én a lehetőségekhez képest jól alkalmazkodtam, és a zenekar többi tagján is ezt látom. Ahelyett, hogy állandóan egymásnak siránkoznánk, mindenki elkezdett olyan dolgokra koncentrálni, amelyek változatlanul működnek.

Ambrus filmzenéket szerez és producerkedik, van aki fordításokat csinál, míg más informatikai területen vállalt munkát.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Az eleje nagyon termékeny volt, akkor csináltuk meg a Szikra című lemezünket, amit változatlanul imádunk. Azóta viszont picit elvette a kreatív energiákat, hogy folyamatosan azt lehetett hallani, hogy most már mindjárt jobb lesz, de sajnos végül nem lett jobb. Ez a bizonytalanság az igazán idegőrlő: amikor tudni lehetett, hogy hónapokig nem fog változni a helyzet, az kreatívvá tett, hiszen ki kellett valamivel tölteni ezt az időt. De amióta folyamatosan a lebegtetés megy, hogy "tavasszal most már biztos...", "nyár elején most már biztos..." és így tovább, az egész másképpen sokkoló.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az idei sem lesz egy lehetőségekben bővelkedő nyár. Nehéz bizakodni, de egyszerűen azt érzem, hogy ha továbbra is szoronganék és csak a veszteségeket nézném, abba egyszerűen beleőrülnék. Szóval muszáj átállítani az agyamat és inkább azt nézni, milyen pozitívumokat hozott ez az időszak: igen is rugalmasak vagyunk, tudunk változni, és lehet, hogy a végén még erősebben jövünk majd ki belőle.

Tankcsapda (Sidlovics Gábor "Sidi")

– Nagyjából hány koncertetek maradt el az első korlátozások bevezetése óta?

2020 elején indult volna az európai turnénk, Hollandiában, Németországban, Ausztriában, Dániában és Angliában is játszottunk volna. Nagyságrendileg 20 koncertet terveztünk májusig, ebből végül három valósult meg, majd jött a járvány és elkezdtük átpakolni őszi dátumokra ezeket a helyszíneket. Év végére egyébként szintén egy külföldi koncertsorozatot terveztünk, több tengerentúli állomással. Ami pedig a nyarat illeti, új koncepcióval készültünk, összesen 7 fesztiválfellépést vállaltunk el, ezek mindegyike nagyszabású, kiemelt show lett volna. Illetve mellé jött három tematikus műsorra épülő Budapest Parkos buli, amire ráadásul elég korán elkezdtek nagyon fogyni a jegyek.

A korlátozások enyhítése után augusztusban gyorsan eldöntöttük, hogy alkalmazkodunk a kialakult helyzethez, így leszerveztünk 20 igen jó helyszínt és 500 fős koncerteket adtunk, rendes turnéüzemmódban, azaz normális hang- és fénytechnikával, stábbal. Mi ezzel is tudtuk támogatni a saját stábunkat, mivel a turnéból befolyt bevételt a rezsi mellett nekik adtuk. És nem utolsó sorban megemlíteném a márciusi streamkoncertünket a Debrecen TV stúdiójából, amit 24 ezren követtek élőben, valamint a nagy port kavart két autóskoncertet is, aminek az lett a "szakmában" a visszhangja, hogy "milliárdokat kaptunk érte az államtól".

De elárulom, hogy a stábunknak kiharcoltuk a gázsit és a koncert technikai költségeit, ezt támogatta meg a MOL, amiért borzasztó hálásak vagyunk nekik. Mi pedig ugyanannyi forinttal mentünk haza, mint amennyivel elindultunk otthonról. Szóval amellett, hogy elmaradtak koncertek, turnék, fesztiválok, mi a lehetőségeket maximálisan igyekeztük kihasználni és legalább valahogyan kárpótolni a rajongókat.

– Megélhetés szempontjából mekkora érvágás volt ez, kellett más munkát vállalnotok, vagy korábban is több lábon álltatok?

Nyilván nagy érvágás, kinek nem az, hogy egy éve nincsenek fesztiválok, turnék, nehéz talpon maradni ilyen hosszú ideig. Erre mi sem számítottunk, a mostani időszak már a túlélésről szól.. És fontos megemlíteni, hogy itt nem csak a zenészek megélhetéséről kell beszélni, hanem a teljes háttériparról, a technikusoktól, az alvállalkozó cégekig, koncertszervezőkig sorolhatnánk. A háttérstábunk szerencsére több lábon állt, nekünk voltak tartalékaink, de ismerünk nagyon sok szakembert és zenészt, akik más munkát voltak kénytelenek vállalni.

– Mennyire viselt meg benneteket a bezártság, a színpad hiánya az anyagi veszteségeken túl?

Egyértelmű, hogy egy harminc éve színpadon álló zenekarnak egy ilyen leállás a legkeményebb dolog az életében. Nincs utazás, turné, koncertélmény. Bármennyire is hihetetlen, de mi ezt tényleg ezért csináljuk. Olyan, mintha a pilóta nem repülhetne többé, vagy a sportolónak azt mondanák, hogy ennyi volt, menj haza. Ezt el sem lehet mondani szavakkal.

Mind a hármunk nevében ki tudom azt jelenteni, hogy az, hogy nem léphetünk színpadra és közönség elé, az a legkeményebb állapot. Tényleg mentálisan össze tudja roppantani az embert ez a tudat és sok hónap kell egyáltalán ahhoz, hogy megbarátkozz a gondolattal.

Ezért is volt jó a nyári 500-as turnét megcsinálni, vagy akár az autós koncerteket is.

– Dalszerzés terén volt pozitív hatása a karanténnak, termékenyebbek lettetek az otthon töltött időszakban?

Nálam személy szerint jöttek és most is jönnek a dalok, de ez nem hinném, hogy a pandémia miatt van, inkább a saját életem tart most olyan szakaszban, hogy azt ki kell írni. Ha már itt tartunk, nálam mindenképpen volt annyi pozitív hatása eddig az egész covid mizériának, hogy sok mindent át tudtam értékelni az életemmel kapcsolatban, ami aligha történt volna meg akkor, ha minden ment volna a régi kerékvágásban. Hosszútávon ebből profitálok én is és a környezetem is. Ez teljesen biztos. De visszatérve a témához: mivel rendesen meg sem tudtuk turnéztatni a Liliput Hollywood lemezt, most még abszolút erre koncentrálunk, az új ötletek még pihenhetnek.

Egyébként az első hullám idején két új dalt raktunk össze, ezek ráadásul eléggé eltérnek egymástól. A Szüless meg újra és a Plasztik József bár másról szól, de mégis jól visszaadja ezt az időszakot, amiben most vagyunk, pontosabban most van a társadalom. A Plasztik József most például sajnos talán még aktuálisabb, mint akár csak fél éve volt. Az egész internet, az információk, amiket innen-onnan összeszednek az emberek, egy végeláthatatlan káoszt teremtettek a világban és ez sajnos csak egyre nő. A legtöbb ember tényként kezel dolgokat, amiket olvas vagy hall valakitől, aki szintén az interneten olvasta, és olyan gyűlölettel rontanak egymásnak ezen a virtuális csatamezőn, ami komolyan ijesztő. Nincs középút. Vagy velem vagy, vagy ellenem. És ez a kontroll nélküli ámokfutás komoly károkat csinál nemcsak a zenében, hanem mindenben. Ez a folyamat bár egy virtuális téren történik, a hús-vér emberek szemléletébe vert gyökeret, és most már kint van az utcán is.

– Mennyire vagytok bizakodóak az idei évvel kapcsolatban (különös tekintettel a fesztiválszezonra)?

Mi mindig bizakodunk, nyilván azt azért nem gondoltuk volna, hogy ennyire elhúzódik a járvány. Jósolni azonban még korai lenne bármit is. Ráadásul egy olyan szektorban vagyunk, amit nyilván utolsóként fognak elengedni.

Az biztos, hogy amint lehet menni bármilyen formában, legyen az akár csak 500 fős buli, mi megyünk. Készülünk is rá, szóval rajtunk nem múlik. A tavalyi évben elmaradt koncertjeinket, beleértve a külföldieket is, pótolni szeretnénk, másfél évig meg sem állunk.

A nyári fesztiválszezon már nehezebb kérdés. Ahhoz, hogy nagy létszámú rendezvényeket lehessen szervezni, jól kell haladnia az oltásnak, nagyon sok embert kell beoltani ahhoz, hogy enyhüljön a járvány, majd nyáron fesztiválozhassanak az emberek. A szervezőkkel folyamatosan egyeztetünk, egyelőre optimisták vagyunk, persze erre a nyárra is vannak már B, C és ZS terveink is.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Zack Snyder tovább kínoz minket: itt a Rebel Moon második része, A sebejtő azonban ezer sebből vérzik
Bizony, ez lett a „scargiver” magyar megfelelője: sebejtő. Persze ez a legkisebb gond a filmmel, amely láttán tengernyi fékevesztett ökörség miatt foghatjuk a fejünket, a tavalyi első résznél mégis jobb lett. Mutatjuk, miben.

Link másolása

A kezdetekről, vagyis a Rebel Moon: 1. rész – A tűz gyermekéről netflixes premierje idején, vagyis 2023 decemberében mi is megírtuk, hogy nem az lett író-rendezője, Zack Snyder megváltó filmje. Pedig nagyon ráférne már egy kis üdvösség, hiszen amilyen ütősen indult a karrierje olyan darabokkal, mint a 2004-es Holtak hajnala, a 2006-os 300 vagy a 2009-es Watchmen: Az őrzők, olyan gyorsan ábrándította ki magából addigi rajongóinak többségét a hatalmas katyvasz Álomháborúval (2011), vagy a vérkomolyan vett, és nagy vehemenciával elkészített, ám jókora luftot rugó DC-s szösszeneteivel (Az acélember – 2013, Batman Superman ellen: Az igazság hajnala – 2016, Az Igazság Ligája – 2017), ráadásul a zombizsánerhez való reményteli visszatérése sem sikeredett túl fényesen Az élőhalottak hadseregével.

A csalódások sorozata pedig így olyan hosszú lett, hogy már egy olyan darab kapcsán sem tápláltunk vérmes reményeket az újjáéledésre, mint a Star Wars nyomdokain járó Rebel Moon című űropera.

Sajnos nem is cáfolt ránk Snyder az első résznek kikiáltott A tűz gyermekével, amiben nagyjából minden filmből volt valami nyúlás, amit a direktora életében látott. Alapvetően A hét szamuráj alapszituját turbósította fel vaskos Star Wars-lopásokkal, és még sorolhatnánk, mi minden mással.

Ha pedig már az első etapnál is ilyen komoly gondok adódtak, abban bízni, hogy a négy hónappal később streamingre felpattintott folytatásra (a két filmet természetesen egyszerre forgatták) Snyder hirtelen mindent kijavít, eléggé halott ügy.

Ritkán fordulnak elő csodák, és talán senki sem hökken nagyot, ha azt mondjuk, A sebejtő (ez a magyar cím de fincsi) sem lőtte ki a Rebel Moont sci-fi műfaj halhatatlanjait rangsoroló képzeletbeli listák élére. De nem lett rosszabb, és ez is valami…

A tűz gyermeke sztorija ott ért véget (vagy inkább maradt abba), hogy a Veldt békés népét gabonáért sanyargató gonosz Atticus Noble (Ed Skrein) a Korával (Sophia Boutella) való bunyóban szétzúzódott a sziklákon, így hőseink úgy hitték, megmenekültek, hiszen parancsnok nélkül nincs sanyargatás. Persze tévedtek. A szedett-vedett banda, köztük Kora, Gunnar (Michiel Huisman), Titus tábornok (Djimon Hounsou), Nemezis (Bae Doona), Tarak herceg (Staz Nair) és Milius (Elise Duffy) visszatérnek a Veldtre, hogy meghozzák a jó hírt, miszerint a szorgos hangyáknak nem kell a náci felhangokkal és dizájnnal pöffeszkedő Anyavilág katonáinak átengedni a megélhetésüket és élelmüket, amikor jön az értesítés: Noble nem halt meg, és öt nap múlva ott is van óriás űrhajójával, hogy begyűjtse a gabonát.

Szóval Koráéknak ennyi idejük van felkészíteni a békés farmereket a harcra, plusz kigondolni egy taktikát, amely segítségével legyőzik majd a jókora túlerőt. Ja, és az Anthony Hopkins hangján beszélő, palástot viselő agancsos robot, Jimmy is itt kószál valahol. A sebejtő tehát folytatja A hét szamuráj-A hét mesterlövész-A három amigó-Egy bogár élete-tematikát, amiben a kis közösséget veszélyeztető gonosz hadakat kell néhány bátor hősnek kitessékelnie a faluból.

Viszont, vagy tán épp ezért, annyi hülyeségre ez a terep nem adott alkalmat, mint A tűz gyermekében, ahol a harcosgyűjtés közepette ide-oda csapódtunk, és csak néha csücsültünk le egy kis dombra egy szusszanás erejéig.

Oké, hülyeségre Snydernél mindig lehet számítani, így most is kapunk olyan jeleneteket, mint pl. amikor a királygyilkosságos puccshoz az élőben ott játszó csellókvartett szolgáltatja rendíthetetlenül, egy pillanatra sem kizökkenve szerepéből a zenei aláfestést, vagy amikor azt látjuk, hogy Noble gigantikus űrhajójának van egy gigantikus kazánháza, amelyben emberek lapátolják a kemencékbe (vagy mikbe) a szenet (vagy mit). Igen, ezzel megy az űrhajó. (Vagy ezzel fűtenek?) És nem gépek végzik a melót, hanem emberek... A Rebel Moonnak kétségkívül van némi steampunkos beütése, na de azért abban is van egy határ…

Az viszont mindenképp A sebejtő számlájára írandó, hogy az akciók ezúttal jobban sikerültek, A tűz gyermeke ugyanis ebben is harmatgyengének számított. A Veldten játszódó ostrom kétségkívül a filmduó legjobb akcióit foglalja magába, Kora és Gunnar pedig ezalatt becsempészik magukat Noble hajójára, hogy belülről robbantsák fel a fenevadat, s itt is találunk megkapó csörtéket.

Na de körülbelül ennyi az a pozitívum, amivel A sebejtő szolgálhat, mivel a karakterek szintjén ezúttal is falakba ütközünk.

Egy csomót mesélnek magukról (hiszen van egy jelenet, amelyben egy asztalnál ülnek hőseink, és szépen sorban mindenki elmeséli a háttérsztoriját, amit persze meg is mutat Snyder, szóval ez is letudva), mégsem ismerjük meg őket igazán, a drámájuk hatástalan marad, és ha meg is hal valaki (márpedig A hét szamuráj alapján nem élheti túl mindenki a kalandot), nem valószínű, hogy krokodilkönnyeket hullatunk majd érte.

Aki pedig azt hitte, hogy mivel A sebejtő a két film közül a második, így végre megnézhetjük Koráék sztorijának lezárását, nos, annak korai volt az öröme. Kapunk egy minifinálét, az igaz, de még sok minden van itt hátra, Snyder tehát valóban arra a merényletre készül, hogy Star Wars-méretű franchise-á dúsítsa vérszegény sci-fi-eposzát. Alig várjuk…

Link másolása
KÖVESS MINKET: